Ujság, 1927. március (3. évfolyam, 48-73. szám)

1927-03-01 / 48. szám

6 ÚJSÁG A karitatív valorizáció nyomorenyhítő akció és nem végleges megoldás Megoldható-e törvényes alapon a valorizáció? — A hadikölcsön több egymásra következő generáció adóssága — A háború előtt a budget 15 százalékát, most annak csak 6 százalékát fordítják állam­adóssági szolgálatra — Van-e pénz a méltányos valorizációra? A háborús államadósságok rendezése érde­kében megindított mozgalom a hadikölcsön­­kérdést belevitte úgy gazdasági és pénzügyi, mint parlamenti életünkbe. Ma ez a kérdés közéletünk legaktuálisabb problémája. Mint­hogy e probléma megoldására a legkülönbö­zőbb, sokszor minden tárgyi alapot nélkülöző tervek, keretek, vélemények és óhajok látnak napvilágot, itt az ideje annak, hogy avval ér­demileg is foglalkozzunk. Az I—V. kibocsátású címleteket ma a tőzsde eredeti belső értéküknek körülbelül 0,6%-ára becsüli. Ez az értékelés fiktív, mert haszonértéküket tekintve, a címletek érték­telenek, kamatot nem hoznak, gazdasági ér­tékük — eltekintve attól, hogy reménybeli ér­téküknél fogva bizonyos mértékben ma már zálogtárgyul szolgálhatnak — semmivel egyenlő. A háborús államadósságok kérdése két szemszögből vizsgálandó: a hitelező vagyis a c­ímlettulajdonos és az adós, vagyis a magyar állam, helyesebben a magyar nemzet szem­pontjából. A hitelező részére a mai állapot kisajátítást jelent, mert az állam az infláció útján a címletekbe invesztált vagyonok belső értékét felemésztette. Az állami költségvetés szempontjából a mai állapot a háborús állam­­adóssági terheknek a költségvetésből való kitörlését jelenti. Akik azt hiszik, hogy a látszólag oly sikeres és nem remélt rövid idő alatt beállott államháztartási egyensúlyt a népszövetségi kölcsön, az állami takarékos­ság és a tényleg oly intenzív adóztatás ered­ményezte, súlyos tévedésben vannak. Ennek szükségképpeni előfeltétele az előzetes pénz­rontás és ennek eredményeképpen a 9,5 mil­liárd háborús adósságnak a költségvetésből való tényleges kitörlése volt. A szanáláshoz az illetékesek csak akkor fogtak hozzá, mi­dőn a mindenkori költségvetések legnagyobb tétele, az államadósságok kamatszolgáltatása, mondhatni nullára redukálódott. Utalok itt az 1926/27. évi költségvetésre, melyben a 9,5 milliárd nosztrifikált hadikölcsön kamatszolgáltatására 535.337.000 jegyzés­kor­ belső értékkel bíró korona helyett ugyanennyi papírkorona, vagyis mind­össze 36.900 aranykorona irányoztatok elő. Minthogy az államadósságok kamatszolgálata épp oly integráns részét képezi az állami költ­­­­ségvetésne­k, mint annak bármely más tétele, mint akár maguk a személyzeti kiadások, mindaddig, míg az államadósságok kamatszol­gálata a költségvetésben csak formálisan sze­­repel, maga a költségvetés sem mondható reálisnak és az államháztartási egyensúly is csak fikciónak tekinthető. Elméletileg elképzelhető belső államadós­ságoknak a fent elmondott módon való törlése olyképpen, hogy abból senkit hátrány ne érjen és hogy annak senki hasznát ne lássa.­­ Fel­tétele ennek az, hogy a törlés minden adó­alanyt vagyoni ereje arányában érintsen, tehát hogy az egy burkolt, mindenkit vagyoni ereje arányában érintő vagyonváltság legyen. Ná­lunk azonban nem ez történt. A kamatszolgál­tatás szüneteltetése által azok, akik hadiköl­­csönt jegyeztek, akik a háború költségeit elő­legezték, a hadikölcsönbe invesztált vagyonu­kat elvesztették, vagyis a háború költségeit megfizették, akik pedig óvatosságból hadiköl­­csönt nem jegyeztek, azok a háború terheitől való hozzájárulástól mentesültek. A mai álla­pot tehát diagonális ellentétben áll az egyenlő és arányos teherviselés elveivel. Az ember gyarlóságánál fogva úgy van