Uj Világ, 1955. december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1955-09-29 / 39. szám
A FALU VÉGÉN, ahol a földek között göröngyös szekérút vezet a szomszéd község felé, lakott Csévi Mártonné, özvegyasszony. Az egyetlen fia — meglett ember volt mér, deresedő — egy évvel ezelőtt italt meg Orbánéban. A menye a tavasz vége felé, az első távoli ágyúszóra vette a három nagyocska gyerekét s Debrecenbe költözött a szüleihez, mert hát „városon mégis biztosabb“ — így mondta. Az öregasszony ráhagyta: az hát, biztosabb, ahogy egyéb beszédet is helybenhagyott, ha valaki beszólt a kerítése fölött, vagy éppenséggel az udvarára fordult rövid tereferére. A malmos is, idős ember, tömött, ősz bajusszal, bozontos üstökkel, igen nagyhangú, de amúgy ványadt testű és köhögős, görcsös botjával hadonászva meg-megállt a kerítésnél s hozta a híreket az öregaszszonynak. Erősen fújtatott, a szóvégeket lenyelte s ezért úgy tűnt, hogy a szavakat is csak kiköhögi magából —... Hitler rádióbeszéde... az új titkos fegyverek használatáért nem őt terheli a felelősség, ért engem, Csévi néni? Az ellenség nem fogadta el az ő békejobbját... — Nem, ugye... A malmos nagyot darákolt és a botját magasba emelte. «— Az angol népet eltörli a föld sínéről De előbb az orosszal végez. Minden rossz onnan jön, Oroszországból ért engem? — Onnan, persze... Akkor a malmos ment tovább a szekérúton, két sor sárguló lombozató akác között s nehéz botjával a földet döfködte. Más alkalommal meg a postamester éppen özvegy Cséviné kiskapuja előtt gyújtott szivarra. Alacsony, vastag ember volt, nyaka kivöröslött a keménygallérból s a hangja mintha pincéből görgött volna fölfelé. Ellenzőül emelt tenyere mögül mondta, nagyokat szippanthatva: — No, Csévi néni, a fiát azóta elpusztították volna az oroszok, örüljön, hogy olyan szépen végezte. — Elpusztították volna, ugye... — És hát Farkasok azok, nem emberek. Esténként sötétedéskor a tornácon üldögélve sírdogált az öregaszszony, a hideg idő beálltával meg a konyha langyos tűzhelye mellett funnyasztva. Elpusztult a fia, az egyetlen. A menye, az unokák Debrecenben. S pusztul a ház is. A két hold föld bevetetlen, a kis veteményes a ház mögött ezidén már krumplit se igen adott, mert egyedül nem győzi a kapálást, gyomlálást, öntözést. A tehenet elhajtották a németek, és ha az ember így magában búslakodik is utána, hangos szót nem ejt róla, mert a malmos elmagyarázta, hogy a német szövetségese a magyarnak s a háborúhoz állat is kell, nemcsak ember. Az öregasszony bólogatott s mondta, mint a leckét, még az ujjain is számlálhatta: az orosz, az angol ellenség, a német meg szövetségese a mai gyárnak. A NOVEMBER CSÚF ESŐZÉST HOZOTT, leesett a hó, majd elolvadt, a széles utca hepehupáit csillogó fekete sárréteg borította. Vaskos szürke fellegek alatt a jegyző, a postamester, a malmos gondterhelt arccal és sietősen kerülgette a pocsolyákat, meg a községháza előtti nagy gránáttölcsért, ahogy belekopogtattak egymáshoz nagy tanácskozásra. A falusi asszonyok, meg öregek az udvaron, az istállóban tevékenykedtek — fiatal férfi nemigen volt a faluban — este behúzódtak a konyhába, szinte üres volt az utca. özvegy Csévi Mártonné nagyon magányos lett ott a faluszéli házban, s ha vizet húzott a kerekeskútból, fát hasogatott a kis fészer előtt