Ujság, 1933. július (9. évfolyam, 146-171. szám)
1933-07-01 / 146. szám
SZOMBAT, 1933 JULIUS 1 ÚJSÁG Kit terhel a felelősség a pilisszentiváni tizenegy bányász életéért, a tizenegy árva és kilenc özvegy sorsáért A betonfal miért nem volt vasbetontól ? Emberi számítás szerint menthetetlenek az eltemetett bányászok Pilisszentiván, Solymár határa, június 30. (Az Újság kiküldött munkatársától.) A simára aszfaltozott bécsi országúttól Pilisvörösvár után balra út kanyarodik le Pilisszentiván felé. Ez az út a Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaság szénbányatelepe mellett visz el és az országút jobb és baloldalán lapulnak meg azok a kis bányászházak is, amelyet itt is, mint minden bányavidéken, kolóniának neveznek. A kolónia népe szerda dél óta egy ijedelem, egy remegés. Minden házajtóban fekete fejkendős asszonyok álldogálnak és sírvareménykedve bámészkodnak a szokatlan nagy autósoron, amely a bányatelep Solymáraknája felé halad. A Solymár-akna egy kis domb tetején terül el. Az országidról balfelé mintegy kétszázméteres dűlőút vezet föl ide. Most olyan sima ez is, mint az aszfalt. Annyi autó járt erre szerda délután óta, bányakapitánysági, rendőrségi, bizottsági és igazgatósági autók, hogy simára csiszolta az utat. A kis dűlőút végén fávilyilló. — Nem, még nem tudunk semmit! — Hallatszik, amint egy ember telefonál valakinek, aki az iránt a borzalmas szerencsétlenség iránt érdeklődik, ami itt történt szerdán délben pontosan féltizenkét órakor. Három hosszú bugás! Az történt ugyanis, hogy a Solymár-akna liftjén három hosszú bugásjelet hallott a liftkezelő, ami azt jelenti, hogy szerencsétlenség történt odalent. Másfél perc múlva már föl is érkezett a lift, mennyi ideig tart, míg a nyolcvan méteres függőleges liftaknán fölérkezik. A liftből egy sáros, csatakos, csuromvizes, huszonöt esztendős fiatal bányász lépett ki, kezében kis karbidmécsessel: Trizna János volt, aki csillés lent a bányában. — Szent Úristen! Betört a viz! Végünk van !Azok odalent! És a szerencsétlen fiatalember sírva fakadt. Percekig tartott, amíg elmondta, hogy a régi, már azelőtt hat esztendővel üzemen kívül helyezett Erzsébet-akna felől rászakadt a víz a Solymár aknában dolgozó százötvenegy bányászra. Ki sem hallgatták, meg sem kérdezték Triznát. De nem is volt rá idő és szükség, mert kétpercenként hatosával ontotta magával a lift a lent dolgozókat. Száznegyvenen érkeztek fel Triznával együtt. Pedig reggel hat órakor százötvenegy bányász, vályár, aknász, csillés ment le, hogy lent a pokolban a fekete gyémántok révén megkeresse a mindennapi darab kenyérkéjét. Mert nagy darab kenyérre bizony nem igen telik egy bányásznak ... A mérnökök, az üzemvezetők és a bánya főemberei vártak még néhány percig, hátha felkéredzkedik valaki, de többet onnan alulról emberi szó nem hallatszott. Csak a víz, iszap, kőtörmelék nyöszörgött, jajgatott, zúgott, sivított, mozgott fékeveszellen ... A Solymár-akna, ahol a szerencsétlenség történt, száznyolcvanméteres függőleges liftaknán közelíthető meg. A liftaknán kettős lift jár. Mint a mérleg két oldala, az egyik lemegy, a másik fel. Ezen a liftaknán szállítják le az embereket és azokat a csilléket, amelyekbe pontosan másfél köbméter szén fér. A liftakna mélyén lejtősen halad az úgynevezett vágat, amely száznegyven méter hosszú és hol lefelé halad, hol felfelé. Abba az irányba, amerre a mérnökök a fúrások alapján olyan vastagságú szénereket állapítanak meg, amelyeket érdemes kibányászni. Ez a hosszvágat, mint mondottuk, körülbelül száznegyven méter hosszúságig halad A száznegyvenedik méter előtt mintegy húszharminc méternyire, oldalt, jobbra és balra egy-egy keresztvágat van, amely azonban csak alig néhány méter mélységű. A két oldalvágás felfelé irányban halad. Ennyit a Solymár-aknáról. A Solymár-aknától délre még egy aknája volt régebben a Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaságnak, az Erzsébet-akna. Az Erzsébet-akna is körülbelül ilyen mélységben megy le függőlegesen és észak felé halad lent a föld méhében. Illetve haladt, mert mint idővel minden aknánál, úgy itt is megállapították a mérnökök, hogy kimerült. Hogy pedig a kimerült akna az utóbbi, Solymáraknánál, illetve annak a művelésénél ne okozzon galibát (víz, törmelékek stb.). 