Ujság, 1928. november (4. évfolyam, 249-272. szám)

1928-11-18 / 262. szám

8 a gyilkosság. Az élőjátékon átszalad, könnyű futamokkal, mit bánja ő, ha minden hamis váltót reábizonyítanak? Valami groteszk készséggel vállalja az ilyen apróságokat. Schadl, aki úgy játszik az anyaggal, mint egy nagy karmester, kinek a partitúra minden taktusa a kisujjában van s nyugodtan, széles mozdulatokkal vezényel, néha beint egy-egy váltó-synkopát, fals-hangokat a kisujjával igazit helyre, maga is szinte mellékesen jegyzi meg, hogy Erdélyi egyik hamis váltóján a bárói címet használta. Mikor Erdélyi lanyhán védekezik, hogy „ez csak tréfa volt“, hanyagon leinti: a bárói cím jogosulatlan használatát a bíróság nem is tette vád tárgyává ... Ez a fa úgy tele van aggatva, hogy ilyen kis bizsuk el se férnek már rajta. * Az Anna. Lassan elérkeztünk Annához. Ezen a ponton Erdélyi nem nagy gavallér, ha már a 10.000 dollárt nem kapta meg, legalább most fizessen Anna. Mindent Anna csinált. Anna hamisított, Anna volt a rossz szellem. Erdélyi csak verte. Mintha a szomszéd szobában állana Anna, a bűnös, mindjárt bevezetik, Erdélyi mindent reábizonyit s emelt fővel távozik a teremből. Ilyeneket mond: — Mihelyt kiszabadultam innen ... — Ennél a mondatnál az elnök elgondolkozva, okosan, szinte szomorúan néz egy pillanatra reá. A szerepük különben is aránytalan. Függetlenül attól, hogy bíró beszél a vádlottal, aránytalan, mintha egy férfi beszélne egy gonosz suhanccal. Az elnök nem tud mit kezdeni ezzel a fölénnyel, nem is szigorú hozzá, csak leinti. Mit szigoruskodjon vele? Annyira senki. A kitenyésztett jampec. ♦ Szünet közben szalad vizet inni. A fegyőrök zavarban vannak vele, ezzel a primadonnával, szaladgálnak körülötte, kiszolgálják. Minden mozdulata hazug, a nevetése, a hangja. Átlátszóan, együgyűen és gyermekesen hazudik. Mindenki kedvetlenül hallgatja. Az elnök rosszkedvűen mondja neki, mikor reábizonyít egy vastagot: — Hogy’ higgjek a maga szavában ... — s elharapja a mondatot, mint aki észreveszi, hogy túl magasan kezdte. Az első délelőttön rosszul végzett Erdélyi. Egy őszinte, egy emberi hangja nincs, ha a dologról beszél. Honnan vegye? fm.s.) Mária szerencséje írta Dános Árpád Ködös, novemberi őszi nap van. A Városliget kopár fái között egyedül sétál Mária és fájó tekintettel nézi a természet gyors változását. Lelke a szép tavaszt és a boldog nyárat járja. Hirtelen megijed attól a gondolattól, hogy ősz lett és huszonhatéves. Le kell mondania ábrándjairól s meg kell tennie azt a kegyetlen utat, amely a nyárból a télbe, abból a világból ehhez a kietlen élethez vezet Igen, igen, belátja. Még nyáron, a virágzó fák között kiráynőnek érezte magát, akinek csak pár percig kell várakoznia a szépséges királyfira. És kacagta a kishitüeket, a gyávákat, a sorssal megalkuvókat. Az akác illata pedig megrészegítette és álmodott. Álmodott szépet, álmodott jót. És hitt az álomban. De hirtelen őse lett. Egyszerre minden megváltozott. Megcsalta, elhagyta mindenki. Ezek a szerelmes sudár fák, melyek, mikor a szél átfújt lombjaik között, a szerelemről suttogtak neki, most kopárok és amint lehull egy-egy levél, azt zörgik: Lásd, virágoztunk mi is, mégis elmúltunk, te is el fogsz múlni, h a vágyaid, az ábrándjaid is; hiába próbálsz ellentállni, el