Ujság, 1929. október (5. évfolyam, 222-248. szám)
1929-10-27 / 245. szám
VASÁRNAP, 1929 OKTÓBER 27 ÚJSÁG SZÍNHÁZI ZENE Pletyitálkottós Francia vendégeink: Claudia Victrix, Monsieur Lapéne, a Chiappe-házaspár, Budapest minden szépségén és intenzív művészi életén túl el voltak ragadtatva a magyar konyhától is. A francia szakácsművészet raffinált főztjei után itt annyi pörköltöt, gulyást, paprikást etettek velük, szegedi csirkét, erdélyi fatányérost, töltött káposztát, túróscsuszát tepertővel, hogy egyáltalában nem volna meglepő, ha a jövő nyarat Vichyben töltenék. Nagyon ízlett nekik és nem győzték a speciális magyar ételeket dicsérni, amelyeknek nevüket is megtanulták. Az asszonyok a recepteket is elvitték magukkal Párisba, így azután megvan a lehetősége annak, hogy Paris rendőrprefektusának, vagy a Matin vezérigazgatójának egy legközelebb adandó estélyén a menükártyába jóféle magyar ételek is ékelődnek bele, ami a francia-magyar barátságot természetszerűen még csak kimélyítheti. Pláne, ha ezeket a magyar ételeket, mint a hölgyek itt beígérték, személyesen fogják elkészíteni, mindaddig, amíg a szakácsuk is megtanulja. Ha nem volt egy magyar fogás, a specialitások hosszú listáján, amely sehogysem ízlett a franciáknak. Ezen már hajótörést szenvedett minden udvariasság, mellyel még a paprikasalátát is lenyelték. Ez a nagy sikertelenség a körített liptói volt, mely nem kellett nekik sem összekevert formában, sem habfehéren, a sok-sok körítés nélkül. Madame Chiappe kóstolta meg elsőnek és megkérdezte, hogy mi ez? Amikor megtudta, hogy sajt, nevetve mondta: — Sajtot nem eszem, csak rossz ebédek után! — Kitűnői — mondotta a férje, miután megizlelte ő is —, de az ilyen ételekhez nagyon éhesnek kell lenni. Monsieur Lapéne ezek után meg sem kóstolta. — Diákkorom felejthetetlen emléke a sajt — mondotta —, azon éltem évekig, mostanában már leszoktam róla. Claudia Victrix azonban, Operánk elegáns és bájos vendége, nem engedte meg, hogy a körített liptóit a franciák halálra ítéljék. És próbálta mentegetni. De hiába, nem ízlett neki sem, se magában, se amúgy összekeverve és felhigítva néhány csepp sörrel. — Ha nem — fordult hosszas gondolkodás után a Newyork-kávéház tehetséges üzletvezetőjéhez —, adhat nekem egy marmeládét? — Marmaládét? hogyne, Madame, amilyet csak parancsol! És felvonultatta a barack-, málna-, ribizke-, meggy- és szilvalekvárok egész arzenálját. — A barackból kérek! — mondotta Claudia Victrix. Ezzel egy evőkanálnyit belekevert a liptóiba, a köménymag, paprika, szardínia, szardella, sör, stb helyett.— Kóstolják meg most! — mondotta diadalmasan a művésznő, és csakugyan, a liptóinak baracklekvárral olyan sikere volt, mely minden más egyéb desszertét messzi felülmúlta. Méltóztatnak ismerni Radó Sándort, a kitűnő kabaréművészt, aki színházakban is játszik. Alacsony, kövér, feketehajú, a homloka alig három ujjnyi. Kedves ember, mulatságos, elég megjelennie a színpadon és a közönség már nevet. Előre mulat Radó Sándor láttán azon, amit mondani, mesélni fog. Mindig mosolygó, jókedvű. Valamikor Nagyváradon kezdte, legalul, ma nagysikerű operettszerzők külön szerepeket írnak neki. Vele történt egész szegény korában, még Biharban, Nagyváradon, hogy ellenállhatatlan vágyat érzett feljönni Pestre, melynek szépségéről olyan sokat hallott. Látni a Dunát nappal, és este a két korzó villanyfényében, az Andrássy-utat, mely alatt egy villamosvonat robog a Gerbeaudtól a ligetbe, az Adatkertet, a királyi várat, a budai hegyeket, pesti színházi előadást, Salamon Bélát, akiért még külön is dobogott a szíve, kabarészínpadot, amelyen Medgyaszay Vilma énekel és a főváros minden más egyéb hírességét. Elkezdett spórolni erre a gyönyörű kirándulásra. Garast garas mellé rakott és amenynyit lehetséges volt, félretett kicsiny fizetéséből, hogy megvalósíthassa budapesti utazásának merész tervét. Soká tartott, amig annyi pénze lett, amiből az