Ujság, 1927. június (3. évfolyam, 123-145. szám)
1927-06-12 / 132. szám
34 Duse Eleonóra * 1 - • . ■ i ( Irta Fradeletto Ausztana. Olaszból tord. Huszár Elemér Három éve már, hogy meghalt, ott messze, a lármás, füstös városban. Három év . . . hosszú idő i e rohanó korban, mely rohanásában magával ragadja az eseményeket s emlékeket. Hosszú idő, különösen egy színésznő számára, aki szellemének és hangjának elbűvölő hatalmát magával viszi a sírba. De ő nemcsak dicső művésznő volt, hanem nagy, nemes, nyugtalan, szenvedésektől zaklatott lélek s azért az idő képét nemhogy elhalványítaná s távolabb vinné tőlünk, hanem megeleveníti s közelebb hozza hozzánk. A művészet leánya Az olasz géniusznak mindig külterjes ereje volt, mely arra vitte, hogy a hazának határain túl ragyogjon. Az újjászületés idején e külterjes erő az ecset és a véső legnagyobb művészeiben személyesült meg, elég Leonardo da Vincit s Benvenuto Cellinit említenünk Franciaországban. Később a színpad művészei képviselik. Két századon át a Commedia dell’Arte olasz színészeit egész Európában keresték és tapsolták a nyilvános színházakban és az udvaroknál. Az olasz forradalom alatt egy klasszikus művésznőt, Ristori Adélt Párisban és Londonban ünnepeltek s mint Gavour megbízottja, külföldön terjesztette a nemzeti eszmét, a művészet kultuszával hazafias hivatást kötve össze. Kevéssel később a sorsdöntő 1858. évben, mely a Piemont és Franciaország közti szövetség által előkészítette a szerencsés függetlenségi harcot, s született egy másik nagy művésznő, aki szintént felkeltette a külföld csodálatát s nemes lelkében egybeköti a Művészetet és a Hazát: Duse Eleonóra. Véletlenül Vigevanóban született, chioggiai színészcsaládból származott, nagyapja nagyon népszerű színész volt, aki vidám estéken a proszcénium elé állt, szembenézett és beszélgetett a publikummal. Eleonora elmondhatta magáról Hugó Viktorral: „jetée comme la graine autre de l‘air qui vole“, a sors és hivatásának körülményei által hányattatva vándorolt városról városra, színházról színházra. A színfalak világában nőtt fel, mint gyermek kezdett szavalni, mint fiatal leány lépésről lépésre, pár szavas szerepekről haladt valamivel nagyobbakra, eleinte félénk volt, azután lelke lángra gyűlt. Első mesterei az örökölt hagyomány s az ösztön voltak. Nápolyban, a világosság városában, hova a sors mint halottat vezette vissza, Casiero Martino — nagy, egyetlen szerelem, nagy, korai fájdalom — világosítja meg szenvedélyével, jellemével, kuttúrájával, kinyilatkoztatva őt saját magának. Később Boito Arrigo s a nagy költői lélek Giacola Giuseppe intellektuális behatásait veszi fel magába, mondható fia jelenlétében. S utoljára a belenyugvás az elválásba, tökéletes, de nem gyáva belenyugvás. Ah, az aggódó büszkeség, mellyel Duse tiltakozását kifejezte:az áldozat mi nők vagyunk, mindig mi, mindig mi vagyunk a feláldozottak. Giulio az enyém, csak az enyém, csak az enyém. És nekem kell róla lemondanom." Talán soha nem talált az anyaság, szemben a társadalmi törvényekkel, a színpadon fájdalmasabb és nemesebb, emberibb és magasztosabb kifejezést. A szenvedélyes dráma mellett a szimbolikus dráma. Mikor Olaszországban ismerni kezdték Ibsen Henrik színműveit, Duse nem fogadta elragadtatással, sőt ellenmondóit hozza Giovanni bámulatának s nem titkolta világos latin szellemének ellenszenvét az iránt, ami a norvég író művében homályos, ködös, nyomasztó. Később belehajolt s