kell múlnod, mondj le hát önként, igen, mondj le! De amikor ezt nem akarja megtenni! Amikor ő egyedül szépnek ezen a földön ép az álomvilágot tartja. Amikor úgy fél a hideg élettől... Dacosan roppant kis lábával a megfagyott földön, de az eltiport, száraz levelek gúnyosan rezzennek össze... Ismered e a Szibilla könyvek históriáját? Mennél később jössz, annál keservesebb lesz a csalódásod. Ma még az éllet hiv, holnap Te fogsz könyörögni... Holnap már csak szenvedéssel jöhetsz vissza ... ... Sápadtan, szomorúan nézett Mária maga elé és dacosan lökte szét lábával a rozsdavörös leveleket. Nem! Azért sem! Nem adom oda az életemet neked, te csúnya, rideg élet! Vedd el mindenemet! Tied lehet fiatalságom, szépségem, de lelkemben utálni foglak örökké; mátkám Te maradsz, Te szépséges Álomvilág!... És jött a sivító szél. A fák megrebbenve hajtották meg sudár törzsüket és a lehulló falevelek egy percre egész befödték Margit ruháját. Amint lesöpörte őket magáról, azok szelíden zörögték: Tudjuk, fáj a lemondás, mégis meg fogod tenni. Most lázongsz, de holnapra megnyugszol. Mert hiába, mégis több a jólét, mint a rózaszínű álomvilág. Ne zúgolódj, a lemondás— természetes, hibás — az álmodozás. Nézd, merned köznapi, kicsiny lélek van, akiknek nincsenek ábrándjaik, akik mindennek örülnek és akiknek minden oly szép. Ott látod őket a szalonokban, künn enyelegnek a réten, boldogan epekednek a tenniszpályán. Elég egy mosoly, egy bók és ők boldogok, mert mindent elhisznek és bárhogy alakuljanak át és bárhogy változzanak is meg, ők mindig azt hiszik, hogy az élet formálódott ő hozzájuk. Tanulj ezektől, a sorsodat pedig ne átkozd. Veled szemben nem roszszabb az, mint másokhoz, csak ép .Te vártál tőle többet... Mária a Rudolf-szoborhoz ért. Soha ilyen fáradt nem volt. Mintha viaskodott volna valakivel. És látta maga előtt annak a szép, okos férfinak a szobrát, akinek homlokán az erő ült és akinek a lelke csupa dac volt. És eszébe jutott, hogy milyen csúnyán győzte le őt a sors... Királyfi volt, hatalmas és gazdag, mégis elbukott. Mert az élet nem tűri, hogy a szív dacoljon az ésszel, amely a palotában és kunyhóban egyaránt uralkodik. Mária most tisztán látta, hogy a sors őt is le fogja győzni. Igen, máris érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Küzdeni még tudna, elviselni némán a gúnyosan mosolygó barátnők pletykáját, eltűrni hidegen a jóakaró rokonok erkölcsi szónoklásait, de eggyel nem veheti fel a harcot, önmagával. Nyáron még más volt. Akkor még hitt. Akkor még rendületlenül várta, hogy álma beteljesül és eljön érte az, akiről annyit álmodott, akit úgy várt. De most... Hogy kacagna a világ, ha megtudná, hogy Mária — az okos, a számító Mária — szerelmes. Szerelmes — reménytelenül. Mert magába — a szerelembe szerelmes. Abba, amit nem talált meg, amit csak hitt, reméli, de ami el nem jött érte soha. Nem, nem, ő okos lesz. Otthagyja, félrelöki álmait. Gyermekálmok azok. Nem hozzávalók, aki az embereket józanul ítélte meg mindig és akire, amikor egyik kérőt a másik után kosarazta ki, azt mondották: Mária okos, Mária számít. Nem, ne mondja senki, hogy Mária nem is olyan okos ... Mária várt, Mária reméli, mert Mária szerelmes volt az álomba és azt hitte, hogy eljön érte az, akit szeretni fog... Talán azoknak a könyveknek