1930- ban ennek az utolsó nyílását egy huszonöt méter vastagságú betonfallal lezárták. Akik odategírhedtek... A Solymár-aknában dolgozó bányászok ennek a betonfalnak az irányában haladtak előre, mintegy hat év óta. Szerdán is ebben az irányban dolgoztak a munkások, még pedig név szerint Bezendorfer Ferenc 28 éves, kétgyermekes, Albrecht Vencel 20 éves, nőtlen, Cserny Ignác 46 éves, kétgyermekes és Drevenka Pál 44 éves, háromgyermekes vájár, segédvájár, illetve csillések. Ezt a négy embert kertescsoport néven nevezték a bánya üzemszakában. A többi bányász közül a baloldali vágatban dolgozott Maráczy István 38 éves, egygyermekes, Trizna Gáspár 25 éves, nős, Marnok István 32 éves, nős, Szlávik Mihály 21 éves, nőtlen és Szőcs János 45 éves, egygyermekes vájár, illetve csillés, Pata Ottó 45 éves, kétgyermekes segédvájár és Bihalin János II. huszonötéves, nős segédvájár a jobboldali vágatban dolgoztak. A szerencsétlen tizenegy embert miképpen érte a katasztrófa, azt csak rekonstruálni lehet. Pontosan talán soha, semmiféle tudomány és nyomozás nem fogja megállapítani, pirdobozokat, a bánya méhében lefektetett kisvasúti vágányokat úgy fölgöngyölítette, mint a szalmaszálat és minden útjába kerülő megmozdítható és mozdíthatatlan tárgyat magával söpört. A bányafolyosót a bányászok előírás szerint úgynevezett bányafával dúcolják alá és ezeket az emberderék vastagságú dúcokat is magával ragadta a hömpölygő ár, éppúgy, mint ahogy a szivattyúnak és egyéb, a bánya méhébenelhelyezett gépeknek több mázsás súlyú betonalapzatát is kiszakította és magával hurcolta. A hömpölygő ár borzalmas gyorsasággal rohant lova, úgy hogy az a szerencsétlen tizenegy ember, akikről fent megírtuk, hogy a bánya melyik részében dolgozott, nem találhatott utat a menekülésre. Minden valószínűség szerint, vagy a jobb, vagy a baloldali oldalvágatba menekültek be és itt vártak egész testükben remegve, kétségbeesve, hogy mi lesz velük. Emberi számítás szerint már egyetlenegy sem lehet közülük életben — mondják azok, akik ismerik a bányaterület szerkezetét. Egyrészt a tizennyolc légkör erejű víznyomás olthatta ki életüket, másrészt a bányalég, ez a bányászok örök ellensége fojthatta meg őket. Végül pedig — és ez a legvalószínűbb — a dúcok nélkül maradt bányavágat összeomlott és itt lelte a szerencsétlen tizenegy bányász halálát. Amikor Trizna János, aki megmenekült, közötte a lent történteket, a bánya vezetői haladéktalanul nekifogtak a mentési munkálatoknak. És ekkor olyan jelenet játszódott le, amely valóban megérdemli, hogy megörökítsük. Az történt, hogy az előbb még rémülten és jajgatva, sírva menekülő bányászok egymásután tolakodtak a lift lejáratához, hogy lemenjenek és szerencsétlen társaik megmentésében segítsenek. Hogyan förfésbef®tt a katasztrófa? Szakértők szerint a szerencsétlenség így történhetett. A kettescsoport valamelyik embere úgynevezett előfurással igyekezett megállapítani, hogy a különben is víztől szivárgó szénérben lehet-e nyugodtan előredolgozni. Lehetséges, hogy amint a fúróját visszahúzta, a következő pillanatban körülbelül ujjnyi vastagságú vízsugák tört elő a fúrt lyukon. A víz rettenetes ereje — tizennyolc légkörről beszélnek a bánya