legyőzdelt, úgy hogya nagy Ibsemnek nevezte. Sime A tenger asszonya, mely megtestesíti az ismeretlen csábító és kínzó varázsát. A rémület, mely hatalmába ejti Ellidát az ismeretlen visszatértekor, az obszesszió, mely ismét feléje hívja, a vallomás férjének, a felelősség megszabadító érzése, mely lelkiismeretében feltámad s kivonja a kisértés elől, mihelyt férje teljes szabadságát visszaadta, jelenetek, melyekben Duse a szuggesztiv drámai költészet utánozhatlan hangjait adta. Ez utolsó korszakban a művésznő, aki immár az évek lejtőjén halad és siratja a távol ifjúságot, ahelyett hogy hazug ifjúságot tettetne, a kemény őszinteség és nemesség vonzóságát viszi színpadra: az ősz haj és anyai hang dicsfényét! -Nem akarok — mondotta — mást játszani, mint anyákat, kor nélküli asszonyokat, az örökkévalóság teremtményeit, mint Ellida s a nagy Ibsen más hősnői. Miután játszottam A tenger asszonyát. A zárt ajtót, Gábriel Borkmannt, majd meglátom. Olvasni fogok, elmélkedni s majd választok.* Duse Eleonóra művészetélete különböző mozzanatai Kétségkívül nem akarom újból leírni (miután mások már méltóan megtették) Duse Eleonóra művészetének egymást követő fázisait, annál kevésbé, mert különböző nyilvántartásaiban ugyanaz az egy lélek ismerhető fel. Csak arra szorítkozom, hogy emlékeztessek egy-kettőre a legjellemzőbb mozzanatok közül azokban a művekben, amelyekben énjét leginkább nyilatkoztatta ki. Az 1881—82. év a Bagdadi hercegnő ifj. Dumas Sándor különös drámájának sikerét jegyzi fel. Velencében még emlékeznek a fékezetlen lelkesedésre az estén, mely után Pisani Carlo, a hevesvérű újságíró legsürgönyözte a szerzőnek a nevezetes diadalt. A Bagdadi hercegnővel kapcsolatban említem Glaudius feleségét s pár évvel később Francillont, szintén az ifj. Dumastól. A romanticizmus vizein eveztek s az ifjú művésznő az ennek a színháznak legmegfelelőbb tulajdonságokkal hódította meg hallgatóit, a szenvedéllyel, az idegességgel, vad s néha macskaszerű kitörésekkel. Pár évvel később uj hangokat talál Giacola Giuseppe Szomorít szerelmek-jében. A színház a realizmus utjára lépett. Giacola, a Szerelem diadala költőjének művészi pálfordulása ennek egyik legékesszólóbb jele volt. A legendáról s a regényes történetről áttértek a polgári intimitásra, a szándékosan szürke intimitásra, ellentétben az előbbinek színes palettájával. Ekkor teremti Duse Eleonóra Emma alakját, a hűtlen asszonyét, akit bűne bensőleg nyom, aggodalmai s mindennapi kötelességei közt vergődik, olyan alakítás, melybe annyi szenvedést, mondhatnám erkölcsi félhomályt öntött, mint a romantikus dráma alakjaiba lángolást és lelkesedést. Később a költői képzelet s a szépség kultusza revánsot vett a realizmuson, ekkor jött D’Annunzio Gabriele sznháza. Duse Eleonóra mindenekfölött két tragédiában magaslott ki: Francesco da ffimini és Gioconda. Sime, az utolsó szakasz az eklektikus érettség és szintézis korszaka, melyben a mesterkéltség minden nyoma vagy látszata eltűnik . Duse Eleonóra a művészet legkülönbözőbb megnyilatkozásaiban szuverénnek bizonyult. Szélső ellentét Praga Marco Zárt ajtója és Ibsen A tenger asszonya. Két alakítás, melynél meg kell állattunk. A Zárt ajtó a férjérz asszony házasságtörésből származó fiának a társadalmi élet által teremtett helyzetét jelenti. Duse felülmülhallott módon személyesítette meg Blanka, a kiválasztott teremtmény s gyengéd anya alakját a dráma három egymást követő mozzanatában. Előbbit bizonytalan