utazási költség tellett ahhoz pedig már nem volt türelme, hogy még egyszer ennyit gyűjtsön a pesti tartózkodásra. Amilyen tehetséges fiú, azt is gondolta magában, hogy csak legyen Pesten, ott, ahol annyi ember él a levegőből, majd csak segít ő is valahogy magán. Majd keveset eszik, színházba, kabaréba szerez jegyet ingyen, a Duna, a budai hegyek és egyéb természeti szépségek csodálatára se kell belépőidíjat fizetni. Mikor valaki lelkes és fiatal, olyan szívesen látja rózsaszínűnek az egész világot. Radó Sándor néhány napi szabadságot kért és kapott nagyváradi igazgatójától és nekiindult Pestnek. Váltott egy harmadosztályú jegyet, felült a vonatra és amikor az megindult vele, boldog volt. Ámde már az első állomások után kétségek kezdték mardosni, hogy csakugyan lehetséges lesz-e számára Budapestet pénz nélkül, kellőleg kiélvezni? Hiszen nem volt itt nagy összegről szó, néhány koronáról mindössze, akkor tudniillik még koronákban beszéltek, és ha valaki hirtelenében megtisztelné egy harminc-negyven koronás kölcsönnel, hát mégis nyugodtabb lehetne. Amint így töpreng és elmélkedik, harmadosztályú fülkéjének ablakán keresztül megpillantja egy gazdag nagyváradi ismerősének elegáns szilhuettjét, amint az étkezőkocsiból igyekszik vissza elsőosztályú compartimentjébe. Ezt az utast Isten küldte, gondolta magába és nem sokkal utóbb már el is indult a robogó vonaton a megkeresésére. Rá is talált, mégpedig elég szerencsés körülmények között, mert az illető úr egészen egyedül utazott. És mintha csak véletlenül pillantaná meg, meglepetten üdvözölte. — Óh, alázatos szolgája, szintén Pestre méltóztatik? — No nézd csak, Radó, — mondja a megszólított örömmel —, jöjjön beljebb, foglaljon helyet. Radó bátortalanul belép a fülkébe és a nagyváradi háziúr el van ragadtatva tőle. — Éppen tegnap voltunk a családommal a kabaréban — így kezdi a beszélgetést —, és nem győztünk eleget mulatni magán. Halálra kacagtuk magunkat, nagyszerű volt, a legjobb a világon. — Igazán nagyon örvendek. — Most Pestre megy? Bizonyos vagyok benne, hogy nem is fogják onnan visszaereszteni. — Azt méltóztatik gondolni? — Meg vagyok győződve róla, egy ilyen kitűnő művész, mint Ön. Radó úgy gondolta, hogy itt a kellő pillanat. — Holott ez a pesti utam nem is a legkedvezőbb auspiciumok mellett indul. — Hogy értsem ezt, drága művész úr? — Csak úgy kérem a lássan, hogy alig szálltam be a vonatba, észreveszem, hogy elvesztettem a pénztárcámat. — Nahát! — Igen kérem és ekként most némi zavarban vagyok. — Hogy értsem ezt, kedves mester? Maga, egy ilyen legelsőrangu művész és zavarban? — Igen, zavarban és kérdén is önt egy jelentéktelen szívességre. — No, de parancsoljon, tisztelt barátom, mivel szolgálhatok? — Adjon nekem húsz koronát, majd hazajövet Nagyváradra, visszaadom. Az illető úr erre nagyon megharagudott. — Nézze csak Radó — így szólt —, nem restél ilyen régi trükkel húsz koronát pumpálni. Hát egész vidékinek néz engem? Egy vasat sem adok! Szegény fiú nagyon elrestelte magát. Belevörösödött a kíméletlen válaszba, a rideg elutasításba és titokban súlyos szemrehányást tett magának, hogy ilyen ócska viccel kért húsz koronát. Most minden gondolata az volt, menekülni innen, kikerülni e rideg milliomos légköréből. És elköszönve, már rohant is a harmadik osztályú vagyon irányában, amikor a nevét hallja: — Radó úr! — kiáltotta utána nagyváradi csodálója —, ne csináljon magának rossz vért a dologból, ha akármilyen más okot mondott volna, akkor sem adtam volna magának egy fillért sem. Színhely egy körúti kávéház zsúfolt játékterme, ahol minden ember bele van szédülve az igyekezetbe, hogy a másiknak néhány kódisfillérjét elnyerje. Ez már nem fekete utáni szórakozás, hanem küzdelem a létért, a megélhetésért, a könnyebb megélhetésért, ha úgy tetszik, bárha zsákot hordani sem lehet sokkal kényelmetlenebb foglalkozás, mint itt kártyázni életre-halálra egész kis összegekben. De