Ujság, 1933. március (9. évfolyam, 49-73. szám)
1933-03-25 / 69. szám
SZOMBAT, 1933 MÁRCIUS 25 ÚJSÁG • • Öregek kalauza Persze minderről hiába beszél ezeknek. Hiába teszi meg egyáltalán nem veszeketlen, a legszelídebb oktató hangon a maga észrevételeit, ők csak fölényesen mosolyognak és valami vérbőszítő sajnálkozással hárítják el a szavát, hogy: — No igen, nagyapó, ez így volt azokban az időkben, de most már más időket élünk!... Ilyen körülmények között nem csuda, ha végül is lemond arról,hogy beleavatkozzék a sorsukba, hanem mogorván visszahúzódik megfigyelő zugába. Hát csak csinálják maguk, ha jobban Indják, majd meglássuk, hogy mire mennek vele!... •És ha valamelyik hozátartozóját baj éri, ijedten állapíti meg, hogy szomorú részvétébe az elégültség egy kis kaján öröme rezgeti: — No persze, ő előre megmondhatta volna, de nem hallgatták rá... Szegény öregember így süpped napról-napra mélyebben magányos duzzogásába. Semmit sem panaszol, senkit sem vádol, csak a szemében sír folyton a megalázkodó bocsánatkérés, hogy még mindig élni bátorkodik. Kihangsúlyozza, sőt magatartásában, minden mozdulatában meglepő színészi készséggel meg is játssza a végét járó aggastyán gyámoltalanságát. Fejét rázza, kezét-lábát reszketteti, rászokik bizonyos suta görnyedésekre; ha egy kis nyál akad a légcsövére, azt órákon át virtuóz módra elhörögteti, asztmásan pihegve lélegzik, megtanul bizonyos sokatmondó apró köhögéseket; nem panaszkodik, csak éppen szerényen megjegyzi, hogy az éjszaka már megint nem tudott elaludni és már megint nincs étvágya és gyűlöli a mérget, amely már megint újabb súlygyarapodásról mer beszámolni. Elhatalmasodik rajta az öregség hipochondriája, körtünetek szakadatlan sorozatává lesz az élete és befelé csurgó könnyekkel sírja el a többiek részvétlenségét, fantáziátlanságát, önzését, hogy mindezt az ő sok nyomorúságát nem veszi tudomásul, hanem tudnak dolgozni, szórakozni, szeretni, járni közömbösen a maguk útján. Nem, nem panaszkodik, csak a maga szívét marcangolva csendesen megállapítja, hogy ez az öregember sorsa; a gyerekeit csak azért neveli fel az ember, hogy aztán elveszítse őket. Nem törődnek vele, elkerülik és ha olykor mégis szóbaállanak vele, az olyan, mintha a fogukat húznák. Látják, hogy az asztalnál nem eszik, de azért nem kínálják, és ha kínálják, csak azért teszik, mert tudják, hogy megárt neki. Talán nem is tudnak róla, de a vesztét kívánják, hogy a jó Isten bocsássa meg nekik. Nem elég, hogy a vére, menye nem a véréből való vér, idegen, de még a saját véreit is elidegenítik tőle ... Egész nap akár egyebet se tenne, csak a folytonos sérelmeket róná fel a lelkében. Egy nagy panaszkönyv a lelke. Egyszer egy barátommal megállapodtam, hogy valami férfi banketten együtt vacsorázunk, azalatt pedig öreg édesanyját a feleségem fogja megvacsoráztatni egy ligeti kávéházban, de persze szigorúan vigyázva az öregasszony diétájára. Korán elsiettünk a bankettről, hogy még ott találhassuk őket a kávéházban. Barátom jókedvűen kérdezte anyjától: — No, hogy mulatott, édesanyám? Az öregasszony alázatosan siránkozó szerénységgel sóhajtotta: : — Oh nagyon jól, édes fiam! Kaptam egy csésze finom haboskávét! A feleségem elvörösödött és ingerülten kérdezte: — De nem kérem! ... Semmi sem volt a kávé mellé? — Hogyne! Egy kis keksz is volt — felelte az öregasszony siránkozva. — Vaj és méz nem volt? — De igen ... az volt. — Egy kis sonka és hideg fogas szelet nem volt? — Oh igen ... az volt. — És francia kompót és fagylalt nem volt? — No igen ... az volt — sóhajtotta az öregaszszony rezignáltan. ... Hogy minden öregember ilyen-e, azt nem tudnám megmondani. De biztos, hogy minden ember ilyen öregemberré válik, ha teste és szelleme nem védekezik az idő pusztítása ellen. A fizikumot, amint írja Natty Exiáre azt már az előző fejezetben mondtam volt, nem is kell különleges intézkedésekkel megvédenie. Elég, ha az öregember tudomásul veszi új életformáit és nem terheli meg fizikumát