Új Világ, 1984. (13. évfolyam, 4-49. szám)

1984-02-24 / 8. szám

____ 1984. február 24. Megírni Első éves joghallgató voltam Debrecenben. Mondjam, hogy "régen volt"? Van értelme ilyesmivel dicsekedni? Vajon elárulja-e, hogy azóta sokkal okosabbá vált valaki? Nem emlékszem, hogy abban a korban különösebben az után törekedtünk volna, hogy "okosabbak" legyünk. Kétségkívül égett bennünk a vágy, hogy felderítsük az élet új területeit, egyszerűen azért, mert a felfedező munka izgalmas volt. Alig pár hónapja robbantunk ki a középiskola szűk falai közül, ahol nyolc esztendőn át gyerekként tartottak nyilván. Az érettségivel bizonyos rangot kaptunk. Ma már tudom, hogy a társadalom részéről ez csak amolyan előlegezett bizalom volt. Az egyetemi tanulmányok második féléve a végefelé járt és a langyossá melegedett idő a szabadba vonzott, az alapvizsgákra való készülés gályarabságot idéző időszaka után. Debrecenben akkoriban a "strand" volt az ifjúság találkozó helye, ahol kissé felszabadulhatott. Tulajdonképpen csak most, a mai tapasztalattal tudjuk felmérni, hogy milyen szolidan jólneveltek voltunk. Igazán vad megnyilvánulásokra nem is emlékszem. Bennünk a változást talán csak az jelentette, hogy fejlettebb, biztosabb alapokon nyugvó öntudattal kezdtünk egyre izgatottabban a másik nem felé fordulni. Akkor, azon a koranyári délutánon is, amikor egyetemi előadás után hárman a nagyerdei strandfürdőt kerestük fel, hogy a nyomasztó légkörű előadóterem után egy kis felüdülésben legyen részünk, érdeklődésünk tárgya fiatal lány volt, aki a "langyos medence" lépcsőjén ült, félig a vízben. Kezét hol a víz színe alatt tartotta, hol rövid pillanatra kiemelte, hogy megigazítsa egy hajfürtjét. Mi hárman, ifjú titánok, ott beszélgettünk mellette és nem csináltunk titkot belőle, hogy ő van érdeklődésünk középpontjában. Ezt természetesen nevezett leányzó is észrevette és miután nem hagyott faképnél mindannyiunkat, ezt annak jeléül vehettük, hogy érdeklődésünket nem fogadta közömbösen. Éppen azon tűnődtünk: igaz-e, hogy a lány menyasszony? Béla ugyanis ezt állította. Szerinte ott van az ujján a karikagyűrű. De miután a keze jobbára a víz alatt volt, megmaradtunk kétségeink között tépelődve. Ha igazítani kellett a haján, mindössze villámmozdu­lat volt és három szempár a katódsugár gyorsaságával követte, de az a nyavalyás gyűrű elbújt, sohasem lehetett tisztán látni. Végül Tibor azt ajánlotta: fogadjunk. A menyasszonyság tulajdonképpen szokatlanul korai lett volna, miután érdeklődésünk tárgya legfeljebb tizennegyedik nyarát tölthette. Mi hárman a tizenkilencedikben voltunk, így nem lehet mondani, hogy botrányosan fiatalra vetettük volna a szemünket, így ment ez bizonyos ideig, míg egyszerre azt láttuk, hogy közvetlenül mellettünk, mint az Unicum-reklám, egy fej emelkedett ki a vízből, csakhogy ez kerek volt és kopasz, mint valami tök. A tökön lévő nyílás ordított, leszidott minket közönséges aszfaltbetyároknak, akik úgy fogadunk egy fiatal nőre, ahogy lóra szokás. Csakhamar kint voltunk a vízből, mind a négyen. A kötekedő képe vörös volt és nyakán kidülledtek az erek, ahogy folyt belőle a sértés-áradat. Ötven körüli férfi lehetett. Körülöttünk egész szép csoport verődött össze a strand közönségéből. Előkerült a kabinos is, akivel rendőrt hivattunk. Az egyenruha annak rendje és