al­kotva, hogy a legszentebb, a legeszményibb igazságot sem ismeri el, ha annak érvényesü­lése őt anyagilag hátrányosan érinti és kész az igazságtalanság felett is részvét nélkül el­nézni, ha annak megszüntetése őt anyagilag hátrányosan érinti. Ez a lelki konstrukció az oka annak, hogy a háború önkéntelen finan­szírozóinak, a címlettulajdonosoknak panasz­szavára oly gyakran hallani a stereotíp vá­laszt: a kérdést nem lehet megoldani, mert az állam csődbe kerül. Az aggodalmaskodóknak persze nincsen hadikölcsönük. Az államot zol­­ják előtérbe, hogy saját érdeküket védelmez­zék. Emberileg ez érthető. Az érthetetlen csak az, hogy az állam, a legfőbb morális közü­let, kinek a háborús terhek arányos szétosztásá­ban csak a pártatlan bíró szerepe juthat, maga sem látszik a kisajátítottak védelmére sietni. Áttérve már most a megoldási lehetősé­gekre, először az u. n. karitatív megoldásról szólok. Az ezen megoldási módra vonatkozó illetékes nyilatkozatok eddig semmiféle kon­krétumot nem tartalmaztak. Az egy nyomor­enyhítő akciónak látszik, mely csak a protek­ció melegágya lehet és egy oly hatalmas appa­rátus felállítását teszi szükségessé, hogy az av­val járó költségek a nyomor enyhítésére for­dítandó összeg jelentős részét fel is emészte­nék. A karitász elvére építve a kérdés meg­oldhatatlan. Erre majd, ha a kérdést ez ala­pon gyakorlatilag megoldani megkísérlik, az illetékesek maguk is rá fognak jönni. Nézetem szerint a kérdés csak akkor és úgy oldható meg, ha az eredeti jogalapról te nem csúszunk, ha a két érdekelt felet: az álla­mot, jobban mondva a magyar nemzetet és a címlettulajdonosokat, mint adóst és hitelező­ket állítjuk egymással szembe. A kérdést azon elv alapján kell megvizsgálni, amely irányadó akkor, midőn az adós fizetéseit megszünteti és egyezség kötése mutatkozik szükségesnek. Hogy reális egyezség jöhessen létre, meg kell állapítani az adós vagyoni helyzetét és meg kell állapítani a hitelezők követeléseinek ösz­­szegét. E két tényező ismerete nélkül reális egyezség nem jöhet létre. Vizsgáljuk mindenekelőtt az adós magyar állam, helyesebben mondva a magyar nemzet anyagi helyzetét Itt szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a hadikölcsönkérdés meg­oldása szempontjából nem az államháztartás és különösen nem az államháztartás mostani helyzete az irányadó. A hadikölcsön a magyar nemzet egye­teme, több egymásra következő generá­ciójának az adóssága. Hogy tehát az adós anyagi helyzetét helyesen állapítsuk meg, a magyar nemzet jelenlegi és remélhető jövőbeli anyagi helyzetét kell vizs­gálat alá venni. Igen gyakran hangoztatják, hogy a magyar nemzet a vesztett bábom és a forradalmak folytán anyagilag tönkrement, teljesen elszegényedett. Ez az állítás a komoly bírálatot nem bírja ki. .1 szegénységnek vagy gazdagságnak, általában a vagyoni erőnek mindenkori értékmérője a jövedelem. .1 jöve­delemből lehet megállapítani a jövedelmet hajtó tőkének értékét is. A nemzeti jövedelmet véve irányadóul, a következőkben összehasonlítást teszek a je­lenlegi Magyarország és a régi Magyarország azon területének gazdasági ereje között, mely­nek most Csonka-Magyarország a neve. Fell­­ner Frigyes műegyetemi tanár számításai sze­rint 1913-ban Nagy-Magyarország nemzeti jö­vedelme 6,7 milliárd aranykorona volt. Ebből 2,7 milliárd esett a mai Csonka-Magyarország területére. Szabóky Alajos a statisztikai hiva­tal volt igazgatójának számításai szerint a mai Csonka-Magyarország nettó nemzeti jöve­delme 1921-ben 2 milliárd aranykorona volt. Tehát 24,5%-kal kevesebb, mint ugyanezen területnek a háború előtt. A nettó nemzeti jövedelem 1921 óta lényegesen meggyarapo­dott. Szigety Gyula dr. számításai szerint, me­lyeket