Ujság, 1939. július (15. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-30 / 172. szám

26 Ezen múlt minden, ha nem találkozik Eg­­ressyékkel, talán „ágyban, párnák közt“ végzi pályáját sok-sok év múlva ... De találkozniok kellett. Találkozás Bem tábornokkal Július 20-án a tordai ref. papnál — Miklós Miklósnál — hagyja családját, ő maga pedig, Egressyvel és Kissel, siet Marosvásárhely felé, ahova két nappal később megérkezik. Bemet keresi, hiába. Megy utána Székelyudvarhelyre, onnan Csíkszeredára, Kézdivásárhelyre ... „röp­köd, mint a fecske a viharban". Végre, 25-én sikerül találkoznia a Moldvából visszafelé jövő szemmel. E találkozás részleteit tőle magától tudjuk, amint azt július 29-én, két nappal ha­lála előtt, feleségének küldött legutolsó leve­lében így írt le: „Bemmel Bereczben találkoz­tam, megálltam hintája mellett s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát s kinyújtja felém karjait. Én felugrottam, nya­kába borultam, összeölelkezünk, csókoltuk egy­mást, „mon fils, mon fils!“ szólt az öreg sírra. A körülálló nép azt kérdezte Egressy­­től, hogy „fia ez a generálisnak?"­... Hogy vagytok kedves, imádott telkeim — írja a„Fe­­leségek feleségé"-hez utolsó szavait —, ha én hallanék valamit felőletek. Ha lehet, ha vala­hogy szerét ejtheted, irt csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmat. Szopik-e a fiam? Válasszátok el minél előbb s tanítsd beszélni, hogy meg­lepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket számtalanszor, imádó férjed, Sándor “ A segesvári ütközet Visszakapva őrnagyi rangját, nyomban a tábornok törzskarához osztották be. 30-án in­dult az oroszok ellen a maroknyi magyar had­erő. Petőfi parancsot kap, hogy ne kövesse a­z ezért kétségbeesett vállalkozásában. Ő azon­ban nem marad el szeretett tábornoka mellől s kocsin utána indul. Késő este ér Székely­­kereszturra s élete utolsó éjszakáját Varga Zsigmond földbirtokosnál tölti. Itt szavalta el halála napjának reggelén a házikisaszony fel­kérésére egyik versét, csodálatos sejtelemmel éppen az „Egy gondolat bánt engemet . . . “ kezdetűt. Sebtében elfogyasztott reggeli után — úgy hét óra tájban — sietett a már jóval előbb elindult Bem után, akit Héjjasfalván ért el. Ott hallotta meg az oroszok első lövéseit, mert azoknak előőrsei már Fehéregyházánál állottak.. Aki utoljára látta Petőfit Az ütközet Fehéregyháza és Segesvár kö­zötti völgyben, a Küküllő partján, délelőtt tíz óra tájban kezdődött és egész napon át, este hatig tartott. Bemnek nem volt szerencséje, igaz, hogy számottevő serege sem: 14 ágyú, harmadfélezer gyalogos és valami 250 lovas. Három ágyú megrepedt, de egyik az orosz ve­zénylő tábornokot, Szkariatint terítette le, Bem alól pedig két lovat is kilőttek. Petőfit a tá­bornok­ bálb­a rendelte a tartalékhoz, ha már nem maradt vissza Székelykeresztúron, de az nem tágított mellőle: az élet-halál játszmát egészen közelről akarta látni... Fegyvertele­nül, polgári ruhában odaült egyik leégett ház kemencéjének padkájára s onnan figyelte a csatát, közben jegyzeteket készítve ... Vájjon mi volt azokban a jegyzetekben?... Talán éle­tének legszebb alkotása, leggyönyörűbb verse. Később egy árkon átvezető híd karfájának dőlve állott, majd egy közelében lecsapódó ágyúgolyótól felvert port törölte szeméből vá­szonzubbonyának sarkával. Délután öt órakor úgy fordult a csata, hogy a magyar sereg me­nekülni volt kénytelen. Petőfi is — bár nehe­zen — menekülésre gondolt, mikor látta, hogy nem is fut. Egyik tiszttársa, Gyalokay Lajos, még hívta kocsijához, de ő nem ment, hanem a Fehéregyháza feletti hegy erdőségei felé fu­tott. Az utolsó villanásban úgy marad előt­tünk alakja, ahogy Lengyel tábori orvos sze­mének recehártyájára rögződött: „a költő fe­detlen fővel, széteresztett vngnyakkal, lengő zubbonyában fut“. És nő és terjed ez körülötte a soha el nem haló legenda ... nincs rá kézzelfogható bi­zonyság, hogy al­l,or és ott pusztult el... nem akarjuk elhinni hát. „Mondjátok az édesanyá­nak, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt, nem hiszi el — írja Illyés Gyula szép Petőfi-könyvében. — S ha eszével nagysokára beletörődik is, szivében az első ellenkező h­írre, a legképetlenebbre is, fölébred a remény.