vagy a tornác lépcsőjéből magot szórt a négy tarka tyúk-12T az utca felé lesett, nem közeledik-e valaki akivel szót válthat. December elején egy-egy felpakolt szekér vonult a háza előtt bútorfélével edénnyel, batyukkal Az öregasszony kiegyenesedett s nézett a megrakott szekér után: csak nem a postamesterek? Ugyan hová igyekeznek? Kiáltott, de a nagy zörgészakatolásban válasz nem érkezett. Elment a malmos is s egy napon a jegyző is arra hajtott el családostul Az öregasszony vitte a vízzel telt kannát a tornác felé, ki-kilocsogtatta, ahogy csoszogott görnyedezve, fonnyadt ajka sebesen mozgott, mintha imádságot mormolna, a konyhában meg eleredt a nyelve, míg jött-ment, rakosgatott A nagy magányosságban jólesett hallani a saját hangját. Olykor nagykendőbe bugyolálta magát, a kerítéshez állott, úgy leste a kihalt utcán a lépteket s mindenkire lecsapott a kérdéssel: — Mondja már, szomszéd, mi van a világban? Mi volna? Eső meg hó, sár és latyak. Hát a jegyző úrék hová mentek, meg a postamesterék? Elmenekültek, mert hogy jönnek az oroszok. A tekintetes asszony, az özvegy doktörné arra jártában bővebb magyarázattal szolgált s ez szép volt tőle, ő is éppen csomagolni készült. — Jönnek az oroszok, Csévi néni. Az is bolond, aki bevárja őket Durva, vad népség az, no, majd meglátja. Nem ismernek azok se istent, se embert. — Nem, ugye... — Hát csak vigyázzon, nehogy szóba álljon velük. Nem kímélik azok az öreget, de még a gyermeket se. Be ne engedje Meet az udvarára. — S visszakiáltott: — A tyúkjait ne hagyja szabadjára, mert majd lába kel! — Én ugyan nem — motyogta az öregasszony s a nagykendő alatt görcsös ujjaival kétszer egymásután keresztet vetett. Jaj, az oroszok, de gonosz népség lehet! Pogányok, durva beszédűek! Aki tanult ember van a faluban, mind azt mondja róluk. Vérszomjas farkasok, az ő fiát is elpusztították volna... Néhány nap múlva az özvegy doktorné megrakott szekere is eldöcögött a ház előtt, a falura a tél csöndje borult, egyszer-egyszer most már közeli ágyúdörgés hallatszott, majd az is elhallgatott A falu jobbára asszony- meg gyereknépsége egy decemberi reggelen motorberregésre, dübörgésre ébredt, s az ablakon kitekintve látták, hogy szovjet katonák csizmája cuppog a sárban. CSÉVI NÉNI LÁTTA a háza előtt vonuló csapatokat, apró, fátyolos tekintetű kék szemében meglobbant a harag s később, amikor fát hasogatott a havas udvaron, egyre még azt motyogta: — Ide ugyan egy se teszi be a lábát kószám ugyan nem! Először csak a vörösre fagyott, erőteljes férfikezet látta, amely megragadta a fejszét, azután kiegyenesedett s az idegen katonát is szemügyre vette. Az ott állt mellette, kissé nyitott szélesen mosolygó száján át fehér pára tódult kifelé. Az öregasszony erősen markolta a fejszét s lármázott. — Engeded el? A fejszém kellene, mi? özvegyasszony vagyok én, eredj dolgodra! . A katona fiatal volt, hetyke tartásé és szélesválla a vastagon bélelt köpenyben, a szeme kerek, barna, csillogó s a fogsora is villogott. Egyetlen rántással magához ragadta a fejszét, valamit mondott, érteni nem lehetett, de mintha kiáltott volna. Az öregasszony keresztet vetett a nagykendője alatt, a félelem erősen megdobogtatta a szívét, de a méreg is elöntötte. — Ismerlek, te jóféle! Nincs neked se istened, se embered! A katona meg csak nevetett