Állami Kanizsay Dorottya leánygimnázium, Újpest, 1934

A kétezeréves Horatius: Nehéz a mai ember érdeklődését fölkelteni oly távoli világ iránt, amilyen a kétezer év előtti klasszikus Róma, Augustus és Maecenas kora mindörökre eltűnt az idők óceánjában, s mint egyik ötletes írónk, Kozma Andor, megjegyzi, ma már oly korban élünk, midőn a nimfák az aszfalton sétálnak, a samosi bort fukszinnal hami­sítják s az Olympos tetejére hotelt épít egy részvénytársaság. Vala­hogy megszaporodott a vulgus profanum, az avatatlan tömeg, száma, melyet Horatius annyira gyűlölt, s melytől a nimfák és szatirok lenge kara különítette el. De amint a római fórumból is megmaradt ép állapotban Titus diadalíve, a római írók között is akad egy, aki­nek népszerűségét megirigyelhetné bármelyik modern költő. Legfeljebb az érdeklődés irányvonala mutat másfelé. A béke­beli boldog emberiség Horatiusban főleg a nagy írót és esztétát csodálta. A költő maga is büszke volt írói érdemeire, s dicsekedve emlegette, hogy ő ültette át először a római kertekbe Lesbos költé­szetének virágait. ,,Ércnél maradandóbb és piramisoknál fenségesebb emléket állítottam, melyet sem a falánk záporeső, sem a dühöngő orkán, sem az évek számtalan sora nem tud lerombolni. Non omnis moriar! Nem halok meg egészen!“ — hirdette büszkén, mint ahogy Petőfi is örök életet jósolt verseinek. Mi azonban láttuk a világ­háború alatt, hogy a középkori művészet remekét, a kölni dómot, kis híja, hogy tönkre nem bombázták. Még egy világháború s talán nincs vatikáni múzeum, s nincs benne Laocoon-szobor és Horatius­­kódex. Bizony a művészet nem örökkévaló és nem abszolút, s nagyon jól mondja Horatius egy másik versében, hogy ,,az emberi kéz alko­tásai is elpusztulnak, nemhogy a szavak ereje maradna változatlan“. Ma már egy nagy íróban is a kiváló emberi tulajdonságokat akarjuk főleg ünnepelni, mert kezdünk rájönni arra, hogy csak egy igazi nagyság van: az etikai. És a kétezeréves jubileum szerencséjére Horatius nemcsak nagy író volt, hanem nagy és bölcs ember is. Már a külseje is rokonszenves lehetett. Portréját maga festette meg egyik levelében, s a kép zömöktestű, korán őszülő, naptól barnított embert mutat, ki hamar jön indulatba, de piros arcára csakhamar visszatér a mosolygó derű. Ezért a mosolyáért szeretjük őt jobban, mint Róma hidegen csillogó klasszikusait. Ő a választékos szatíra és humor mestere, az anekdotázó bölcs, aki a mi pipázó táblabíráink kedélyét is megteri

Next