Ujság, 1927. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-20 / 188. szám

SZOMBAT, 1927 AUGUSZTUS 20 ÚJSÁG Mussolini másodunokatestvére Miskolcon él és nem akar hazamenni Olaszországba Mussolini Nándor kőművesmester elmondta hogyan származott el Olasz­országból Miskolcra . A budapesti olasz nagykövet felajánlotta a miskolci kőművesmesternek, hogy Olaszországba szállítják, ahol rendkívül meg­becsülik a Mussolini nevet „Nagyon jó volna, ha valamivel segítene rajtam Benito Mussolini, de nem hagyom itt nyugdíjamat és második hazámat" — mondja Mussolini Nándor Miskolc, augusztus 18. Mussolini család­ját, Olaszországon kívül, nagyon kevesen isme­rik és talán csak apjának, testvéreinek, közeli rokonainak létezéséről tudunk. Mussolini em­lékirataiban és önéltrajzában is alig beszél csa­ládjáról. Eddig senki sem tudott a Duce egyik vérrokonáról sem, aki évtizedekkel ezelőtt vándorbotot vett a kezébe, elhagyta a kék egy Itáliát és hosszú, hányavetett élet után, Ma­gyarországra jött és Miskolcon telepedett meg. «Egy családból származom Musso­­linivel, ő hatalmas ember lett, én kőművesmester maradtam» Mussolini miskolci rokonára a miskolci Erzsébet-kórház egyik orvosa hívta fel a figyelmünket. A kórházba szállítottak a kö­zelmúltban egy asszonyt, akinek férjét Musso­lini Nándornak hívják és Miskolcon kőműves­mester. Az asszony a kórházban megkérdez­ték: — Rokona-e Mussolininak? Meglepetéssel hallották a választ: — Én magyar nő vagyok, de férjem Olaszországból jött Magyarországra és állí­tása szerint közeli rokona az olasz miniszter­elnöknek. Miután megállapítottuk, hogy a Sarolta­­utca 27. szám alatti házban lakik Mussolini Nándor, felkerestük a miskolci Mussolinit. Hatvan év körüli, tagbaszakadt, vörös­­bajuszú, egyszerű ember fogadott bennünket. Bemutatkoztunk neki. — Mussolini Nándor vagyok ■— mondja és renkívül barátságosan kínál hellyel, ami­kor közöljük, hogy azért­­érdeklődünk sze­mélye iránt, mert az a hír járja, hogy vér­­rokona Benito Mussolini olasz miniszter­elnöknek. — Tessék helyet foglalni — válaszolja —, nagyon szívesen beszélek erről, ha kell ok­mányokkal is beigazolom, hogy csakugyan egy családból származom Mussolinivel és ha­bár ő hatalmas ember lett, én kőművesmester maradtam. Eddig még semilyen irányban sert próbáltam előnyt szerezni ebből a rokon­ságból ... Mussolini Nándor kőművesmester bocsá­natot kér, amiért kissé idegen kiejtéssel be­szél magyarul. Néhány kérdésünkre olaszul válaszol, mert bár régen Magyarországon la­kik, mégis könnyebben fejezi ki magát olaszul, mint magyarul. Lassan azonban mindent megmagyaráz, így csakhamar megértjük egy­­mást. A miskolci Mussolini önmagáról — 1893-ban kerültem Miskolcra — mondja most Mussolini Nándor — mint egyszerű kőművesmester. Akkoriban nagy vasúti épít­kezések folytak. Az államvasutakhoz állottam munkába, mint vasutas-kőműves először az Uj-miskolci, később az IC-miskolci­ osztály­mérnökségen dolgoztam. Harminc éven ke­resztül megszakítás nélkül állottam a magyar államvasutak szolgálatában, néhány évvel ez­előtt nyugdíjba mentem, azóta nyugdíjamból élek és csak nagynéha vállalok magánmun­kát. Feleségemmel szegényesen, de