s a vállát vonogatta. Félkézzel arrébbtolta az öregasszonyt, azután egykettőre felhasogatta a fát. Csévi néni még egyre beszélt. — Hízelegsz, akasztófáravaló! Annyit mondok, ide többé be ne tedd a lábad! A katona egyet rúgott a felhasogatott tüzelőbe s döngve csapódott utána a kertajtó. Az öregasszony remegett nagy felindulásában s motyogott összevissza. — Az egy szál fiam, az én derék fiam! — azt mondogatta. Nem gondolt már az Orbánéra, csupán arra, hogy ezek az emberevő farkasok elpusztították volna, hiszen a fejszét is úgy ragadta, meg, olyan erővel... Másnap bereteszelte a kertajtót, s míg az udvaron motoszkált, egyre az utat kémlelte. Éppen kezdett megnyugodni, mikor váratlan ütés érte a vállán s ő rémülten kiegyenesedett. A kerítés fölött három prémsapkás kerek fej, az egyik arc s a villogó fogsor ismerős, nevetés, kiáltozás, a lába előtt meg nagy, piros alma. Kezét a szívére szorította s csak hebegni tudott. — Bitangok! Istentelen bitangok, a szegény öregasszonyt se nézik ... Farkasok ezek, úgy bizony, erdei farkasok... Kötényébe fogta az almát s a konyhában szép fényesre dörzsölhette. Megmérgezték a gonoszok, de szépet mutat a polcon, a bögre tetején. Éjszakára a konyhába vitte a négy tarka tyúkot s a kulcsot megfordította a zárban. Reggel kétrét görnyedve forgatta a kerekeskutat. Egyszerre, mintha az égből pottyant volna, ott ázott mellette a villogó fogú. Nagy, vörösre fagyott kezével gyengéden lódított egyet az öregasszonyon, csikorgott a lánc s fenn lóbálózott a vízzel telt vödör. A kannát vitte egyenesen a konyha felé, az öregasszony mögötte botladozott, sápítozva: — A szép tyúkjaim! Elmenj onnan, gonosztevő, semmi kereseted a konyhámban! Jaj nekem, a bitangja ... Megver az isten, tudom én azt... Az utcáról kiáltoztak: — Ványa! Ványka! A katona is kiáltott, szaladt kifelé, könnyedén átvetette magát az alacsony kerítésen, csizmás lábak dobogtak a hóban, ahogy mentek ők hárman nagy beszélgetésben, nevetgélve a falu felé. Az öregasszony mindezt határtalan rémületben nézte. A kertajtó elreteszelve, az a Ványa mégis jön-megy, mint a sajátjában. Nem lesz egy nyugodt pillanata, míg ezek a Ványák itt jönnek-mennek a faluban. Oda a békéje, a csöndes esti sírdogálások enyhülete. Ványa meg jött, váratlanul fütyörészve, magányosan vagy a társaival. Fát vágott, vizet hordott a konyhára, elseperte a havat a tornác elől, akkora csapkodással, hogy az öregasszony égnek emelt karral méltatlankodott. — Levered a vakolatot, te szégyentelen! Nincs benned emberség? Hát a kapu előtt otthagyod a sok mocskot? Így tanultad odahaza? Ványa eltisztogatta a havat a kapu elől is, azután felkapta az öregasszonyt és egyet penderült vele. Az a legény sűrű haját markolta és csak akkor eredt el a szava, mikor ismét talajt érzett a lába alatt. — Te cudar, te semmirevaló! Majd a lelket kirázza belőlem ... Hát nem sajnálod a szegény öregasszonyt? Megmondta a tekintetes asszony... Esténként ült a tűzhely mellett vagy a duma alá bújt s a sötétben sírdogált egy sort. Minden bánatát előszedegette s valamennyinél időzött egy keveset A fia, a menye, az unokák, őt ugyan jól itthagyták! A faluban az ellenség, ő meg magányosan, kiszolgáltatva a sok gonosztevőnek. Nyugtalankodva fülelt a csöndben és sóhajtott: a tyúkok ott gubbasztanak a tűzhely alatt, de