Ujság, 1931. július (7. évfolyam, 146-172. szám)

1931-07-19 / 162. szám

ÚJSÁG VASÁRNAP, 1931 JÚLIUS 19 V SZÍNHÁZ - ZENE Ple­tykálko­dás Gazdátlanná lett tehát az az elegáns két­emeletes palota a Magyar utca 20. szám alatt, ahol hajdan fejedelmek szórakoztak. Szürke kis gyászhír: meghalt Pilisen Schu­mayer Róza, hosszú szenvedés után, 75 éves korában. A nevére is alig emlékeznek már, holott valaha fogalom volt Pilisi? Róza, Budapestnek a legszebb, legkörülrajongot­­tabb legszellemesebb asszonya, akinek ke­gyeiért és társaságáért koronák várományo­sai vetekedtek. Senki sem tudta, kicsoda voltaképpen, honnan bukkant fel, egyszerre csak itt volt Budapesten, az érdeklődés, a csodálat központjában, egyik napról a má­sikra ő lett a legirigyettebb, neki voltak a legszebb toilettjei, fogatai, milliókat érő ék­szerei és állandóan olyan választékos ven­dégsereg az asztalánál, melynek tagjai Ru­dolf trónörökös baráti köréből kerültek ki. Nem legenda, hogy VII. Edward király még walesi herceg korában a pályaudvarról egye­nesen Pilisy Rózához hajtatott, s azt is be­szélték, hogy főként érte tette meg a hosszú utazást Londonból Budapestre. Az sem volt titok, hogy az egyetlen magyart, akivel Fe­renc Ferdinánd királyi herceg intimusan szóbaállott, Pilisy Rózának hívták. Valóság­gal depandence-a volt a magyar utcai pa­lota, amelyet Pilisy Róza egy duplanevű ma­gyar gróftól kapott ajándékba, a Nemzeti Kaszinónak, melynek legelőkelőbb tagjai ide menekültek, ha csakugyan jól akarták ma­gukat érezni. Ámde az első emeleti lakás termei gyakorta megnyíltak az irodalom és művészvilág tag­jai számára is. Mert trónörökösöknél, a leg­magasabb arisztokráciánál is szívesebben látta vendégül Pilisy Róza az irodalom és művészet legkiválóbb reprezentánsait és ezt annál inkább, mert örökké művészi vágyak vezérelték, légióként irodalmi babérokra vá­gyott és mint bizalmasainak nem egyszer mondotta: — Mit nekem királyok barátsága, ékszer, pénz, palota, vagyon, én iró szeretnék lenni" Ez azután már nehezebben ment, holott szorgalmasan irt. dolgozgatott, néhány kö­tete is megjelent, melyek közül hamarjában a Pitypalaty és Réz István novellás köny­veire és egy izgalmasan érdekes regényre emlékszem, melynek A három kadét volt a ciné. És ez a vágy, ez az óhaj, írónak lenni, és oly kevéssé volt póz nála, amennyire el lehe­tett hinni neki azt, hogy a hatalmas urak, dúsgazdag grófok és báróknál jobban sze­rette azokat, akik írással keresték kenyerü­ket. Fájdalmas bizonyítékát is adta ennek örök ünnepeltetésének tetején: revolvergolyót röpített egy ismert íróért a mellébe, amelytől a tüdeje keservesen fütyült egész életében. Most, hogy meghalt Pilisy Róza, halálával utolsó vágya teljesült. Már rég ideje terhére volt az élet, alig bírt járni, a lakása balkon­jára is úgy vitette ki magát napsütésre, ta­vaszi délelőttökön. Orvosságok voltak min­den tápláléka és attól is sokat szenvedett, hogy lassan kint mindenki elment mellőle, akik szerették, akiket szeretett. Ebben a súlyos testi és lelki válságban ta­láltam, amikor mint minden évben, nagyon rég idő óta, karácsony táján meglátogattam Az ágyban feküdt felöltözve és megint csak a régi időkről beszélt, azzal a közvetlenség­gel