van igazuk, amelyekben azt olvasta, hogy csak érdek létezik, semmi más. Az emberek férjhezmennek és megnősülnek, mert így jobb nekik. És mint a kisgyermekek, kitaláltak egy mesét, azt, hogy szerelemből cselekszenek. Pedig szerelem nincsen. És hiába borzong ma még végig attól a gondolattól, hogy a szépséges királyfi helyett, kiről annyit álmodott, az életet olyannal fogja végigélni, aki neki idegen lesz, mégis férjhez fog menni. Férjhez, mint annyi más lány. Mint mindenki. És azért is jól fog választani! Fényleni, ragyogni fog, diadémokkal bevonulni a szalonokba, hogy hódoljon szépségének mindenki. És nevetni, kacagni fog, az arca mindig mosolygó lesz, hogy senki ne lássa, hogy ő is megalkudott a sorssal, ő is lemondott szívének világáról, hogy nem erről az életről álmodott, hanem egy másikról, amely nem jött el érte, amely megcsalta. Csúnyán, nagyon csúnyán ! Miért is nem piroskötésű regény az élet? Vagy miért nem írok én most regényt? Odahurcolnám a fasorba Lohengrint, aki hasonló gondolatokkal járkál ugyanezen a vidéken és akit szintén meghatott a hirtelen ősznek fagyos szele. Odavinném Máriához és azt mondanám, legyetek boldogok. S ti tapsolnátok, mert a regény szép volna, kedves és a ti ideális külteleknek tetsző. De az élet nem regény. A Fasorba nem jön el Lohengrin. Aki eljött, az csak egy igen egyszerű, de annál gazdagabb gyáros volt. Hogy miért jött el ő is a Fasorba, kérditek, hogy nem Deus ex machina-e ez? Ne féljetek, nem írok szentimentális történetet. A gyárost nem az őszi hangulat hozta a Fasorba, ő nem ábrándozott soha. Legfeljebb reménykedett. Hogy a nyersanyagok ára le fog esni és a kartell mégis nyélbe tudja ütni. De a nőkről, nem, a nőkről ő nem ábrándozott soha. Ebben a tekintetben határozott, reális nézetei voltak. Azokat, akik megnősültek, — sajnálta. Ma mégis nagyon rosszkedvű. A napokban rájött, hogy a gazdasszonya rutul meglopja s hogy tegnap a fehérneműtisztító számlájával csalták meg. Nem Lohengrint és nem Elzát várja. De Máriának mégis megörült, amikor meglátta. Mert Mária szép volt. Nagyon szép. Fehér ruhájához pompásan illett az a nagy vörös kalap, amely alól gondolkodva néz a világba okos és szép szeme. Amint kezet fogtak, a férfinak az jutott eszébe, hogy nem is volna a legrosszabb, ha hűtlen lenne a vendéglői ételekhez és egy okos asszonyt hozna elhanyagolt házába. Egy nagy takarítás ugyancsak elkelne ... Amire a városba értek, Mária elfeledte álmát. Anyja jutott eszébe, aki már unja a gardírozást és atyja, akinek türelme elfogyot. És elvégre is, mire vár? A gyárosba nem szerelmes, kissé blazirt, idős is, de legalább okos és megállapodott. Beszélgettek a józan felfogásról és ahogy a lakásukhoz értek, a Szabadság-térre, Mária meg sem volt lepődve, amikor a gyáros megkérte a kezét. Máriajókedvű lett. Otthon is mindenki örült a hírnek. Hiszen a gyáros olyan gazdag! Csak ép, amikor egy jóakaró néni átölelte Máriát s azt mondotta neki: No ezt hamarabb is megtehettétek volna, hiszen láttam én már régem, hogy szeretitek egymást, és akkor fogta el Máriát valami fájó érzés. Eszébe jutottak, a kedvenc fái, amelyek olyan szépen virágoztak még a nyáron. Sírni szeretett volna, megsiratni huszonhat esztendő reményét, ábrándját... ÚJSÁG VASÁRNAP, 1928 NOVEMBER 18 „Az egész világtörténelem