Ujság, 1929. október (5. évfolyam, 222-248. szám)

1929-10-27 / 245. szám

VASÁRNAP, 1929 OKTÓBER 27 ÚJSÁG SZÍNHÁZ­I ZENE Pletyitálkottós Francia vendégeink: Claudia Victrix, Mon­­sieur Lapéne, a Chiappe-házaspár, Budapest minden szépségén és intenzív művészi életén túl el voltak ragadtatva a magyar konyhától is. A francia szakácsm­űvészet raffinált főztjei után itt annyi pörköltöt, gulyást, paprikást etettek velük, szegedi csirkét, erdélyi fatányé­rost, töltött káposztát, túróscsuszát tepertővel, hogy egyáltalában nem volna meglepő, ha a jövő nyarat Vichyben töltenék. Nagyon ízlett nekik és nem győzték a spe­ciális magyar ételeket dicsérni, amelyeknek nevüket is megtanulták. Az asszonyok a re­cepteket is elvitték magukkal Párisba, így azután megvan a lehetősége annak, hogy Paris rendőrprefektusának, vagy a Matin vezérigazgatójának egy legközelebb adandó estélyén a menükártyába jóféle magyar éte­lek is ékelődnek bele, ami a francia-magyar barátságot természetszerűen még csak kimé­­lyítheti. Pláne, ha ezeket a magyar ételeket, mint a hölgyek itt beígérték, személyesen fog­ják elkészíteni, mindaddig, amíg a szakácsuk is megtanulja. Ha nem volt egy magyar fogás, a speciali­tások hosszú listáján, amely sehogysem ízlett a franciáknak. Ezen már hajótörést szenve­dett minden udvariasság, mellyel még a pap­rikasalátát is lenyelték. Ez a nagy sikertelen­ség a körített liptói volt, mely nem kellett nekik sem összekevert formában, sem hab­fehéren, a sok-sok körítés nélkül. Madame Chiappe kóstolta meg elsőnek és megkérdezte, hogy mi ez? Amikor meg­tudta, hogy sajt, nevetve mondta: — Sajtot nem eszem, csak rossz ebédek után! — Kitűnői — mondotta a férje, miután megizlelte ő is —, de az ilyen ételekhez na­gyon éhesnek kell lenni. Monsieur Lapéne ezek után meg sem kós­tolta. — Diákkorom felejthetetlen emléke a sajt — mondotta —, azon éltem évekig, mos­tanában már leszoktam róla. Claudia Victrix azonban, Operánk elegáns és bájos vendége, nem engedte meg, hogy a körített liptóit a franciák halálra ítéljék. És próbálta mentegetni. De hiába, nem ízlett neki sem, se magában, se amúgy össze­keverve és felhigítva néhány csepp sörrel. — Ha nem — fordult hosszas gondolkodás után a Newyork-kávéház tehetséges üzlet­vezetőjéhez —, adhat nekem egy marmelá­­dét? — Marmaládét? hogyne, Madame, ami­lyet csak parancsol! És felvonultatta a barack-, málna-, ri­­bizke-, meggy- és szilvalekvárok egész arze­nálját. — A barackból kérek! — mondotta Clau­dia Victrix. Ezzel egy evőkanálnyit belekevert a lip­tóiba, a köménymag, paprika, szardínia, szardella, sör, stb helyett.­­— Kóstolják meg most! — mondotta dia­dalmasan a művésznő, és csakugyan, a liptói­nak baracklekvárral olyan sikere volt, mely minden más egyéb desszertét messzi felül­múlta. Méltóztatnak ismerni Radó Sándort, a ki­tűnő kabaréművészt, aki színházakban is ját­szik. Alacsony, kövér, f­eketehajú, a homloka alig három ujjnyi. Kedves ember, mulatságos, elég megjelennie a színpadon és a közönség már nevet. Előre mulat Radó Sándor láttán azon, amit mondani, mesélni fog. Mindig mo­solygó, jókedvű. Valamikor Nagyváradon kezdte, legalul, ma nagysikerű operettszerzők