Új Világ, 1979. július-december (8. évfolyam, 26-50. szám)

1979-10-05 / 38. szám

1979. október 5. Mi vár az öregekre? Az élet tele van fogalmakkal és ezekhez kapcsolódó problémákkal, amelyek távolról sem olyan természetesek és egyszerűek, mint gondolni lehetne. Itt van az ember nyugalomba vonulásának kérdése. Beleszülettünk, legalábbis a mi nemzedékünk és anélkül, hogy gondolkoznánk rajta, úgy vesszük, hogy ez mindig így volt és mindig így lesz. Ez sem igaz, az sem igaz. Az élete végén nyugalomba vonuló ember modern találmány. Évezredeken át a nagy többség nem élt 62-65 esztendős korig, tehát a kérdés fel sem merülhetett. A gyakorlat az volt, hogy mindenki dolgozott, haláláig. Esetleg arról lehetett szó, ha valaki a körülmények ritka összejátszása következményeképpen szép kort ért meg, hogy eljutott arra a pontra, amikor nem tudta többé munkáját kielégítően elvégezni. A kovács nem bírta magasra emelni a kalapácsot, hogy a szükséges erővel üssön az izzó vasra; a betűkkel, számokkal dolgozónak meglassult az agyműködése, időnként kihagyott és ez teljesen alkalmatlanná tette foglalkozása további gyakorlására. Ha másnak dolgozott, elküldték, mert hasznavehetetlenné vált, vagy legalábbis nem tudott többé olyan hasznot produkálni, amely munkaviszonyban való tartását kifizetődővé tette volna. Ha önmagának dolgozott, saját vállalkozásában, előbb-utóbb észre kellett vennie a teljesítőképesség csökkenését és gondoskodnia kellett utánpótlásról. Az ilyen, munkára bizonyos százalékban alkalmatlanná vált idős ember azután rendszerint a családba húzódott vissza, rendben tartotta az udvart, előkészítette a téli tüzelőt, megjavította az elromlott szerszámot, kopott bútort. Szerencséje volt, ha a munkabíró években tudott valamit gyűjteni idős napjaira. A nagy többség azonban gyermekeinek eltartására szorult. Ezeknek nyomorúságos helyzetéről elég sokat hallottunk és olvastunk. Elképzelhető ezek után, hogy mi volt azoknak a sora, akiket a mostoha sors idegenek kegyelemkenyerére utalt. Ezt is, azt is a föld alá kívánták. A kivétel olyan kisszámú, hogy nem is érdemes figyelembe venni. Az embereknek nagy általánosságban száz százaléka önző, még az elaggott szülőkkel való viszonyában is. Mindebből az következett, hogy a nehéz munkában, küzdelemben eltelt életnek az utolsó szakasza volt általában a legmostohább. A nyugalomba vonulás kérdése tájanként, társadalmakként különböző időpontban és intenzitással jelentkezett. A szükségszerű nyugalomba vonulástól el kell választani ennek az életformának filozófiai körülírását, amely Epikurosz görög bölcselőhöz kapcsolódik. Szerinte a szellem tökéletes nyugalmát és békességét a világi ügyektől, a politikai és társadalmi viszonyoktól való teljes visszavonulás tudja csak biztosítani. Ez szép és valószínűleg igaz is, de csak gazdag ember tudja megtenni. Tegye meg a tudós, a művész, akit eltart a társadalom és nem csinál vele rossz üzletet. Az Egyesült Államokban a szervezett nyugalomba vonulás a harmincas években kezdődött. Addig mindenki dolgozott, ahogy tudott, ott, ahol lehetett. Ha ezután rászorult, eltartotta a család, esetleg vallásos, jótékony intézmények. A nagy gazdasági válság idején azonban kevés volt a munkalehetőség és arra is — indokoltan — elsősorban a fiatalabbaknak, a családosoknak volt szükségük, ahol gyermekeket kellett