egy nagy regény... Beszélgetés korunk legnagyobb regényírójával, akit az egész világ bámul, csak a hazájában nem szabad a nevét tíz év óta kiejteni A száműzött költő otthona Párisnak abban a szegletében, ahol a múlt és a jövő ad egymásnak perverz találkát, s ahol minden lépésnél olyan kavics csikorog a lábunk alatt, amelyet valamikor királyok és connetablesok saruja tapodott, talált menedéket Oroszországnak száműzött fia, aki elvesztett hazájáért cserébe egy egész világ csodálatát kapta a sorstól ajándékba. Itt lakik — La Muette és Auteuil között — Dimitrij Szergejevics Mereskovszkij, az orosz emigráns, napjainknak elismerten legnagyobb skálájú, legnagyobb tudású, mélyen érző művészettel író epikusa. Látogatásunk annak a nem mindennapi alkalomnak szól, hogy Mereskovszkij egész csodálatos oeuvreje most jelenik meg először teljes, sorozatos kiadásban és pedig ilyen teljességben magyar nyelven elsőül az egész világ irodalmában. — Adatokat tárunk a nagy orosz epikus elé arról, hogy ma Magyarországon — néhány ismert magyar regényírót kivéve — nincs népszerűbb, beérkezettebb író, mint Mereskovszkij. A kis soványarcú, beesettszemű, ritkásan ősz szakállú emberke szeme, amely pedig hozzászokott a világtávlatok erőslázű fényéhez, szemmel láthatólag meghatódottan remeg meg meleg szavaimra, forró keze, mintha a szokottnál egy fokkal idegesebben reszketne s a hontalanság rezignációjában megtört csöndes hangon kezd az élete művéről mesélni. • Az örök Faust Amit a könyveimről most elmondok, ne úgy vegye, mint írói munkásságom kronológiai felsorolását. A könyveim témái, úgy amint negyven-negyvenöt év óta írogatom őket, szertelenül csapongtak fel bennem; egykor a magam szent hazájának újkori történelme robbantott fel bennem egy-egy témát, majd révedezve szállongtam vissza régmúlt évezredekbe. .. Évtizedek során apránként kiérlelődött bennem a tudatos meggyőződés, hogy az emberiség egész históriája, az egész úgynevezett világtörténelem voltaképpen nem más, mint egy monumentális, ezerfelé szakadozott s mégis hallatlanul egységes, hatalmas regény, amelynek mindörökké visszatérő refrénje, cselekményfonala a küzdő, szenvedő, diadalmaskodó, elbukó és mégis minduntalan ezerfelé törő halhatalan ember, az örök Faust... ősi varázslatok duruzsló dala... ősi, idegen, szinte ijesztő hitek tüze lobog a kis emberben, amikor valósággal ősi misztériumok, babonás ráolvasások duruzsló hangján kezdi fejtegetni annak a regényének a témáját, amellyel az európai ember legrégibb korához nyúlt vissza. Az istenek születése ez a könyv, amely az antik Hellasz korát megelőző barbár népek buja misztériumaiba, az ősember leplezetlen erotikájának emlőin táplálkozó őrjöngő rítusokba ragadja vissza az olvasót. Most mintha egykori atyai barátjának, Tolsztojnak lelke ujjongana fel Dimitrij Szergejevics szavából, amikor Messiás regényének világát varázsolja elém: az egyiptomi forradalmár-fáraó, Akhenaton képében, aki új, magasabb rendű istenség előfutára akarna lenni, de mint minden Messiás — ő is megcsuklik a hétköznap, az átlagos ember, az önzően óvatos Tutanhamon fáraó petyhüdt nemtörődömségén. A kereszténység nagy korszakai Most mintha új, dithirambikus zsoltárok szakadnának fel a száműzött író ajkairól, amikor élete főművéről, hármas nagy