Ujság, 1933. július (9. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

SZOMBAT, 1933 JULIUS 1 ÚJSÁG Kit terhel a felelősség a pilisszentiváni tizenegy bányász életéért, a tizenegy árva és kilenc özvegy sorsáért A betonfal miért nem volt vasbetontól ? Emberi szá­mítás szerint menthetetlenek az eltemetett bányászok Pilisszentiván,­­ Solymár határa, június 30. (Az Újság kiküldött munkatársától.) A simára aszfaltozott bécsi országúttól Pilis­­vörösvár után balra út kanyarodik le Pilis­szentiván felé. Ez az út a Budapestvidéki Kő­szénbánya Részvénytársaság szénbányatelepe mellett visz el és az országút jobb és balolda­lán lapulnak meg azok a kis bányászházak is, amelyet itt is, mint minden bányavidéken, kolóniának neveznek. A kolónia népe szerda dél óta egy ijedelem, egy remegés. Minden házajtóban fekete fej­kendős asszonyok álldogálnak és sírva­­reménykedve bámészkodnak a szokatlan nagy autósoron, amely a bányatelep Solymár­­aknája felé halad. A Solymár-akna egy kis domb tetején te­rül el. Az országidról balfelé mintegy kétszáz­­méteres dűlőút vezet föl ide. Most olyan sima ez is, mint az aszfalt. Annyi autó járt erre szerda délután óta, bányakapitánysági, rend­őrségi, bizottsági és igazgatósági autók, hogy simára csiszolta az utat. A kis dűlőút végén fávilyilló. — Nem, még nem tudunk semmit! — Hal­latszik, amint egy ember telefonál valakinek, aki az iránt a borzalmas szerencsétlenség iránt érdeklődik, ami itt történt szerdán délben pontosan féltizenkét órakor. Három hosszú bugás! Az történt ugyanis, hogy a Solymár-akna liftjén három hosszú bugásjelet hallott a lift­kezelő, ami azt jelenti, hogy szerencsétlenség történt odalent. Másfél perc múlva már föl is érkezett a lift, m­ennyi ideig tart, míg a nyolcvan méteres függőleges liftaknán fölér­kezik. A liftből egy sáros, csatakos, csurom­vizes, huszonöt esztendős fiatal bányász lé­pett ki, kezében kis karbidmécsessel: Trizna János volt, aki csillés lent a bányában. — Szent Úristen! Betört a viz! Végünk van !Azok odalent! És a szerencsétlen fiatalember sírva fakadt. Percekig tartott, amíg elmondta, hogy a régi, már azelőtt hat esztendővel üzemen kívül he­lyezett Erzsébet-akna felől rászakadt a víz a Solymár aknában dolgozó százötvenegy bá­nyászra. Ki sem hallgatták, meg sem kérdezték Triznát. De nem is volt rá idő és szükség, mert kétpercenként hatosával ontotta magá­val a lift a lent dolgozókat. Száznegyvenen érkeztek fel Triznával együtt. Pedig reggel hat órakor százötvenegy bányász, vályár, aknász, csillés ment le, hogy lent a pokolban a fekete gyémántok révén megkeresse a mindennapi darab kenyérkéjét. Mert nagy darab kenyérre bizony nem igen telik egy bányásznak ... A mérnökök, az üzemvezetők és a bánya főemberei vártak még néhány percig, hátha felkéredzkedik valaki, de többet onnan alul­ról emberi szó nem hallatszott. Csak a víz, iszap, kőtörmelék nyöszörgött, jajgatott, zúgott, sivított, mozgott fékeveszel­­len ... A Solymár-akna, ahol a szerencsétlenség történt, száznyolcvanméteres függőleges lift­aknán közelíthető meg. A liftaknán kettős lift jár. Mint a mérleg két oldala, az egyik lemegy, a másik fel. Ezen a liftaknán szállít­ják le az embereket és azokat a csilléket, amelyekbe pontosan másfél köbméter szén fér. A liftakna mélyén lejtősen halad az úgy­nevezett vágat, amely száznegyven méter hosszú és hol lefelé halad, hol felfelé. Abba az irányba, amerre a mérnökök a fúrások alapján olyan vastagságú szénereket állapí­tanak meg, amelyeket érdemes kibányászni. Ez a hosszvágat, mint mondottuk, körül­belül száznegyven méter hosszúságig halad A száznegyvenedik méter előtt mintegy húsz­­harminc méternyire, oldalt, jobbra és balra egy-egy keresztvágat van, amely azonban csak alig néhány méter mélységű. A két ol­dalvágás felfelé irányban halad. Ennyit a Solymár-aknáról. A Solymár-aknától délre még egy aknája volt régebben a Budapestvidéki Kőszénbánya Részvénytársaságnak, az Erzsébet-akna. Az Erzsébet-akna is körülbelül ilyen mélységben megy le függőlegesen és észak felé halad lent a föld méhében. Illetve haladt, mert mint idővel minden aknánál, úgy itt is meg­állapították a mérnökök, hogy kimerült. Hogy pedig a kimerült akna az utóbbi, Solymár­aknánál, illetve annak a művelésénél ne okozzon galibát (víz, törmelékek stb.). 