felnevelni. Bármilyen kegyetlen is a kép, ez az igazság: az öregnek nem a megérdemelt nyugalmat akarta biztosítani a társadalom, hanem egyszerűen szükség lett arra a munkakörre, amelyet az idős polgár esetleg évtizedeken át betöltött. Jöttek az újak, a fiatalok, át kellett adni a helyet. A világ, az élet sokat változott közben. A tudományok fejlődtek, beleértve a jó egészséget biztosító orvostudományt. Az élelmiszerek előállítása tökéletesedett, elsősorban színvonalban, tápértékben; a betegségek ellen indított harc jelentős eredményeket ért el, csökkent a halálozási arányszám, kitolódott az élethatár. Egyre több lett az idős ember, aki még jelentős igényekkel életben volt. A kérdést intézményesen kellett biztosítani. Az Egyesült Államokban is, mint a tehetősebb kultúrállamokban, megszületett a társadalombiztosítási rendszer. Egyik többet, a másik kevesebbet nyújtott az időseknek. A helyes megoldást csakis igazságos egyensúly biztosíthatja. Nyilvánvaló, hogy mindenkor az erejük teljében lévő munkaképeseknek kell gondoskodniuk az idősek eltartásáról. A kérdés nem egyszerű. Az öregek száma növekszik és ezzel egyenlő arányban növekedik a teher is. Kezdetben az volt az elképzelés, hogy az emberi élet három szakaszból áll: tanulás, munka és szabad idő. A szabad idő: a nyugdíj és az élet utolsó szakaszát foglalja el. De helyes-e így? Sokan végigküzdik az első kettőt és mire a munka jutalmának az élvezetére kerülne sor, meghalnak. Az egy időben fizetett nyugalomban élők nagy száma súlyos terhet rak a többiekre. Sokan a nyugdíjas korszak tehetetlenségébe halnak bele, így felmerült a terv: nem lenne-e igazságosabb, ha a szabad időt egész életében elosztva kapná meg a dolgozó ember, az élet alkonyára tervezett visszavonulás pedig megszűnne? Például mindenki öt évenként kapna hat hónapot, vagy tíz évenként egy esztendő fizetett szabad időt, a CEL (Cumulative Earned Leave) alapján pedig rugalmasan, esetenként különféle arány figyelembe vételével. A vita folyik. Érvek hangzanak el, pro és kontra. / fókusz____ UJ VILA Valahányszor egy rémuralom hull maga ásta sírjába , miután évek hosszú során keresztül taszította polgártársai, felebarátai millióinak életét a kínos halálba és sokasította az özvegyek és árvák tömegeit, mint tenger a fövenyét — annyiszor elsőrangú kötelessége a túlélőknek Te Deum-os hálamisét mondatni a főoltárnál, jobbkezünkkel pedig szorosra húzni sisakszijainkat és bátran kiállni a Rém ellen. Hunyadi János is ezt tette nándorfehérvári diadala előtt Mohamed szultán emberben, ágyúkban és kétszázhajós dunai flottájának túlereje ellenében. És a magyar főurak s a külvilág megszokott közönye ellenében. Honnan merítette kora egyik legnagyobb stratégája a kivitelezéshez elengedhetetlenül megkívánt lelki erősségét? Erre Kapisztrán János felel: az egyszerű magyar nép hazafias és vallásos érzületéből fakadt elszántságból. Huszonnégyezer török hullája tanúskodott a magasabbrendű magyar hadvezéri tehetség és a magyar nép elszántságának tősgyökeres érzületéről. A megsebesült szultán Szófiáig jutott szétvert seregével, Magyarország pedig fellélegezhetett, hetven évig háborítatlan nyugta maradt a törököktől. Az 1945-ös rövid lélegzetű diadalittas Nyugatra hamarosan ráereszkedett a kék eget elhomályosító szmog, amelyben — a céltudatos, éber vörös összeesküvés gályáinak