Újítók Lapja, 1967 (19. évfolyam, 1-24. szám)

1967-08-29 / 16. szám

Veszprémi „Diétás Csemege”... Várpalotán — és máshol is — sok a cukorbeteg. Korunknak ez a „di­vatos” betegsége, vagy talán állapota az emberek ezreinek életét keseríti, nehezíti meg. A baráti országokban különösen Csehszlovákiában és a Szovjetunióban — igen nagy gondot fordítanak a cukorbetegek ellátásá­ra, a betegségükből adódó sajátos igényeik kielégítésére. Mi még — le­gyünk őszinték — nagyon is gyerek­cipőben járunk. Ezért kell örömmel üdvözölni minden olyan megmozdu­lást, amely a cukorbetegek iránti fo­kozottabb figyelem megnyilvánulá­sára utal. A humánus — az emberek tömegét érintő — gondolat Vesz­prém és Környéke Vendéglátóipari Vállalat várpalotai kirendeltsége, várpalotai cukrászüzeméből indult ki. Bíró Imre, a kirendeltség vezető­je és Jámbor József a várpalotai cukrászüzem vezetője olyan cukrá­szati készítményt dolgozott ki, amely minden eddigi diabetikus készít­ménynél jobb. Egy újítás sorsát most is — mint minden esetben — nagymértékben az befolyásolja, hogy az újítás kiknek a kezébe kerül. A döntésre hivatottak milyen megértést tanúsítottak az új­jal szemben? Ebben az esetben az újítás sima, járható utat talált maga előtt. Csendes István, a Veszprém és Környéke Vendéglátóipari Vállalat igazgatója az újítók törekvéseit a legnagyobb jóakarattal segítette épp úgy, mint Fehér József újítási elő­adó. Segítő kezekben tehát nem volt hiány. Így a veszprémi újítás, a „Diabetikus Csemege” megvalósult az összes illetékes szerv hozzájáru­lásával már kezdődhet a gyártás. Ödön épület, az új gondolatok színhelye. Az épület homlokzatán márványtábla közli a látogatóval, hogy 1848 március 5- és 6-án ebben az épületben, — a Bakony Fogadó­ban, Veszprém egyik nevezetességé­ben — a 2. számú szobában pihent két napot Petőfi Sándor. Úgy érzem, minden újért, forradalmiért rajon­gó költő szelleme valahogy most is uralja ezt a régi épületet, ahol Csen­des Istvánnak, a Veszprém és Kör­nyéke Vendéglátóipari Vállalat igaz­gatójának rezidenciájában beszélget­tünk az újításról az újítókról. — Megyénk lakosságának — mondja az igazgató, — csaknem 7 százaléka cukorbeteg. Nekünk róluk sem szabad megfeledkezni, hiszen a vállatunkat nem vezetheti minden­ben csak a nyereségre való törekvés, az emberekre is gondolnunk kell. Két újítónk készítménye, a „Diétás Cse­mege” szinte azt mondhatnám, hogy megyei összefogás révén jött létre. A Péti Nitrogénművek adja részünk­re a szorbitot, az édesítő anyagot, amely nem (vagy alig) tartalmaz szénhidrátot és ami szintén nagyon lényeges: minden más hasonló éde­sítő, illetve édességpótló anyagtól el­térően a kellemetlen mellékíztől mentes. Így a „Diétás Csemege” nemcsak a cukorbetegek részére je­lent kellemes, jóízű fogyasztható édességet, hanem a fogyókúrásaknak is. Amíg az igazgatót hallgatom, arra gondolok, hogy ebből a nagyszerű készítményből — hűtőkocsikkal — Budapestet és az ország többi váro­sát is elláthatnák, sőt a „Diétás Csemege” nagyszerű exportcikk is lehetne, hiszen a minősége, olyan, hogy vetekszik, sőt túlszárnyalja a forgalomban levő — hasonló célú — más készítmények minőségét. * Bevallom, a vendéglátó­iparral ed­dig nem túl sokat foglalkoztam, leg­feljebb a vendég minőségében. Sok­szor elnéztem az asztalok erdejében cikkázó pincéreket, amint a zsong­lőr ügyességével egyensúlyozva a hatalmas megrakott tálcákkal ro­hannak az egyik asztaltól a másikig. Sokszor gondolkoztam