ki tudja, mit hoz a holnap. Azután az álom határán már ugrált a gondolata ide-oda. Nem rossz az íze a barna orosz kenyérnek. Ha meg is mérgezik vele, ugyan mi keresete az ilyen elhagyott öregnek ezen a világon. Ványának mondják a többiek... de Ványecskát is mondanak, meg Ványkát... Ványecska, úgy szépen hangzik ... Ismét sóhajtott egy keserveset s nyöszörögve átfordult a másik oldalára. SZÉPEN SÜTÖTT A TÉLI NAP. A keskeny út a kertajtótól a tornácig tisztára seperve, a fészerben a felhasogatott tüzelő, s ha jön az a cudar Ványocska, vizet hord a konyhába. Az öregasszony nagykendőbe bugyolálva topogott az udvaron, az utca felé nézelődött, motyogott magában s egy-egy szót fennhangon is mondott. Farkasok ezek... istentelen pogányok... Ahány, anynyi gonosztevő, ellenség, no, hiába... Akkor nagy berregéssel autó jött a hepehupás úton, özvegy Csévi Mártonné háza előtt lassított s leugrott róla bélelt köpenyében a prémsapkás Ványa, az orosz. Az öregasszony kiabált elébe: — No, te híres, te akasztófáravaló! — a katona meg nagy sietősen belökte a kertajtót s ő is kiabált valamit a maga nyelvén. Mutogatott is a gépkocsi felé s bökdösött az ujjával valahová messzire. Az autóról kiáltoztak, sürgetően: — Ványa! Ványka!... Akkor alaposan megszorongatta az öregasszony kezét s már ugrott is vidáman a kocsihágcsóra, integetett s a motor berregett Az öregasszony állt görnyedten és mozdulatlanul, a keze, mely fekete és igen-igen ráncos volt, remegve kapaszkodott melle fölött a nagykendőbe. Nézett a kocsi után, de csupán akkor látott valami távolodó szürkeséget, ha apró kék szeméből lefelé gurult egy könnycsepp. Maga elé suttogott: — Ványa... Ványecska... — Sokáig állt, azután fázott már a lába s a mellében is remegést érzett. Indult a tornác felé, s míg lassan fölfelé lépegetett, motyogott magában: — Hát elment... elment az ellenség... (Ruszkoy György zs.iza) Moszkvába utaznak a Kisfaludi Stróbl szobrok Nagy elismerés érte a magyar képzőművészetet: szovjet kezdeményezésre Moszkvában kiállítást rendeznek Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész alkotásaiból. A kiállításhoz az alapötletet Joganson, a kiváló szovjet festőművész adta, aki az idei év elején nálunk tett látogatásakor kijelentette, hogy a szovjet művészeik számára nagyon örvendetes lenne, ha jobban megismernék a magyar művészi alkotásokat. Kisfaludi Stróbl művei moszkvai kiállításának jelentőségét fokozza az a tény, hogy egyetlen külföldi szobrász műveiből sem rendezték, még ilyen nagyszabású kiállítást a Szovjetunióban. A mester ma is bámulatosan sokat dolgozik. Egyszerre négy-öt új, köztérre tervezett szobrot, kutat, domborművet, portrét mintáz. És közben csomagol. Különböző tereken álló nagy szobrait a város különböző részéből szedik össze, a kisebb méretű szobrokat pedig Vorosilov úti műterméből indítják útjukra. Ládáik, faforgácsok halma között áll fehér köpenyében Kisfaludi Stróbl Zsigmond, tisztogatja a kiállításra kerülő szobrokat, a kisebbeket maga helyezi nagy gonddal a faforgáccsal bélelt ládákba. A ládákat bútorszállító kocsi viszi az állomásra, ahol daruval emelik be a nagybecsű „teherárut" a vagonba, ott pedig lemerevítik a szobrokat, hogy a rázódásnál meg ne sérüljenek. — Hatvan szobrom utazik Moszkvába — mondja Kisfaludi Stróbl Zsigmond az