dobverésére — rendre fakultak az Isten, a Haza és a Szabadság fényességei — belesodródott földkörüli keringésébe a rőtfényű Világforradalom bolygója. Csakis ebben a rőt szmogban volt lehetséges, hogy az egykori francia gyarmati őrmester, Bokassa 23 évvel ezelőtt nemzeti önállóságra jutott országa élethossziglani elnökévé, majd szülőföldjét " Közép-Afrika Császárságává" léptetve elő, önmagát I. Bokassa néven annak császárává tette meg. S mit művelt ez az őrült cézári trónján, Chad, Szudán, Kongó és Zaire tőszomszédságában? Szenvedélyesen kegyetlenkedett. Amikor a U.N. főtitkára, Kurt Waldheim tiltakozott az ellen, hogy a "császár" birodalma tolvajainak füleit és végtagjait amputáltatta le csirketolvajlás, meg miegymás vétségéért, Őfelsége, hogy enyhén szóljunk, "kitartott férfiúnak” és "gyarmattartónak" titulálta az Egyesült Nemzetek első tisztviselőjét. Egy nyilvános "csonkítási szertartáson" egy szörnyűlködő nézőt azzal igyekezett megnyugtatni a császár, hogy a látvány kegyetlennek látszik bár, de mégis, fundamentálisan csak egy normális életjelenség. Texas-nagyságú "birodalma" a világ legszegényebb 25 országának egyike, de ez nem rettentette vissza I. Bokassát attól, hogy 9 császári palotát építtessen és számlálatlan szobrokat emeltessen magának. Bonaparte Napóleon volt tisztelete tárgya, aki 1804-ben a párizsi Notre Dame-ban kivette a pápa kezéből a koronát és sajátkezűleg helyezte a fejére. I. Bokassának össze-vissza 2 milliónyi alattvalója volt, akiknek évi egyéni jövedelme csupán $ 160, és az ország kövezett útjainak hossza mindössze 170 mérföld volt. 1977. december 4-én koronázták meg I. Bokassát a főváros, Bangui sportpalotájában "napóleoni tradícióban". A költségeket Franciország fizette. Koronázási ruhája hasonlított Napóleonéhoz, két millió igazgyönggyel díszítetten, 4 méteres uszályába aranyszálas méhecskék voltak belehímezve, mint egykor Napóleonéba. Bokassát 1939-ben besorozták a francia hadseregbe, ott végigküzdötte a második világháborút és sok medáliát küzdött ki magának. Itt is csillant a napóleoni mondás: minden közkatona a hátizsákjában hordozza a marsalli pálcát. Ha Bokassa jó volt őrmesternek, miért ne lehessen császári jóbarátja 1977 Franciaországának? De Bokassa ez egyszer elszámította magát. Elrepült régi jótevőjéhez, Líbia erélyes vezéréhez, Moammar Khadafy-hoz újabb pénzmagért. Távollétében kuzenje, David Dacko egy vértelen államcsínyben kibuktatta Bokassát és visszaállította a közép-afrikai köztársasági státuszt. Bokassa erre Franciaországba repült, de a párizsi kormány csak arra adott engedélyt, hogy a repülőgépet üzemanyaggal lássák el, amennyi csak annyira elégséges, hogy Líbiába vigye vissza Kahadafy kibuktatott barátját, akinek díszhintaját koronázásakor hófehér európai, talán lipicai lovak húzták. 1914 végzetes nyarán Szerbia nem engedte magát a szőnyeg alá söpörni, mert tudta, hogy Mother Russia magasodik mögötte. 