nemcsak a játékterem, a kávéház maga is zsúfolva van. Mentől nagyobb a nyomor, annál zsúfoltabbak a kávéházak. Pláne ilyenkor ősszel, télen főként, amikor melegedő is, nemcsak ebédlő, úriszoba, olvasó, könyvtárterem, amellett jó a kiszolgálás, komornyikja, szakácsa, házvezetőnője van az embernek potom pénzen és annyi vizet hordanak az asztalra egyetlen elfogyasztott kapuciner, reggeli vagy uzsonnakávé után, hogy beleöntve egy kádba, meg is lehetne fürödni benne. Ez is olyan tipikus magyar specialitás: a pesti kávéház, a második otthon, a jobb, mint otthon! A nagy gazdasági jólét kifejezője. Volt idő, amikor a kávéházakban bankok lettek, most megint minden bank kávéház. Mégis nagyobb, biztosabb a klientélája. És bevetődik a zsúfolt kávéházba két ismert pesti színész. A vasárnap délutáni és esti előadás közben eljöttek a színházból, hogy hirtelenében meguzsonázzanak. De hát sehol egy hely, férfiak, nők, szorosan egymás mellett az asztaloknál. Régen nem fogyasztanak semmit, csak társalognak és közben hörpintenek egyet-egyet a teli vizespoharakból. A pincér felismeri a két kitűnő művészt. — Talán tessék a kártyaszobába fáradni, az uraknak olyan mindegy, tudom, megiszszák a kávéjukat és mennek. — Igaza van, hát csak hamar! A kártyaszobában akad egy asztal. Nem komoly kávéházi asztal, hanem egy olyan egészen kicsike, melyet rendes körülmények között odaállítanak a játékos mellé, hogy arról vacsorázhasson játék közben, nehogy a nagy munkában időt veszítsen. A pincér két kibic alól kihúzza a széket és míg ezek elégedetlenül néznek utána, odaállítja a kisasztalhoz, aztán rohan a kávéért. Már hozza is. Kiflit is egy kosárral. És míg a színészek hozzáfognak az uzsonnához, közvetlen közelükben a játékosok éppenséggel nem zavartatják magukat. — Maga vén csaló! — kiáltja az egyik partner a másikra, — hiszen magának nincs is kvartja! — Óriási! A tök tízest nyolcasnak néztem! — Tízesnek! Csaló! — Hát nincs kvartom! De van egy tercem! — Az lehet, maga tolvaj, de az rossz, mert az enyém magasabb! — Fulladjon meg! A másik asztalnál romi. — Mit teszi le azt az ászt az elé a csavargó elé? — Mondja mindjárt, hogy összejátszunk! — Mi az, hogy mondjam? Mondom. — Csirkefogó! — Csirkefogó magas — De uraim — szól most valaki békéltető hangon —, az idő mllik. — Leteszi az ászt neki! — Ugyan hagyja már — szól a békéltető —, ez nem csaló. Ez hülye szegény. — Szegény! Magának minden hamiskártyás szegény és én vesztem a pénzemet. — Csaljon maga is! — Nekem arra nincs szükségem, így és ilyen tónusban, még sokkal válogatottabb hangon folyik a játék tovább, mialatt a színészek megitták a kávéjukat, fizetnek és mennek. De az egyik megáll a játékterem ajtajában, végignéz az izzadó társaságon és megkérdi a barátjától. — Mit gondolsz? mennyit kereshetne ettől a társaságtól Santelli mester? Sony 17 Rejtelmes templomok istenalakjai mozdulnak meg a hinduk táncában Akiknél a művészet tudománnyá lett. Amióta a ballet korszaka letünedezett, a táncesztétikusok keresik azt a kivezető utat, amely újra életre kelthetné a táncművészetben rejlő erőt. Sakharoffék, Argentína, Valeska Gert, Niddy Impekoven és Nyolalnyoka után most egy új táncfenomén ejtette bámulatba London, Paris, Berlin és Bécs tánckedvelő közönségét. Ez a táncos Uday Shan-Kar, aki partnernőjével, Simkievel ma a világ egyik legnagyobb táncművészeképen van elismerve. Sikerük abban rejlik, hogy nem a hindu tánc kópiáit mutatják be, hanem magát a hindu táncot, annak alapját, ritmustörvényeit, keletkezését és fejlődési fázisait, valamint annak a valláshoz és társadalmi ünnepségekhez kapcsolódó jelentőségét. A hindu táncművészet oly szorosan függ össze a hindu élettel, hogy valósággal nyelv lett, mely mindenkinek megközelíthető, kifejezi a mindennapi élet, az ünnepségek, ceremóniák és istenimádat érzéseinek megnyilvánulását. A hindu táncművészet ennélfogva kidolgozott és kifinomult, mint egy régi