nyugodtan éldegélünk, nincs nekem semmi különleges kívánságom, meg vagyok elégedve, csak bi­zony a nyugdíjat keveslem, mert mindössze 700 ezer koronát kapok, ebből csak szűkösen futja. Itt megáll és amikor családi körülményei­­ről, hozzátartozóiról érdeklődünk, közbevág: — Mindjárt megmutatom születési bizo­nyítványomat és családi okmányaimat. Tu­­dom, hogy ez érdekelni fogja önt. Előkerül az olasznyelvű születési bizonyít­vány, amelynek adatai szerint Mussolini Nándor 1868 szeptember 8-án Campo Forni­­dóban, Udinében Pavia di Milano tartomány­ban született, tehát ott, ahonnan Benito Mus­solini famíliája is elszármazott. Apja, Mus­solini Jacomo, állatorvos volt. — Atyám meglehetős szűkös viszonyok között élt és így csakhamar halála után ön­magunkra voltunk utalva — folytatja ezután. — Atyám unokatestvére volt Benito Musso­lini édesatyjának, Benito Mussolini tehát ne­kem másodunokatestvérem, mert egy nagy­apától származunk. Margit nevű leánytestvé­rem és Giovanni nevű fivéremmel hárman árván maradtunk. Hugóm férjhez ment, én és fivérem kivándoroltunk, miután mindketten hat elemi elvégzése után kőművesek lettünk, születési helyünkről először Rómába men­tünk, majd innen munkánk közben végigjár­tuk Olaszországot. Sokáig voltunk Veneziában, Páduában, Parmában, Livornóban, Udiné­­b­en, de nagyon sokáig tartózkodtunk külön­böző helyeken, mindenütt ott, ahol csak mun­kát kaphattunk. 1891-ben Olaszországból Né­metországba vándoroltunk és Münchenben éltünk két éven át. Itt sem maradtunk so­káig, hanem rövid bécsi tartózkodás után Magyarországra kerültünk.­­Én 1893-bant Mis­kolcon telepedtem le, míg fivérem, Mussolini János, Szolnokon alapított otthont, itt tégla­gyáros lett és nemrégiben halt meg. Én a vasútnál maradtam, mint kőművesmester. Fe­leségemet Miskolcon ismertem meg, magyar nő, Szabados Máriának hívják. Zavartalan, nyugodt életet éltünk, házasságunkból két fiunk született, Ferdinánd és József. József fiam meghalt és Ferdinánd Ausztriába került, ahol mint vasutas máig is szolgálatban áll. Feleségem a közelmúltban betegeskedni kez­dett, kiszállították az Erzsébet-kórházba. — Több mint 30 éves vasutasszolgálatom alatt feletteseim teljes megelégedését vontam magamra, sohasem volt semmi baj, mert min­dig józan életű, szorgalmas ember voltam. Mi­vel kenyerem Miskolchoz kötött, elhatároztam, hogy megszerzem a magyar állampolgárságot és itt élem le életemet. Mutatja is magyar ál­lampolgársági okmányát, amivel eddigi sza­vait még jobban megerősítene. Akét olasz nagykövet Budapestre rendelt és felajánlotta, hogy költöz­zem vissza Olaszországban — Mikor járt utoljára Olaszországban? •— kérdeztük. — 1911-ben voltam otthon néhány hétig, meglátogattam rokonaimat, de őszintén szólva, negyven év után alig találtam ismerőst és hozzátartozóim nagy része meghalt. Azóta közbejött a háború, én állandóan munkában töltöttem napjaimat, költséges utazás miatt azóta egyszer sem jártam Itáliában, pedig, mit tagadtam, egyszer még szeretném látni szülő­földemet. Ki tudja mikor lesz az... Itt elmereng az öreg Mussolini és meg­jegyzi: — Új hazámban jól érzem magam és bele­törődtem sorsomba, a honvágynál is erősebb a családi kötelék, feleségem beteg, most már éppenséggel nem utazhatnék el. Rövid szünet után Mussolini Nándor írást vesz elő. Az iratból kitűnik, hogy a közelmúlt­ban a budapesti olasz követség felhívta sür­gős ügyben, utazzon Budapestre és jelent­kezzen a követségen.