Ujság, 1927. március (3. évfolyam, 48-73. szám)
1927-03-01 / 48. szám
6 ÚJSÁG A karitatív valorizáció nyomorenyhítő akció és nem végleges megoldás Megoldható-e törvényes alapon a valorizáció? — A hadikölcsön több egymásra következő generáció adóssága — A háború előtt a budget 15 százalékát, most annak csak 6 százalékát fordítják államadóssági szolgálatra — Van-e pénz a méltányos valorizációra? A háborús államadósságok rendezése érdekében megindított mozgalom a hadikölcsönkérdést belevitte úgy gazdasági és pénzügyi, mint parlamenti életünkbe. Ma ez a kérdés közéletünk legaktuálisabb problémája. Minthogy e probléma megoldására a legkülönbözőbb, sokszor minden tárgyi alapot nélkülöző tervek, keretek, vélemények és óhajok látnak napvilágot, itt az ideje annak, hogy avval érdemileg is foglalkozzunk. Az I—V. kibocsátású címleteket ma a tőzsde eredeti belső értéküknek körülbelül 0,6%-ára becsüli. Ez az értékelés fiktív, mert haszonértéküket tekintve, a címletek értéktelenek, kamatot nem hoznak, gazdasági értékük — eltekintve attól, hogy reménybeli értéküknél fogva bizonyos mértékben ma már zálogtárgyul szolgálhatnak — semmivel egyenlő. A háborús államadósságok kérdése két szemszögből vizsgálandó: a hitelező vagyis a címlettulajdonos és az adós, vagyis a magyar állam, helyesebben a magyar nemzet szempontjából. A hitelező részére a mai állapot kisajátítást jelent, mert az állam az infláció útján a címletekbe invesztált vagyonok belső értékét felemésztette. Az állami költségvetés szempontjából a mai állapot a háborús államadóssági terheknek a költségvetésből való kitörlését jelenti. Akik azt hiszik, hogy a látszólag oly sikeres és nem remélt rövid idő alatt beállott államháztartási egyensúlyt a népszövetségi kölcsön, az állami takarékosság és a tényleg oly intenzív adóztatás eredményezte, súlyos tévedésben vannak. Ennek szükségképpeni előfeltétele az előzetes pénzrontás és ennek eredményeképpen a 9,5 milliárd háborús adósságnak a költségvetésből való tényleges kitörlése volt. A szanáláshoz az illetékesek csak akkor fogtak hozzá, midőn a mindenkori költségvetések legnagyobb tétele, az államadósságok kamatszolgáltatása, mondhatni nullára redukálódott. Utalok itt az 1926/27. évi költségvetésre, melyben a 9,5 milliárd nosztrifikált hadikölcsön kamatszolgáltatására 535.337.000 jegyzéskor belső értékkel bíró korona helyett ugyanennyi papírkorona, vagyis mindössze 36.900 aranykorona irányoztatok elő. Minthogy az államadósságok kamatszolgálata épp oly integráns részét képezi az állami költségvetésnek, mint annak bármely más tétele, mint akár maguk a személyzeti kiadások, mindaddig, míg az államadósságok kamatszolgálata a költségvetésben csak formálisan szerepel, maga a költségvetés sem mondható reálisnak és az államháztartási egyensúly is csak fikciónak tekinthető. Elméletileg elképzelhető belső államadósságoknak a fent elmondott módon való törlése olyképpen, hogy abból senkit hátrány ne érjen és hogy annak senki hasznát ne lássa. Feltétele ennek az, hogy a törlés minden adóalanyt vagyoni ereje arányában érintsen, tehát hogy az egy burkolt, mindenkit vagyoni ereje arányában érintő vagyonváltság legyen. Nálunk azonban nem ez történt. A kamatszolgáltatás szüneteltetése által azok, akik hadikölcsönt jegyeztek, akik a háború költségeit előlegezték, a hadikölcsönbe invesztált vagyonukat elvesztették, vagyis a háború költségeit megfizették, akik pedig óvatosságból hadikölcsönt nem jegyeztek, azok a háború terheitől való hozzájárulástól mentesültek. A mai állapot tehát diagonális ellentétben áll az egyenlő és arányos teherviselés elveivel. Az ember gyarlóságánál fogva úgy van