környékén — az ujjnyi vastagságú lyukat csakhamar megnagyobbította és először talán karvastagságban, később derékvastagságnyira, majd szempillantás múlva talán több méter átmérőjű lyukon tódult, zúdult és szakadt a borzalmas erejű és tömegű víz a szerencsétlen tizenegy ember nyakába. Hogyan és miképpen gyűlhetett ennyi víztömeg össze, annak is megtalálják a szakértők a magyarázatát. Hat esztendő előtt... Mint említettük, az Erzsébet-aknát ezelőtt hat esztendővel üzemen kívül helyezték. Úgy a százhetvenegyméteres függőleges liftaknát, mint a száznegyven méter hosszúságú vízszintes aknát annak idején, betömték és miután pontosan tudták, hogy a földnek ebben a mélységében a talajvíz állandóan szivárog, nehogy a víz valamilyen bajt idézhessen elő az idők későbbi folyamán, huszonöt méteres betonfallal zárták el a végét. A hat esztendő alatt azonban a víz mind jobban és jobban összegyűlt és utat keresett magának az emberkézbetömte földalatti folyosóban. Az utóbbi napok esőzései bizonyára hirtelen nagyobb víztömeget zúdíthattak az Erzsébet-aknába és mellékfolyosóiba és a víztömeg rettenetes nyomása előbb csak nyaldosni kezdte a betonfal környékét, majd iszonyú súlyával ráfeküdt és bizonyára abban a pillanatban, amikor az egyik szerencsétlen bányász a fúrójával puhatolódzott, az amúgy is meggyengült betonfalnál rést talált a víz és óriási erejével rázúdult a Solymár-akna vízszintes folyosójában dolgozó bányászokra. Összeépített sínek, csillék A víz rettenetes és leírhatatlan pusztítást vitt véghez. Csilléket lapított össze, mint pa nyapaloma Hikridi ismmrveif et az Újság K»reS«ndn csak kölcsönkönyvtára 1 pengő havonta Erzsébet-korut 43 „Agyonnyomta őket a víz" Most Kerék Jánoshoz topog egy asszony. A főtisztviselő figyelmeztet: — Ez Bezendorfer Ferenc felesége. — Majd az asszonyhoz fordul. — Ne féljen semmit, a Rezi ügyes gyerek. Nem lesz annak semmi baja. — Jaj Istenem, Istenem, vége van már annak! — Ugye, még élnek? — mondja egy másik asszony. Egy harmadik közbeszól: — Nem él már, nem él már egyik sem. Hogy is élnének. Agyonnyomta őket a víz. Vörösvárról jönnek menteni A lejtőn lefelé jövet két bányásszal találkozunk. Mindkettő mécsest lóbál a kezében. —Jószerencsét! — köszöntenek. Aztán elkezdünk beszélgetni. Mind a kettő öreg bányász. Vörösvárról jöttek át ide, személyesen megtudakolni, mi van bajtársaikkal. De a lámpát magukkal hozták, mert hátha segíteni kell. Mondják is. — Azért hoztunk lámpát meg csákányt, hátha keltünk itt. Mert ezek százötvenen már negyvennyollc óra óta kidülőfélben lehetnek. Odaát mesélték, hogy Kovács Sándor bányamérnök úr összeesett. Negyvennyolc óráig volt odalent, hog mentse azokat. — Máskor is előfordult ilyen szerencsétlenség? — kérdezzük. — Nem itt — válaszolják. — Balassagyarmat felé, két esztendővel ezelőtt, Kósdon is bement a víz a bányába, ott akkor négy ember maradt lent. Embertelent Küzdelem Első dolguk volt a szivattyút felállítani. Néhány perc múlva teljes erővel dolgozott a szivattyú, amely percenként 3500 liter vizet szivattyúz ki az aknából. Hiába szivattyúzták azonban ki a vizet, ez nem sokat segített, mert a víz sodra olyan rettenetes tömegű iszap, kő, beton és széntörmeléket préselt össze a két és fél méter széles és két méter magas bányafolyosóba, hogy ez teljesen elzárta a száznegyven méteres folyosó végén rekedt tizenegy bányász menekülési útját. Sajnos, a folyosó kitisztításánál csak kétkét bányász dolgozhat csákánnyal, lapáttal, mert oly keskeny ez a folyosó, hogy több ember nem tud dolgozni. Az a munka, amelyet itt végeznek az emberek, minden elképzelhetőt felülmúl és ami a legszomorúbb, rendkívül lassan haladnak előre. Ezt az is mutatja, hogy a csütörtökről péntekre virradó éjszaka csak öt métert