Ujság, 1933. május (9. évfolyam, 98-122. szám)
1933-05-28 / 120. szám
I VASÁRNAP, 1933 MÁJUS 28 ÚJSÁG REICHARD PIROSKA: VAJDA JÁNOS ISMERETLEN LEVELEI Az Újság 1911-ediki karácsonyi számában Vajda Jánosnak Bartos Rozáliával kötött házasságáról szóló cikk keretében közöltem a költő néhány levelét vőlegénykorából és házaséletének első évéből. E leveleket egy Bécsben lakó magyar barátnőm juttatta hozzám, hogy általuk segítsek valamiképpen Vajda János nyomorgó özvegyén, aki vagy harminc év óta Bécsben varrással keresi meg kenyerét. Az Újság kérésemre egyenesen Vajda Jánosnénak küldte el a cikk honoráriumát, talán kétszeresét is az akkoriban szokásos honoráriumnak. Sikerült másfelől is segélyt szereznem, amely állandó támogatássá válhatott volna, ha időközben támadó cikkek Vajda házasságának és válóperének egyoldalú ismertetésével és nem kedveltenítk azokat, kiktől a hathatósabb segítség függött. Vajda János felesége Ezután sok éven át keveset hallottam Vajda özvegyéről, mígnem a múlt év októberének elején Budapestre érkezett. Váratlan látogatásánál is meglepőbb volt megjelenésének különössége. Futó pillantásra öreg koldusasszonynak látszott, aki a zord időjárás ellen kusza, de még barna haján kis sapkáját kopott kendővel kötötte le és két egymást nem fedő, különböző szinü és formájú, időtlenül ócska köpenybe burkolta be betegségtől elgyötört, vézna testét. De egyenes tartásában, nyugodt, szép mozdulataiban s egész viselkedésében öntudatos büszkeség volt, ami múltjából és szépségének emlékéből táplálkozott. Kiejtésein megérzett, hogy sokáig élt külföldön: folyékonyan beszélt ugyan magyarul, de furcsa hibákkal , ahol nem jutott eszébe a kellő kifejezés, zavar és fennakadás nélkül német szavakkal, vagy hirtelenében hevenyészett, magyarnak vélt szavakkal segített magán. Sokat beszélt, élénken és túlságosan hangosan; élvezte a maga beszédét, élvezte a hatást, amit keltett és ha mesélőkedve elragadta, csöppet sem érdekelte, amit mások mondani akartak neki. Annyira nagyot hallott, hogy inkább csak írásban lehetett vele „beszélgetni". A papírlapot, melyre hallgatója nagy betűkkel felirta válaszait, vagy kérdéseit, sokáig tartogatta kezében, közben ömlött ajkáról a szó s ha nem volt ingéra, amit futtában leolvasott, végül is úgy tett, mintha nem is került volna szeme elé. Fokozódó süketsége, ami kezdetben bizonyára nagyon megnehezítette életét, az idők folyamán eszközzé vált számára, mellyel kényes és kényelmetlen kérdéseket ügyesen elháríthatott. Ilyenkor arcán kis ravaszkodó mosoly árulta el, milyen boldog, hogy feltűnés nélkül megkerülhette a nehézségeket. Első hallásra igen érdekesen beszélt, de aki sokszor együtt volt vele, annak ugyanazon történeteket, ugyanazon szavakkal kénytelen-kelletlen sokszor végig kellett hallgatnia. Életének döntő eseményei félévszázadául ezelőtt történtek meg, azóta a maga számára is mesévé kerekedtek, de mintha már csak e mesék kedvéért élt volna; negyven-ötven év előtti dolgokról úgy beszélt, mintha tegnap estek volna meg és azóta semmi, de semmi nem is történt volna. Csak a nyomorúság ébresztette fel minduntalan ebből az elsüllyedt világból. den lépését, amit tennie kell, minden szavát, amit majd mondani fog; s ehhez a bosszú- és dicsőségvágyból, megalázkodásból és büszkeségből összeszőtt elképzeléshez legnehezebb napjain is szívósan ragasz-lkodott. A nagy sajtópör Először is sajtópört akart indítani egy ismert író ellen, ki Vajda két nagy szerelméről írott regényében — szerinte — megrágalmazta őt és megsértette anyja emlékét. A pörrel egyidejűleg ki akarta adatni önéletrajzát, melyben Vajda Jánossal kötött házasságának „meztelen igazságát" írta