nyelv. Minden gesztusnak, minden mozdulatnak megvan a bizonyos értelme, melyek változnak a kiviteli mód és a más mozdulatokkal való összekapcsolás által. Bár ez a művészet már tudománnyá fejlődött ki, megállapított szabályai és formái vannak, mégis hat azáltal, hogy a közlés élő orgánuma maradt, nem teoretikusan elvont, hanem a legnagyobb mértékben szemléltető és spontán. Ha a hindu táncol, úgy tűnik fel, mintha az indiai templomokról leszállítanak az isten- és emberalakok, elvegyülve újból az élők közé. Ami távoli, elvont és áthatolhatatlannak tűnt, hirtelen meleg, lüktető közelségbe jut. Megismerjük a csodát, hogy ez az antik világ nem múlt el, hogy az a kozmikus ritmus, amely a régi istenábrázolásokban megnyivánul — Indiában még ma is oly aktuális életelem, mint ezer évvel ezelőtt. Generációk százain átöröklődve és tovább élve. Ugyanabban a formában és értelemben nyilvánul meg ma is a táncmozdulatokban. Uday Shan-Kar állítja, hogy semmit sem talál fel, de azért félreismerhetetlenül alkotó művész, a tánc úgy tartozik őhozzá, mint ő Siva istenhez. Uday Shan-Kar régi brahman-családból származik, ősei papok és tudósok voltak és az, ami bensőség, áhitatos életfelfogás és vallásos elmélyülés bennük felgyülemlett, ebben a fiatal hajtásban koncentrálódott plasztikus megszemélyesítővé. Gyorsaság nem boszorkányság A három Fratellini most Európa legjobban fizetett artistacsoportja. Budapestre például csak azért nem jöhettek eddig, mert nincs vállalkozó, aki viselni merné a nagy kockázatot. Parisban azonban kevés megszakítással már évek óta szerepelnek a Cirque d’Hiver helyiségében. Legutóbb vendégszereplésre hívta meg őket egy brüsszeli cirkusz, mégpedig egy vasárnap délutáni jótékonycélú előadásra. A három Fratellini reggel repülőgépbe ült, délután Brüsszelben játszott, este hétkor visszaérkezett a bourgeti repülőtérre és este már játszott is a Cirque d’Hiverben. Ami azonban különös az egészben, hogy a három bohócnak nem volt ideje a brüsszeli fellépés után lemosni az arcáról a clownok fehér-piros festékeit, így érkeztek meg, bugyros bohócruhában, festett fintorral a szájuk körül a le bourgeti repülőtérre, ahol nagy tömeg üdvözölte őket. Tristan Bernard-anekdota Tristan Bernard anekdotáira nyitott füllel vár az az irodalom, amelynek feladata a hasonló aranymondások átmentése az örökkévalóságba. Ezért van, hogy a szellemes író kevésbé szellemes mondásait is szorgalmasan feljegyzik. Most került színre századszor Parisban a Jules, Juliette, Julién című Tristan Bernard-vígjáték. (Amelyre különben éppen most készül a Belvárosi Színház.) Amikor az illusztris szerzőnek gratuláltak, melankolikus mosollyal jegyezte meg: — Lám, ez a szülök sorsa. Az én három gyermekem, Jules, Juliette és Julien már a centennáriumot ünnepli és még mindig friss és vonzó. Az én szakállam már megőszült, pedig még szó sincsen centennáriumról. * Pünkösti Andor Békéscsabán. Ma este mutatta be Békéscsabán Alapi Nándor Országos Kamaraszínháza Bernhard Shaw pompás és mulatságos komédiáját, Az ördög cimboráját. Az előadás előtt Pünkösti Andor tartott bevezető konferanszot a nagy angol szatirikusról és frappánsan jellemezte Shaw filozófiáját, humorát és dolgozási készségét. A szellemes és nagy tetszéssel fogadott előadás után Alapi társulata szólaltatta meg az új és expresszionisztikus rendezésben, amelyet Pünkösti Andor végzett, a komédiát. A színházat zsúfolásig megtöltötte a közönség és mindvégig lebilincselve figyelte a nagyszerű darabot és a pompás előadást, melynek végén melegen ünnepelte Alapi igazgatót, Mágory Dórát, Mihályi Máriát, Gyarmathy Anikót, Jákót, Bánhidyt, Miskeyt, Dérit, Petőt és Sugárt. * Hauptmann-egyfelvonásos a Kamaraszínházban. A Kamaraszínház legközelebb bemutatja Gerhardt Hauptmann egy felvonásosát, az Elgát, amelyet a költő Grillparzer egyik novellája után írt. Az érdekes darab főszerepét Tőkés Anna és Csortos Gyula fogják játszani.