Ujság, 1936. május (12. évfolyam, 100-125. szám)

1936-05-06 / 104. szám

1O EPIZÓDOK HÍRES EMBEREK ÉLETÉRŐL ANEKDOTA- LEXI­K­ON CSOKONAI Vitéz Mihály, költő (1773—1805). Csokonai Vitéz Mihály költői nim­busza többeket a költészetre hevített, kik őt tartották maguk közt tekin­télynek, vezércsillagnak. Egy alkalom­mal egy ilyen másodrendű költő egy csomó verset adott át neki, kérve, hogy azokat olvassa át és írja rá jegy­zeteit. Csokonai rá is írta bírálatát és pedig, mint költőhöz illik, versben. A bírálat így hangzott: Itt a deák, görög és zsidó ezrek Rakással hevernek. A fűzfapoéta örömmel vette a bí­rálatot, mert azt hitte, hogy a sok „rs” pattogós hexameter-verseire céloz. Ugyanis abban az időben még nem volt annyira elterjedve a rejtvénymeg­­fejtés, mint napjainkban. Csokonai bírálatát így értelmezte: er­ro-res­­er latin, ro: görög, rés: héber magyarul: hibák.★ Debrecen város levéltárában őriz­nek egy kézírásos könyvet, melyet a XVIII. század végén írtak és Csoko­nai Vitéz Mihály költeményeit tartal­mazza. Közöttük van egy eddig még kiadatlan humoros vers, mely igy hangzik: Debreceni Collég. Seniora Lengyel József neve napjára Ao 1795 Csokonai V. Mih­­ály Már tán nem is várnál magadhoz­­bennünket Vélvén, hogy elhagyjuk köteles­­ségünket. De tudd meg, hogy a dél­előtti [tisztelet A kántorok előtt nem érne egy felet, Csak oly kontyhoz illik az oly salve, [salve, Melynek a jutalma Rozsólis és kávé, Magad adtál okot az ily gondolatra. Lám sohase hívtál dél­előtt zsinatra. Úgy vág egy poéta és egy kántor [deák. Ha a Lagenákból folynak az ideák: És ha igazságot mutatnak a borok Úgy tehetnek törvényt contrák, [seniorok. Úgy mutat majestást minden [Primárius, Ha az orra előtt áll a bicongius Ki csudálhatja már, ha egy éneklő [kar Tégedet délelőtt tisztelni nem akar? Mi igazán akkor tartjuk József [napját, Mikor megnyitotta József már [a csapját; Melyből minden láncra egy-egy [itce csordul Az öröm áldásra öröm liquor fordul, Mikor a seniort és a contrascribát Tiszteljük, együtt jár a vivát [és bibál. Most hát tisztelettel nézvén a [kancsóba A köszöntést ekkép hozzuk egy [csomóba: Senior Praeses Ur, ki mihelyt [születtél, József nevet a széni keresztségben [vettél; Hogy ezt elhozta az esztendő tavasza, Tapsolva örülünk mind, én tolo [mássá. Amely örömünket ekkép jelentjük ki, Hogy minden poharad még ma­­ürítjük ki. Oly érzékeny szívvel leszünk ma­terántad, Amilyennek addig magad is­­kívántad. Sok érdemeidért még a Tisza mellett Szőllös városában Pető is kedvelteti, Ki sokáig tartván téged Doctorának, Isten Debrecenben tett Alumnusának, Mikor Maróthi a Harmonicust irta, Még akkor a bassust alább egy sem [bírta. Ahonnan Scholánkban taktust [addig vértél, Mig hajlott idődbe praesességet [nyertél; Minthogy nem volt már itt előtted [Senior, Bátyád urad után te lettél senior. Így az unokádnak alkalmatosságot Adtál, hogy érhessen contra [seribaságot. Fellyebb bocsátottad ennek báttya [urát, Hogy öltözzön első jurátus pur­[purát. Mi tehát kívánjuk mind egyező [hanggal, Hogy élj ingen ezen Seniori ranggal. Semmi hijánosság rajtad meg ne [essen, Melyet a megpirult irigység nevessen. Így menj ki, mikor elvégzed e [tisztséget A szükséges könyvek megszerzése [végett. Minden magyarságtól kopasszon [meg Jéna, Mikor krumpli mellett lesz seres [lagéna, Akkor lábotokra fűzvén bőr [piszlédert, Látogassátok meg púderesen Fédert. Ha letipegsz onnét a Magyar hazába, Légy Endrás szerepen az urnák [házába, Ott konvencióba adnak két kúp [nádat, Melynél szipákolhat vén tajték [pipádat. De minthogy csakugyan ember kell [a gátra, Kóród el fog vinni onnét Tiszahátra, Hol bienisséged siratván a padkán, Magad tivornyázol Tiszaháti vackán. Addig manuális orgona helyébe, Sir öl­ hat kicsinyed kuckód üregébe, Kikel ide rendel hordván oskolánkba, Kántusra hitvesed jön kurta gubába. Így érvén házaddal egy szerencsés [lábest, Még egyszer vénséggel felül múlod [Jábest Mikor a huszonnégy vének [seregében Cantus praeses leszel az Egek­­Egében.