Ujság, 1932. november (8. évfolyam, 246-269. szám)

1932-11-03 / 246. szám

2 HÁROM NAP A POLITIKÁBAN A Magyar Távirati iroda jelenti: A kormányzó Kemal pasa köztársasági elnöknek a török nem­zeti ünnep alkalmából meleghangú szerencse­­kivánatait fejezte ki, amelyre Kemal pasa a kö­vetkező távirattal válaszolt: „Főméltóságodnak Törökország nemzeti ün­nepe alkalmából hozzám intézett rendkívül jól­eső szerencsekívánataiért legmelegebb köszöne­teinél fejezem ki. Kérem, fogadja úgy a magam, valamint az egész török nép nevében Főméltó­­ságod személyes boldogságára, valamint a test­vér magyar nemzet felvirágzására irányuló leg­­őszintébb jókívánságaimat. Élénk örömmel álla­pítom meg, hogy a két ország közti barátság napról-napra megerősödik". A Magyar Távirati Iroda jelenti: Gömbös Gyula miniszterelnök a török köztársaság kikiál­tásának évfordulója alkalmából meleghangú üdvözlő táviratot küldött Izmet pasa miniszter­­elnöknek, amelyre most a következő válasz ér­kezett: „Gömbös Gyula miniszterelnöknek, Budapest. Baráti üdvözletétől mélyen meghatva, e köztár­sasági kormány nevében is, a legőszintébb hála­­érzésből fakadó meleg köszönetemet küldöm. A Török-magyar barátság olyan mélyen gyökerezik a két nép lelkében, hogy ma már a kormány­politikán túl nemzeti jelentőségűvé vált. " Kérem Nagyméltóságodat, fogadja személye és vállalt munkája iránt érzett osztatlan rokon­­­szenvem kifejezését és a nemes testvérnemzet boldogságára és jólétére irányuló jókivánataimat. Izmet pasa". Székesfehérvárról jelentik: Széchenyi Viktor gróf főispán november elsején százfőnyi érte­kezleten felolvasta Károlyi Gyula gróf volt mi­niszterelnök levelét, amelyben bejelenti, hogy a politikában nem kivánt többé aktív résztvenni s ezért lemond képviselői mandátumáról. Káro­lyi Gyula gróf a többi között ezt irja Székes­­fehérvár város választóközönségéhez intézett levelében: — Amidőn az ős­koronázó város hazafias közönségétől búcsút veszek és újból megköszö­nöm azt a meleg szeretet, amellyel rövid kép­viselőségem alatt megajándékoztak, azzal az érzéssel és megnyugtató tudattal távozom, hogy csekély erőmhöz képest igyekeztem min­denkor a város jogos érdekeit szolgálni. A főispán a megjelentek osztatlan helyeslése közepette mély sajnálkozását fejezte ki a volt miniszterelnök lemondása fölött. Elhatározták, hogy a mandátum elvállalására Hóman Bálint kultuszminisztert fogják felkérni, s Nagy Emil dr. volt igazságügyminiszter belé­pett a nemzeti egység pártjába. Ezt megelőzően Gömbös Gyula miniszterelnök levelet intézett Nagy Emilhez s hivatkozva a köztük fennálló régi barátságra, megkérdezte Nagy Emiltől, találja-e indokoltnak, hogy csatlakozzék a nemzeti egység pártjához. Nagy Emil hosszabb levélben válaszolt s a többi között ezt irta: — Szives kérdésedre azt a kategórikus vá­laszt adom, hogy zászlód alá állva teljes oda­adással és hűséggel akarom előmozdítani kor­mányzati törekvéseidet, melyeket hazánk ügyére sorsdöntőnek tartok. Szentesről jelentik: Vasárnap gyűlés volt a városháza nagytermében, ahol Lázár Andor igazságügyminiszter és Fabinyi Tihamér keres­kedelemügyi miniszter is megjelent több or­szággyűlési képviselő társaságában. A gyűlés megnyitása után Lázár Andor igazságügy­miniszter mondott beszédet. A többi között ezt fejtegette: ■— Úgy érzem, hogy a nemzet megtalálta