1962-ben robbant ki a kubai missziókrízis. Nem tudhatom, repatriálta-e a Szovjetunió az inkriminált rakétákat, mert nem láttam, mi volt a hajófedélzet viaszosvászna alatt. Hruscsov viszont jól tudta, mekkora szálka Fidel Castro az Egyesült Államok szemében, ezért darabos példázat formájában a következő — jól ismert — háziszerrel szolgált Washingtonnak: egy orosz paraszt kecskével osztotta meg kuckóját és ezért meg kellett szoknia annak bűzét. Viszont senki emberfia nem követelte a paraszttól, hogy a bűzt feldicsérje. Ebben a dologban, mondotta a megboldogult parabolás, az Egyesült Államoknak nincs választása. Századunk elején a szakértő orrú japán reformcsászár, Hirohito nagyapja, Mucuhito az ugyancsak tengerentúli Mandzsúriából pontosan megérezte a muszka kecske bűzét, mozgósította szárazföldi és tengeri haderejét és kiugratta a kecskét a kelet-ázsiai hatalmi szférából. A cári koronából kiesett a mandzsu brilliáns és Port Arthur katonai támpontja örökre. Az elmúlt két évtized során Fidel Castro kommunista Kubája maradt a parabola bűzös kecskéje, de a hruscsovi recept sehogy sem akart legyömöszölődni az öt őrségváltó elnökünk nyelőcsövén és, remélhetőleg, a hatodikon sem. A legújabb kubai orosz-amerikai krízis gyújtópontját a Kubában állandó jelleggel állomásoztatott 2-3000 főnyi sorkatonából álló szovjet brigád képezi, amely immár Etiópiától a Panama földszorosig terjedően lökésszerű taktikával vitelezi ki a Szovjetunió globális terjeszkedésének diplomáciai és katonai stratégiáját. A kubai szovjet brigád debüjével most már egy ruhakosárnyi kényes természetű katonai és politikai probléma merült fel, így az oroszamerikai stratégiai fegyvercsökkentési paktum és egyéb U.S.U.S.S.R. megegyezés ratifikálási akadálya, azoknak a pártállás nélküli országokra való kihatásai, végül is azoknak a velünk szövetséges nemzeteknek érdekei, amelyek szövetségük értelmében az Egyesült Államok katonai erejére támaszkodnak. Fidel Castroék emberöltőjén hosszú, már az unalomig fárasztó ügye megerősíti azt az egyszerű tényt, hogy a kubai kecske nem akar elmozdulni. A még nagyobb nyomaték kedvéért Ramon Sanchez Parodi, Kuba egyik senior washingtoni diplomatája egy smirglipapiros érdességével vágta oda, hogy a szovjet és kubai összeműködés valamennyi arcvonalon fokozódni fog, ideértve a szovjet-kubai katonai összeműködést is. Erre még a washingtoni diplomáciai szépírók sem mondhatták, hogy megint esett a májusi eső. Parodi bejelentése úgy hatott, mint a bomba. Hogy ne essék tévedés, megkérdezték a diplomatát, vajon ez a szovjet és kubai összeműködés a belföldre, vagy a külföldre értendő, amire az azt válaszolta, hogy "mindkettőre". Ehhez nem kell kommentár. Konstatálnunk kell, hogy míg a kubaiak őszintén beszélnek a szovjetekkel való viszonyukról és nyíltan kárhoztatják az Egyesült Államokat, addig külügyi szolgálatunk egyre kertel, módosít, szépít és csak hónapok után vallja be, hogy igenis, van egy szovjet brigád Kubában, de az csak kubai katonákat képez ki. Úgy látszik, kormányunkat nem izgatja az, hogy az oroszok Kubában katonákat képeznek ki, akiket aztán Közép-Amerikában, vagy Afrikában vethetnek be 40.000 már ott lévő kubai bajtársuk mellé, hogy segítsenek leverni olyan országokat arrafelé, amelyek még barátságosak az Egyesült Államok irányában. Nem kormányunk mondotta-e nemrégiben, hogy a kubai csapatok "stabilizáló befolyást gyakorolnak Afrikában". Száz szónak is egy a vége: a Szovjetunió azon munkálkodik most, hogy egy erős katonai bázist teremtsen magának a Karib-tenger mellékén, Kubában. Az Egyesült Államok elnökének erélyesen fel kell szólítania Moszkvát, hogy vonja ki brigádját Kubából. Már nem csupán az ország, hanem az egész világ várja Amerika elnökétől a vezéri akciót.