­­ Az olasz követség Miskolc város pol­gármestere útján felkért arra — beszéli el a továbbiakban —, hogy feltétlenül jelenjek meg a konzulátuson. Itt a generálkonzul na­gyon szívélyesen fogadott, elmondotta, vala­hogyan értesülést szerzett rólam és arról, hogy Mussolini miniszterelnöknek a rokona vagyok. Gondoltam jóelőre, hogy emiatt hív­nak fel, magammal vittem tehát személyi ok­mányaimat, de egyszersmint bemutattam azt is, hogy magyar állampolgár vagyok és elmon­dottam, hogy miként kerültem Magyaror­szágra. — A főkonzul úr örömmel állapította meg, hogy mint nyugdíjas álami alkalmazott, megélhetésem biztosítva van — jelentette ki a miskolci Mussolini —, ennek dacára felaján­lotta, hogy lehetővé teszi Olaszországba való visszatérésemet. Elmondotta, hogy milyen köztiszteletnek, megbecsülésnek örvend Olasz­országban a Mussolini név és biztosított, hogy nagyhatalmú rokonom minden bizonnyal tá­mogatóm lesz. Én az ajánlatot nem fogadtam el, habár az nagyon megtisztelő és kedvező volt. Egybeforrtam a magyar földdel, megelé­gedett vagyok, nyugdíjam is arra késztet, hogy itt maradjak, megköszöntem tehát a jó­indulatú ajánlatot és a nagykövet úrnak el­mondottam, hogy nem akarok, legfeljebb csak látogatóba megyek Olaszországba, öreg napjaimat itt akarom leélni Miskolcon, ahol annyi jó emberem él és ahol kenyeremet ke­restem évtizedeken át. — A nagykövet úr kijelentette, hogy min­denkor segítségemre lesz és hogy személyem­ről az olasz kormányt értesíteni fogja. Ami­kor elbúcsúztam, csak annyit mondtam, na­gyon jó volna, ha valamivel segítene rajtam Benito Mussolini, de nem hagyom itt nyug­díjamat, második hazámat. Soltész Imre dr. Mussolini, a miskolci kőműves Ötven pengővel meg volna menthető egy szerencsétlen erdélyi menekült lelke Nem tud áttörni a bürokrata tollán az emberi szív — Kolozsvár első állami hivatalának irodavezetője beérné napi két pengős állással — Egyetlen fia hősi hálált halt, felesége mártírsort szenvedett Egy szál szomorú virág a Rothermere gyűjtötte töviskoszorúba Néhány hét óta Rothermere nemes lordjá­nak nagyszerű kezdeményezéséből újra fel­éledt a reménység a magyar szívekben, újra bízunk és várunk sorsunk jobbrafordulásában, szép országunk visszaállásában. A reménysé­gek hatalmas fellángolásában elhessegettük a ma sivár és aggasztó állapotát és nem látjuk, milyen nyomorúság, milyen rettentő mártírsors jutott osztályrészül azokn­ak, akiket személyük­ben ért az ország borzalmas megcsonkítása. El se lehetne számolni a szerencsétlenek számát, akik mindenüket, szívük és lelkük valamennyi drágaságát ott vesztették a számunkra is egy­előre elveszett területeken. Amíg a történelem számára csak epizód az idegen megszállás, szá­mukra az egész életük, minden boldogságuk, valamennyi reménységük. Ahány ember el­hagyta a drága rögöt, annyi tragédia, annyi hajmeresztő szenvedés és megalázás a sorsuk. Nem is lehetne valamennyit