★ DANTE Alighieri, o­an költő (1285 —1321). Dante Alighierit, az „Isteni szinjá­­ték“ szerzőjét, midőn a firenzei kor­mányzótanács római követnek kije­lölte, a költő nem tudta elhatározni magát, hogy menjen-e vagy marad­jon s méltó öntudattal igy nyilatko­zott: — Ki marad honn, ha én elmegyek? S ki megy el, ha én maradok? Dante, miután kiűzték hazájából, Veronába volt kénytelen menekülni. Ott Albuin l'Escale herceg sokkal ke­vésbé becsülte őt, mint udvari bolond­ját. Valaki megjegyezte Danténak, hogy csodálkozik ezen az eljáráson, mire a költő így felelt: — Ki-ki a hozzá hasonlót szereti. * DAQUIN Antoine, francia orvos (163*—1626). Daquin Antoine XIV. Lajos király háziorvosa volt, aki ebben a minőség­ben az idők folyamán nagy vagyont szerzett. Egy napon bizonyos Tarlé nevű sebész jött Párizsból Versaillesbe és felkereste Daquint otthonában. — Nos, Tárté úr — szólt Daquin méltóságteljes hangon —, mit óhajt ön? — Arra szeretném kérni önt, en­gedje meg, hogy a királyon eret vág­hassak. — Hogy a királyon eret vághasson? — kiáltott elszörnyüködve Daquin —, mit jelentsen ez? — Hallgasson meg, doktor úr — szólt Tárté, anélkül, hogy zavarba jött volna. — Ön tudja, hogy én vagyok a leghíresebb érvágó Párizsban. Épp­oly­ biztos, mint könnyű kezem van. Egy idő óta azonban szerencsétlen vagyok gyakorlatomban. Szerencsét­lenségemre egy posztókereskedőn vé­geztem érvágást, ki kezeim között halt meg a miután az örökség jelentéktelen volt, a család ördögi lármát csinált az ügyből. Itt van egy vénasszony is, ki egy lábát kitört pénzügyi tisztvise­lőhöz ment nőül. Bénán szabadult ki kezeim közül. Ezek a dolgok mind hírül mentek és én minden páciense­met elvesztettem és... — Menj a pokolba! — kiáltott Da­quin dühösen. — Vegye tudomásul, hogy csak Maréchal urnak, a király első sebészének van megengedve s akkor is csak az én rendeletemre, őfelsége szentséges személyét érvágó­jával érinteni. — Engedje meg, doktor úr — szólt Tárté szelíd hangon —, ön nem is tudja, hogy csak ön képes engem régi híremre visszasegíteni. Húszezer tallér van nálam, mellyel örömest jutalmaz­nék egy ilyen szolgálatot. — Őfelsége — szólt Daquin a húsz­ezer tallér említése által azonnal le­csillapodva — igen jól érzi magát és mi nem­ vagyunk a tavaszban. — Nem sürgős — válaszolt Tárté és távozott. — Maradjon Versaillesben — szólt utána Daquin. Kevéssel ezután megjelent az orvos a királynál. — Jó reggelt, Daquin — szólt a ki­rály —, mi jól érezzük magunkat, ha­nem Reims úr beteg, látogassa meg őt — Láttam őt, síre, szélhüdés. Ezután,a királyhoz közeledett és az arcát vizsgálta, majd eltávozott. A ki­rálytól egyenesen Montespan asszony­hoz ment. — Márkiné, éppen a királytól jövök — szólt az orvos a kegyencnőhöz be­lépve. — Istenem, Daquin úr, ön megijeszt engem. Őfelsége talán rosszul van? rám, ki valójában művészileg lúd eret — Óh, nem, asszonyom, őfelsége tö­kéletesen jól van. • — Nagyon jól? Ah! — Reims urnák esete nekem aggo­dalmat okoz, ön tudja, hogy a pré­postot szélhűdés érte. A királynak tel­jes és izgatott érvelése van. — Istenem! mit tegyünk, Daquin? — Asszonyom, egy idejében alkal­mazott érvágás eltávolíthatta volna Reims úrtól a