Ujság, 1933. május (9. évfolyam, 98-122. szám)

1933-05-28 / 120. szám

I VASÁRNAP, 1933 MÁJUS 28 ÚJSÁG REICHARD PIROSKA: VAJDA JÁNOS ISMERETLEN LEVELEI Az Újság 1911-ediki karácsonyi számá­ban Vajda Jánosnak Bartos Rozáliával kö­tött házasságáról szóló cikk keretében kö­zöltem a költő néhány levelét vőlegény­korából és házaséletének első évéből. E le­veleket egy Bécsben lakó magyar barátnőm juttatta hozzám, hogy általuk segítsek vala­miképpen Vajda János nyomorgó özvegyén, aki vagy harminc év óta Bécsben varrással keresi meg kenyerét. Az Újság kérésemre egyenesen Vajda Já­­nosnénak küldte el a cikk honoráriumát, talán kétszeresét is az akkoriban szokásos honoráriumnak. Sikerült másfelől is segélyt szereznem, amely állandó támogatássá vál­hatott volna, ha időközben támadó cikkek Vajda házasságának és válóperének egy­oldalú ismertetésével és nem kedveltenít­k azokat, kiktől a hathatósabb segítség füg­gött. Vajda János felesége Ezután sok éven át keveset hallottam Vajda özvegyéről, mígnem a múlt év októ­berének elején Budapestre érkezett. Váratlan látogatásánál is meglepőbb volt megjelenésének különössége. Futó pillantásra öreg koldusasszonynak látszott, aki a zord időjárás ellen kusza, de még barna haján kis sapkáját kopott ken­dővel kötötte le és két egymást nem fedő, különböző szinü és formájú, időtlenül ócska köpenybe burkolta be betegségtől elgyötört, vézna testét. De egyenes tartásában, nyu­godt, szép mozdulataiban s egész viselkedé­sében öntudatos büszkeség volt, ami múlt­jából és szépségének emlékéből táplálko­zott. Kiejtésein megérzett, hogy sokáig élt kül­földön: folyékonyan beszélt ugyan magya­rul, de furcsa hibákkal , ahol nem jutott eszébe a kellő kifejezés, zavar és fennaka­dás nélkül német szavakkal, vagy hirtele­­nében hevenyészett, magyarnak vélt sza­vakkal segített magán. Sokat beszélt, élén­ken és túlságosan hangosan; élvezte a maga beszédét, élvezte a hatást, amit keltett és ha mesélőkedve elragadta, csöppet sem érde­kelte, amit mások mondani akartak neki. Annyira nagyot hallott, hogy inkább csak írásban lehetett vele „beszélgetni". A papír­­lapo­t, melyre hallgatója nagy betűkkel fel­irta válaszait, vagy kérdéseit, sokáig tarto­gatta kezében, közben ömlött ajkáról a szó s ha nem volt ingéra, amit futtában leolva­sott, végül is úgy tett, mintha nem is került volna szeme elé. Fokozódó süketsége, ami kezdetben bizonyára nagyon megnehezítette életét, az idők folyamán eszközzé vált szá­mára, mellyel kényes és kényelmetlen kér­déseket ügyesen elháríthatott. Ilyenkor ar­cán kis ravaszkodó mosoly árulta el, mi­lyen boldog, hogy feltűnés nélkül megkerül­hette a nehézségeket. Első hallásra igen érdekesen beszélt, de aki sokszor együtt volt vele, annak ugyan­azon történeteket, ugyanazon szavakkal kénytelen-kelletlen sokszor végig kellett hallgatnia. Életének döntő eseményei félév­századául ezelőtt történtek meg, azóta a maga számára is mesévé kerekedtek, de mintha már csak e mesék kedvéért élt volna; negyven-ötven év előtti dolgokról úgy beszélt, mintha tegnap estek volna meg és azóta semmi, de semmi nem is történt volna. Csak a nyomorúság ébresztette fel minduntalan ebből az elsüllyedt világból. den lépését, amit tennie kell, minden sza­vát, amit majd mondani fog; s ehhez a bosszú- és dicsőségvágyból, megalázkodás­ból és büszkeségből összeszőtt elképzelés­hez legnehezebb napjain is szívósan ragasz-l­kodott. A nagy sajtópör Először is sajtópört akart indítani egy ismert író ellen, ki Vajda két nagy szerel­méről írott regényében — szerinte — meg­rágalmazta őt és megsértette anyja emlékét. A pörrel egyidejűleg ki akarta adatni ön­életrajzát, melyben Vajda Jánossal kötött házasságának „meztelen