nyugtalanság, a reszkető aggodalom Gyula fiáért, aki sejti valami titok létezését. Azután az elcsukló visszaidézése a bűnnek (ha bűnnek ÚJSÁG VASÁRNAP, 1927 JÚNIUS 12 A színházi élet így kísérte Duse Eleonóra művészetét a színház fejlődése inspiráló motívumaiban és formáiban. De egymás fejlődése a szokásoknak s erkölcsöknek ijtént végbe, úgy a nézőtéren, mint még inkább a színfalak mögött. Először a drámai színházakban bizonyos házias jólelkűség uralkodott, egy tucat zenekar nyitányt játszott S a felvonásközökben is látszott, hogy a közönséget a maga módján felvidítsa s szórakoztassa, a világosság mindig felgyújtva maradt, nem volt semmi érezhető elválás az ideális környezet közt, melyben a színészek mozogtak s a valóság közt, mely a nézőket körülvette. A díszletek elhanyagoltak, szegényesek, gyakran nevetséges ellentétben a korral, szerények, kivéve kivételes esetekben a színésznők ruháit. Duse Eleonóra pályája kezdetén olyan egyszerű toaletteket vett fel, amineket ma az utolsó kis színésznő nem hordaná. Később fokról-fokra növekedtek a dísz és a külsőségek formái; a zenekar eltűnt; előadás alatt a világítást tompították; nagyobb lett az összeszedettség vagy az összeszedettség látszata; a rendezés pontos, áttanulmányozott, néha fényes; a színésznők ruhái elegánsak, gazdagok, felvonásról-felvonásra változik. Duse Eleonóra, aki pedig egy bizonyos lenézéssel viseltetett minden külsőség iránt, segédkezett e lényegében helyes, a hemzési és társadalmi haladásnak tartozó fejlődésben s nemcsak benső tulajdonságaira felsőbb, de megfelelő keretben, külső megjelenésben is fensőségesebb művésznő volt. Törődött a színpadi kiállítással minden részletében, nem akarta, hogy bármi elhanyagolassék, személyesen őrködött a színpadi fegyelem fölött, gyakori kitörésekkel, melyeket aztán udvarias szavakkal jóvátett. Művésztársai, dacára a mindennapi érintkezésnek, mindig tisztelettel «az úrnő»-nek neveztek.Nagy volt az általa személyesített típusok változatossága, de e változatosságon keresztül művészi fizionómiájának két uralkodó vonása volt: a szenvedély s a szomorúság, a suttogás és a könnyek. Gyakran tért a színfalak mögé felújultan, kimerülve, hogy alig tudott magáhoztérni. Egy-két kivételt nevezhetünk, pl. A fogatósné. Nagyszerű előadás! De nem Goldom teljes, jólelkű, tréfás vidámsága, hanem egy gyöngéd, bájos, mint egy fátyolos mosoly, mint aki a futó öröm órájában udvariasan leplezi állandó fájdalmát. Azt mondanám, hogy ebből a szempontból Duse Eleonóra művészete rokon egy kiváló színészünkkel, akit annyit tapsoltunk és szerettünk s oly korán elvesztettünk, Benini Ferruccióval. A hangja és a gesztusai Duse Eleonóra hangja egészen különös, rejtelmes, átható, ellenállhatatlan hatást gyakorolt. Azt szoktuk mondani: aranyhang, ezüsthang, kristályhang: ezeknek a bármily nemes anyagtól kölcsönzött képletes jelzőknek egyike sem felelt meg az övének. Nem felelt meg a híres horáciusi kifejezés sem: „de rotundo", azaz a hangsúly plasztikus és hangzatos kerekdedsége, mellyel más művésznők dicsekedhettek, pl. Maria Virginia. Dúsé Eleonóra hangja a lélek lehellett, a lélek remegése, a lélek borzongása volt s birtokába vette a hallgatók lelkét, nem is birtokba veti© (mert ez egy idegen erőt jelentene, mely ráfeküdne a lélekre), hanem azonosult vele. Schneider legújabb művében Duse hangjáról szólva, úgy a színpadon, mint bizalmas körben, finoman jellemzi: hangja muzsika volt, mely