és minden jelentősebb szó pointí­ozásá­val, amit nem győztem csodálni. — Nézd csak, Zikó — mert így becézték — szólottam —, a sok és érdektelen me­moárok korszakában megirhatnád, lediktál­hatnád emlékeidet. Bizonyos, hogy akadna rá kiadó, sok pénzt kereshetnél vele! Rám nézett a nagy, kerek, fekete szemével, amelyből most a régi tűz sugárzott és egyet­len kéz­mozdulattal elhárított. — Minek a pénz nekem? — felelte — so­hasem kívántam. Amim volt, azt is úgy szór­ták elembe. Aztán meg túl közel is vannak a dolgok ahhoz, hogy meg lehessen írni azo­kat. Finom volt és tartózkodó, nem inszisztál­­tam tovább, rágyújtottam még egy cigaret­tára és menni készültem. — Hanem — mondotta bucsúzáskor — majd gondolkodom azon, amit mondtál. A királyokról csakugyan lehetne írni, de va­lami szépet, stílusosan, visszatartással. — Azokról is — mondottam minden meg­győződés nélkül és a legközelebbi karácso­nyig már el is raktároztam ezt a látogatást, amint március 20-án levelet hozott a posta. Pilisy Róza írta, az ő jellegzetes, kusza vo­násaival. „Nem bírom eléggé megköszönni azt a végtelen kedvességedet, hogy eljöttél meg­nézni azt a vénasszonyt, aki kedélyileg még egyszer jól lehetne, ha mielőbb ide fáradnál. Szeretném folytatni az eszmecse­rénket a királyokról, ezer eszme jár éjje­­­­lenként a buta agyamban Várlaki De mi­előbb gyere. Nagyon vár a mindenkitől el­hagyatott, de mindenkihez a lelkileg régi: Zikó." Hát elmentem, de Pilisy Róza emlékiratai­nak közlésére megint csak nem volt rávehető. — Hanem — így szólt — elmondom ne­ked legérdekesebb esetemet, Ferenc Ferdi­­nánddal, amelyet halálom után szeretném, ha csak néhány szóban megírnál. — Egy izben a szerencsétlen véget ért trón­örökös, aki igaz, hogy nem gyakran jött, fel sem ment a Várba és a lapok úgy írták, hogy rövid budapesti tartózkodása alatt kint la­kott a pályaudvaron az udvari kocsijában. Nahát, ide hallgass. Nem a pályaudvaron tartózkodott, hanem itt nálam. A kocsija, egy egyszerű frakker, ott várt rá órák hosz­­szat a Fiume-kávéház előtt. Mondtam neki, miért csinálja ezt, miért nem megy fel a Várba, miért nem fogad senkit, de nem fe­lelt. Egyébként sem volt bőbeszédű. Itt fi­t ezen a fotelen és mereven nézett bele a le­vegőbe. Utóbb megivott egy pohár sherry! azután felkelt, megint leült, láttam rajta, hogy valami gyötri, nyugtalanítja. Észrevet­tem, szeretné, ha kérdezném, de nem szól­tam egy szót sem, egy asztalterítőt horgol­tam. Egyszerre csak egész közel jött hozzám, a vállamra tette a kezét és mélyen belenézve a szemembe, németül így szólt: — Madame Zikó, kérdeznék magától vala­mit, ha megígéri, hogy őszintén és bátran fe­lel nekem. — Ígérem! — Szavára és minden kertelés nélkül? — Szavamra! — Mondja meg nekem igaz hitére, hogy szeretnek-e engem már a magyarok. Bevallom, erre a kérdésre nem voltam elkészülve, hazudni sem tudtam soha. A trónörökös, felhasználva pillanatnyi zavaro­mat, erélyesen megismételte kérdését. Felel­nem kellett. — Noch nichts — mondottam legjobb meggyőződésem szerint. — Dankel — szólt most a trónörökös ke­serűen felkacagva, aztán kezet nyújtott és elment. Azóta még többször találkoztunk. Egye­dül is volt itt nálam, néhány kiváltságos úr társaságában is. De már nem hívott többé Madame Zikonak, hanem Madame Noch­richtnek. — Az értelmét e megszólításnak kettőnkön kívül senki sem tudta soha. Halálom után meg fogja tudni a világ a te lapodból.