külön szerepeket írnak neki. Vele történt egész szegény korában, még Biharban, Nagyváradon, hogy ellenállhatat­lan vágyat érzett feljönni Pestre, melynek szépségéről olyan sokat hallott. Látni a Du­nát nappal, és este a két korzó villanyfényé­ben, az Andrássy-utat, mely alatt egy villa­­m­osvonat robog a Gerbeaudtól a ligetbe, az Adatkertet, a királyi várat, a budai hegye­ket, pesti színházi előadást, Salamon Bélát, aki­ért még külön is dobogott a szíve, kabaré­­színpadot, amelyen Medgyaszay Vilma énekel és a főváros minden más egyéb hírességét. Elkezdett spórolni erre a gyönyörű kirán­dulásra. Garast garas mellé rakott és ameny­­nyit lehetséges volt, félretett kicsiny fizetésé­ből, hogy megvalósíthassa budapesti utazásá­nak merész tervét. Soká tartott, amig annyi pénze lett, amiből az utazási költség tellett ah­hoz pedig már nem volt türelme, hogy még egyszer ennyit gyűjtsön a pesti tartózkodásra. Amilyen tehetséges fiú, azt is gondolta magá­ban, hogy csak legyen Pesten, ott, ahol annyi ember él a levegőből, majd csak segít ő is va­lahogy magán. Majd keveset eszik, színházba, kabaréba szerez jegyet ingyen, a Duna, a bu­dai hegyek és egyéb természeti szépségek cso­dálatára se kell belépőidíjat fizetni. Mikor va­laki lelkes és fiatal, olyan szívesen látja ró­zsaszínűnek az egész világot. Radó Sándor néhány napi szabadságot kért és kapott nagyváradi igazgatójától és nekiindult Pestnek. Váltott egy harmadosz­tályú jegyet, felült a vonatra és amikor az megindult vele, boldog volt. Ámde már az első állomások után kétségek kezdték mardosni, hogy csakugyan lehetséges lesz-e számára Bu­dapestet pénz nélkül, kellőleg kiélvezni? Hi­szen nem volt itt nagy összegről szó, néhány koronáról mindössze, akkor tudniillik még koronákban beszéltek, és ha valaki hirtelené­­ben megtisztelné egy harminc-negyven koro­nás kölcsönnel, hát mégis nyugodtabb lehetne. Amint így töpreng és elmélkedik, harmad­osztályú fülkéjének ablakán keresztül meg­pillantja egy gazdag nagyváradi ismerősének elegáns szilhuettjét, amint az étkezőkocsiból igyekszik vissza elsőosztályú compartiment­­jébe. Ezt az utast Isten küldte, gondolta ma­gába és nem sokkal utóbb már el is indult a robogó vonaton a megkeresésére. Rá is talált, még­pedig elég szerencsés körülmények kö­zött, mert az illető úr egészen egyedül uta­zott. És mintha csak véletlenül pillantaná meg, meglepetten üdvözölte. — Óh, alázatos szolgája, szintén Pestre méltóztatik? —­ No nézd csak, Radó, — mondja a megszólított örömmel —, jöjjön beljebb, fog­laljon helyet. Radó bátortalanul belép a fülkébe és a nagyváradi háziúr el van ragadtatva tőle. — Éppen tegnap voltunk a családommal a kabaréban — így kezdi a beszélgetést —, és nem győztünk eleget mulatni magán. Ha­lálra kacagtuk magunkat, nagyszerű volt, a legjobb a világon. — Igazán nagyon örvendek. — Most Pestre megy? Bizonyos vagyok benne, hogy nem is fogják onnan vissza­ereszteni. — Azt méltóztatik gondolni? — Meg vagyok győződve róla, egy ilyen kitűnő művész, mint Ön. Radó úgy gondolta, hogy itt a kellő pil­lanat. — Holott ez a pesti utam nem is a leg­kedvezőbb auspiciumok mellett indul. — Hogy értsem ezt, drága művész