igazságát" írta meg. S végül, miután a sajtópert megnyerte és könyve megjelent, az oly nehezen meg­szerzett elégtétel megtisztító pillanatában mintegy megdicsőítő bosszuállásként át­nyújtani a hálátlan nemzetnek legféltettebb kincsét, Vajda János hozzá intézett isme­retlen leveleit. Hiába volt minden kérés, érvelés, bi­­zonygatás, hogy egyetlen igazi feladata a levelek kiadása. Hiába múltak a hetek, hó­napok minden eredmény nélkül, hiába érte kudarcra kudarc, az előre megálmodott s immár bezárult utak helyett nagy nélkülö­zések között, egyre betegebben, pihenéste­­len tervezgetéssel újabb meg újabb utakat, módokat eszelt ki és próbált meg. Tudattam vele kiadók, szerkesztők véle­ményét: emlékiratai változtatások, kiha­gyások nélkül, teljességükben kiadhatatla­­nok. Válaszul újabb kéziratokat küld, nagy kéziratának kikerekített, novellaszerű rész­leteit és naiv nagyzólással kér: Csak ön ne hagyjon el, legyen ön én­­hozzám, mint Zöld Volt Dreyfushoz. A Mai ur Hogy beteges érzékenységét kiméljem, óvatosan éreztettem veles mindenki kétel­kedik benne, hogy neki még ismeretlen le­velei vannak Vajdától. Erre pontosabb ada­tokat közöl: „Az 500 és 6 levélből egyetlen betűt se látott még ember, kivéve azt, aki­nél vannak Budán. És az az illető néma, mint a sír, volt gyámomnak az unokája, Budapest egyik legmagasabb hivatalnoka. Személyesen megmondom, kicsoda, de csak önnek és megmutatom a levelet, amit pén­teken kaptam Nápolyból tőle"... „És én majd találok időt, hogy ön velem, vagy utánam odajön Budára, ott bemutatom és az egészet az asztalra Ön előtt leteszem és olvashat"... A „budai ur“-ról más levelében is írt: „A budai ur nem hisz egy cseppet sem ab­ban, hogy én meghalok itt (mint én hiszem) és sürgősen ajánlja mentős előbbi elutazá­somat és április elején ismét lejönni. Segí­teni (nem is kérek) nem tudna rajtam, a fia ott van Nápolyban egy fiatal, szintén tüdő­beteg orvossal, ez sok pénzbe kerül" ... Egy másik levelében részletezi a letétbe­helyezett csomag tartalmát: „457 borítékos levél, 11 sürgöny, 27 levelezőlap, 7 cédula, 5 darab bejelentőlap, melyen én mint bécsi lakásnak tulajdonosa és főbérlője, bejelen­tettem — mert követelte a házirend — a nálam leszállt Johann Vajda Budapester Schriftsteller­t, kinek Budapesten volt az állandó lakhelye stb.“ Ezekben a hónapokban magam is bete­geskedtem és egyelőre nem vállalkoztam a budai útra. Minthogy a levelek kiadására úgyis csak később kerülhetett sor, nem is látszott sürgősnek. Halál a kórházban Január elején kétségbeesetten írta, hogy fontos közölnivalója van, melyet csak sze­mélyesen mondhat el, de betegsége ágyhoz köti. — Egyetlen vágyam, hogy ön hozzám jöjjön, mint majd a végrendeletem végre­hajtója. Meglátogattam. Asztalán nagy darab pa­pírra öreg betűkkel fel volt írva a nevem és címem és az a kérés, hogy haláláról azonnal értesítsenek. Mosolyogva mutatta, ismét jobban érezte magát, tele volt tervek­kel, reménykedéssel, régi történetekkel és a „fontos közlés" elmaradt. Elmaradt a következő alkalmakkor is. És mikor február közepén búcsúzni jött, mielőtt kórházba ment, nem kérdeztem meg tőle a „budai úr“ címét, nehogy bal­sejtelmeiben megerősítve, még jobban fel­izgassam az amúgy is nyugtalan és izgatott beteget. A kórházból még irt egy levelezőlapot, rám bízott kéziratának sorsa felől érdeklő­­dött s én még tudathattam vele, hogy em­lékiratait megvette a Nemzeti Múzeum le­véltára. (Kivonatos ismertetésüket azóta kö­zölte a „Nyugat" folyó évi március 1-i és légi száma.) Bizonyára ez volt az utolsó öröm életében. Bár nap múlva, február 27-én kiszenvedett. Meghalt anélkül, hogy célját megközelí­tette volna. Meghalt anélkül, hogy levelei­ben és beszédközben annyiszor