ön­magát, megtalálta vezetőit s a vezetők megta­lálták a nemzetet. A nemzet, amely úgy látszik hosszú ideig közönnyel ,vagy a tehetetlenség­nek érzésével tekintett az eléje tornyosuló ve­szedelmek felé, felébredt, tudatára jutott an­nak, hogy reá nagy célok megvalósítása vár s ezeket csak egyesült erővel, a testvéri villongás kiküszöbölésével, egymás megbecsülésével lehet megvalósítani. A nemzet mai nagy vezetője, Gömbös Gyula miniszterelnök meg tudta fogni a nemzet lelkét, meg tudta teremteni a harmó­niát a vezető és a vezetettek között. Mi nem ígérünk semmit az országnak, csak azt, hogy a becsületes férfi minden törekvésével, egyéni létünknek tekintetbe vétele nélkül, lelkünk tel­jességét adjuk oda a nemzetnek. Nem másokat akarunk utánozni, de meg akarjuk valósítani azokat a terveket és gondolatokat, amelyek a mi lelkünkben élnek. A kormánynak az a célja, hogy kivirítsa a mezők virágait, felvidítsa a gazdasági életet, letörölje a szenvedők könnyeit és mosolyt varázsoljon a lankadok arcára. Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter volt a következő szónok. — Egyetértésre van szükség —mondotta a többi között, — a gazda­sági életben is. Tragikus az, hogy a nagyipar, amelynek árpolitikája olyan nagy ellenszenvet váltott ki különösen a mezőgazdaság körében, maga is a lét és a nemlét szélére került, mert hiszen a magas árak miatt elveszítette részben azt a talajt, amelyből fogyasztóit veszi, a mező­gazdasági népességet. Kérdem viszont: megen­­gedhető-e az olyan demagógia, hogy iparra nincs szükségünk? Olyan országban, ahol egy négyzet­­kilométeren kilencvennégy ember lakik, semmi­féle mezőgazdasági termelés, még a legnagyobb boldogulás idejében sem tudná eltartani az em­bereket. Tiszta bort fogok tölteni mindig a po­hárba. Mindig meg fogom mondani, hogy mit tudok egcsinálni. Meg kell lenni az erkölcsi bá­torságnak ahhoz, hogy szembeszálljunk közgaz­dasági babonákkal és felvilágosítsuk a népet ar­ról, hogy mi az, amit meg lehet és mi az, amit nem lehet megcsinálni. Azt viszont, amit meg lehet, azonnal meg is fogjuk csinálni. Rómából jelentik: A Tribuna hétfői száma hivatalos forrásból megerősítette azt a hírt, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök legközelebb látogatást fog tenni Rómában. A találkozás Mussolini miniszterelnökkel körülbelül novem­ber 15-én lesz. A magyar miniszterelnök római látogatását valószínűleg az olasz külügyminisz­térium államtitkára fogja Budapesten viszo­nozni. Gömbös Gyula miniszterelnök megerősítette a Tribuna hírét, de hozzátette, hogy római útjá­nak időpontját mgég nem állapította meg végle­gesen.* A független kisgazdapárt parlamenti csoportja értekezletet tartott, amelyen Eckhardt Tibort választotta a parlamenti csoport elnökévé. Az értekezleten nyilatkozatot fogalmaztak meg és írtak alá, amelyben kijelentik, hogy Gaal Gas­­tonnak reájuk hagyott politikai örökségét — magukat immár Gaal Gaston pártjának tekintve — a jövőben is teljesen magukévá teszik és tántoríthatatlan buzgalommal folytatják az el­hunyt vezér munkáját. Hangsúlyozták, hogy megőrzik a párt önállóságát és elszántan vállal­nak minden küzdelmet a Gaal Gaston által ké­szített kibontakozási programm megvalósításá­ért. A nyilatkozatot az alábbiak írták alá: An­­daházy-Kasnya Béla, Dinich Ödön, Dinnyés La­jos, Eckhardt Tibor, Gallasz