gyengéden hullámzó hangeséssel fejeze ki a gondolat titkos hangsúlyát; rekedt, rövidlélegzetű, darabos, mikor az ösztönös szenvedélyt fejezte ki, távoli, lélompirolt árnyalatú, mikor szenvedésről, emlékezésről, elhagyatottságról beszélt, szava gyakran a szent vallomások suttogó lelke volt, melyről nema lehetett tudni: lesz-e, vagy lélek? S hangját kiegészítette tartása s gesztusai. Nem Szoborszerű testtartás, hanem könnyed, mozgékony, néha egy jelenség, mely alig érinti a földet: gesztusai sohasem akartak önmagukért észrevétetni, hanem az érzelem látható kisugárzása voltak s annak hangban való kifejezésével, a szóval, egybeolvadtak. Ékesszólóan mondotta Merello Vimenzo szenátor: „Egy szempillantása, egy kézmozdulata, egy homlokráncolása, egy felkiáltása, egy elcsuklása, egy elhallgatása a léleknek egy egy drámai bonyodalmát teremtette vagy oldotta meg." Szerencsés hasonlattal hozzáteszi: „mikörül a legnagyobb villamos energia egy pontba gyűl össze, úgy ő is lelkének és művészetének minden energiáját összegyűjti egy gesztusba, egy hangsúlyba, egy tekintetbe." • Engedjék meg, hogy egy-két emléket felelevenítsek, melyek híven felelnek meg a benyomásnak, melyet mindenki érzett, aki a hasonlíthatatlan művésznőt hallotta. A Kaméliát hölgy harmadik felvonásában, mikor Margit visszavonhatatlanul elhatározta áldozatát, miután Armandhoz az ismeretes szavakat intézi: „Látod, mosolygok, nemsokára mindig mosolyogni fogok", egy Csókkal pecsételi meg, melyet a szerző nem irt elő , amelyben Izivének egész fájdalma s gyógyíthatatlan szakadása benne volt. A Mennyegzői látogatásban a visszatetszés, a megvetés, a borzadály, mely Moréna asszonyt kedvese értelmi és erkölcsi alacsonyságának láttára eltölti, egyetlen hangban robban ki: pfuj! Fedorában a bűn után térdreborul kedvese lábaihoz s megragadja a karját: két, az emberi szenvedély s a vallásos hit által a bocsánatkérésnek szentelt gesztus. Azt hiszem, soha nem volt színjátszás távolabb a színpadi póztól s anyagtalan elemektől áthalottabb. A színésznő és az asszony Henniet e különös adóhiány? Nyilvánvaló oknál fogva: még sok más esetben mélységes különbség, sőt egyenes ellentmondás van a nő s a művésznő között, Duse Eleonóránál a kettő összhangban asott, amely összhang természetesen nem vonatkozhatik minden általa megtestesített s egymás közt annyira különböző alakra, hanem a női lélekben ösztönszerű rokonságán alapul.. Ő maga egy élő lelki drátra volt, ismerte a szerelmet, a fájdalmat, a csalódást, a gyógyíthatatlan keservet, eszményeket kergetett anélkül, hogy sikerütt volna elérni, mindig Valami nyugtalanság kínozta, mely nosztalgikus lelkűvé s önkéntes nomád életűvé tette. Egy napon azt mondta egy barátjának: Talán tévedtem, talán csendes házi békében kellett volna élnem. Nettt, nem tévedett... természete nem egyezett volna hete, hogy nyugodtan éljen négy fal között. De ezek a szokásos sóhajok, melyeknek egy bizonyos korban férfiak és nők átadják magukat, mikor már nincs idejük és módjuk feltételezett és sajnált hibájukat jóvátenni. Mint művész — szerelmesen a szépség minden élő formájába, Shakespearetől Ibsenig — Duse. Eleonora székeiné egyetemes volt, de Szive mindig olasz maradt. ÉS megmutatta a rettenetes háború éveiben, mely a nemzeti hitnek és erőknek próbaköve vált. Reszketett a haza sorsáért, kórházakba járt, bátorította s segítette a sebesülteket. Ezekben a napokban hangoló hazaszeretete egyenlőnek nyilvánult