említett vég­rendeletét megírta volna. Az ismeretlen Vajda-levelek helyett egyelőre csak az is­meretlen Vajda-levelek kérdését hagyta ránk. Vajdáné emlékirataiban megírta és leve­leiben is több helyen említi, hogy­­Vajda mi­lyen szenvedélyesen követelte tőle vissza le­­veleit, és hogy az ő vonakodása milyen he­ves összeütközéseket okozott. Vajdáné, aki évtizedeken át híven megőrzött újságból ki­vágott cikkeket, verseket, bizonyára félté­keny gonddal őrizte férje leveleit, melyek­­nek számára irodalomtörténeti és érzelmi értékükön kívül az ő „igazára" nézve oly kétségtelen bizonyító értékük lehetett. Ha most Vajdáné egyéniségére gondo­lunk, emlékeink betegesen túlzott értékelé­sére, bosszúszomjára, becsvágyára, mellyel kétes hírét és helyzetét tisztázni igyekezett, nem tarthatjuk valószínűnek, hogy a leve­leket megsemmisítette volna, hacsak férje életének utolsó idejében, a megbocsátás és ellágyulás egy pillanatában valóban vissza nem adta azokat. De mindenesetre hosszú ideig magánál őrizte a leveleket. Magános éveiben számta­lanszor elolvashatta ezeket a szertelensé­gükben megrázó írásokat. Beszéd közben és leveleiben minduntalan folyékonyan, hosz­­szasan idézett belőlük — nagyobbrészt ter­mészetesen olyan részleteket, melyek az ő „igazát" bizonyíthatták. Például az utolsó időkből: — Még soká fogok szenvedni, éhen halok meg, mert te, szent martirnő, énmiattant sokat koplaltál. Viszont az Isten mégse fogja azt engedni, hogy meghaljak, mielőtt neked nem fizetek mindent vissza. Biztosan remélem, hogy nagy betegségemből teljesen felgyógyulok, egy nagyobb munkával pénzt keresek és azt neked hagyom, Nióbé. Az idézeteken rajta van a hamisítatlan­­ság bélyege­; a bennük említett események egybevágnak mindazzal, amit Vajdáné em­lékirataiban elmond. Már­­pedig az, hogy valaki regénnyé költse át életét és minden vonatkozásban, minden részletben évtize­deken át következetesen ragaszkodjék eh­hez a regényhez, alig képzelhető el Ez a következetesség odáig terjedt, hogy általam felajánltatta a leveleket a Nemzeti Muzeum levéltárának s mikor keveselte az összeget, melyet a Nemzeti Múzeum, termé­szetesen csak hozzávetőleg, a levelek beje­lentett számához mérten ígérhetett, meg­kért, hogy a legnagyobb kiadóknál érdek­lődjék a levelek megjelentetésének lehető­ségei felől. Mindezt előkészületnek tekin­tette a per diadalmas befejezése utáni időre. A levelek kiadására nézve kétféle elkép­zelése volt. Az egyik, a kedvesebbik tervet ha emlékiratait nem sikerül előbb kiadni, akkor a levelek annak keretében, annak szövegébe ékelve jelenjenek meg. Ez a terv egyéb vágyainak megvalósulásán kívül lap­pangó írói ambíciójának beteljesülését is jelenthette volna. A másik terve, hogy az, aki a leveleket kiadja, az ő magyarázatai alapján készített jegyzetekkel egészítse ki azokat. Hosszú levélben írta meg, hogyan képzeli ezt a közös munkát. Bármint le­gyen is azonban, ragaszkodott hozzá, hogy a levelek egész terjedelmükben, egyetlen szó kihagyása nélkül jelenjenek meg. Akadt is kiadó, aki érdeklődött a levelek iránt, de ezt a feltételt a levelek jelzett száma és tar­talma miatt egyetlen kiadó sem fogadta el. S a megkezdett tárgyalások megakadtak. El lehetne képzelni, hogy Vajdáné csak­ kisszámú pártfogóit hitegette a levelek me­séjével; el lehetne képzelni, hogy keserves küszködése efféle álutakra kényszerítette, ha lett volna valaki, akitől csak így remél­hetett segítséget. De éppen ellenkezőleg történt: mint utolsó nagy, legnagyobb szí­vességet kérte, hogy vállaljam a levelek ki­adására való előkészítését és én csak újra, meg újra megismételt kérésére ígértem meg e nem kis feladat teljesítését, vagy leg­alább is a kiadás hűségének