Ágost, Hegymegi- Kiss Pál, Hunyady Ferenc gróf, Klein Antal, Kray István báró, Kun Béla, Mojzes János dr., Musa István dr., Neuberger Mihály, Némethy Vilmos dr., Osváth Pál dr., Rakovszky Tibor, Sauerborn Károly dr., Sándor István, Somssich Antal gróf, Szakács Andor dr., Turchányi Egon, Ulain Ferenc dr. Farkas Tibor és Erdélyi Aladár nem írták alá a pártnyilatkozatot. Farkas Tibor már ki is lé­pett a független kisgazdapártból. * Előkelő küldöttség jelent meg vasárnap Pol­gárdin, Batthyány Lajos gróf kastélyában, hogy megkoszorúzza a kastély parkjában nyugvó Andrássy Gyula gróf sírját. A küldöttségben részt vettek: Sigray Antal gróf, Apponyi György gróf, Marenzi Ferenc őrgróf és felesége, Pethő Sándor, Ajtay József, Radnai Endre, Török- Pallaghy Alfonz és felesége, Magyar Dezső és felesége. A család tagjai közül jelen voltak: herceg Odescalchiné Andrássy Klára grófnő, gróf Batthyány Lajosné szül. Andrássy Ilona, Batthyány Lajos, Gyula és Bálint grófok. A sír­nál Sigray Antal gróf mondott beszédet, mél­tatva a nagy politikus működését és rövid fo­hász kíséretében koszorút helyezett a sírra. Nom azt, hogy minden tisztviselő és alkalma-­­zott pontosan kapja meg járandóságát. Aki nem végzi­ kötelességét, bocsáttassák el, de az, aki megállja helyét, joggal elvárhatja illetmé­nyeinek pontos kifizetését. Most is van például községi jegyző, aki hat hónapja nem kapott fizetést. — Szigorú adómorált követel meg a minisz­terelnök úr. Igaza van! De adómorált csakis ott lehet m­egkövetelni, ahol az adóztatási rend­szer maga is morális, erkölcsi alapokon nyug­szik, mert egészségtelen az olyan adóztatás, ahol adózónak adócsalás, adóeltitkolás, vagy saját tönkremenetele között kell választania. Vitán felül áll, hogy adót fizetni elsőrendű kö­telesség, de e kötelesség teljesítésének alapfelté­tele, hogy az adózó maga érezze azt, hogy adója igazságos. Kérjük egész adózási rendszerünk sürgős megváltoztatását és ennek keretén belül ,elsősorban a földadó leszállítását, Faluhelyen a régi házosztályadó visszaállítását és erős pro­gresszivitást az egész vonalon.­­ Feltétlenül felfüggesztendőnek tartom a bankok titkosságát a betétekkel kapcsolatban. Ismételten kérjük az új kormánytól is azt, amit már több mint egy éve kértünk elődjétől, hogy a külföldre kivitt pénzek s egyéb értékek a leg­rövidebb időn belül hozattassanak vissza, ille­tőleg annak, ki a visszahozatalnak eleget nem tesz, minden ingó és ingatlan vagyona koboz­­tassék el az államkincstár javára.­­ Kérjük, hogy a karteltörvény végre vala­­hára az egész vonalon komolyan hajtassák végre. — Új és igazi összeférhetetlenségi törvényt kérünk. — Égetően sürgősnek és rendkívül fontosnak tartom az igazságszolgáltatás gyorsítását. Az ok nélkül perlekedők, fellebbezők, perújításokat kérők ne csak saját személyükben bűnhődjenek azzal, hogy ha sokára is, de perüket végered­ményben mégis­csak elvesztik, hanem nevezet­tek ügyvédjei is sujtassanak ily esetekben ala­pos pénzbírsággal.­­ Egy felhívásban azt mondja a miniszter­­elnök úr, hogy lehetőleg ne bocsássanak el a munkaadók alkalmazottakat. Nagyon helyes, bár ma — sajnos — nehezen megvalósítható ez. Mindenesetre legyen szabad ezzel kapcso­latban a kormány figyelmét felhívnunk arra, hogy olyan nagy iparvállalatoknál, hol az elő­állított áruk nem könnyen romlandók, addig, amíg a vállalat nagy osztalékokat, igazgatói és igazgatótagsági fizetéseket ad, tömeges munkás­elbocsátásokat valóban ne tűr­jön.