regényciklusáról kezd beszélni. A kereszténység emberfölöttien hatalmas kultúrproblémájával akartam megbirkózni, amikor ezt a hármas ciklust megírtam. Julianus császárnak, az apostatának regénye a kereszténység első diadalával egyértelmű: Leonórádban érte el kulminációját a keresztény kultúra, és Nagy Péter cárral, az Antikrisztussal, a Tagadás megtestesült elvével — elérkezett históriai hivatásának nagy antitéziséhez, amely a századok folyamán feltétlenül újabb utakat jelöl ki a Názáreti csodás alkotása számára ... Külön fejezete nemcsak írói munkásságomnak, hanem életemnek is a két cári regényem: az Első Sándor és a Vele vagy ellene Ezeket a könyveimet a cári Oroszország letiltotta, miattuk bíróság elé állítottak, üldöztek. És mégis úgy érzem, hogy meg kellett őket írnom. Az igazi íróban mindenkor benne van egy darab ihletett jós, egy darab vátesz, aki felfigyelő szemmel kiséri hazája sorsát. S én ezekben a könyveimben ijesztő valóságérzés-sel szinte lépésről-lépésre bejósoltam az elkövetkezendőket. Érthető, hogy akkoriban nem szívesen olvasták a véres múltaknak ezt az előrevetett árnyékát. Szomorú igazolásomra szolgáltak az utóbbi évtized borzalmas eseményei. Ármány és szerelem Van aztán három kedves könyvem. Méretre talán kisebb karriernek, mint azok a nagy regényciklusok, de tudom , sokan vannak, akik ezeket a könyveimet az előbbieknél jobban a szívükre szorítják. Az Őrök útitársak két kötetében az emberi eszmetörténet legnagyobb héroszainak képét vázoltam fel: Pliniustól Cervantesen keresztül Goethéig, Puskinig és Byronig, vagy — ha úgy tetszik — Flaubertig és Dosztojevszkijig. A Téli szivárvány megint ilyen históriai éssavgyűjtemény, amelynek vezető motívuma ez a tétel: „A megismerés: szeretet." Végül ebbe a csoportba tartozik egyik legkuriózusabb könyvem is: A szerelem tudománya, a „Leonardó“-t előkészítő előtanulmányaim egyik mellékhajtása, amely Boccaccio nyomán úgy fakadt fel belőlem, mint ahogy Balzac monumentális életműve mellett felütközött a bájos „Contes drolatiques" Hiába, a világ legnagyobb színművészei sem járhatnak örökké koburnuson... A Napoleon-mithosz Szóljak-e legújabb két könyvemről, amely a gyűjteményes magyar kiadásnak, úgy érzem, piéce de résistance-sza lesz: Napóleon élete és Napóleon az ember? Kell-e igazolnom, hogy nyakig benne gázolok magam is a magunk korában, amelynek számtalan Napóleon-paródiája csak úgy ordít azután, hogy az igazi Napóleont iparkodjunk újra meg újra megismerni, azt, akire érdemes volt az emberiségnek néhány évezredig várnia? Hiszem, hogy tudok erről az egyedülvaló gigászról újat, érdekeset mondani. Mint egy megrendítő históriai filmet, úgy pergette le előttem Mereskovszkij élete legfőbb műveinek ezt a sokszínű, izgató kaleidoszkópját. Amikor szavai vége felé ért és Napóleon oroszországi végzetéről beszélt, a■zeme, mintha álmodozva révedezett volna a végtelen szarmata steppék felé, amelyeknek örök hópaplana alatt alusszák fáradt ármaukat azok a derék francia uránátosok, akiknek utódai ma vendégszerető otthont nyigtujtnak a szent Oroszország szegény száműzöttjének. Odakünn, a fagyos őszi lombhullásban, ancurozva ficánkolnak Auteuil felé kényes kimák ideges paripái s patkójuk alatt felpor■ik a kemény föld, mely egykor Napóleon öreg gárdáiénak marsától dobbant...