olyan feladatokkal, amelyekre az öregembert különben is nem fizikai adottsága, hanem a megszokás, a nyegle utánzási hajlam, a hiúság és mindenekfölött a vis intertine, a tunyaság készteti. Bátran mondhatjuk, hogy az öregember fizikailag megbízhatóbb, szilárdabb, mint a fiatal, — természetesen csak a maga életformáival való vonatkozásban. Az öregembert nem nyugtalanítják a gyermekbetegségek, amelyek ellen szervezete megedződött; látását és ítéletét nem homályosítják el váratlan hevületek; logikája fölött nem hatalmasodnak a túlduzzadt mirigyek szekréciói. Ha az öregember életformája a nyugalmas életszemlélet, erre a feladatra megmaradt fizikai erői kifogástalanul megfelelnek. És akkor arról sem lehet szó, hogy az idő az ember szervezetét lerombolja; ellenkezőleg: a nyugtalanító és sokszor kínzó gyermekbetegségeket legyőzve e legmagasabb funkcióra megérleli azt. Ugyanez áll az emberi szellemre is, vagy ha úgy tetszik, a lélekre. Ami a szellemi erőkből az öregségben megmarad, nemcsak elég a kontemplációra, hanem meg is tisztult a fiatalság démoni erőitől, amelyek ebben csak megzavarták volna. Az öregembernek mindenekelőtt is nagykorúsítani kell gyermekeit és bele kell nyugodnia, hogy ez az ő szülői hatalmának megszűnését jelenti. De nyitva áll előtte az út, hogy gyermekeit barátaiul hódítsa meg. És ha meghódította őket barátaiul, nyűgösen kedveskedve fognak feléje kúszni, hogy vállalja el őket továbbra is gyermekeinek. Mert emberi felnőttkorában a sors nagyobb ajándéka nem érheti, minthogy van valaki, akinek ölébe gyermeknek visszamenekülhet. És most Jókait idézem, aki a legmesszebb rugaszkodott el az élettől, csak szárnyas csücskével karcolta az élet felszínét, de hosszú életében annyit köpködött, hogy ouvre-je a példázatok leggazdagabb tárháza. Ö ír az orosz hercegről, a hatalmas államférfiról, akinek széles vállára egy roppant birodalom felelőssége nehezedik, mellén a cár bőkezű kegye ragyog, de ha szabad ideje van, átmenekül édesanyjához, az öreg hercegnőhöz, aki elzárkózva él lakosztályában; ott letérdepel karosszéke előtt, ölébe hajtja a fejét és elfelejti a fényt, amely a trón és a rettegést, ami a nihilisták felől árad feléje... Az öregember kezében tündérhatalom van, amellyel felnőtt, megtépázott gyermekeinek egy-egy rövid órára visszaadhatja a gyermekkor felelőtlen boldogságát. Az ember ne mulassza el időközönként megforgatni elraktározott emlékeit, mint ahogy a jó gazda szokta a búzáját. Ne engedje, hogy a por lepje be őket és hogy megkérgesedjenek. Ezek a frissen tartott emlékek lesznek legbecsesebb tartalékai öregségére, amihez már ellustulnak a logika bakugrásai: az ötletek Ezek adják meg neki a helyzetek áttekintésében a nyugalmat, ítélőképességeiben a biztonságot. Minden embernek módjában áll, hogy múltjával meggazdagítsa önmagát és a fiatalok fölé kerekedjék. Az embernek, mielőtt az öregségbe lép, ki kell vágnia magából illúzióit, amelyek ifjúságát ködvárakkal építették volt tele. Persze, kegyetlen, fájdalmas operáció ez, mert az embert semmi sem kényezteti annyi gyönyörrel, mint a tévedései. De át kell esni rajta. Könyörtelenül le kell számolnia önmagával, hogy mi az, amire valóban rendeltetett és mi az, amire csak a csaló álhajlamok pocsékolták erőit. Nem kell attól félnie, hogy ez az operáció jobb sorsra érdemes tehetségeket fog elpusztítani benne. Amit eddig nem tudott megcsinálni, öregségében egész biztosan nem fogja tudni. Mégha véletlenül maradt volna is valami begubózott, eddig ki nem járt tehetség benne, most már hiába szabadulna ki gubójából, lábatlanulkezetlenül, tehetetlen nyomorékul kellene elpusztulnia, mert hiányzik belőle az ifjúság hite és távoli horizontja. Ez az ember végső megtisztulása, a nagy lelki klimax, amelyben örökre megszabadul nagyravágyásoktól, csalódásoktól, irigységektől. Homokzsákjaitól megszabadulva így jut fel az ember a legelőkelőbb csúcsra, ahonnan már tud magasztalni irigység nélkül és elítélni gyűlölet