­­ Legsürgősebben írjunk fel a gazdaadóssá­gok rendezése ügyében. Itt szerény nézetem szerint: a kamatok alapos leszállítása, a hátralékos kamatoknak a tőkéhez való csatolása és a külföldi kölcsönök esetében magának a tőketartozásnak nagymérvű csökkentése el­engedhetetlenül szükséges. Ne felejtsük el, hogy a magyar mezőgazdasági kötvények ma Newyorkban körülbelül 25%-on állanak és még mindig hozzák a névérték 7,3— 8%-át. Tehát ha azt vesszük, ahogy ma állanak, tulajdonosuknak — igazi belértéküket véve —­ 30%-os kamatot hoznak, ami kivált olyan ese­tekben, mikor új tulajdonos kezébe kerülnek e kötvények, valóban megengedhetetlen hasznot jelent. Radvánszky Kálmán báró indítványait egy­hangúlag elfogadták. Radvánszky Kálmán báró tapssal fogadott indítványai a borsodi megyegyűlésen Radvánszky Kálmán báró nagyszabású beszé­det mondott Borsod vármegye legutóbbi köz­gyűlésén. Kétségtelen, hogy fejtegetésének méltó visszhangja támad a politikai életben. A többi között ezt mondotta lelkes tapsok kíséretében: — Gömbös miniszterelnök úr első rádió­szózata óta nagy reményekkel nézek eljövendő intézkedései elé és nem tagadom, hogy igen sokat várok tőle. Várom elsősorban azt, hogy akaraterős, határozott énjét nem fogja engedni elsülyedni a bürokrácia útvesztőiben és hogy Isten-adta tehetsége és tiszta jószándéka su­gallta elhatározásait nem hagyja önző egyéni érdekek által elgáncsoltatni. E reményteli han­gulatban engedjék meg nekem, hogy alábbi in­dítványokat terjesszem elő és kérjem, hogy azok elfogadása esetén sürgősen írjunk fel a kormányhoz és írjunk át a többi törvényható­sághoz. — A legsürgősebb teendők egyikének vélem az álláshalmozások megszüntetését, értvén ez­alatt egyrészről azt —­ ami a nemzeti munka­­tervben is benne van —, hogy köztisztviselő­­más állást ne viselhessen, másrészt pedig azt, hogy az államkincstártól egy személy csak egy címen húzhasson fizetést vagy bárminéven ne­vezendő más járandóságot. Nagy anyagi és még sokkalta nagyobb er­kölcsi hatása lenne annak, ha a közeli na­pokban alábbi rendeletet olvashatnánk: „1933 január 1-től kezdve az állampénztár­tól egy személy csak egy címen kaphat fizetést vagy bármi néven nevezendő más járandóságot. Kell Budapesten, dátum, Gömbös s. k.“ Ehhez nem kellenek külföldi tárgyalások, nem kellenek szakértekezletek, így, azonnal meg­valósítható . Feltétlenül azonnal elrendelendőnek tar­ # Tízezer kutya írta Szöllősi Zsigmond Nem több, mint harminc esztendővel ezelőtt Budapesten még — vagy már? — nem volt divat kutyát tartani. Ennek lélektani oka volt. Budapest már akkor is nagyváros volt. De még nem olyan régen, hogy csak egy módot is elmulasszon ennek a demonstrálására. Még­pedig aszerint a kisvárosi szellem szerint, amelynek a rohamos fejlődés nem engedett elegendő időt arra, hogy kipárologjon belőle. Ez a szellem a kutyát mint praktikumot is­meri. Egy olyan társadalom szerve, amelynek a berendezkedése hasznos és szükséges szere­pet juttat neki. A kutya arra való benne, hogy valamilyen feladatot végezzen. Speciális ké­pességű egyedei, mint például a vadászebek, magasabbrendű hivatásban érvényesülnek, a túlnyomó többség alantasabb szolgálattal ke­resi meg a kenyerét. Házat őriz