módja szerint igazoltatta a hangoskodó alakot. Mi mind a hárman forrtunk a dühtől, de mindegyikünk a maga módján. A viselkedés minősíthetetlen volt és főleg teljesen alaptalan. Az ifjú hölgy, akivel később elbeszélgettünk, elmondta, hogy magatartásunkat egyáltalán nem találta tolakodónak. Azt is megtudtuk tőle, hogy ez a víz alól felbukkant lovag hosszabb idő óta lebzselt körülötte, láthatóan ismerkedni akart. Én abban az időben a helyi újsághoz jártam be mindennap. Mint fizetésnélküli gyakornokra, rám is kiosztottak valami szerkesztőségi munkát. Aznap megírtam az esetet, az alaptalan kötekedéssel és botrányokozással, természetesen nevek nélkül, csupán az esetleges szemtanúk tájékoztatására. A cikk másnap meg is jelent. Ezzel az ügyet magam részéről elintézettnek vettem. De nem ám "a társadalom". Apáink közölték velünk, hogy miután a sértés nyilvános helyen történt, lovagi elégtételt kell vennünk, amit én alapjában hibás megoldásnak minősítettem. Időközben kiderült, hogy az alak budapesti vívótanár. Jómagam a tollhoz értettem és ezzel tudtam is elégtételt szerezni. Miért adjak annak a jöttmentnek lehetőséget, hogy pimasz viselkedése tetejében még össze is kaszaboljon? Mégis meg kellett tenni, így követelték az idősebbek. A vívótanár szerencsére időközben lehűlt és segédei révén később bocsánatot kért. Én azóta is tartom magam a jól bevált módszerhez. Ha valahol tévhitet szimatolok, megírom. Ha jogtalan viselkedés, sértés esete forog fenn, megírom. Ha torkomra forrasztják a szót, ha nem biztosítják az egyenlő esélyt, megírom. Ha észre veszem, hogy valaki az éjszaka nyugalmával visszaélve, alattomban lopakodik, ráirányítom a fényszórót és megírom. Megírni, megírni, megírni, így­ kevesebb a visszaélés, a sötétben bújkálás és az agresszív viselkedésű sem viszi el szárazon az irháját. Tapasztalatom szerint a megírt válasz éppen úgy célba talál, mint a tus, amelyet karddal adnak. ÚJ WILÁI Másfélórás filmet pergettek Párizsban a televízión "Egy nap Alexander Iszajevics életéből" címmel, amely kidomborítja Szolzsenyicin Nobel­­díjas orosz író életcélját és terveit, újraírja Oroszország igazi történelmét. Amit a tévé megjelenít róla, az alapjában véve egy száműzött élete a száműzetésben. A száműzetés helye a kanadai határhoz közel eső Vermont állam északi részén van. A film első jelenetében Szolzsenyicin magas, bő oroszinges szakállas férfi fát vág. Fáradhatatlanul, idegesen. Majd teniszezik, sajátkezűleg épített teniszpályáján. Családi házát biztonsági okokból nem mutatják a filmen, de láthatjuk emeletes stúdióházát, amelyet az író a történelmi munkája végzésére építtetett magának. A stúdióban láthatjuk legalább hat méter hosszú munkaasztalát, amelyen gondos elrendezett­ségben százszámra fekszenek jegyzetek papírszeleteken, amelyekre az írónak szüksége lesz munkájánál abból a célból, hogy "Oroszország eltorzított történelmét korrigálja" és hazája tárgyilagos históriájával helyettesítse azokat a munkákat, amelyeket elferdített gondolkozású, befolyásolt agyú, csonka értesült­­ségű történészek rögzítettek meg." Szolzsenyicin karakterének jellegzetessége, hogy csupán orosz autochthon munkákat tanulmányoz az orosz múltról. Magyarázata szerint ő az egyetlen, aki Oroszországról és Oroszország számára az igazat írja. Az író erkölcsi kötelességének ismeri el a