fényes olasz géniuszával. Erről a hazafias tevékenységéről, benső jóságáról s önzetlenségéről szépen szól Liberati Franco Rómában a Valfe-szinházban tartott beszédében, felemlítve néhány általam nem ismert megható jelenetét a kórházakban tett látogatásaiból, hangjának varázserejéről, mely gyógyialani s feledtetni látszott a legmélyebb gyógyulatlan sebeket.., mint ahogy egy kis római katona előtt látszott, aki csonka kezét takarója fölött tartva azt képzelte, hogy Dúsét látva, hangját hallva, csonka kéze meggyógyult. Miután 12 éve elhagyta a színpadot, visszatért, már nem fiatalon, erősnek fogytával, alattomos betegségtől kínozva. Miért tért vissza? Azt mondták, hogy Duse Eleonóra nem vállalta volna utolsó fárasztó, gyászos útját, ha Olaszország s főleg a nemzeti kormány segítségére jött volna s igy közöttünk tartotta volna. Ezt az állítást külföldről hozták s valószínűleg egy nagy művésznő ajkairól jegyezkedtett szomorúságában elhangzott vigasztalan megjegyzésen alapul. De határozottan meg kell ezt cáfolnunk. S megcáfolja egy nagy szellem: Gallarali Scotti Tamás herceg, lírai emlékbeszédében, melyet 1925 április 21-én Asolóban tartott, e szavakkal. Juse Eleonóra azt mondta: * El kell utaznom. Az életszükség kényszerít, hogy ily messzire távozzam. Oly fáradt vagyok, hogy kísértésben voltam, hogy elfogadjam, amit felajánlottak. Tudom, hogy a kormány hajlandó valamit tenni értem. De én nem tudnék élni, tudva azt, hogy terhére vagyok az államnak. Itt vannak a hadirokkantak és hadiözvegyek. Én még tudok dolgozni, dolgoznom kell tehát. Az enyéim, akik szegények voltak, dolgozta haltak meg szegényen, igazságos, hogy én is úgy végezzek nihil ők.* Megható ésfelemelő szavak, melyek erkölcsileg felülmúlják a művésznő legforróbb hangját, legszebb gesztusát, legnemesebb tartását. Lebes fejlődése Hát ez a „szenvedélyes zarándok* — amint Serrao Mahid oly szerencsésen nevezi —járhatta-e a világot, átélhette-e az emberi sors annyi fájdalmas mozzanatát, kiállhatott-e annyi megpróbáltatást, részt vehetett-e a háború borzalmaiban anélkül, hogy szükségét érezte volna felemelkedni lelki magasságok felé, anélkül, hogy érezte volna óráról-órára a természetfölöttit, a titokzatost? Ez az ő lelki fejlődése, amint Schneider magyarázza. De Feruggia Gemma, aki éveken át Duse bizalmas barátnője volt, aki egy személyes emlékek s hiteles idézetekkel gazdag kötetben: „A mi igazi Dusenko, tisztán emberileg akarja visszaadni, változó szenvedélyeiben, törékenységében, főleg Schneider könyvére célozva azt kérdi,hogy lehet őt felismerni abban a titokzatos árnyképben, melyet egy tudatlan sajtó gyártott halála híre után?* Nos, én azt hiszem, hogy Schneider nem változtatta, még kevésbé hamisította meg Duse képét, hanem kiegészítette, megvilágítva lelki válságát, mely benne is, mint más kiválasztott tér-, meszetben, lejátszódott e jelen élet viharos kor-,szakában; nem egy, az általunk ismert Dúséval ellentétest állított elénk, hanem lelkiismeretének egy rejtett részét, mely előbb, ha nem is volt egészen elfojtva, de mindenesetre más, földi gondok és aggodalmak által elnyomva. Ájtatoskodó nem volt, talán hivő sem a szó, nak szokásos értelmében, de az isteni után vágyakozó, eltelve tisztelettel a keresztény hit iránt, vágyott felemelkedni és megérteni. Ezt kétségtelenül bizonyítják bizalmas barátainak tett vallomásai; Aquinói Tamás imája, melyet előszeretettel imádkozott; Tyrrel György atya nemes alakja