vagy nyájat terel, mihez nem kell több, mint amit min­den kutya tud, ha soha nem is járt semmiféle iskolába. A nagyvárossá fejlődött Budapest úgy érzi: kinőtte azt az állapotot, mikor-egy közösség még a kutyára bízza bizonyos feladatai tel­jesítését. Az a felfogása, hogy a kutya éppen úgy nem városi, pláne nagyvárosi viselet, mint a csizma. Minek csizma ott, ahol hála a kul­túrának, már aszfalt van? És minek a kutya ott, ahol nemcsak rendőr áll a poszton, de világítják az utcákat is, még­pedig nem is petróleummal, hanem gázzal. Ahogy kissé kompromittálja magát és a városát az, aki csizmában megy sétálni a Váci­ utcába, úgy a lemosolygás veszedelmét idézi magára, aki kutyával őrizteti a házát, mikor bérpalotában lakik, amelynek a kapuját este tízkor a ház­mester bezárja. Ki tart egy világvárosban ka­kast -vek­kerórának? Már­pedig Budapestnek, nem is ok nélkül, semmi se volt sürgősebb,­ mint az, hogy világvárosnak gerálja és mu­tassa magát. Még éppen csak az kellene, hogy egy tapintatlan kutya véletlenül az ikrájába harapjon annak a bizonyos idegennek, aki világjáró útja állomásai közül a mi kapitáli­sunkat most már természetesen többé ki nem felejti! Mondjuk ki kerekein, a nagyra nőtt Buda­pest kiszégyellte portájáról a kutyát. Vidékies élete maradványának tekintette és igyekezett tőle szabadulni, hogy a külföldiek ki ne ne­vessék. Az igyekezete sikeres volt. Egy most megjelent statisztika érdekes kimutatásában olvassuk, hogy a század elején, a félmillió­­­nál már nagyobb lakosságú Budapesten, a kutyák száma nem volt egészen háromezer. Erről ugyan nincs feljegyzés, de biztosra le­het venni, hogy ennek a ké­tezernyolcszáz kutyának a legnagyobb része is a kültelkeken kapott praktikus feladatok szolgálatában al­kalmazást. Nagyon kevésnek jutott a kivéte­les szerencse, hogy mint — a többnyire ko­ros — delnő kedvence, csebi rangban, nya­kán és farkán selyemmasniival járja élete virággal f Ilii telt útját, tányérból ebédeljen és puha vánkoson szundikáljon. A legtöbb oda­­kiint a perifériákon telepek és istállók körül nehéz virrasztással kereste meg a már ala­posan lerágott csontokat. Elég kutyául élt. * Mikor következett el a fordulat, amely a kutyatársadalomnak egészen új formát adott és odáig ismeretlen lehetőségeket nyitott meg, pontosan nem igen lehet meghatározni. Budapest természetének egyik legjellemzőbb tulajdonsága az a rohamosság, ami az élete minden változásában érvényesül. Egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy annyi idő alatt, ameddig most egy villamoskocsira vár az ember a budai Dunapak­ton, élete boldo­gabb és mozgásosabb korában ez a város fel­fogásában és viselkedésében egy teljes meg­újhodást tudott produkálni. Tradíciók so­hase kötötték — igaz, hogy ilyenekkel nem is igen, dicsekedhetett —, ellenben a meg­másulásnak egy szinte mohó vágya dolgozott benne állandóan és pihenetlenül. Ez a vágy, ha más módja nem volt, abban élte ki,magát, hogy az utcai nevét váltogatta. Budapesten aggastyánnak számít az az utcai név, amely már legalább huszonöt esztendeje tartja ma­gát a házszámok fölött. A már említett Statisztika tekintélyével le­het tanúsítani, hogy ez a rohamosság a vál­tozásban fővárosunk kutyavilágának életében is kiérvényesül. E statisztika adatai vallják, hogy Budapest kutyáinak száma 1907-től 1917-ig, tehát egy