meg. S végül, miután a sajtópert megnyerte és könyve megjelent, az oly nehezen megszerzett elégtétel megtisztító pillanatában mintegy megdicsőítő bosszuállásként átnyújtani a hálátlan nemzetnek legféltettebb kincsét, Vajda János hozzá intézett ismeretlen leveleit. Hiába volt minden kérés, érvelés, bizonygatás, hogy egyetlen igazi feladata a levelek kiadása. Hiába múltak a hetek, hónapok minden eredmény nélkül, hiába érte kudarcra kudarc, az előre megálmodott s immár bezárult utak helyett nagy nélkülözések között, egyre betegebben, pihenéstelen tervezgetéssel újabb meg újabb utakat, módokat eszelt ki és próbált meg. Tudattam vele kiadók, szerkesztők véleményét: emlékiratai változtatások, kihagyások nélkül, teljességükben kiadhatatlanok. Válaszul újabb kéziratokat küld, nagy kéziratának kikerekített, novellaszerű részleteit és naiv nagyzólással kér: Csak ön ne hagyjon el, legyen ön énhozzám, mint Zöld Volt Dreyfushoz. A Mai ur Hogy beteges érzékenységét kiméljem, óvatosan éreztettem veles mindenki kételkedik benne, hogy neki még ismeretlen levelei vannak Vajdától. Erre pontosabb adatokat közöl: „Az 500 és 6 levélből egyetlen betűt se látott még ember, kivéve azt, akinél vannak Budán. És az az illető néma, mint a sír, volt gyámomnak az unokája, Budapest egyik legmagasabb hivatalnoka. Személyesen megmondom, kicsoda, de csak önnek és megmutatom a levelet, amit pénteken kaptam Nápolyból tőle"... „És én majd találok időt, hogy ön velem, vagy utánam odajön Budára, ott bemutatom és az egészet az asztalra Ön előtt leteszem és olvashat"... A „budai ur“-ról más levelében is írt: „A budai ur nem hisz egy cseppet sem abban, hogy én meghalok itt (mint én hiszem) és sürgősen ajánlja mentős előbbi elutazásomat és április elején ismét lejönni. Segíteni (nem is kérek) nem tudna rajtam, a fia ott van Nápolyban egy fiatal, szintén tüdőbeteg orvossal, ez sok pénzbe kerül" ... Egy másik levelében részletezi a letétbehelyezett csomag tartalmát: „457 borítékos levél, 11 sürgöny, 27 levelezőlap, 7 cédula, 5 darab bejelentőlap, melyen én mint bécsi lakásnak tulajdonosa és főbérlője, bejelentettem — mert követelte a házirend — a nálam leszállt Johann Vajda Budapester Schriftstellert, kinek Budapesten volt az állandó lakhelye stb.“ Ezekben a hónapokban magam is betegeskedtem és egyelőre nem vállalkoztam a budai útra. Minthogy a levelek kiadására úgyis csak később kerülhetett sor, nem is látszott sürgősnek. Halál a kórházban Január elején kétségbeesetten írta, hogy fontos közölnivalója van, melyet csak személyesen mondhat el, de betegsége ágyhoz köti. — Egyetlen vágyam, hogy ön hozzám jöjjön, mint majd a végrendeletem végrehajtója. Meglátogattam. Asztalán nagy darab papírra öreg betűkkel fel volt írva a nevem és címem és az a kérés, hogy haláláról azonnal értesítsenek. Mosolyogva mutatta, ismét jobban érezte magát, tele volt tervekkel, reménykedéssel, régi történetekkel és a „fontos közlés" elmaradt. Elmaradt a következő alkalmakkor is. És mikor február közepén búcsúzni jött, mielőtt kórházba ment, nem kérdeztem meg tőle a „budai úr“ címét, nehogy balsejtelmeiben megerősítve, még jobban felizgassam az amúgy is nyugtalan és izgatott beteget. A kórházból még irt egy levelezőlapot, rám bízott kéziratának sorsa felől érdeklődött s én még tudathattam vele, hogy emlékiratait megvette a Nemzeti Múzeum levéltára. (Kivonatos ismertetésüket azóta közölte a „Nyugat" folyó évi március 1-i és légi száma.) Bizonyára ez volt az utolsó öröm életében. Bár nap múlva, február 27-én kiszenvedett. Meghalt anélkül, hogy célját megközelítette volna. Meghalt anélkül, hogy leveleiben és beszédközben annyiszor