szerencsétlenséget. — Daquin, a királyon eret kell vágni. — Ez az én véleményem is, de nem mertem a király előtt felemlíteni... erős a vérmesség miatt dacoló ember. — Ezzel is eggyel több ok, Daquin. Montespan asszony szobájának aj­taja megnyílt és XIV. Lajos belépett. Háziorvosa elkezdte őt nyugtalanítani. — Akkor hívják Maréchalt — szólt a király. —­ Sire — viszonza az orvos —, Ma­réchal Reims urnái van. Ő tagadhatat­lanul első sebésze a világnak, de keze nem eléggé biztos és nehéz. Miután pedig felségednek csak gyenge érvá­gásra van szüksége, Maréchal urat ez alkalommal nem tartom alkalmasnak a műtétre. A véletlen azonban ma reggel egy orvost küldött Párizsból hoz­zám, ki valójában művészileg túl eret vágni. Parancsoljon felség és elő fog­ják hivni. — Hivassa el — szólt a király. Néhány perc múlva megérkezett Torté­s Montespan asszonynál eret vágott a királyon. A tálat Daquin tar­totta, — önnek igaza van — szólt XIV. Lajos háziorvosához —, ez az úr sok­kal nagyobb könnyűséggel nyitja meg ereimet, mint Maréchal. Másnap reggel egy igen szép és csi­nos táblán a következő feliratot lehe­tett olvasni a Bourdonnais-utcában az egyik házon: „Maitre du Torté, a király házi­orvosa.“ R­agadozó 13 matlgrqfc , ttBfthu huosUott Irta John Goodwill magyar kiadás. _! ~ , Utánnyomás tilos. Fordította Kosáryné Réz Lola — Csak minden hidat, nagyságos asszony — javította ki Dench. — Ha elvinne Okestockba, nem találkoznánk egyetlen zsaruval sem és az állomás fölött, a dombon leszállhatnék Kénytelen vagyok vele, hogy elkérjem a pénzét, nekem nagyobb szüksé­gem van reá most, mint a nagyságának ... és, ha pár fitying van a kezemben és fel tudok kapaszkodni vala­melyik tehervonatra, akkor majd csak eljutok Bristo­lig, vagy Londonig. — És ha nem akarok segíteni magán? •— kér­dezte Joyce. Dench mereven nézett a szemébe. — Akkor, nagyon sajnálom, de gyalog kell haza­felé sétálnia — mondta végre. — De okosabb, ha hall­gat reám. Később aztán mondhatja, hogy erőszakos­kodtam és megöltem volna, ha nem engedelmeskedik. Nos, hogyan tetszett dönteni? Joyce hirtelen felnevetett. Olyan különös volt ez a fegyenc, amint választékos udvariassággal beszél vele az útszélen és a kocsiját követeli... Lehet, hogy gazember, de mégis ember a talpán. — Elviszem, ahova akarja — mondta. — Hálás vagyok magának. Nem tudom, milyen büntetést von­hatok ezzel magamra, de mindegy. Induljunk. — Tudtam, hogy a nagysága nem tagadja meg a kérésemet — mondta Dench hidegvérrel és udva­riasan kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. Joyce tétovázott. — És ... és a társával mi lesz ... Ha elfogják, nem fogja elmondani, mi történt? Dench halványan elmosolyodott. — Ne tessék aggódni. Nem tudja, ki ütötte le. Különben is, míg a köd fel nem tisztul, nem találhatja meg senki. Reggelig nyugodtan fekhetik ott. Joyce bólintott, de még mindig nem szállt a ko­csiba. Ehelyett hátrakerült, kinyitotta a hátsó pod­­gyásztartót, belenyúlt és örömmel felkiáltott. — Megvan... emlékeztem reá! Egy ócska, de jó meleg férfijelöltőt húzott elő. Odanyújtotta Denchnek. — Soha ilyen pompás ruhadarabot! — mondta Dench, amint magára vette. — Ha még sapkám is lenne, nem cserélnék a királlyal! — Sajnos, sapkát nem találok — mondta Joyce sajnálkozva, miután jó darabig hiába kotorászott a podgyásztartóban. De Dench diadalmasan húzta ki a sapkát a köpenyeg zsebéből. Mikor feltette és Joyce felé fordult, az asszony alig hitt a szemének. — Érdekes! — kiáltotta. — Ha meg lenne borot­válkozva, akkor igazán senki sem ismerne ma­gára és... Hirtelen elhallgatott. Csodálatos, csábító, bár ve­szedelmes gondolat ötlött az agyába ... Joyce fiatal volt és szerette a csodálatos, csábító, bár veszedelmes ötleteket... .