ismertetni, csak egyet akarunk kiragadni :a sok közül, mert ennek az egy szerencsétlennek martíriuma min­den emberi képzeleten felül van és sorsa azért is érdekes, mert belőle látjuk, hogy itt az anyaországban sem tud az ember szive a bürokrata tollán keresztülhatolni. Tulajdonképpen az Újság már foglalkozott ennek a szerencsétlen erdélyi menekültnek szomorú sorsával. Pontosan három év előtt adtunk róla hírt s akkor nyomban akudtak lelkes emberek, akik munkához juttatták. De azután ez a munka is elveszett. A tragédiáját tömören és szépen ő maga írta meg abban a kérvényben, amelyet 1925 július 8-án nyújtott be a magyar királyi belügyminiszternek. A kö­vetkezőképpen hangzik ez a kérvény: Nagyméltóságú Belügyminiszter Úr! Kegyelmes Uram! Mély alázattal alulk­olt a hirhedt oláh politi­kai szigurancia vexaturái elől 1922-ben Kolozs­várról családi tűzhelyemről menekültem Buda­pestre. Feleségem azonban nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja azt a várost, amelyben hősi halált halt egyetlen tanárfiunk sirkantja domborul­t és ő visszamaradt. Itt Budapesten azután én egy valóban krisztusi szivü ember­barát, méltóságos Szalay dr. kerületi elöljáró úr kegyéből a vezetése alatt álló elöljáróság mű­szaki osztályához beosztott urnester mellé nyertem felvételt órabéres díjjal, ahol ez évi január 20-ig — igazolhatóan — teljes megelé­gedésre dolgoztam. Ugy de az én keserű kelyhem még nem telt meg csordultig. Ez évi január havában feleségemet ki akar­ták utasítani azon a címen, hogy a Magyaror­szágon tartózkodó férjet a feleség követni kö­teles. Már ki­lvn’.’zt is agyongyötört lelke nem 13 bírta ki, hogy fia sirkantját el kelljen hagynia és január 28-án Kolozsvárt eltemettettem, ne­kem pedig boldog családi életnek rombadőlt vi­lága hátrahagyásával, — irgalmatlanul vissza kellett térnem Budapestre. A II. kerület elöljá­róságánál betöltött munkakörömbe azonban nem lehetett visszahelyezkednem, mert Nagy a méltóságod leépítési rendelete azt nem engedte meg. Kegyelmes Uram, semmi sem áll tőlem tá­volabb, mint az érzelmi motívumokkal való hatásvadászat — és mégis érintenem kell azo­kat, mert csak így mérlegelhető kegyetlen sorsom. Egyetlen szépreményű fiam, volt piarista ta­nár, az I. kerület főgimnáziuménak tanára, a háborúban hősi halált halt — pro patria! Fele­ségem­ mártírhalált szenvedett, nekem pedig el­árvultan, az élet viszontagságaitól meggyötör­ten, mindenemtől megfosztva, vándorbottal ide kell visszatérnem. Hogy visszatérésem óta a megpróbáltatá­soknak minő kálváriáját kellett járnom, anél­kül, hogy elvemnek megfelelően egyeseket vagy társadalmi, illetve állami humanitárius intéz­ményeket molesztáltam volna, azt leírni képte­len vagyok. Hiába rendeztem be életem bázisát karom acélizmaira, mentalitásom rugékonysá­­gára; hiába rendelkezem sokoldalú képességgel, kvalifikációval, az érvényesülés attribútumaival, minden fáradozásom, hogy elhelyezkedhessem és élhessek, meddő maradt. Ilyen előzmények után bizonyítható az élet céltalansága és utolsó mentsváramhoz. Nagy­­méltóságodhoz fordulok, kegyeskedjék lehetővé tenni, illetve a 11. ke­rület érdemes elöljáróját hivatalosan felhatal­mazni, hogy az