Szabóky Alajos által felállított mód­szer alapján végzett, Csonka-Mag­yarország nemzeti nettó jövedelme 1925-ben 3,2 milliárd aranykoronát tett ki, ami az 1921-e­s viszo­nyokhoz képest 57,3%-os javulást mutat és az 1913. évi nemzeti jövedelemnek ezen te­rületre eső részét­­A milliárd aranykoronával túlszárnyalja. A bruttó nemzeti jövedelem a csonkán maradt országrészre vonatkozólag 1913-ban 3.002 millió volt és ebből külföldre kamatok fejében 342 milliót vagyis a bruttó bevétel 11.38%-át fizet­tük ki. Ugyanezen nemzeti jövedelem 1921-ben 2.188 millió aranykorona volt. Ebből külföldre 180 millió aranykoronát vagyis 8.2%-ot fizettünk ki. 1925-ben a nemzeti bruttó jövedelemnek mindössze 1,25%-át fizettük külföldnek, ami 40 millió aranykoronát jelentett. Ezen adatokból világosan látszik, hogy a nemzeti bruttó bevétel a békebelit túlszár­nyalja, a külföldre fizetendő kamatok és jára­dékok pedig jelentékenyen, több mint 300 millió aranykoronával csökkentek a békebeli­vel szemben. Még ha azt is figyelembe vesz­­szük, hogy ma az aranykorona vásárló ereje kisebb, mint a békében volt, még akkor is megállapíthatjuk, hogy a nemzeti jövedelem ma legalább is akkora, mint amennyi volt ezen a területen a háború előtt. A jövedelem­itől azonban következtetés vonható a nemzet vagyoni erejére és így megállapítható az is, hogy a magyar nemzet vagyoni ereje ma alig mondható kisebbnek, mint volt ezen terület­nek a háború előtt. Okkal nem hivat­kozhatunk tehát arra, hogy elszegényedtünk, hogy­ koldusok lettünk. Hogy mégis oly sok a panasz, annak egyetlen oka az, hogy a nem­zeti jövedelem igazságtalanul és aránytalanul van elosztva. Megfelelő társadalmi és gazda­sági politikával gondoskodni kell a békebelivel ma is egyenlő nemzeti jövedelem igazságos és arányos elosztásáról. Szakemberek adataival igazoltam, hogy a magyar nemzet vagyonukig ma van olyan erős, mint amilyen a békében volt. A fenti számok mellé állítsuk most oda a vonatkozó államháztartási évek költségve­tési adatait. Nagy-Magyarország költségvetésének végösz­­szege 1913-ban 2072 millió aranykorona volt, vagyis a 6700 millió aranykorona jövedelem­ből ennyit vett saját szükségletére igénybe az állam és ezen utóbbi összeg 15 százalékát, 302 millió aranykoronát fordított adósságának törlesztésére és kamatszolgáltatására. A 2072 millióból — a nemzeti jövedelem megoszlásá­nak arányában — 985 millió aranykoronát a jelenlegi csonka ország viselt és ebből arányo­san 147 millió jutott az államadósságok szol­gáltatására. Az 1925­—26. évi költségvetés 970 millió aranykoronát irányzott elő bevételként Csonka-Magyarország részére és ebből 56.371 aranykoronát, mindössze 6 százalékot fordít államadós­sági szolgálatra. Ha békében az államadósságok szolgálatára a költségvetés végösszegének 15 százaléka volt fordítható, akkor a háború után, mikor Csonka-Magyarországot még a teljes háborús államadósság is terheli, erre a célra ugyan­csak fordítható lenne ugyancsak 15 százalék. Az 1925/26. évi költségvetésben felvett 56.371.000 aranykorona túlnyomó rész­ben külföldre ment, a hadikölcsön-csmlet­­tulajdonosoknak ebből, mint már fen­tebb említettem, 30.000 aranykorona , jutott. Ha tehát a békebeli arányokat vesszük fel és tartjuk meg, az 56.371.000 aranykoronán felül még 89.000.000 aranykoronát lehetett volna az államadósságok kamatszolgálatára előirá­nyozni, ami tekintve azt, hogy a békebeli ál­lapottal szemben ma Magyarországnak a há­borús államadósság, a népszövetségi kölcsön és egyéb azóta keletkezett államadósságok hozzászámításával jelentősen nagyobb tartozá­sai vannak, mint voltak a háború előtt, a költ­ségvetés aránytalan megterhelését nem je­lentené. Ha még figyelembe