«, A múlt héten ötven pengő pénzbüntetésre, nemfizetés esetén öt napi elzárásra ítéltek egy temperamentumos fiatal urat, aki a villamo­son egy kis varrónőt molesztált.S­zórványos eset, mert az effajta ismerkedéshez, udvar­láshoz sincs kedvük manapság az emberek­nek, sőt nem szólítják meg azokat a tündé­reket sem, akiket kockázat nélkül lehet és annak ellenére, hogy legcsábítóbb mosolyuk­kal bátorítanak fel erre. Hiába, rosszul megy, mindenki sír, panaszkodik. Mindettől eltekintve, egy mosolygószemű, napbarnította, karcsú, elegánsan öltözött kislány ült a napokban a margitszigeti strandfürdő bejáratával szemben az árnyas padon, körülötte a kutyuskája pajkosan ugrándozott. Egyszerre csak, nyilván az autóbuszt várva, egy kisportolt fiatalember telepszik melléje és beszélgetni kezd a ku­tyával. — No gyere ide te kicsi kutya, gyere ide szépen, — mire a barátságos foxi két elülső lábával már fel is kapaszkodott frissen mo­sott fehér nadrágjára. A lelkes kutyabarátot ez éppenséggel nem zavarta. — Kedves kis kutya. — Ismételgette a ro­konszenves állat fejét kapargatva, ami látha­tóan jól esett neki. — Jó kis kutya, szép kis kutya, hogy hív­nak téged, kicsi kutya, ne mondd meg szé­pen, hogy hívnak téged? A kutya örömteljesen csóválta a farkát, okos szemeivel hosszan kémlelte új barátját és apró vakkantásokkal válaszolt a kérdésre : Te szép kis kutya, te jó kis kutya és milyen szép fekete monoklija van a szép kis fehér kutyának! A kis kutya öröme határtalan volt, hogy ilyen intenzíven foglalkoznak vele, kidug­­dosta pici piros nyelvét, elkezdett vihogni, ide-oda futkározott, de csakhamar visszajött megint, két első lábával ismét és újra felki­­vánkozva a fehér vászonnadrágra, mely las­sanként tele lett ezekkel a láblenyomatokkal — Te jó kis kutya, te szép kis kutya, te okos kis kutya, folyt tovább a becézgetés, hogy hívnak téged, te kicsi kutya? — Nelly! — hangzott most a kutya úrnő­jének ajkáról halkan és bátortalanul. — Nellyke, no gyere ide, te jó kis kutya, szép kis kutyái... milyen fajta ez a szép kis kutya? — Drótszörü foxli. — Drótszörü foxli a Nellyke, a szép kis kutya, jó kis kutya ... nekem is van egy drótszörü foxk­in, de az bizony nem ilyen szép kis kutya, jó kis kutya ... fiú? — Leány! — Persze, hogy kisasszony a Nellyke, a jó kis kutya, a szép kis kutya!... no gyere ide kis Nellyke ... mennyi idős a kutyuska? — Hathónapos! — Egészen fiatal kutyuska, no ne fesd be a nadrágom feketére, te jó kis kutya, szép kis kutyás Nellyke, a szép kis kutya, a jó kis kutya, a hathónapos drótszörű nőstény kutyuska boldog volt, hogy belekerült az érdeklődés központjába, egyre vidámabban ugrándozott pláne amikor a bácsi egy darabka kockacuk­rot is felajánlott neki, melyet olyan mohón bekapott, hogy kicsi híja az úját is elnyelte. — Szereli a cukrot a jó kis kutya, a finom édes cukrot a szép kis kutya, no gyere, kap még egy darabot a kis kutya ... Az úrnőjének hizelgett, hogy kedvence ilyen fururét csinál, hogy miatta ismeretlen szom­szédja a padok, már