úr? — Csak úgy kérem a lássan, hogy alig szálltam be a vonatba, észreveszem, hogy elvesztettem a pénztárcámat. — Nahát! — Igen kérem és ekként most némi za­varban vagyok. — Hogy értsem ezt, kedves mester? Maga, egy ilyen legelsőrangu művész és za­varban? — Igen, zavarban és kérdé­n is önt egy jelentéktelen szívességre. — No, de parancsoljon, tisztelt barátom, mivel szolgálhatok? — Adjon nekem húsz koronát, majd hazajövet Nagyváradra, visszaadom. Az illető úr erre nagyon megharagudott. — Nézze csak Radó — így szólt —, nem restél ilyen régi trükkel húsz koronát pum­pálni. Hát egész vidékinek néz engem? Egy vasat sem adok! Szegény fiú nagyon elrestelte magát. Bele­­vörösödött a kíméletlen válaszba, a rideg el­utasításba és titokban súlyos szemrehányást tett magának, hogy ilyen ócska viccel kért húsz koronát. Most minden gondolata az volt, menekülni innen, kikerülni e rideg mil­liomos légköréből. És elköszönve, már ro­hant is a harmadik osztályú vagyon irányá­ban, amikor a nevét hallja: — Radó úr! — kiáltotta utána nagyváradi csodáló­ja —, ne csináljon magának rossz vért a dologból, ha akármilyen más okot mondott volna, akkor sem adtam volna ma­gának egy fillért sem. Színhely egy körúti kávéház zsúfolt já­tékterme, ahol minden ember bele van szé­dülve az igyekezetbe, hogy a másiknak né­hány kódisfillérjét elnyerje. Ez már nem fe­kete utáni szórakozás, hanem küzdelem a létért, a megélhetésért, a könnyebb megélhe­tésért, ha úgy tetszik, bárha zsákot hordani sem lehet sokkal kényelmetlenebb foglalko­zás, mint itt kártyázni életre-halálra egész kis összegekben. De nemcsak a játékterem, a kávéház maga is zsúfolva van. Mentől nagyobb a nyomor, annál zsúfoltabbak a kávéházak. Pláne ilyen­kor ősszel, télen főként, amikor melegedő is, nemcsak ebédlő, úriszoba, olvasó, könyvtár­terem, amellett jó a kiszolgálás, komornyikja, szakácsa, házvezetőnője van az embernek potom pénzen és annyi vizet hordanak az asztalra egyetlen elfogyasztott kapuciner, reg­geli vagy uzsonnakávé után, hogy beleöntve egy kádba, meg is lehetne fürödni benne. Ez is olyan tipikus magyar specialitás: a pesti ká­véház, a második otthon, a jobb, mint ott­hon! A nagy gazdasági jólét kifejezője. Volt idő, amikor a kávéházakban bankok lettek, most megint minden bank kávéház. Mégis na­gyobb, biztosabb a klientélája. És bevetődik a zsúfolt kávéházba két is­mert pesti színész. A vasárnap délutáni és esti előadás közben eljöttek a színházból, hogy hirtelenében meguzsonázzanak. De hát sehol egy hely, férfiak, nők, szorosan egymás mel­lett az asztaloknál. Régen nem fogyasztanak semmit, csak társalognak és közben hörpin­­tenek egyet-egyet a teli vizespoharakból. A pincér felismeri a két kitűnő művészt. — Talán tessék a kártyaszobába fáradni, az uraknak olyan mindegy, tudom, megisz­­szák a kávéjukat és mennek. — Igaza van, hát csak hamar! A kártyaszobában akad egy asztal. Nem komoly kávéházi asztal, hanem egy olyan egészen kicsike, melyet rendes körülmények között odaállítanak a játékos mellé, hogy ar­ról vacsorázhasson játék közben, nehogy a nagy munkában időt veszítsen. A pincér két kibic alól kihúzza a széket és míg ezek elégedetlenül