vesszük azt is hogy az 1925/26. évi államháztartási év­i valóságban nem 970 millió aranykoronát, ha­nem még további 60 millió aranykorona több­lelet eredményezett, akkor igazán érthetetlen hogy az illetékes tényezők miért zárkóznak e a háborús államadósságok kamatszolgálatától Ez a felesleg elsősorban azokat illette volna akiket a költségvetésből kihagytak. Hogy ez a felesleg hová fordu­latott, az majd csak az évek múlva nyilvánosságra ke­rülő zárszámadásokból lehet megállapítani. A azonban köztudomású, hogy a malomipar sza­nálására mindjárt volt pénz, hogy a m­agya állam sok olyan luxuskiadást teljesített és tel­jesít, melyeket annál kevésbé lehet indokolni mennél inkább megfelel az a hivatalos helyre hangoztatott állítás a valóságnak, hogy a ma­gyar állam, illetve a magyar nemzet teljesen elszegényedett, anyagilag teljesen lerongyolt, összefoglalva már most az adós anyai helyzetéről mondottakat, megállapítható, hog az adós tudna fizetni, csak az akarata hiányzi hozzá. Páczner Jenő dr., ügyvéd (A cikk folytatását legközelebbi számunk­ban adjuk.) Elzárták Shanghai kikötőjét Szun-Csuan-Fang visszavonul a magánéletbe London, február 28 . (Wol­f.) Shanghaiból jelentik. A kínai parancsnok intézkedése ellen, amellyel a Wuzung-folyó bejáratát éjszakára elzáratta, a konzuli kar tiltakozott. A tábor­nok arra hivatkozik, hogy elejét akarja venni a déli flotta esetleges támadásának. Shangh­ai, február 28. (Reuters) Mint je­lentik, Szun-Csuan-Fangnak az a szándéka, hogy Szung-Kiangból visszatérve visszavonul a magánéletbe. .4 nemzetközi negyedben akar lakást venni és hatalmáról véglegesen lemond Csang-Csang-Csang javára. London, február 28. (Wol­f.) Misszioná­riusok jelentése szerint az északkínai csapa­tok Hang-Gsau városát elvonulásuk előtt ki­fosztották. Fegyveres polgárok erre összeve­rődtek és több száz északi­nál katona leölé­sével borzalmas bosszút álltak. Ezeknek az eseményeknek nyomán a kantoni csapatok bevonulását a polgárok rokonszenvvel fogad­ták, különösen miután sokkal jobb felszere­lésük jó benyomást tett. Fu-Csauban a postai alkalmazottak bam­­buszbotokkal felfegyverkezve akadályozták meg, hogy a közönség a postai épületbe be­kerüljön. A postahivatal külföldi vezetőjét erőszakkal kényszerítették arra, hogy nekik nagyobb összeget kifizessen. KEDD, 1927 MÁRCIUS 1 Idején gondoskodjanak tankönyvekről Az iskolák első csonka félévének lezárása után vagyunk. És már most hallatszik a kíván­ság, hogy okulva a múlt szeptemberi határo­zatlanságon, idejében döntessék el a jövő tanév kezdetének kérdése. Ez valóban nem­csak a szülők érdeke, hanem a tanításé is. A tanév kezdete kitolásának legfőbb szem­pontja egészségügyi volt: kívánatosabb a szép őszi napokból még két hetet a szabadban töl­teni vízparton, kertben, mezőn gondtalanul, mint ötvenes osztályok zárt levegőjét szívni szellemi munkában lekötve. De a­ tanulóifjú­ságról lévén szó — nem mellőzhető a peda­gógiai szempont sem. A tanárság az iskolának és a közegészségügynek egybeforlódását ter­mészetesen nem hagyja figyelmen kívül, de ebben a tekintetben cselekvő gondoskodása in­kább csak az iskola területén és a tanév folyamán nyilvánulhat meg. Fő törekvése az, hogy az adott viszonyok közt a tanítás minél eredményesebb legyen. Mert hiszen tőle kérik számon a félév végén, hogy elvégezte-e a ki­jelölt tananyagot? A jó tanár előtt­­i az­­el­végzés:­ nem jelenthet sem felületességet, sem túlhajtást. De lehetséges, hogy a rövidebb tanítási idő itt-ott a félévi értesítőkben talán több szépséghibával j­rt egyes tanulókra nézve. A tanárságnak tehát éppen felelőssége tudatában rá kell mutatnia azokra az okokra, amelyek a kiszabott tanítási időnek legjobb kihasználását