a harmadik autóbuszt is elszalasztja, és hagyta, hogy szórakozzék vele. — Jó kis kutya, szép kis kutya... hol la­kik a kicsi kutya ... — Az Akadémia-utcában! — Az Akadémia utcában, azért olyan okos ez a szép kis kutya, jó kis kutya... hány szám alatt az Akadémia-utcában a jó kis kutya, szép kis kutya? — Harminchét! — Harminchét alatt a kis kutya!... Há­nyadik emeleten a jó kis kutya? — Második. — Szám kis kutya? — Tizenegy. — Akadémia­ utca harminchét, második emelet tizenegy, te jó kis kutya ... Mikor szabad meglátogatni a jó kis kutyát? A leányka most hirtelen észbekapott, riad­tan felugrott a padról, intett egy éppen arra haladó taxinak és kutyájával együtt, — szép kis kutya, jó kis kutyát — elrobogott. A nagy kutyabarát pedig, a bepiszkított fehér nadrágjával még hosszan nézett utána, de azt legalább megtudta, hogy hová megy a szép kis kutya, a jó kis kutyái Egy lobogóhajú fiatalember ült a napok­ban az irodalmi kávéh­ázban és hat pohár víz mellett óraszám itt szakadatlanul, köz­ben borsónagyságu izzadságcseppeket hal­­lajtva homlokáról a sűrűn teleirt papírra. Másnap ismét megjelent ebben a tikkasztó hőségben a kávéházban és kora reggel ott folytatta, ahol tegnap este abbahagyta. Csak anyagi elrendezésben, hogy néhány pohár üdítő vizen kívül alig rendelt valamit. A ká­véházban tudniillik odahaza van. Erre megjelenik egy, az élet boldogabb partjáról való barátja és odalép hozzá. — Szervusz! — Szervusz II — Hogy vagy? — Jól! Van egy cigarettád? A barát elővesz a zsebéből egy doboz szopókás Mirjamot és odaadja neki. — Nekem adod? — Az egészet! Szervusz!! — Szervusz! De amilyen drága, jó ember, még egyszer visszatér az íróhoz: — Hanem, mondd csak, mit csinálsz te itt? Napok óta figyellek, csak ülsz itt ebben a dermesztő melegben és írsz feltartóztatha­tatlanul. Ugyan, mi az ördögöt Írsz? — Egy regényt! — Egy regényt írsz napok óta, amikor a szomszédos könyvesboltban tíz fillérért da­­rabonkint annyit kaphatsz, amennyit csak akarszl Sorry _______17 * • A H­awai rózsája szereplői. A Király­ Színház első újdonsága Ábrahám Pál és Földes Imre Hawai rózsája című operettje lesz, amely egyéb­ként Lipcsében most, a jövő héten kerül először színre. A szerzők és a színház igazgatósága kö­zött eddig differenciák voltak a szereposztás kérdésében. A szerzők az egyik főszerepet nem annak a művésznőnek szánták, akikre az igaz­gatóság a kérdéses szerepet kiosztotta. Úgy ér­tesülünk, hogy már ebben a kérdésben is meg­egyeztek és a szerepet közös megegyezéssel és közmegelégedésre osztották ki. Egyebekben a szereposztás még nem végleges. Lehet ugyanis, hogy Bársony Rózsi, aki a lipcsei előadásnak is egyik főszereplője, a darab magyar premierjére már hazajöhet. * Bérczy Ernő temetése. Az Újság legutóbbi száma részletesen beszámolt Bérczy Ernőnek, ennek a rendkívül rokonszenves és tehetséges színész-rendezőnek váratlan és tragikus halálá­ról egy mentőautó hordágyon. A kitűnő művészt nővérén kívül az egész budapesti művészvilág megilletődöttséggel gyászolja. Temetése hétfőn lesz, de a részletekről még nem döntöttek. A temetésen mindenesetre képviselteti magát a színészegyesület, a budapesti színészszövetség és a színigazgatók szövetsége.

Next