“ ... Ma már persze minden vágy hiú, hogy e halhatatlanunk valaha is jelentkezzék, vagy végóráiról többet tudhassunk Hogy teteme hol ,.hamukodik“, nem ismerjük a szent helyet. Petőfit többé nem találjuk meg, ebbe bele kell törődnünk. De mégis tudjuk, hol van ő, mint Jókai mondta: „Csillag az már régen!“ BORY ISTVÁN ÚJSÁG VASÁRNAP, 1939 JÚLIUS 31. III. Petőfi Szibériában? A kilencven esztendő alatt, amely eltelt Pe­tőfi eltűnésétől napjainkig, gyakran felvető­dött az a gondolat, hogy Petőfi talán nem is esett el a fehéregyházai csatatéren, hanem orosz fogságba került és Szibériában szenve­dett és halt meg. Igen erősen támogatja ezt a feltevést, hogy semmi nyomát nem találták a csatatéren, bár elég sokszor kutattak utána. Ha már nem is a holttestét, a csontjait, de valamit, egy emléket, egy csatát a kardja szí­járól, egy gombot, egy foszlányt a ruhájából, vagy legalább valami mozzanatot kellett volna találni, ami arra utalna, hogy a holttestét lát­ták és eltemették. De semmi, semmi bizonyí­ték, mintha csak az istenek ragadták volna magukhoz megdicsőülten, mint a görög mito­lógiák valamely hősét. Az igazat megvallva, azon a másik nyomon, hogy a világ egyik legnagyobb költője talán hadifogságba került, a hivatalos, vagy akár csak az irodalmi Magyarország soha nem in­dított komoly kutatást. A hadifoglyokkal álta­lában nem szoktak sokat törődni. Nem beszé­lek Napóleonról, aki egyszerűen cserben hagyta egyiptomi expedíciós seregét és hazavitorlázott Franciaországba, míg katonái, amennyiben el nem estek, kénytelenek voltak a mamelukok­­kal megalkudni, közéjük olvadni. De látjuk ma is, mint marad jónéh­ány tízezer magyar hadifogoly Oroszországban és Szibériában és mint tűnik el a nagy szláv tengerben. 1849 után meg éppen nem törődhettek minálunk azokkal, akiket az oroszok magukkal hurcol­tak. A császár önkényuralma terpeszkedett ha­zánkon, annak pedig kisebb gondja is na­gyobb volt annál, hogy visszakérje a cártól az előfogott magyar „rebelliseket“ Miért nem adott életjelt magáról Petőfi ? De Petőfi, ha csakugyan köztük volt, miért nem adott életjelt magáról? Először is, amíg talán még lehetett volna, amíg talán mint sebe­sültet ápolták valahol, egy közelebbi helyen — minden jó oka megvolt rá, hogy ne adjon életjelt. Hiszen halálra volt ítélve és ha jelent­kezik és az orosz kiadja, Kitó vagy Kufstein vár reá. (Egyedül a börtöntől félt, más sem­mitől soha.) Kézenfekvő, hogy Petrovics néven, eredeti nevén íratja fel magát az oroszoknál, mert tudja jól, hogy barátai el nem árulják és így biztonságban lehet. Mit várhat azonban a zsarnokgyűlölő, forradalmi költemények szer­zője akár a cári rendszertől s az orosz szolda­­teszkától, ha rájönnek, hogy Alexander Sztye­­panovics Petrovics (ahogy oroszul hangzik a neve) és Petőfi Sándor egy? Ez az eljárás sem alakoskodás, sem nem vétség az igazság ellen és feltételezése sem vétség Petőfi egyenes és őszinte lelkülete ellen. De lehet, hogy az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen különös, fanatikus tradí­ciója volt mindenkit, akit csak lehet, Szibériába deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világ­részt. Hogy vitték akkor a foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig. A bűnösöket kette­sével járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák s­i kancsu­kák közt. Amellett a kozákok nagyobbrészt nem is olyan kegyetlen, gonosz fickók, amilye­neknek tartják őket — bár akadnak köztük ilyenek is. Nagy részük istenfélő, jószivű, nyájas ember volt, de a cárt talán még az Is­tennél is jobban imádták. Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkuckig és Veresmeudinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére. Külön­ben a hadifogoly nem került ólombányába, „szabadon“ élhetett, hiszen magának kellett fenntartania magát, hajlamának megfelelően vadászhatott prémes állatokra, vagy keresked­hetett ezek bőrével, meg is nősülhetett s egyik ősapja lehetett a máig is kissé desperáció­ lelkü szibériai nemzedéknek, de hirt adni magáról messzi magyar honba, az 1850-es, 1860-as évek­ben igazán lehetetlen volt. Beszélgetés negyvennyolcas hon­védek szibériai leszármazottjaival Ezek a gondolatok és feltevések akkor vetőd­tek fel bennünk, amikor megjártuk mi is