1930- ban ennek az utolsó nyílását egy huszonöt méter vastagságú betonfallal lezárták. Akik odategírh­edtek... A Solymár-aknában dolgozó bányászok ennek a betonfalnak az irányában haladtak előre, mintegy hat év óta. Szerdán is ebben az irányban dolgoztak a munkások, még pe­dig név szerint Bezendorfer Ferenc 28 éves, kétgyermekes, Albrecht Vencel 20 éves, nőt­len, Cserny Ignác 46 éves, kétgyermekes és Drevenka Pál 44 éves, háromgyermekes vá­jár, segédvájár, illetve csillések. Ezt a négy embert kertescsoport néven nevezték a bánya üzemszakában. A többi bányász közül a baloldali vágat­ban dolgozott Maráczy István 38 éves, egy­gyermekes, Trizna Gáspár 25 éves, nős, Mar­nok István 32 éves, nős, Szlávik Mihály 21 éves, nőtlen és Szőcs János 45 éves, egy­gyermekes vájár, illetve csillés, Pata Ottó 45 éves, kétgyermekes segéd­vájár és Bihalin János II. huszonötéves, nős segédvájár a jobboldali vágatban dolgoztak. A szerencsétlen tizenegy embert miképpen érte a katasztrófa, azt csak rekonstruálni le­het. Pontosan talán soha, semmiféle tudo­mány és nyomozás nem fogja megállapítani, pirdobozokat, a bánya méhében lefektetett kisvasúti vágányokat úgy fölgöngyölítette, mint a szalmaszálat és minden útjába kerülő megmozdítható és mozdíthatatlan tárgyat ma­gával söpört. A bányafolyosót a bányászok előírás sze­rint úgynevezett bányafával dúcolják alá és ezeket az emberderék vastagságú dúcokat is magával ragadta a hömpölygő ár, éppúgy, mint ahogy a szivattyúnak és egyéb, a bánya méhében­­elhelyezett gépeknek több mázsás súlyú betonalapzatát is kiszakította és magá­val hurcolta. A hömpölygő ár borzalmas gyorsasággal rohant lova, úgy hogy az­ a szerencsétlen tizenegy ember, akikről fent megírtuk, hogy a bánya melyik részében dolgozott, nem talál­hatott utat a menekülésre. Minden valószínű­ség szerint, vagy a jobb, vagy a baloldali oldalvágatba menekültek be és itt vártak egész testükben remegve, kétségbeesve, hogy mi lesz velük. Emberi számítás szerint már egyetlenegy sem lehet közülük életben — mondják azok, akik ismerik a bányaterület szerkezetét. Egy­részt a tizennyolc légkör erejű víznyomás olt­hatta ki életüket, másrészt a bányalég, ez a bányászok örök ellensége fojthatta meg őket. Végül pedig —­ és ez a legvalószínűbb — a dúcok nélkül maradt bányavágat összeomlott és itt lelte a szerencsétlen tizenegy bányász ha­lálát. Amikor Trizna János, aki megmenekült, közötte a lent történteket, a bánya vezetői ha­ladéktalanul nekifogtak a mentési munkálatok­nak. És ekkor olyan jelenet játszódott le, amely valóban megérdemli, hogy megörökít­sük. Az történt, hogy az előbb még rémülten és jajgatva, sírva menekülő bányászok egy­másután tolakodtak a lift lejáratához, hogy lemenjenek és szerencsétlen társaik megmen­tésében segítsenek. Hogyan förfésbef®tt a katasztrófa? Szakértők szerint a szerencsétlenség így történhetett. A kettescsoport valamelyik embere úgyne­vezett előfurással igyekezett megállapítani, hogy a különben is víztől szivárgó szénérben lehet-e nyugodtan előredolgozni. Lehetséges, hogy amint a fúróját visszahúzta, a következő pillanatban körülbelül ujjnyi vastagságú víz­­sugák­ tört elő a fúrt lyukon. A víz rettenetes ereje — tizennyolc légkör­ről beszélnek a bánya környékén — az