Nyugatot felvilágosítani arról, hogy mennyire félrevezetik a nyugati világot az orosz folyóiratok, almanachok írói. Az egész amerikai baloldal azoknak a káros hatása alatt áll, míg őt, Szolzsenyicint meg sem hallgatják. Az interjú során az író, amikor nem kreatív autok­ képességéről van szó, nyílegyenesen visszaesik a politikai vitába, amit a különböző harvardi, stanfordi és a BBC előtti fellépéseiből már ismerünk. Nem csoda, hogy a grenadai amerikai inváziót hangosan üdvözölte. Szerinte Kennedynek ugyanezt kellett volna Kubában tennie. Azok a kormányok, mondja, amelyek az amerikai politikát elítélik, ugyanolyan banditáknak lesznek áldozatai, mint amelyeknek az orosz nép esett áldozatul. Végeredményben erős az a meggyőződése, nem lehet Oroszország felszabadítását a Nyugattól várni, sem az Egyesült Államok elnökétől. Ugyanolyan biztonsággal tudja a Nobel-díjas író, hogy visszakerül hazájába. Gyermekeit oroszoknak neveli. De honnan jöhet Oroszország szabadulása? — kérdezik tőle. Válasza meggyőző: A másik nagy orosz, Tolsztoj morális parancsa szerint csakis a szeretet útján érjük el a Jót. Szolzsenyicin ítéletében és egyben jóslatában megállapítja, hogy a távozó huszadik század emberiségét nem lehet megmenteni. Folyamodni kell a magasabb szempontú igazsághoz és a szellemi erő végül az, amelyet ő saját magában érez és azt a saját népére kisugározza, mert önönmagát népe szócsövének érzi. Akár hiszünk, akár nem Oroszország vallásos megújulásában, reneszánszának jóslatában, ez a televíziós előadás, amely fiesta volt a francia intellektuális világ számára, dokumentuma egy valóban nagy ember rátermettségének. A párizsi Új esztendőben, pontosabban januárban Mitterrand francia elnök felavatta a "Le Zenith" névre elkeresztelt, érclapokra emelt Rock-Palotát, amely 6,000 embert fogad be. Ennek tőszomszédságában emelkedik majd a már megtervezett "A Tudományok és a Technika Múzeuma", mint szerves része a francia szocialista kormány büszke, kulturális "Nagy Tervének". Az előző napon nyilvánosságra hoztak egy másik számot, amely beárnyékolja ezt, "Franciaország Kultúrnagyhatalom" jelszavának zenit­jét, az ellenlábas nadírral. Egy kormánybizottság, amely három minisztérium megbízásából működött, megállapította, hogy nem Indiában, nem is a sötét Kongóban, de Európa szívében. Francia­­országban 5 millió analfabéta, vagyis írástudatlan polgár él. Voltaire, Moliére no meg Sartre országa az, amely gőgösen hívta fel a figyelmet az amerikai kultúra-hiányra (1976-ban 10 százalék írástudatlan) és Jack Lang kultuszminiszter ezt a hiányt lenézte. És íme, milliónyi írástudatlant kellett elismerni a polgártásak között, akik se Voltaire-t, se Sartre-t, se Camille Flammarion népszerű csillagászati meséit, sőt még a számláit sem tudja elolvasni! A kiábrándult sajtó a Mauroy elnök által közzétett jelentés után felhördült: "Az írástudatlanok közöttünk vannak." De hallga, hallga, megfogyatkoztak-e a nyugati nemzetek álmodói? Ott tartunk már a nádir szintjén, a mélyponton? Szemeink az űrt kutatják, a Challengerektől várjuk a megoldást? De hiszen azok szegett szárnyakkal siklanak vissza a földre. Míg homlokunk az eget verdesi, lábunk a hínárba kászálódik. A strassburgi Európa-parlament előtt Claude Cheysson egy mondattal fejezte be beszédét, amely úgy hangzott, mint egy hitvallás: "Az 