ellenőrzését. Halála után a Szent Rókus-plébánia sze­­génygondozónőjével, özvegy Hegedűs Libor­­néval, aki oly megható készséggel segített enyhíteni Vajdáné ínségén és szenvedésein, végignéztük a kézitáskájában őrzött íráso­kat, de semmi feljegyzést, címet nem talál­tunk, ami a leveleket illetőleg útbaigazított volna. Ezután Vajdáné abbáziai háziasszonyá­hoz fordultam, hogy megtudakoljam tőle a bécsi cég címét, melytől Vajdáné 33 évi munkálkodása után havonta kis kegydíjat kapott. Vajdáné többször említette, hogy e cégnek ma is élő szenior-főnöke életének minden titkába be van avatva. Abbáziából azt a választ kaptam, hogy sem háziasszo­nyának, sem többi ottani ismerőseinek nem árulta el soha, honnan kapta a 80 lírát ha­vonta: „Weil Sie ja alles sehr im geheimen gehalten hat". Mindent összefoglalva: minden valószínű­ség amellett szól, hogy Vajdáné ismeretlen Vajda-leveleket őriztetett valahol. Minden valószínűség emellett szól; a valóság ellen­ben az, hogy az említett határozatlan ada­tokon kívül elsikkadt minden nyom, ami a levelek rejtekhelye felé vezethetne. De szerencsés véletlenség felszínre vet­heti a rejtélyes levélköteget. S akkor ezek az ismeretlen levelek az igazság kibékítő fényét-árnyát árasztják majd Vajda János arcképére és annak a szerencsétlen asz­­szonynak emlékére, kit ezért az igazságért folytatott, szinte heroikus küzdelmében buktatott el orvul a halál. Vajda Jánosné Bartos Rozália A boldogtalan házasság­ ­ok keserű tapasztalata bizalmatlanná és feleslegesen, szinte betegesen titkolódzóvá tette. Kegyetlenül tisztán látta az életet és az embereket; ez a tisztánlátás csak akkor homályosult szinte mániákus elfogultsággá, mikor magáról, mint Vajda János feleségé­ről beszélt. Ilyenkor minden szavából mér­hetetlen önérzet áradt. Vajda János az ő képzeletében a magyar nemzet legnagyobb költője volt. Vajda életének legnagyobb eseménye s egyszersmind a magyar iroda­lomtörténetnek ma is legaktuálisabb kér­dése pedig az ő házasságuk története. Fan­tasztikus elképzelése és életének megalázó körülményei között oly nagy volt az ellen­tét, hogy az általa előidézett lelki feszültség minduntalan heves, tehetetlen gyűlölködés­ben és bosszúvágyban robbant ki azok el­len, akik — szerinte — élete zaklatottságá­nak okozói voltak. Mintegy ötven évnyi távollét után ez a vágy hozta haza Abbáziából, hol utolsó tíz­­tizenkét évében régi ékszerekkel és egyéb igénytelen régiségekkel „házalózott". Évekig tartott, míg sok látás-futással sikerült annyi pénzt összekuporgatnia, hogy a már meg­szokott és barátságos környezetből, hol sze­rény megélhetésre talált, útnak indulhatott az ismeretlenség, bizonytalanság és nyomo­­rúság felé. Részletesen kidolgozott tervvel jött, sok­­álmatlan éjszakáján gondolhatta végig min­ Hol vannak­ a levelek? Vajda Jánosnak feleségéhez írott levelei közül eddig csak a jegyésségük s rövid együttélésük idején írott levelek kerültek nyilvánosságra. 1880 november 27-én kö­töttek házasságot (Bartos Rozália arcképe ebből az évből, menyasszony korából való). 1882 március 6-án Vajda Bécsbe vitte fele­ségét. Válásukat a szentszék csak évek múlva, 1886 június 7-én mondta ki. De Vaj­dáné elbeszélésén kívül is szinte kétségbe­vonhatatlan bizonyítékunk van arra nézve, hogy Vajda és felesége között az érintkezés még válásuk után sem szakadt meg telje­sen. Vajdáné magánál őrizte férje születési bizonyítványával együtt azt az eredeti ok­iratot is, melyben a kultuszminisztérium Vajdának 1897 január 1-től évente „kérel­mére 1800 forint segélyt engedélyezett" Ezt csakis Vajda Jánostól kaphatta, köz­vetlenül halála előtti napokban. Az egymás­tól távol töltött évek nem egy okot, alkal­mat adhattak levelek írására. is

Next