nagymértékben gátolják. Azok, akik a tanévnek két héttel későbbi kezdéséért harcoltak, azt is felhozták, hogy a tanév elején egy-két hét úgyis csak forma­sággal telik el. No ezzel ugyan nem mondtak semmit. Egyrészt azért, mert a tanév elejének kitolása esetén ezek a formaságok is kitolód­nak, másrészt pedig azért, mert ilyenek ma­ már számbavehető mértékben nincsenek is. A beírások javarésze júliusban van, az új tanulók bevezetése egy délelőtt elintézhető. Vannak azonban a tanításban komolyabb hát­ráltató okok is, ezek között elsősorban a tan­könyvek kérdése. Tankönyvirodalmunk vajúdása egyre ne­hezebbé teszi a tanítás nyugodt folyamatát. Az egységes tankönyvek bevezetése a cél. Ennek folytán az új tankönyveknek soha nem­ látott áradata zuhog az iskolák felé. Hogy­obbak-e az új eredetiek vagy nagytömegű át­dolgozások a réginél, arról most nem szólunk. Hogy a gazdasági szemponton kívül van-e még jó oldala az egész tankönyvegységesítési gondolatnak, arról is lehetne beszélni. Most azonban inkább arra emlékezzünk vissza, hogy a tankönyvengedélyezései­ és kiadások össze nem vágása és késése milyen zavarokat tá­maszthat. Ezek a bajok az elmúlt szeptember­ben voltak a legnagyobbak. Volt engedélyezett tankönyv, mely elfogyott, vagy még novem­berben sem volt kapható. Láttunk idejére el­készült jó tankönyveket, de ezeket nem volt szabad bevezetni, mert hiányzott az engedé­lyezési számuk. És most képzeljük el a tanárt, aki töri a fejét, hogyan csináljon előre lelki­ismeretes és gondos tervet annak alapján, ami nincs! Gondoljunk a kis diákra, aki lát ugyan a pajtásai kezén azonos tárgyú kétféle könyvet is, de biztosan az a harmadik fajta lesz az igazi, amit még nem lehet kapni. Várja, várja az új könyvet, esetleg hamarosan arra eszmél, h­ogy talán így is jó. Nyilvánvaló, hogy az egységes tankönyvek behozatala nem történhetik meg máról-hol­napra. Addig is azonban, míg ez a kicserélés fokozatosan meglesz, a kultuszminisztérium sokat tehetne a tanév eleji tanítás nyugodt és az első naptól kezdve rendes menetének bizto­sítására. Miután a beiskoláztatás ellenőrzésé­nek lehetősége céljából a beiratások napját június elsejére tették, most a kultuszminisz­térium segítő kézzel hasson oda, hogy a könyvkiadók már június elsején hirdethessék, sőt forgalomba is hozhassák a jövő tanévben használandó tankönyveket. Ennek örülnének a szülők, a több-iskolagyermekes családapák, mert módjukban volna az egyre szaporodó iskolai kiadásokat fölaprózva elválasztani a téliruha és tüzelőanyag beszerzésének nyo­masztó napjaitól. Örülne a tanárság is, mert a tanév legelején is már minden szükséges taneszközzel ellátott, teljes fegyverzetű ifjúság­gal foghatna rendszeresen átgondolt munkájá­hoz, minden kapkodás és kelletlen huzavona nélkül. Nemes Károly De Finedo célhoz ért Rio de Janeiro, február 28. De Pinedo pontosan 15 óra 15 perckor érkezett ide. Az arzenál előtt, ahol leszállt, a brazíliai tengerészetü­gyi mi­niszter, előkelő állami méltóságok, a város pol­gármestere, nagyrangú tisztek, a társadalmi egye­sületek kiküldöttei és az olasz kolónia személyi­ségei óriási tömeg élén várták. Amidőn De Pinedo vizirepü­lőgépe feltűnt, valamennyi hajó kürtje búgni kezdett és ezek a jelkések mindaddig sza­kadatlanul tartottak, amíg csak a gép le nem szál­lott. A tömeg lelkesen éltette De Pinedot és Olasz­országot. A Santa Maria elé egy brazíliai repülő­­raj ment és elkísérte egészen a leszállás helyéig. De Pinedo a tömeg kitörő üdvözlése között indult el automobilon szállójába, ahol a Santa Mária személyzetével együtt megszállott. A tömze több ízben megakasztotta az autó előrehaladását, mert mindenki látni és éljenezni akarta Pinedot.

Next