említett végrendeletét megírta volna. Az ismeretlen Vajda-levelek helyett egyelőre csak az ismeretlen Vajda-levelek kérdését hagyta ránk. Vajdáné emlékirataiban megírta és leveleiben is több helyen említi, hogyVajda milyen szenvedélyesen követelte tőle vissza leveleit, és hogy az ő vonakodása milyen heves összeütközéseket okozott. Vajdáné, aki évtizedeken át híven megőrzött újságból kivágott cikkeket, verseket, bizonyára féltékeny gonddal őrizte férje leveleit, melyeknek számára irodalomtörténeti és érzelmi értékükön kívül az ő „igazára" nézve oly kétségtelen bizonyító értékük lehetett. Ha most Vajdáné egyéniségére gondolunk, emlékeink betegesen túlzott értékelésére, bosszúszomjára, becsvágyára, mellyel kétes hírét és helyzetét tisztázni igyekezett, nem tarthatjuk valószínűnek, hogy a leveleket megsemmisítette volna, hacsak férje életének utolsó idejében, a megbocsátás és ellágyulás egy pillanatában valóban vissza nem adta azokat. De mindenesetre hosszú ideig magánál őrizte a leveleket. Magános éveiben számtalanszor elolvashatta ezeket a szertelenségükben megrázó írásokat. Beszéd közben és leveleiben minduntalan folyékonyan, hoszszasan idézett belőlük — nagyobbrészt természetesen olyan részleteket, melyek az ő „igazát" bizonyíthatták. Például az utolsó időkből: — Még soká fogok szenvedni, éhen halok meg, mert te, szent martirnő, énmiattant sokat koplaltál. Viszont az Isten mégse fogja azt engedni, hogy meghaljak, mielőtt neked nem fizetek mindent vissza. Biztosan remélem, hogy nagy betegségemből teljesen felgyógyulok, egy nagyobb munkával pénzt keresek és azt neked hagyom, Nióbé. Az idézeteken rajta van a hamisítatlanság bélyege; a bennük említett események egybevágnak mindazzal, amit Vajdáné emlékirataiban elmond. Márpedig az, hogy valaki regénnyé költse át életét és minden vonatkozásban, minden részletben évtizedeken át következetesen ragaszkodjék ehhez a regényhez, alig képzelhető el Ez a következetesség odáig terjedt, hogy általam felajánltatta a leveleket a Nemzeti Muzeum levéltárának s mikor keveselte az összeget, melyet a Nemzeti Múzeum, természetesen csak hozzávetőleg, a levelek bejelentett számához mérten ígérhetett, megkért, hogy a legnagyobb kiadóknál érdeklődjék a levelek megjelentetésének lehetőségei felől. Mindezt előkészületnek tekintette a per diadalmas befejezése utáni időre. A levelek kiadására nézve kétféle elképzelése volt. Az egyik, a kedvesebbik tervet ha emlékiratait nem sikerül előbb kiadni, akkor a levelek annak keretében, annak szövegébe ékelve jelenjenek meg. Ez a terv egyéb vágyainak megvalósulásán kívül lappangó írói ambíciójának beteljesülését is jelenthette volna. A másik terve, hogy az, aki a leveleket kiadja, az ő magyarázatai alapján készített jegyzetekkel egészítse ki azokat. Hosszú levélben írta meg, hogyan képzeli ezt a közös munkát. Bármint legyen is azonban, ragaszkodott hozzá, hogy a levelek egész terjedelmükben, egyetlen szó kihagyása nélkül jelenjenek meg. Akadt is kiadó, aki érdeklődött a levelek iránt, de ezt a feltételt a levelek jelzett száma és tartalma miatt egyetlen kiadó sem fogadta el. S a megkezdett tárgyalások megakadtak. El lehetne képzelni, hogy Vajdáné csak kisszámú pártfogóit hitegette a levelek meséjével; el lehetne képzelni, hogy keserves küszködése efféle álutakra kényszerítette, ha lett volna valaki, akitől csak így remélhetett segítséget. De éppen ellenkezőleg történt: mint utolsó nagy, legnagyobb szívességet kérte, hogy vállaljam a levelek kiadására való előkészítését és én csak újra, meg újra megismételt kérésére ígértem meg e nem kis feladat teljesítését, vagy legalább is a kiadás hűségének