ujjnyi vastagságú lyukat csakhamar megnagyobbí­totta és először talán karvastagságban, később derékvastagságnyira, majd szempillantás múlva talán több méter átmérőjű lyukon tó­dult, zúdult és szakadt a borzalmas erejű és tömegű víz a szerencsétlen tizenegy ember nyakába. Hogyan és miképpen gyűlhetett ennyi víz­tömeg össze, annak is megtalálják a szakértők a magyarázatát. Hat esztendő előtt... Mint említettük, az Erzsébet-aknát ezelőtt hat esztendővel üzemen kívül helyezték. Úgy a százhetvenegyméteres függőleges liftaknát, mint a száznegyven méter hosszúságú vízszin­tes aknát annak idején, betömték és miután pontosan tudták, hogy a földnek ebben a mélységében a talajvíz állandóan szivárog, ne­hogy a víz valamilyen bajt idézhessen elő az idők későbbi folyamán, huszonöt méteres be­tonfallal zárták el a végét. A hat esztendő alatt azonban a víz mind jobban és jobban összegyűlt és utat keresett magának az emberkézbetömte földalatti folyo­sóban. Az utóbbi napok esőzései bizonyára hirtelen nagyobb víztömeget zúdíthattak az Erzsébet-aknába és mellékfolyosóiba és a víz­tömeg rettenetes nyomása előbb csak nyal­dosni kezdte a betonfal környékét, majd iszo­nyú súlyával ráfeküdt és bizonyára abban a pillanatban, amikor az egyik szerencsétlen bá­nyász a fúrójával puhatolódzott, az amúgy is meggyengült betonfalnál rést talált a víz és óriási erejével rázúdult a Solymár-akna víz­szintes folyosójában dolgozó bányászokra. Összeépített sínek, csillék A víz rettenetes és leírhatatlan pusztítást vitt véghez. Csilléket lapított össze, mint pa­ nyapaloma Hikridi i­smmrveif et az Újság K»reS«ndn csak kölcsönkönyvtára 1 pengő havonta Erzsébet-korut 43 „Agyonnyomta őket a víz" Most Kerék Jánoshoz topog egy asszony. A főtisztviselő figyelmeztet: — Ez Bezendorfer Ferenc felesége. — Majd az asszonyhoz fordul. — Ne féljen semmit, a Rezi ügyes gyerek. Nem lesz annak semmi baja. — Jaj Istenem, Istenem, vége van már annak! — Ugye, még élnek? — mondja egy másik asszony. Egy harmadik közbeszól: — Nem él már, nem él már egyik sem. Hogy is élnének. Agyonnyomta őket a víz. Vörösvárról jönnek menteni A lejtőn lefelé jövet két bányásszal talál­­kozunk. Mindkettő mécsest lóbál a kezében. —­­Jószerencsét! — köszöntenek. Aztán elkezdünk beszélgetni. Mind a kettő öreg bányász. Vörösvárról jöttek át ide, szemé­lyesen megtudakolni, mi van bajtársaikkal. De a lámpát magukkal hoztá­k, mert hátha segíteni kell. Mondják is. — Azért hoztunk lámpát meg csákányt, hátha keltünk itt. Mert ezek százötvenen már negyvennyollc ó­ra óta kidülőfélben le­hetnek. Odaát mesélték, hogy Kovács Sán­dor bányamérnök úr összeesett. Negyven­­nyolc óráig volt odalent, hog mentse azokat. — Máskor is előfordult ilyen szerencsét­lenség? — kérdezzük. — Nem itt — válaszolják. — Balassa­gyarmat felé, két esztendővel ezelőtt, Kós­­don is bement a víz a bányába, ott akkor négy ember maradt lent. Embertelent Küzdelem Első dolguk volt a szivattyút felállítani. Néhány perc múlva teljes erővel dolgozott a szivattyú, amely percenként 3500 liter vizet szivattyúz ki az aknából. Hiába szivattyúzták azonban ki a vizet, ez nem sokat segített, mert a víz sodra olyan rettenetes tömegű iszap, kő, beton és széntörmeléket préselt össze a két és fél méter széles és két méter magas bányafolyosóba, hogy ez teljesen el­­zárta a száznegyven méteres folyosó végén re­­kedt tizenegy bányász menekülési útját. Sajnos, a folyosó kitisztításánál csak két­­két bányász dolgozhat csákánnyal, lapáttal, mert oly keskeny ez a folyosó, hogy több em­ber nem tud dolgozni. Az a munka, amelyet itt végeznek az emberek, minden elképzelhe­­tőt felülmúl és ami a legszomorúbb, rendkí­­vül lassan haladnak előre. Ezt az is mutatja, hogy a csütörtökről péntekre virradó éjszaka csak öt métert