1984-es év Európa éve kell, hogy legyen!" Franciaország 6 hónapos elnöksége az Európai Közösségben lenne hivatva az új kérdés első taktusát megadni. Ma már a Gaullista táborban is belátják, hogy Németországot még szorosabban kell az Európa Közösséghez csatolni és ehhez szükséges Mitterrand hathatós segítsége, főleg a politikai összmunka jobb megszervezésével. A francia elnöknek több bátorságot kell gyűjteni ahhoz, hogy Spanyolország és Portugália tagfelvételének útját egyengesse. Azonfelül Bonn­­tól energikusabb fellépést várnak el az amerikai agrárexport-érdekekkel szemben. Amilyen tempóban sokszorozódnak az új szovjet nukleáris rakéták Európa keleti felében, ugyanolyan ütemben háborodik fel, zúg és mozog az elszakított keleti földrészfél ketreceibe gyömöszölt emberiség lelke is. A két fél-Európa művelt és civilizált közönsége, amely egyelőre bizonytalan időre az úgynevezett szovjetblokk ketreceiből szemléli a két szuperhatalom rakétaszaporítási tornaversenyét. De ugyanakkor mély aggodalmukkal arra is gondolnak, hogy egyetlen gombnyomásra generációk szülőföldje újból armageddoni hadiszíntérré válhat. Kelet-Európában nem fordult elő tömeges tüntetés a lövegek felállítása ellen, mint az Nyugaton történt, így Csehszlovákiában sem, ahol a prágai kormány hivatalos külszínt adott a rakéták felállításának. Nem kétséges, a kelet­európaiak a lelkük mélyéig megrendültek. Mind Csehszlovákiában, mint Kelet-Németországban már újonnan odaérkezett "speciális szovjetcsapatok" szigetelték el a misszióállások helyett és őrzik az új szovjet rakétákat. Hasonló intézkedés történt Lengyelországban, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában is. Mindezeket az államokat a Szovjet felszólította, hogy csatlakozzanak a többi államhoz közös misszióarcvonal létesítésére. A varsói paktum országai nagy szovjet nyomás alatt állnak az országukban elhelyezett új rakéták megvásárlására, valamint, hogy egyidejűleg konvencionális fegyveres erejüket is felerősítsék, mivel a feszültség Európában nőttön-nő. Amint a jelentések mondják, Kelet-Európában nem látszik ellenzéki manifesztáció, mint Nyugaton, Moszkva természetesen nem is tűrne el ilyesmit. Mindazonáltal ezernyi kelet-német és csehszlovák írásos tiltakozást írt alá az új szovjet misszióek felállítása ellen, de nem zajonganak, meghunnyászkodnak az elnyomók előtt. Egy prágai iskolai tanár kijelentette, hogy nincs módja az ellenzéknek a tüntetésre. Az intellektuelek a szovjet-amerikai tárgyalásoktól várják a megoldást. A prágai kormány szóvivője szerint a szovjet­amerikai tárgyalásoknak legalább annyit kell elérniök leszerelésben, politikában és gazdasági kérdésekben, hogy a népek szabadabban fellélegezhessenek. Jóllehet a kelet-európaiak, beleértve a kormányaikat, tehetetlenek az orosz gondolkodást befolyásolni. Kanada minisz­terelnöke, Pierre Elliot Trudeau Prágában és Kelet-Németországban is látogatást tett békemissziója során. A brit miniszterelnök, Madame Margaret Thatcher is ellátogatott, életében először a "vasfüggöny" mögé, még­pedig Magyarországra, ahol a kommüniké szerint a Kelet és Nyugat közötti közeledésről folytatott eszmecserét Kádár Jánossal. Bulgária vezére, Todor Zsivkov most igyekszik, hogy nukleármentes zónát teremtsen a Balkánon Görög- és Törökország, Jugoszlávia és Románia bevonásával.

Next