ellenőrzését. Halála után a Szent Rókus-plébánia szegénygondozónőjével, özvegy Hegedűs Libornéval, aki oly megható készséggel segített enyhíteni Vajdáné ínségén és szenvedésein, végignéztük a kézitáskájában őrzött írásokat, de semmi feljegyzést, címet nem találtunk, ami a leveleket illetőleg útbaigazított volna. Ezután Vajdáné abbáziai háziasszonyához fordultam, hogy megtudakoljam tőle a bécsi cég címét, melytől Vajdáné 33 évi munkálkodása után havonta kis kegydíjat kapott. Vajdáné többször említette, hogy e cégnek ma is élő szenior-főnöke életének minden titkába be van avatva. Abbáziából azt a választ kaptam, hogy sem háziasszonyának, sem többi ottani ismerőseinek nem árulta el soha, honnan kapta a 80 lírát havonta: „Weil Sie ja alles sehr im geheimen gehalten hat". Mindent összefoglalva: minden valószínűség amellett szól, hogy Vajdáné ismeretlen Vajda-leveleket őriztetett valahol. Minden valószínűség emellett szól; a valóság ellenben az, hogy az említett határozatlan adatokon kívül elsikkadt minden nyom, ami a levelek rejtekhelye felé vezethetne. De szerencsés véletlenség felszínre vetheti a rejtélyes levélköteget. S akkor ezek az ismeretlen levelek az igazság kibékítő fényét-árnyát árasztják majd Vajda János arcképére és annak a szerencsétlen aszszonynak emlékére, kit ezért az igazságért folytatott, szinte heroikus küzdelmében buktatott el orvul a halál. Vajda Jánosné Bartos Rozália A boldogtalan házasság ok keserű tapasztalata bizalmatlanná és feleslegesen, szinte betegesen titkolódzóvá tette. Kegyetlenül tisztán látta az életet és az embereket; ez a tisztánlátás csak akkor homályosult szinte mániákus elfogultsággá, mikor magáról, mint Vajda János feleségéről beszélt. Ilyenkor minden szavából mérhetetlen önérzet áradt. Vajda János az ő képzeletében a magyar nemzet legnagyobb költője volt. Vajda életének legnagyobb eseménye s egyszersmind a magyar irodalomtörténetnek ma is legaktuálisabb kérdése pedig az ő házasságuk története. Fantasztikus elképzelése és életének megalázó körülményei között oly nagy volt az ellentét, hogy az általa előidézett lelki feszültség minduntalan heves, tehetetlen gyűlölködésben és bosszúvágyban robbant ki azok ellen, akik — szerinte — élete zaklatottságának okozói voltak. Mintegy ötven évnyi távollét után ez a vágy hozta haza Abbáziából, hol utolsó tíztizenkét évében régi ékszerekkel és egyéb igénytelen régiségekkel „házalózott". Évekig tartott, míg sok látás-futással sikerült annyi pénzt összekuporgatnia, hogy a már megszokott és barátságos környezetből, hol szerény megélhetésre talált, útnak indulhatott az ismeretlenség, bizonytalanság és nyomorúság felé. Részletesen kidolgozott tervvel jött, sokálmatlan éjszakáján gondolhatta végig min Hol vannak a levelek? Vajda Jánosnak feleségéhez írott levelei közül eddig csak a jegyésségük s rövid együttélésük idején írott levelek kerültek nyilvánosságra. 1880 november 27-én kötöttek házasságot (Bartos Rozália arcképe ebből az évből, menyasszony korából való). 1882 március 6-án Vajda Bécsbe vitte feleségét. Válásukat a szentszék csak évek múlva, 1886 június 7-én mondta ki. De Vajdáné elbeszélésén kívül is szinte kétségbevonhatatlan bizonyítékunk van arra nézve, hogy Vajda és felesége között az érintkezés még válásuk után sem szakadt meg teljesen. Vajdáné magánál őrizte férje születési bizonyítványával együtt azt az eredeti okiratot is, melyben a kultuszminisztérium Vajdának 1897 január 1-től évente „kérelmére 1800 forint segélyt engedélyezett" Ezt csakis Vajda Jánostól kaphatta, közvetlenül halála előtti napokban. Az egymástól távol töltött évek nem egy okot, alkalmat adhattak levelek írására. is