alkotva, hogy a legszentebb, a legeszményibb igazságot sem ismeri el, ha annak érvényesülése őt anyagilag hátrányosan érinti és kész az igazságtalanság felett is részvét nélkül elnézni, ha annak megszüntetése őt anyagilag hátrányosan érinti. Ez a lelki konstrukció az oka annak, hogy a háború önkéntelen finanszírozóinak, a címlettulajdonosoknak panaszszavára oly gyakran hallani a stereotíp választ: a kérdést nem lehet megoldani, mert az állam csődbe kerül. Az aggodalmaskodóknak persze nincsen hadikölcsönük. Az államot zolják előtérbe, hogy saját érdeküket védelmezzék. Emberileg ez érthető. Az érthetetlen csak az, hogy az állam, a legfőbb morális közület, kinek a háborús terhek arányos szétosztásában csak a pártatlan bíró szerepe juthat, maga sem látszik a kisajátítottak védelmére sietni. Áttérve már most a megoldási lehetőségekre, először az u. n. karitatív megoldásról szólok. Az ezen megoldási módra vonatkozó illetékes nyilatkozatok eddig semmiféle konkrétumot nem tartalmaztak. Az egy nyomorenyhítő akciónak látszik, mely csak a protekció melegágya lehet és egy oly hatalmas apparátus felállítását teszi szükségessé, hogy az avval járó költségek a nyomor enyhítésére fordítandó összeg jelentős részét fel is emésztenék. A karitász elvére építve a kérdés megoldhatatlan. Erre majd, ha a kérdést ez alapon gyakorlatilag megoldani megkísérlik, az illetékesek maguk is rá fognak jönni. Nézetem szerint a kérdés csak akkor és úgy oldható meg, ha az eredeti jogalapról te nem csúszunk, ha a két érdekelt felet: az államot, jobban mondva a magyar nemzetet és a címlettulajdonosokat, mint adóst és hitelezőket állítjuk egymással szembe. A kérdést azon elv alapján kell megvizsgálni, amely irányadó akkor, midőn az adós fizetéseit megszünteti és egyezség kötése mutatkozik szükségesnek. Hogy reális egyezség jöhessen létre, meg kell állapítani az adós vagyoni helyzetét és meg kell állapítani a hitelezők követeléseinek öszszegét. E két tényező ismerete nélkül reális egyezség nem jöhet létre. Vizsgáljuk mindenekelőtt az adós magyar állam, helyesebben mondva a magyar nemzet anyagi helyzetét Itt szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a hadikölcsönkérdés megoldása szempontjából nem az államháztartás és különösen nem az államháztartás mostani helyzete az irányadó. A hadikölcsön a magyar nemzet egyeteme, több egymásra következő generációjának az adóssága. Hogy tehát az adós anyagi helyzetét helyesen állapítsuk meg, a magyar nemzet jelenlegi és remélhető jövőbeli anyagi helyzetét kell vizsgálat alá venni. Igen gyakran hangoztatják, hogy a magyar nemzet a vesztett bábom és a forradalmak folytán anyagilag tönkrement, teljesen elszegényedett. Ez az állítás a komoly bírálatot nem bírja ki. .1 szegénységnek vagy gazdagságnak, általában a vagyoni erőnek mindenkori értékmérője a jövedelem. .1 jövedelemből lehet megállapítani a jövedelmet hajtó tőkének értékét is. A nemzeti jövedelmet véve irányadóul, a következőkben összehasonlítást teszek a jelenlegi Magyarország és a régi Magyarország azon területének gazdasági ereje között, melynek most Csonka-Magyarország a neve. Fellner Frigyes műegyetemi tanár számításai szerint 1913-ban Nagy-Magyarország nemzeti jövedelme 6,7 milliárd aranykorona volt. Ebből 2,7 milliárd esett a mai Csonka-Magyarország területére. Szabóky Alajos a statisztikai hivatal volt igazgatójának számításai szerint a mai Csonka-Magyarország nettó nemzeti jövedelme 1921-ben 2 milliárd aranykorona volt. Tehát 24,5%-kal kevesebb, mint ugyanezen területnek a háború előtt. A nettó nemzeti jövedelem 1921 óta lényegesen meggyarapodott. Szigety Gyula dr. számításai szerint, melyeket