néznek utána, oda­állítja a kisasztalhoz, aztán rohan a kávéért. Már hozza is. Kiflit is egy kosárral. És míg a színészek hozzáfognak az uzsonnához, köz­vetlen közelükben a játékosok éppenséggel nem zavartatják magukat. — Maga vén csaló! — kiáltja az egyik partner a másikra, — hiszen magának nincs is kvartja! — Óriási! A tök tízest nyolcasnak néz­tem! — Tízesnek! Csaló! — Hát nincs kvartom! De van egy ter­­cem! — Az lehet, maga tolvaj, de az rossz, mert az enyém magasabb! — Fulladjon meg! A másik asztalnál romi. — Mit teszi le azt az ászt az elé a csa­vargó elé? — Mondja mindjárt, hogy összejátszunk! — Mi az, hogy mondjam? Mondom. — Csirkefogó! — Csirkefogó magas — De uraim — szól most valaki békél­tető hangon —, az idő mllik. — Leteszi az ászt neki! — Ugyan hagyja már — szól a békéltető —, ez nem csaló. Ez hülye szegény. — Szegény! Magának minden hamiskártyás szegény és én vesztem a pénzemet. — Csaljon maga is! — Nekem arra nincs szükségem, így és ilyen tónusban, még sokkal váloga­­tottabb hangon folyik a játék tovább, mialatt a színészek megitták a kávéjukat, fizetnek és mennek. De az egyik megáll a játékterem ajtajában, végignéz az izzadó társaságon és megkérdi a barátjától. — Mit gondolsz? mennyit kereshetne ettől a társaságt­ól Santelli mester? Sony 17 Rejtelmes templomok istenalakjai mozdulnak meg a hinduk táncában Akiknél a művészet tudománnyá lett. Amióta a ballet korszaka letünedezett, a tánc­esztétikusok keresik azt a kivezető utat, amely újra életre kelthetné a táncművészetben rejlő erőt. Sakharoffék, Argentína, Valeska Gert, Niddy Impekoven és Nyola­lnyoka után most egy új táncfenomén ejtette bámulatba London, Paris, Berlin és Bécs tánckedvelő közönségét. Ez a tán­cos Uday Shan-Kar, aki partnernőjével, Simkie­­vel ma a világ egyik legnagyobb táncművésze­­képen van elismerve. Sikerük abban rejlik, hogy nem a hindu tánc kópiáit mutatják be, hanem magát a hindu táncot, annak alapját, ritmustörvényeit, keletkezését és fejlődési fázisait, valamint annak a valláshoz és társadalmi ünnepségekhez kapcsolódó jelentő­ségét. A hindu táncművészet oly szorosan függ össze a hindu élettel, hogy valósággal nyelv lett, mely mindenkinek megközelíthető, kifejezi a minden­napi élet, az ünnepségek, ceremóniák és isten­­imádat érzéseinek megnyilvánulását. A hindu táncművészet ennélfogva kidolgozott és kifinomult, mint egy régi nyelv. Minden gesz­tusnak, minden mozdulatnak megvan a bizonyos értelme, melyek változnak a kiviteli mód és a más mozdulatokkal való összekapcsolás által. Bár ez a művészet már tudománnyá fejlődött ki, meg­állapított szabályai és formái vannak, mégis hat azáltal, hogy a közlés élő orgánuma maradt, nem teoretikusan elvont, hanem a legnagyobb mér­tékben szemléltető és spontán. Ha a hindu táncol, úgy tűnik fel, mintha az indiai templomokról leszállítanak az isten- és emberalakok, elvegyülve újból az élők közé. Ami távoli, elvont és áthatolhatatlannak tűnt, hirtelen meleg, lüktető közelségbe jut. Megismerjük a cso­dát, hogy ez az antik világ nem múlt el, hogy az a kozmikus ritmus, amely a régi istenábrázolá­sokban megnyivánul — Indiában még ma is oly aktuális életelem, mint ezer