ott viselt munkakörömbe vissza­­­­helyeztessem, hogy hazám részéről némi vigasz­ban annyiban részesüljek, hogy sivárrá tett élet­­emet rezignáltan tengethessem. Dixi et salvavi animam n­eami Nagyméltóságu Belügyminiszter Urnát, ke-i­gyelmes uramnak ! legalázatosabb szolgája ! G. J. ! A kérvényt 1925 julius 9-én 3441/IV. szám alatt iktatták a belügyminisztériumban és ti­zenhárom nap múlva a felzetére a következő sorokat írta rá Fritsch miniszteri tanácsos: „A székesfőváros polgármesterének elintézés végét megküldöm.“ A polgármester az illetékes tanácshoz jut­tatta a kérvényt, a tanácsnok a tanácsjegyző­höz, aki egy hónappal később elintézte, még­pedig a következőképpen: „Értesítem a folya­modót, hogy kérelmét előjegyzésbe vétettem". Azóta pontosan két esztendő telt el és a kére­lem még mindig előjegyzésben van. A szerencsétlen erdélyi menekült — hat­vanon felül lévő úriember — Kolozsvárt az összeomlásig a legelső állami hivatalnak volt irodavezetője. Most azt kérte, hogy az úrmes­­ter mellett órabéres dijnok lehessen és ezt sem tudja elérni. Türelemmel várta azt a ke­vés ingóságát, amit menekülése alkalmával el tudott hozni, lassanként eladogatta s most, amikor már mindennek a végére hágott, ami­kor minden erőforrása bedugult, elfogyott a türelme s fölment a városházára, hogy két év­vel az előjegyzésbe vétel után érdeklődjék az ügye iránt. Egyszerű volt a felelet, egyelőre szó sem lehet az alkalmaztatásáról. A szerencsétlennek nem maradt más hátra, mint újból eljönni az Újság szerkesztőségébe. Elöljáró­sági állását is úgy kapta három év előtt, hogy az Újság megírta tragédiáját. Most újból eljött, hogy utolsó kérését tolmácsolja. Szomorúság és keserűség lakik a szegény öreg­emberben. Az igénytelenségnek egészen határtalan fokára szállott le, aki egy életen keresztül tisztes polgári jólétben, lelkiismere­tesen elvégzett munkája ellenértékéből tölt­hette életét, nevelhette fel egyetlen fiát ta­nárnak és hősi halottjelöltnek. Most csak azt kéri, hogy juttassák olyan álláshoz, amellyel naponta két-három pengőt kereshet. Vagy­ volna egy másik kérése, tegyék lehetővé szá­mára, hogy szülővárosába, Mezőtúrra vissza­juthasson. Nem kellene neki elvhez több pénz, csak ütvén pengő, hogy elutazh­assék és eléljen néhány hétig, amíg ott az évtizedek óta nem látott szülővárosában megkeresi atya­fiait és teremt magának exisztenciát. Ha ez sem sikerülne, keresztény lelke ellenére kény­telen az utolsó lépésre elhatározni magát. Nem fejezte ki szóval, hogy mi ez a lépés, nyilván istenkáromlásnak tartja még a gon­dolatát is és nem meri szóval kifejezni. Ennek az egy embernek, egy családnak a tragédiájához nagy kommentár volna fűzhető. Nem tesszük. Szükségtelennek tartjuk, csak éppen megírjuk az egész ügyet, mert tudjuk, vannak emberek, akik tudnak szívük szavára hallgatni és megírjuk azért is, hogy ezt a kis szomorú virágszálat is belehelyezhessük abba a töviskoszorúba, amelyet Rothermere lord gyűjthetett rövid magyarországi tartózkodása alatt egy érdemes múltú nép rengeteg szenve­déseiből Nádor Jenő Kotányi Nelly zeneiskolája V. kerület, Vilmos császár-u­l 16. szám belk­. szép!, 1-10 d. e. 10 M d. u. 4-6

Next