Szabóky Alajos által felállított módszer alapján végzett, Csonka-Magyarország nemzeti nettó jövedelme 1925-ben 3,2 milliárd aranykoronát tett ki, ami az 1921-es viszonyokhoz képest 57,3%-os javulást mutat és az 1913. évi nemzeti jövedelemnek ezen területre eső részétA milliárd aranykoronával túlszárnyalja. A bruttó nemzeti jövedelem a csonkán maradt országrészre vonatkozólag 1913-ban 3.002 millió volt és ebből külföldre kamatok fejében 342 milliót vagyis a bruttó bevétel 11.38%-át fizettük ki. Ugyanezen nemzeti jövedelem 1921-ben 2.188 millió aranykorona volt. Ebből külföldre 180 millió aranykoronát vagyis 8.2%-ot fizettünk ki. 1925-ben a nemzeti bruttó jövedelemnek mindössze 1,25%-át fizettük külföldnek, ami 40 millió aranykoronát jelentett. Ezen adatokból világosan látszik, hogy a nemzeti bruttó bevétel a békebelit túlszárnyalja, a külföldre fizetendő kamatok és járadékok pedig jelentékenyen, több mint 300 millió aranykoronával csökkentek a békebelivel szemben. Még ha azt is figyelembe veszszük, hogy ma az aranykorona vásárló ereje kisebb, mint a békében volt, még akkor is megállapíthatjuk, hogy a nemzeti jövedelem ma legalább is akkora, mint amennyi volt ezen a területen a háború előtt. A jövedelemitől azonban következtetés vonható a nemzet vagyoni erejére és így megállapítható az is, hogy a magyar nemzet vagyoni ereje ma alig mondható kisebbnek, mint volt ezen területnek a háború előtt. Okkal nem hivatkozhatunk tehát arra, hogy elszegényedtünk, hogy koldusok lettünk. Hogy mégis oly sok a panasz, annak egyetlen oka az, hogy a nemzeti jövedelem igazságtalanul és aránytalanul van elosztva. Megfelelő társadalmi és gazdasági politikával gondoskodni kell a békebelivel ma is egyenlő nemzeti jövedelem igazságos és arányos elosztásáról. Szakemberek adataival igazoltam, hogy a magyar nemzet vagyonukig ma van olyan erős, mint amilyen a békében volt. A fenti számok mellé állítsuk most oda a vonatkozó államháztartási évek költségvetési adatait. Nagy-Magyarország költségvetésének végöszszege 1913-ban 2072 millió aranykorona volt, vagyis a 6700 millió aranykorona jövedelemből ennyit vett saját szükségletére igénybe az állam és ezen utóbbi összeg 15 százalékát, 302 millió aranykoronát fordított adósságának törlesztésére és kamatszolgáltatására. A 2072 millióból — a nemzeti jövedelem megoszlásának arányában — 985 millió aranykoronát a jelenlegi csonka ország viselt és ebből arányosan 147 millió jutott az államadósságok szolgáltatására. Az 1925—26. évi költségvetés 970 millió aranykoronát irányzott elő bevételként Csonka-Magyarország részére és ebből 56.371 aranykoronát, mindössze 6 százalékot fordít államadóssági szolgálatra. Ha békében az államadósságok szolgálatára a költségvetés végösszegének 15 százaléka volt fordítható, akkor a háború után, mikor Csonka-Magyarországot még a teljes háborús államadósság is terheli, erre a célra ugyancsak fordítható lenne ugyancsak 15 százalék. Az 1925/26. évi költségvetésben felvett 56.371.000 aranykorona túlnyomó részben külföldre ment, a hadikölcsön-csmlettulajdonosoknak ebből, mint már fentebb említettem, 30.000 aranykorona , jutott. Ha tehát a békebeli arányokat vesszük fel és tartjuk meg, az 56.371.000 aranykoronán felül még 89.000.000 aranykoronát lehetett volna az államadósságok kamatszolgálatára előirányozni, ami tekintve azt, hogy a békebeli állapottal szemben ma Magyarországnak a háborús államadósság, a népszövetségi kölcsön és egyéb azóta keletkezett államadósságok hozzászámításával jelentősen nagyobb tartozásai vannak, mint voltak a háború előtt, a költségvetés aránytalan megterhelését nem jelentené. Ha még figyelembe