Új Világ munkatársának. — A moszkvai kiállítás október végén nyílik meg, és úgy tudom, másfél hónapig lesz nyitva. Engem már némileg ismernek Moszkvában, a Puskin Múzeumban három szobrom is áll. Érdeklődéssel várom, milyen hatást tesznek munkáim a szovjet közönségre. A kiállításhoz külön katalógus készül, előszava az az előszó lesz, amelyet G. B. Shaw írt szobraim 1935-ös londoni kiállításához. Persze, Shaw portréja sem hiányzik majd a kiállításról. Shaw a szovjet emberek egyik kedvenc írója. — A hatvan szobrot hány műből válogatták ki? — Eddig körülbelül háromezernél tartoik... Csodálatosan szépek a Moszkvába kerülő szobrok, emlékművek, portrék. A legrégibb közülük az 1910-ben készült Mosónő, legújabb az 1954-es születésű, Edvi Illés Aladár portréza. Elutazik a két méternél magasabb Ad Astra című akt, a monumentális íjász, a Szabadság, a Hengerész, az angyalian bájos Kis makrancos, amelynek sötétzöldre párolódott bronza a Honvéd Akadémia kertjéből indult hosszú útjára. Petőfi- és Kossuth-szobrok, az arcképek közül Dzerzsinszkij, Csók István, Görgey Arthur, Paulay Erzsi, Bajor Gizi, Shaw, Somerset Maugham, az Éneklő női fej, Éva lányom... egyik szebb, mint a másik. Baránszky Jób László műtörténész és Dombai Lajos, a mester régi alkalmazottja segít a csomagolásnál, meg Eleki, a tündéri kis koromfekete spániel, „aki” tapodtat sem mozdul gazdája mellől. Megérkezik a bútorszállító kocsi. Kisfaludi Stróbl sepergeti a Kis makrancos című, gyermekét dédelgető pompás női aktot. — Nincs szebb a világon az emberi testnél — mondja a művész. Látszik rajta, hogy nehezen válik meg hosszú útra induló bronz és márvány gyermekeitől... Sz. D. Kidlodi Stróbl Zsigmond műveiből gyűjteményes kiállítást rendeznek Moszkvában. A művész személyesen ügyel a szobrok gondos csomagolására (Magyar Fotó — Bojár Sándor felvétele) SZÁMÚD. MARSAK: Nehru, India miniszterelnöke két kis elefántot küldött ajándékba a szovjet gyermekeknek A tenger felett felhőtlen ég kéklik, verőfénytől hunyorog a szem, hűvös hullám fér a partszegélyig, fehér hajó ring a nagy vizen. Most fordul a hazai öbölbe. Fedélzetén furcsa rakomány, a tenger fodros útjain körözve ilyet még soha nem hordott talán. A hajó már a parthoz ér egészen, lent a mólón szétszalad a hír, nagy tömeg áll virággal kezében, legelői a sok kis pionír. Az odesszai nép már rég megszokta: hajók mennek, hajó érkezik, de erre, mely a „Napot“, „Holdat“ hozta, emlékezni fognak évekig. Csak nem az égről szállt alá a földre a tűző Nap, s a halvány Hold vele? Dehogy! Azok ott állnak örökre, „Nap" és , fiold“, az utasok neve, két elefánt játékos neve. Az elefántok némán nézegetnek. (Mennyi újat fognak látni ma!) Ajándékul — a szovjet gyerekeknek küldte őket Nehrus India. A nagy országból levelet is hoztak. Azt mondja az írás szövege: úgy tekintsék a „Napot“ és a f Holdat“, hogy mindkettő a béke követe. Nagy lapátfüle mélabúsan bókol, ormánya meg, mint az inga, leng: a „Nap" elsőnek lép le a hajóról, aztán a „fiöld“ — már várják odalent. A félvilágot bejárták, míg jöttek: folztoskodók, roppant merevek. Most új hazában nőnek, gömbölyödnek, akkorára, mint az emelet. Amerre mennek, taps zúg el felettük, üdvözlik a két kis követet. Hát nőjenek csak, s nőjön velük együtt a világon a béke, szeretet. Fordította: Kovács Béla