— Jenkins! — mondta és felnevetett halkan. — Tessék? — kérdezte Dench. — Ha már ennyit megtettem — mondta Joyce —, miért ne mennék egy lépéssel tovább? Ide figyeljen. Kérek valamit magától.­­— Hát ez furcsa — mondta Dench —, de higgye el, nyugodtan kérhet, mindent megteszek. Ki vele.­­— Nézze, Dench... Maga azt hiszi, így elmene­külhet, pedig az lehetetlen. Körözik szerte az ország­ban. Akármilyen messzire eljut is, egyszer biztosan elfogják. Én pedig szeretném, ha szabad lehetne... legalább egy ideig ... Azt sem felejtettem el, hogy talán az életemet mentette meg. Én Jenkins, az inas elé mentem a taviioni állomásra, de nem érkezett meg. Szükségem van inasra. Nem gondolja, hogy ... Dench értelmes, zöld szeme felvillant. Remény, öröm, jókedv ragyogott benne. Nem kiáltott fel, nem mutatott semmi meglepetést, de olyan vidáman, rava­szul és megértően hunyorgatott Joycera, hogy öröm volt nézni. — Hogy egészen jól betölthetném az inas helyét, nagyságos asszony? — Igen, ezt gondoltam. Mondja kérem ... nem volt maga a férjem szolgája valamikor? — Olyasféle voltam — bólintott Dench. — Leg­alább is én főztem neki, tisztítottam a puskáját, amel­lett pedig vigyáztam, hogy neki ne szaladjon fejével a falnak. — Kedve lenne megpróbálni az inaskodást? —­ De mennyire, nagysága kérem! Itt lennék kö­zel a börtönhöz, ahol senki a világon nem keresne ... Hát ilyen asszonyt még életemben nem láttam! — kiáltott fel lelkesen. De rögtön fegyelmezte magát megint. Nagyot nyelt és már egészen inashoz illő meg­hajlással szólt. — Alázatosan köszönöm nagyságos asszony szí­ves ajánlatát és hálásan elfogadom, abban a remény­ben, hogy szolgálataimmal meg lesz elégedve. Joyce egy pillanatig kicsit ijedten és kétkedve né­zett reá. — Már megint a hangulata szerint cseleke­dett... Nem keveri magát végzetes bajba? — Remélem, ügyesen ellátja majd a munkáját — mondta végre. — Meglehetősen gyakorlott inas vagyok — mo­solygott Dench. — Ha pedig valami kívánni valója lenne a nagyságos asszonynak, csak tessék szólni. — Én csak egyet kívánok magától — mondta Joyce. — Őszinte hűséget. Dench szeme újra felvillant. — Igazán?... Pedig néha a hazugsággal több pénzt lehet keresni. Nos majd igyekszem, amennyire tőlem telik. Most pedig talán induljunk, mielőtt Wil­­lard felébred. — Mit akar inkább ? — kérdezte Joyce. — Elbú­jik a podgyásztartóban, vagy ideül mellém?­­— Előre ülök, nagyságos asszony kérem. Csak bátorság ... ez az én jelszavam Joyce nevetett. — Helyes ... Induljunk hát, Jenkins . 8. FEJEZET Csak bátorság! A köd sűrű volt és Joyce nagyon óvatosan vezette a kocsit. Egy cseppet sem volt megijedve, inkább kü­lönös módon vidám és nyugodt volt. Lehet, hogy ez a Dench éppen olyan gazember, mint a többi fegyenc —- ezt nem tudhatta. Bizonyos annyi, hogy nem félt tőle egy szikrát sem és az az érzés, hogy megmentheti ezt a szegény, üldözött sze­rencsétlent, nagyon jól esett neki. Grant Dalton helye­sen jellemezte őt, amikor azt mondta, hogy mindig a hangulatai szerint cselekszik és nem sokat fontolgatja a szándékát. Vagy két kilométernyi útszakaszon egyikük sem szólt egy szót sem. Mikor lefelé robogtak a Steepy Tor meredek oldalán, a levegő kissé tisztább lett és Joyce­­nak nem kellett olyan nagyon figyelnie az útra. Meg­szólalt: — Honnan ismer engem? —­ Onnan, ahonnan a nagyságos asszony engem. Fényképről — felelte Dench azonnal. — Nisbet kapi­tánynál volt mindig egy kép, sokszor láttam. (Folytatása következik.) ÚJSÁG SZERDA, 1936 MÁJUS 6

Next