vesszük azt is hogy az 1925/26. évi államháztartási évi valóságban nem 970 millió aranykoronát, hanem még további 60 millió aranykorona többlelet eredményezett, akkor igazán érthetetlen hogy az illetékes tényezők miért zárkóznak e a háborús államadósságok kamatszolgálatától Ez a felesleg elsősorban azokat illette volna akiket a költségvetésből kihagytak. Hogy ez a felesleg hová fordulatott, az majd csak az évek múlva nyilvánosságra kerülő zárszámadásokból lehet megállapítani. A azonban köztudomású, hogy a malomipar szanálására mindjárt volt pénz, hogy a magya állam sok olyan luxuskiadást teljesített és teljesít, melyeket annál kevésbé lehet indokolni mennél inkább megfelel az a hivatalos helyre hangoztatott állítás a valóságnak, hogy a magyar állam, illetve a magyar nemzet teljesen elszegényedett, anyagilag teljesen lerongyolt, összefoglalva már most az adós anyai helyzetéről mondottakat, megállapítható, hog az adós tudna fizetni, csak az akarata hiányzi hozzá. Páczner Jenő dr., ügyvéd (A cikk folytatását legközelebbi számunkban adjuk.) Elzárták Shanghai kikötőjét Szun-Csuan-Fang visszavonul a magánéletbe London, február 28 . (Wolf.) Shanghaiból jelentik. A kínai parancsnok intézkedése ellen, amellyel a Wuzung-folyó bejáratát éjszakára elzáratta, a konzuli kar tiltakozott. A tábornok arra hivatkozik, hogy elejét akarja venni a déli flotta esetleges támadásának. Shanghai, február 28. (Reuters) Mint jelentik, Szun-Csuan-Fangnak az a szándéka, hogy Szung-Kiangból visszatérve visszavonul a magánéletbe. .4 nemzetközi negyedben akar lakást venni és hatalmáról véglegesen lemond Csang-Csang-Csang javára. London, február 28. (Wolf.) Misszionáriusok jelentése szerint az északkínai csapatok Hang-Gsau városát elvonulásuk előtt kifosztották. Fegyveres polgárok erre összeverődtek és több száz északinál katona leölésével borzalmas bosszút álltak. Ezeknek az eseményeknek nyomán a kantoni csapatok bevonulását a polgárok rokonszenvvel fogadták, különösen miután sokkal jobb felszerelésük jó benyomást tett. Fu-Csauban a postai alkalmazottak bambuszbotokkal felfegyverkezve akadályozták meg, hogy a közönség a postai épületbe bekerüljön. A postahivatal külföldi vezetőjét erőszakkal kényszerítették arra, hogy nekik nagyobb összeget kifizessen. KEDD, 1927 MÁRCIUS 1 Idején gondoskodjanak tankönyvekről Az iskolák első csonka félévének lezárása után vagyunk. És már most hallatszik a kívánság, hogy okulva a múlt szeptemberi határozatlanságon, idejében döntessék el a jövő tanév kezdetének kérdése. Ez valóban nemcsak a szülők érdeke, hanem a tanításé is. A tanév kezdete kitolásának legfőbb szempontja egészségügyi volt: kívánatosabb a szép őszi napokból még két hetet a szabadban tölteni vízparton, kertben, mezőn gondtalanul, mint ötvenes osztályok zárt levegőjét szívni szellemi munkában lekötve. De a tanulóifjúságról lévén szó — nem mellőzhető a pedagógiai szempont sem. A tanárság az iskolának és a közegészségügynek egybeforlódását természetesen nem hagyja figyelmen kívül, de ebben a tekintetben cselekvő gondoskodása inkább csak az iskola területén és a tanév folyamán nyilvánulhat meg. Fő törekvése az, hogy az adott viszonyok közt a tanítás minél eredményesebb legyen. Mert hiszen tőle kérik számon a félév végén, hogy elvégezte-e a kijelölt tananyagot? A jó tanár előtti azelvégzés: nem jelenthet sem felületességet, sem túlhajtást. De lehetséges, hogy a rövidebb tanítási idő itt-ott a félévi értesítőkben talán több szépséghibával jrt egyes tanulókra nézve. A tanárságnak tehát éppen felelőssége tudatában rá kell mutatnia azokra az okokra, amelyek a kiszabott tanítási időnek legjobb kihasználását