nélkül. így nézni le az emberekre csak az igazi királyok és az igazi öregemberek tudnak. A bölcs öregember számára a világ az örömök kertje. Époly kifogyhatatlan örömökben, mint amily kifogyhatatlan az emberiség tehetségekben. Oly változatosan, oly könnyedén és oly szüntelenül bukkannak föl a tehetségek a mélyből, mint a buborékok a hajó nyomában. Boldog az, aki már nem kénytelen maga is két karral csapkodva fentartani magát a hullámokban, hanem a hajó párkányának dőlve, elfogulatlanul nézheti a buborékok pompás játékát. A szalmaözvegyek tudnak olyan fölszabadult fesztelenséggel szétnézni a hölgytársaságon, mint a bölcs öregember a tehetségek nyüzsgésén. Az ember fiatalkorában nemcsak önmagának szerelmese, hanem önmagának papucshőse is és nem veszi észre, hogy mennyi szépséget szalaszt el vak’ elfogultságában. Ha rajtam állana, kritikusnak csak’ öregembert választanék, aki nem akar versenyt virulni öregembert választanak, aki nem akar versenyt virulni a virágaival. Fiatalember, aki kritikus, a szememben olyan deplaszírozott, mint a futóbajnok, aki múzeumi őr. Platón ideális államában ilyen bölcs öregembereket szeretett volna vezetőknek. A bölcs öregembert már csak az az egy érdek hajtja, hogy ne tegye kockára azt az erkölcsi presztízst, amit egész életében gyűjtött. Jól tudja, hogy újat építeni már nem telik a hátralévő életéből, viszont egyetlen balkezes pillanat is elég, hogy a meglévőt lerombolja. Tehát ha az intéző, hatalom polcára kerül, inkább törekszik arra, hogy a jellemét megóvja, minthogy zseniálisnak látszódjék. Csak lépésről lépésre fog előre menni és addig utal lép rá egy-egy újításra, amíg azt szilárd, megbízható híddal a múlt intézményeihez nem csatolta. Én azt szeretném, ha nyugalmas, úgynevezett tespedt korszakokban vakmerő fiatalemberek állanának a hatalom polcain és a forradalmi mozgalmakat meghiggadt bölcs öregemberek vezetnék. . A legbölcsebb öregember, akiről tudok, Kossuth Lajos volt. A hazatért turini zarándokok elbeszéléseit mindig tátott lélekkel hallgattam és rajongó buzgalommal rekonstruáltam belőlük ennek a csudálatos embernek életét, ő a bibliai pátriárkák életkorát tudta végigélni, anélkül, hogy akár az alattomos pletyka is foltot tudott volna ejteni fényes alakján. Idegen országban, idegen házban, szegényes életkörülmények is a maga lelki nagyságának színvonalára tudta fölemelni környezetét. És hibátlanabb úr tudott maradni benne, mint a Napkirály versaillesi kastélyában. Gyalogsétái, szegényes étkezései egy uralkodó megszabott szertartásai voltak, ezeknek fényét egyedül szelleme adta meg, amely a korral egyre kristályosabbá vált és a fondorlatoknak, irigységeknek, megszólásoknak legapróbb frivolitásait sem tűrte meg. A magyar kormány csak egy könyvkiadóvállalat mögé rejtőzve, ártatlan csellel tudta elfogadtatni véle szerény évjáradékát és ő emlékeinek gyűjteményével, ezzel a gigászi halhatatlan művel fizetett meg érte. Védőbeszéd ez, de amelyet már a legfelsőbb biró felé fordulva mondott el és amelyben elveit tisztára mosta mindattól, ami múlandó, hogy nemzetének örök világítótestjei legyenek. Viszont a lebölcsebb öregasszony, akit valaha ismertem, egy szegény, együgyű, írástudatlan nő volt, a dédanyám. Mindig úgy láttam őt, fekete ruhában, karosszékben ülve. Arca sima volt és fehér, mint a frissen esett hó, világoskék szeme mint a befagyott hegyi tó hidegen, de derűsen nézett maga elé. Mert vak volt a dédanyám, vagy ahogy akkoriban mondtuk: világtalan. Gyerekszememmel is láttam, hogy a világ legszebb asszonya volt a dédanyám. És hogy mi volt a bölcsessége? Az, hogy mindig mosolygott. Ez a mosoly nem az arcizmok gesztusa volt, hanem valami belülről áradó, kifogyhatatlan ragyogás, a megbékélt lélek fénye. Két keze mindig foglalatoskodott valamivel: babot szemelgetett, kukoricát morzsolt, tollat fosztott. E szolid munkájával derűsen pörgette le a múló perceket és minden lehulló perctől mosolyogva búcsúzott el. (Folytatása következik.)