iránti bámulata, a nem csupán művészi, de vallásos lelkesedés, mellyel Gallarati Scolli Tamás «Ugy legyen»-jét tolmácsolta, mely sokkal magasabb szárnyalása, sem hogy közönséges lelkek átérthetnék vagy éppen átérezhetnék. Amerika Drámai zarándoklásának utolsó célja van Amerika. E földnek, melyet a műveltség számára egy olasz szelleme nyilatkoztatott ki s nyitott még, az olasz számára nagy, mondhatnám családi vonzereje van. A nagyok a művészet, a szó, az ének, a hang vigasztaló varázsát viszik oda, a kicsinyek a munka termékeny erejét. És ott, ahol a színpad királynőjét oly lelkesen ünnepelték, kellett utolsó diadalát aratnia, megszakítva a halál által. A kísérlet merész volt, mert minden ránc, melyet a kor egy művésznő homlokára vés, irgalmatlan ellensége lesz sikerének, különösen az idegen közönség előtt, melyet nemzeti szempont és illendőség nem feszélyez. Duse győzőtt, ugyanazt a lelkesedést találta Amerikában, ugyanazt a tomboló tömeget, mint 12 évvel ezelőtt. Tanújává saját kitartó életerejének s az amerikai közönség hű emlékének. A halál és a sír De gondolta-e valaha e halvány, lázas aszszony, hogy szeretett Itáliájától ily távol fog meghalni? Az utolsó napok kegyetlen kétsége csakhamar irgalmatlan bizonyosság jön, az élet legfőbb drámája. A jóvátehetetlen dráma. Mikor megjött Amerikából a kegyetlen hír, egy hang azt mondta: temessek el Rómában, minden nagyság s minden dicsőség városában. A hódolat szava volt, talán egy kissé szónoklatt, mindenesetre ellentétes az ő finom, tartózkodó természetével. A Gampo Veranén, a halottak e tényleg népe közt, ez édes, fájdalmas teremtés mintegy elveszett volna. De egy kiváló színműíró s az elhunyt hű barátja, Marco Praga ellenszegült. Kijelentve az ő, más, egyenes tanúságok által bizonyított akaratát, Duse Eleonóra egy szerény házat szerzett Asolóban, a trevisoi tartomány nevető hegyvidékén, mely vendégül látta Cornaro Katalin királynőt, melyet PietroBembo énekelt meg s napjainkban kedves volt egy kiváló angol költőnek, Browning Robertnek, aki azt mondta: ha meghalok, nyissátok fel szivemet S a szót fogjátok bevésve találni: Itália! Dosé Eleonóra azt a vágyat fejezte ki, hogy Asolóban temessék és Vágya teljesült.És bár gyűjtést terveztek, hogy az elhunytnak fényes síremléket állítsanak, emberibb megértéssel azt határozták, hogy a sir egyszerű legyen. Drappa, aszent hegy* — ahogy ő szerette nevetni — termésköréből s a gyűjtés eredménye arra forditassék, hogy Asolo zöld mezőjén öreg és szegény * Színészek Házát* emeljenek, hogy a színpad e szerény harcosai, akiktől a szerencse késő évekre minden kényelmet megtagadott, legyenek őrzői a sírnak, hol nagy vezérük alszik. Sajnos, a nemes terv ugy látszik füstbe ment, szervezés hiánya folytán, mint más nemes tervek, melyekről Duse Eleonóra éltében álmodott. A bűbájos hang, mely annyi Szivet megrázott s megbabonázott, elnémult örökre. A teremtés, ki a művészet s a szenvedély nyugtalan vándora volt, örökre mozdulatlanul nyugszik Velence földjén. De a nagy szintér, mely sírkövét körülveszi, méltó hozzá: az asolói hegyekhémesek s magasak, mint az ő lelke*, mint a költő az asquai hegyekről mondta, Laura költőjének Sírja körül.*) , és a Mónicitól és a Grappa! Természeti idill a hazának hőskölteményébe illesztve. Szépség és dicsőség fenséges összhangba olvad a halhatatlan halott Duse Eleonóra Sírja körüli *) Giosue Garducci mondta Petrarkáról tárlait beszédében. (A jorditö.) . . . ■