tudtak előrehaladni. Az a befontál! — De az máskép volt, — magyarázza egy másik bányász. Ott a talajvíz zúdult a nya­kukba. Itt a beton szakadt rájuk. — Huszonöt méter vastag volt a fala, úgy mondják az irodában. Dehát mégis csak itt volt a hiba. Ki tudja, hogyan keverték, hátha több volt a homok, mint a cement és csak egy csövön leöntötték a kabarékot. Nem dögö­­nyözték a cementet. Rábólint a másik: — Igaz! Ha vasbeton lett volna, nem tudta volna a víz ereje kinyomni. Így beszél a két bányász, akik bizonyára értenek a dologhoz, hiszen egész életükben a föld mélyét túrják. Hogy a szerencsétlensége­ mi okozta, illetve, hogy felelős-e azért valaki és hogy nem elemi csapásnak számít, azt majd eldönti a bányakapitányság, amelynek kiváló szakértői kétségtelenül pontosan megállapít­ják, terhel-e valakit a felelősség tizenegy bá­nyász haláláért, tizenegy árváért és kilenc özvegyért. Szűcs Nándor Egy éjszaka félméteres út... Ebben a pillanatban, amikor kint járunk, olyan rettenetesem összepréselt rétegre akad­tak a mentők, hogy szombat reggelig a leg­jobb esetben is csak félméter utat tudnak előrehaladni. Szerda déll óta, amióta a mentési munká­latok folynak, igen kedvező körülmények között ,ötvenméteres utat tettek csak sza­­baddá. Még körülbelül nyolcvanöt-kiloméven ■méter hosszú út van hátra és ennek szabaddá tételéhez a­­legkedvezőbb számítás szerint is vasárnap délig terjedő időre van szükség. Lehetséges azonban az is, hogy még hetek múlva sem tudják az utat szabaddá tenni és hozzáférni a betemetett szerencsétlen tizen­egy bányász­­ holttestéhez. Valaki felfelé sfin! Kerék János bányafőtisztviselő odavezet a Solymár-akna liftlejáratához, amely a domb legmagasabb pontján van. A liftaknánál négy ember foglalatoskodik. Az egyik, aki jelzi, mi­kor jöhet-mehet a lift, amely ebben a pilla­natban csak szenet és az eltakarított iszaptör­meléket szállítja fel. A másik három a szénnel rakott csilléket továbbítja, a láncsodronyig, amely darab út után elkapja a csillét és auto­matikusan szállítja az osztályozó szerkezethez. Egyszerre csak három hosszút, meg egy rö­videt dudál a liftkezelő. — Ember jön fel! — mondja Kerék János. — Ez a jel azt jelenti. Feszült figyelemmel lessük valamennyien a lift száját, hátha kedvező hírt hoz az, aki feljön. Fiatal, tizennyolcesztendős csillérgyerek ér­kezik, csapzoltan, nedvesen. Kezében a kis karbidlámpával. Megbillenti sapkáját és alig halllhatóan köszön a máskor hangos üdvözlés helyett. — Jó szerencsét! — Jó szerencsét! — mondják a fentlévők és kérdően ránéznek. Ez tagadást int, mint aki azt mondja, nem tudok semmit. Rászól az egyik liftes: — Na, mi van? — Nem onnan jövök! — mondja ez és az onnan­nak akaratlanul is nyomatékot ad. Alig halad pár lépést, négy öt asszony, gyerek, akik ott heverésznek, ácsorognak a liftakna körül, megszólítják. Nem tud semmit és a csillésfiú tovább megy. A főtisztviselő áll közöttük. Vigasztalni és bátorítani igyekszik őket, de nincs a szavának ereje. — Mi lesz velünk és mi lesz a három gye­rekkel? — szólal meg Drevenka Pálné. Szomorú a vigasz: ad a bánya nyugdíjat, meg százpengős balesetbiztosítást. Bányalámpa, csákányér és egy rongydarab... Fölmegyünk a bánya irodájába. Az egyik­ szobában koporsóalakú ládában egy erőszak­kal letépett vízmentes szövet kabátujj, egy szétroncsolt nyek­i balta és egy karbidlámpa teteje van. A fejsze Bezendorferé­ ,ez az ember már nem él. A karbidlámpa pedig Cserny Ignácé, ez is meghalt. A kabátujjról nem tudják meg­állapítani, kié lehet. Könnyen lehetséges, hogy csak ez a három tárgy maradt meg a tizenegy emberből. A többi? A lobbit, azt elvitte magával a víz, eltemette az iszap, elsodorta a rettenetes folyam dühöngő áradata — meggyilkolta ke­gyetlen fekete kezével a — szén ... 3

Next