évvel ezelőtt. Gene­rációk százain átöröklődve és tovább élve. Ugyan­abban a formában és értelemben nyilvánul meg ma is a táncmozdulatokban. Uday Shan-Kar állítja, hogy semmit sem talál fel, de azért félreismerhetetlenül alkotó művész, a tánc úgy tartozik őhozzá, mint ő Siva istenhez. Uday Shan-Kar régi brahman-családból szár­mazik, ősei papok és tudósok voltak és az, ami bensőség, áhitatos életfelfogás és vallásos elmélyü­lés bennük felgyülemlett, ebben a fiatal hajtásban koncentrálódott plasztikus megszemélyesítővé. Gyorsaság nem boszorkányság A három Fratellini most Európa legjobban fizetett artistacsoportja. Budapestre például csak azért nem jöhettek eddig, mert nincs vállalkozó, aki viselni merné a nagy kockázatot. Parisban azonban kevés megszakítással már évek óta sze­repelnek a Cirque d’Hiver helyiségében. Legutóbb vendégszereplésre hívta meg őket egy brüsszeli cirkusz, még­pedig egy vasárnap délutáni jóté­­konycélú előadásra. A három Fratellini reggel repülőgépbe ült, délután Brüsszelben játszott, este hétkor visszaérkezett a bourgeti repülőtérre és este már játszott is a Cirque d’Hiverben. Ami azonban különös az egészben, hogy a három bo­­hócnak nem volt ideje a brüsszeli fellépés után lemosni az arcáról a clownok fehér-piros festé­keit, így érkeztek meg, bugyros bohócruhában, festett fintorral a szájuk körül a le bourgeti re­pülőtérre, ahol nagy tömeg üdvözölte őket. Tristan Bernard-anekdota Tristan Bernard anekdotáira nyitott füllel vár az az irodalom, amelynek feladata a hasonló aranymondások átmentése az örökkévalóságba. Ezért van, hogy a szellemes író kevésbé szellemes mondásait is szorgalmasan feljegyzik. Most került színre századszor Parisban a Jules, Juliette, Ju­lién című Tristan Bernard-vígjáték. (Amelyre kü­lönben éppen most készül a Belvárosi Színház.) Amikor az illusztris szerzőnek gratuláltak, me­lankolikus mosollyal jegyezte meg: — Lám, ez a szülök sorsa. Az én három gyer­mekem, Jules, Juliette és Julien már a centenná­­riumot ünnepli és még mindig friss és vonzó. Az én szakállam már megőszült, pedig még szó sincsen centennáriumról. * Pünkösti Andor Békéscsabán. Ma este mutatta be Békéscsabán Alapi Nándor Orszá­gos Kamaraszínháza Bernhard Shaw pompás és mulatságos komédiáját, Az ördög cimborá­ját. Az előadás előtt Pünkösti Andor tartott bevezető konferanszot a nagy angol szatirikus­ról és frappánsan jellemezte Shaw filozófiáját, humorát és dolgozási készségét. A szellemes és nagy tetszéssel fogadott előadás után Alapi társulata szólaltatta meg az új és expresszio­­nisztikus rendezésben, amelyet Pünkösti An­dor végzett, a komédiát. A színházat zsúfo­lásig megtöltötte a közönség és mindvégig le­bilincselve figyelte a nagyszerű darabot és a pompás előadást, melynek végén melegen ün­nepelte Alapi igazgatót, Mágory Dórát, Mi­hályi Máriát, Gyarmathy Anikót, Jákót, Bán­­hidyt, Miskeyt, Dérit, Petőt és Sugárt. * Hauptmann-egyfelvonásos a Kamaraszín­házban. A Kamaraszínház legközelebb bemutatja Gerhardt Hauptmann egy felvon­ásosát, az Elgát, amelyet a költő Grillparzer egyik novellája után írt. Az érdekes darab főszerepét Tőkés Anna és Csortos Gyula fogják játszani.

Next