azon is, hogy egy-egy pincér naponta hány kilomé­tert gyalogolhat. Már azon is eltöp­rengtem, hogy a tikkasztó hőségben a vendéglátóipar dolgozói hallatlan energia-„ráfordítással” végzik — sze­rény bérért — a munkájukat. Hogy mit végeznek? Nehéz lenne egy jegyzetben, egy rövid „kirándu­lás” alapján felmérni. Az igazgató (aki szokásos szemleútjára indul” meghívott, hogy tartsák vele) néhány számadattal igyekezett munkájukat érzékeltetni. A vállalatnak csaknem 2000 dolgozója van, évente mintegy 211 millió forintos forgalmat bonyo­lítanak le. 236 üzemegységük jelentős része a Balaton partján működik. Most a szezonban is — naponta több mint 15 000 ember étkezéséről gon­doskodnak.* Utunk első állomása a Hotel Vesz­prém. Ez a szálloda Veszprém új büszkesége —.augusztus elsején nyi­totta meg kapuit. A szállodát az ЁМ. Lakóépület Tervező Vállalat tervezte és a Veszprém megyei Épí­tőipari Vállalat építette. Végigjárjuk a szobákat, az éttermeket, a konyhát, a társalgót. Bepillantunk a hűtőkam­rákba, a személyzeti szobákba. Nem tartozom a túlságosan lelkesedő em­berek közé, de ez a szálloda több mint szép. A szemleút során kelle­mes, jó érzés járja át az embert. Tu­dok gyönyörködni a jól végzett mun­kában, főleg ha (s a szálló erre „élő példa”) a tervezés, a művészettel pá­rosul. Néhány adat: a 180 férőhelyes Tokár Péter jegyzetfüzetéből szálló az alsó és a felső szinten 45— 45 szobával rendelkezik. 90 szobá­ból, 26 fürdőszobás és szintenként 2—2 közös használatú fürdőszoba áll a vendégek rendelkezésére. A szobák — négy kivételével — erkélyesek, valamennyi szobában telefon, 16 szo­bában rádió és négy szobában MI­­NIVIZOR tv-készülék működik. A Hotel Veszprém rövid idő ala­­t olyan forgalmat bonyolít, hogy minden vo­natkozásában már eddig is beváltot­ta, illetve igazolta a hozzáfűzött reményeket. Hát ennyit a szállodá­ról, de menjünk tovább... • Balatonfüred. Itt is végiglátoga­tunk néhány vendéglátóipari egysé­get. A camping-tábornak korszerűen berendezett konyhája, étterme és más szolgáltató egysége van, napon­ta kétszer külföldi vendégeket lát el, s ahogy tapasztaltam, meg van­nak elégedve az itteni „sorsukkal”. Egyetlen számadat nagyon megra­gadta a figyelmemet. A balatonfüre­di poharazóban az elmúlt vasárnap 17 000 forint áru bort mértek ki de­cinként. Íme, így néz ki egy vendég­látóipari dolgozó „szürke hétköznap­jának” a „rekordja”. Mert, számára a vasárnap is hétköznap volt, hiszen dolgozott. A poharazóban Énekes Józsefné a kiszolgáló. A fáradt mo­solya, csendes asszony, amikor azt kérdezem, hogy bírja ezt a munkát. Csak ránt egyet a vállán, majd így szól: — A kimérés volt talán a ki­sebb munka, de ehhez a hordókból a bort le is kellett fejteni... Bocsánat, de egy percre eltértem az eredeti témámtól. Úgy gondolom azonban, hogy a „Diétás Csemege”, a fáradt mosolyú csendes asszony, s mind­az ami a pult előtt (és mö­gött) történik, összetartoznak. A Vesz­­prém­i látogatásomat, talán röviden úgy tudnám összegezni: — Találkoz­tam sok nagyszerű emberrel, egy so­kat ígérő újítással a „Diétás Cseme­gével”. Néhány ismerettel gazdagabb lettem. Vesztem­ pedig csak annyit vesztettem, hogy a jövőben nem fo­gok mosolyogni azokon az élceken, amelyeket kisebb vagy nagyobb te­hetségű humoristáink faragnak — egyéb téma hiányában — a vendég­látóipari dolgozók rovására. Nekik is meg kell látni (nem csak a pult előtt, hanem a pult mögött is) a fel­szolgálóban a dolgozó embert... 11

Next