nagymértékben gátolják. Azok, akik a tanévnek két héttel későbbi kezdéséért harcoltak, azt is felhozták, hogy a tanév elején egy-két hét úgyis csak formasággal telik el. No ezzel ugyan nem mondtak semmit. Egyrészt azért, mert a tanév elejének kitolása esetén ezek a formaságok is kitolódnak, másrészt pedig azért, mert ilyenek ma már számbavehető mértékben nincsenek is. A beírások javarésze júliusban van, az új tanulók bevezetése egy délelőtt elintézhető. Vannak azonban a tanításban komolyabb hátráltató okok is, ezek között elsősorban a tankönyvek kérdése. Tankönyvirodalmunk vajúdása egyre nehezebbé teszi a tanítás nyugodt folyamatát. Az egységes tankönyvek bevezetése a cél. Ennek folytán az új tankönyveknek soha nem látott áradata zuhog az iskolák felé. Hogyobbak-e az új eredetiek vagy nagytömegű átdolgozások a réginél, arról most nem szólunk. Hogy a gazdasági szemponton kívül van-e még jó oldala az egész tankönyvegységesítési gondolatnak, arról is lehetne beszélni. Most azonban inkább arra emlékezzünk vissza, hogy a tankönyvengedélyezései és kiadások össze nem vágása és késése milyen zavarokat támaszthat. Ezek a bajok az elmúlt szeptemberben voltak a legnagyobbak. Volt engedélyezett tankönyv, mely elfogyott, vagy még novemberben sem volt kapható. Láttunk idejére elkészült jó tankönyveket, de ezeket nem volt szabad bevezetni, mert hiányzott az engedélyezési számuk. És most képzeljük el a tanárt, aki töri a fejét, hogyan csináljon előre lelkiismeretes és gondos tervet annak alapján, ami nincs! Gondoljunk a kis diákra, aki lát ugyan a pajtásai kezén azonos tárgyú kétféle könyvet is, de biztosan az a harmadik fajta lesz az igazi, amit még nem lehet kapni. Várja, várja az új könyvet, esetleg hamarosan arra eszmél, hogy talán így is jó. Nyilvánvaló, hogy az egységes tankönyvek behozatala nem történhetik meg máról-holnapra. Addig is azonban, míg ez a kicserélés fokozatosan meglesz, a kultuszminisztérium sokat tehetne a tanév eleji tanítás nyugodt és az első naptól kezdve rendes menetének biztosítására. Miután a beiskoláztatás ellenőrzésének lehetősége céljából a beiratások napját június elsejére tették, most a kultuszminisztérium segítő kézzel hasson oda, hogy a könyvkiadók már június elsején hirdethessék, sőt forgalomba is hozhassák a jövő tanévben használandó tankönyveket. Ennek örülnének a szülők, a több-iskolagyermekes családapák, mert módjukban volna az egyre szaporodó iskolai kiadásokat fölaprózva elválasztani a téliruha és tüzelőanyag beszerzésének nyomasztó napjaitól. Örülne a tanárság is, mert a tanév legelején is már minden szükséges taneszközzel ellátott, teljes fegyverzetű ifjúsággal foghatna rendszeresen átgondolt munkájához, minden kapkodás és kelletlen huzavona nélkül. Nemes Károly De Finedo célhoz ért Rio de Janeiro, február 28. De Pinedo pontosan 15 óra 15 perckor érkezett ide. Az arzenál előtt, ahol leszállt, a brazíliai tengerészetügyi miniszter, előkelő állami méltóságok, a város polgármestere, nagyrangú tisztek, a társadalmi egyesületek kiküldöttei és az olasz kolónia személyiségei óriási tömeg élén várták. Amidőn De Pinedo vizirepülőgépe feltűnt, valamennyi hajó kürtje búgni kezdett és ezek a jelkések mindaddig szakadatlanul tartottak, amíg csak a gép le nem szállott. A tömeg lelkesen éltette De Pinedot és Olaszországot. A Santa Maria elé egy brazíliai repülőraj ment és elkísérte egészen a leszállás helyéig. De Pinedo a tömeg kitörő üdvözlése között indult el automobilon szállójába, ahol a Santa Mária személyzetével együtt megszállott. A tömze több ízben megakasztotta az autó előrehaladását, mert mindenki látni és éljenezni akarta Pinedot.