évtized alatt kétezernyolc­­százról több mint huszonnyolcezerre szapo­rodik. A lélekszám, vagy mondjuk, páraszám tehát annyi idő alatt, amíg az embereké csak pár százezerrel nő — megtízszereződik. El le­het mondani: viharos hossz kutyákban. Ame­rikai arányokban való fejlődés. Nyugati hatás? Alkalmasint az is. Hogy a német nem érezte magát már évtizedek előtt se egész embernek kutya nélkül, nem marad­hatott hatástalanul ott, ahol a germán kul­túra szelleme annyira belement a levegőbe és ha az a propaganda, amely a Jack London csodálatos kutyaregényeiből óhatatlanul árad, már készen is találta a lelkek új hajlandósá­gát, bizonyos, hogy ez is hozzájárult a kap­csául megerősítéséhez. Ezek a külső hatások azonban egész nyil­vánvalóan csak a megindítói lehettek annak a folyamatnak, amelynek az eredménye va­lami sokkal mélyebb és színesebb lett. Azok­nak a kutyatulajdonságoknak a felfedezése, megismerése és méltánylása, amelyek nem merültek ki a praktikumban, amit a tradíció az ember ez ősrégi kísérőjének hivatásul ki­utalt. Tulajdonságoké, amelyek ezt az állatot minden más négylábúnál alkalmasabbá te­szik arra, hogy az ember tisztán miattuk és a kedvükért együtt tudjon lakni vele, a haj­lékába eressze és maga mellé kivánja. Nem is mint hasznosat, hanem egyszerűen, mint­­ élőlényt. Társaságos értékekért. Amilyen az okosság, megbízhatóság,, a kedvesség, a jó­hiszeműség, a jellem, a hála, a ragaszkodás. Az erő, amely kritika és minden veszedelem mérlegelése nélkül áll a barátja mellett és a gyengeség, amelynek eredendő kívánsága a parancs, mely dirigálja. Egyszerre­­ kellett a kutya annak is, aki­nek nem volt se arra szüksége, hogy a házát őrizze, se arra, hogy a nyáját terelje, vagy a felvert vadat hajszolja. Kellett férfinak és nő­nek, mint egy csendes vagy mulatságos, meg­nyugtatóan erős, vagy komikusan gyámol­talan, de nagyon ragaszkodó cimbora, aki mindig rendelkezésre áll, neszel, reflektál, engedelmeskedik és sohase ármánykodik, pe­dig v­éé. Úgy él, mintha tükre lenne annak az emberi indulatnak, amely eléje áll. Játék, ha játszani akarsz vele és borús órán úgy gubbaszt mozdulatlanul a lábadnál, mint a gond a lelkeden. De minden pillanatban kész, hogy együtt szökjék fel a mosollyal, amely az ajkaidra száll. Kellett a kutya.* Utolsó strófája annak, amit a statisztika énekel, azt énekli, hogy ma már kevésbé kell. Mint az autók, amiket leállítottak. Vagy mint az üzletek, amiket bezártak. Nem való­színűtlen, hogy az arány is ugyanaz, vagy legalább is hasonló. Az utolsó decenniumban tízezerrel fogyott a kutyák száma Budapes­ten. Tízezer kutyát tettek bétisfára, álu­tottak le, töröltek az adóojstromról, vagy nevezzük, ahogy kevésbé rosszul esik. Magyarázat, ugy­e, nem kell, hogy miért. Annál, amennyi volt, ma tízezerrel kevesebb kutya engedheti meg magának a luxust Budapesten, hogy le­gyen. Hová lettek, akik már nincsenek? Hány va­n közöttük, aki elkerült a gazdájá­tól és más városban más gazdát szolgál? És hány, aki nyugtalan szimatja hajszájában földre dugóit orral, a lábai közé húzott fa­rokkal a víz partján, vagy az erdőben som­polyog, keresi azt a kezet, amely utoljára még oly melegen simogatta meg a fejét... ÚJSÁG CSÜTÖRTÖK, 1932 NOVEMBER 1 íTlli fe?.­­nem illik­cikksorozatot vasárnap, november 6-tól mindennap folytató­lagosan közli az Újság.

Next