tudtak előrehaladni. Az a befontál! — De az máskép volt, — magyarázza egy másik bányász. Ott a talajvíz zúdult a nyakukba. Itt a beton szakadt rájuk. — Huszonöt méter vastag volt a fala, úgy mondják az irodában. Dehát mégis csak itt volt a hiba. Ki tudja, hogyan keverték, hátha több volt a homok, mint a cement és csak egy csövön leöntötték a kabarékot. Nem dögönyözték a cementet. Rábólint a másik: — Igaz! Ha vasbeton lett volna, nem tudta volna a víz ereje kinyomni. Így beszél a két bányász, akik bizonyára értenek a dologhoz, hiszen egész életükben a föld mélyét túrják. Hogy a szerencsétlensége mi okozta, illetve, hogy felelős-e azért valaki és hogy nem elemi csapásnak számít, azt majd eldönti a bányakapitányság, amelynek kiváló szakértői kétségtelenül pontosan megállapítják, terhel-e valakit a felelősség tizenegy bányász haláláért, tizenegy árváért és kilenc özvegyért. Szűcs Nándor Egy éjszaka félméteres út... Ebben a pillanatban, amikor kint járunk, olyan rettenetesem összepréselt rétegre akadtak a mentők, hogy szombat reggelig a legjobb esetben is csak félméter utat tudnak előrehaladni. Szerda déll óta, amióta a mentési munkálatok folynak, igen kedvező körülmények között ,ötvenméteres utat tettek csak szabaddá. Még körülbelül nyolcvanöt-kiloméven ■méter hosszú út van hátra és ennek szabaddá tételéhez alegkedvezőbb számítás szerint is vasárnap délig terjedő időre van szükség. Lehetséges azonban az is, hogy még hetek múlva sem tudják az utat szabaddá tenni és hozzáférni a betemetett szerencsétlen tizenegy bányász holttestéhez. Valaki felfelé sfin! Kerék János bányafőtisztviselő odavezet a Solymár-akna liftlejáratához, amely a domb legmagasabb pontján van. A liftaknánál négy ember foglalatoskodik. Az egyik, aki jelzi, mikor jöhet-mehet a lift, amely ebben a pillanatban csak szenet és az eltakarított iszaptörmeléket szállítja fel. A másik három a szénnel rakott csilléket továbbítja, a láncsodronyig, amely darab út után elkapja a csillét és automatikusan szállítja az osztályozó szerkezethez. Egyszerre csak három hosszút, meg egy rövidet dudál a liftkezelő. — Ember jön fel! — mondja Kerék János. — Ez a jel azt jelenti. Feszült figyelemmel lessük valamennyien a lift száját, hátha kedvező hírt hoz az, aki feljön. Fiatal, tizennyolcesztendős csillérgyerek érkezik, csapzoltan, nedvesen. Kezében a kis karbidlámpával. Megbillenti sapkáját és alig halllhatóan köszön a máskor hangos üdvözlés helyett. — Jó szerencsét! — Jó szerencsét! — mondják a fentlévők és kérdően ránéznek. Ez tagadást int, mint aki azt mondja, nem tudok semmit. Rászól az egyik liftes: — Na, mi van? — Nem onnan jövök! — mondja ez és az onnannak akaratlanul is nyomatékot ad. Alig halad pár lépést, négy öt asszony, gyerek, akik ott heverésznek, ácsorognak a liftakna körül, megszólítják. Nem tud semmit és a csillésfiú tovább megy. A főtisztviselő áll közöttük. Vigasztalni és bátorítani igyekszik őket, de nincs a szavának ereje. — Mi lesz velünk és mi lesz a három gyerekkel? — szólal meg Drevenka Pálné. Szomorú a vigasz: ad a bánya nyugdíjat, meg százpengős balesetbiztosítást. Bányalámpa, csákányér és egy rongydarab... Fölmegyünk a bánya irodájába. Az egyik szobában koporsóalakú ládában egy erőszakkal letépett vízmentes szövet kabátujj, egy szétroncsolt nyeki balta és egy karbidlámpa teteje van. A fejsze Bezendorferé ,ez az ember már nem él. A karbidlámpa pedig Cserny Ignácé, ez is meghalt. A kabátujjról nem tudják megállapítani, kié lehet. Könnyen lehetséges, hogy csak ez a három tárgy maradt meg a tizenegy emberből. A többi? A lobbit, azt elvitte magával a víz, eltemette az iszap, elsodorta a rettenetes folyam dühöngő áradata — meggyilkolta kegyetlen fekete kezével a — szén ... 3