a számüzöttek nagy szibériai útját és sínylődtünk a Bajkál-tó mögött, ahol — ha nem tévedek — a múlt század derekán az orosz település vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is való­színűleg ott telepítették le. Kerestük a nyomai­kat. S amikor találkoztunk egy faluval, amely­nek az volt a neve: Magyaron, megdobbant szí­vünkben a semmi mással sem igazolt bizonyos­ság, hogy az 1818-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül. De nemsokára kézzelfog­hatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető bará­taim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh prapovscsik volt, azaz zászlós és valószínűleg csak a moz­gósítás alatt vonult be, mint tartalékos, mert nős volt és ebben a legalsó tiszti rangban a ténylegesek fiatalságuk miatt, többnyire nőtle­nek szoktak lenni. Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogolytiszteket és míg a vonat állt — órákig, néha napokig — boldogan és lelkesen vitte lakására „honfitársait“. Fele­sége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre sivárabb viszonyok között, mi­alatt férje igyekezett minél többet megtudni ar­ról, hogy micsoda ország is az a Vengrija (Ma­gyarország) és miféle emberek azok a vengri­k. Mindenesetre megható találkozás volt, de saj­nos, a legfontosabbat — azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről — el­felejtették tőle megkérdezni. Azt azonban emlí­tette, hogy nagyapját Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de min­dig magyarnak tartotta magát és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is. Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet, amely ugyancsak Csitán történt 1915 októberé­ben. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvo­nat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíz­­tizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal kiáltotta: „Egye magyarit“ (Hol van­nak a magyarok?) „Itt vagyunk!“ szóltak ki a hadifogolytisztek, mire a fiúcska boldogan sie­tett oda és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik beszéltek vele, azt hiszik, hogy negyvennyolcas magyar honvéd leszármazottjával volt dolguk, de hogy ezt annak idején megkérdezték-e a fiúcskától, arról a dölö­g szem­- és füs­m­irja' néni tud.*' Le­' het, hogy e gyermek magyar szülei, vagy nagy­szülei más okból vetődtek Szibériába. Az ősmagyarok és Petőfi legendája Ezekből , és hasonló esetekből szövődtek a le­gendák, hogy a hadifoglyok negvennyolcas hon­védekkel, sőt Petőfivel magával is találkoztak. Itt aztán már szabadon működött a fantázia is. Éppúgy, mint az ősmagyarok nyomainak kuta­tásában. Szibéria különben is az etnográfusok és történelemnyomozók hazája és ennél kitű­­nőbb vadászterületük nem is akad, ahol száz, meg száz nemzetiség él ősi szokásai és beren­dezkedése szerint ezerévek óta. Tajgán, ahol a szárnyvasút indul a körülbelül nyolcvan verszt­tel északra fekvő Tomszk­ felé, találkoztam egy érdekes etnográfussal. Az ilyen éttermeket a hosszú utazáshoz szokott oroszok pazar fény­űzéssel rendezik be. Villanyvilágítás, hófehér te­rítők, asztalkendők, ismeretlen alakú és szinü virágok, pálmák, csillogó nagy szamovárok kö­zött álldogáltam és amíg az étterem sarkában, a házioltárnál, hol a szentkép előtt piros mécses­ égett, prémbe, bársonyba öltözött urak, höl­gyek borultak térdre — épp azon gondolkoztam, hogy vagyonomat egy zsemlyébe, vagy egy csésze teába fektessem-e, amikor váratlanul egy bozontos szemöldökű, hatalmas orosz kapitány szólított meg németül. Deres szakálla mellét verte és amig beszélt, kékesszürke szeme körül sok apró ránc hullámzott, nagy kezét pedig ügyetlenül az asztalterítőre, majd a vállamra tette. Kiderült, hogy Martin Martinovics Lejepa a neve, Kálit városba való, szenvedélyes etno­gráfus és nagyszerűen beszél kínaiul. Annak­idején együtt utazott Balogh (nyilván Baráthosi Balogh Benedek) magyar nyelvtudóssal az Amur vidéken, aki ott az ősmagyarok nyomait kereste, ő pedig kínai nyelvemlékeket. Megle­petésemre, ismerte Körösi Csom­a Sándort és Vámbéryt, működésüket, utazásaikat és mind a finn­ ugor, mind a török-tatár származási elmé­letet, valamint Magyarország politikai helyzetét és történetét is. De végül hitetlenül csóválta fe­jét: szerinte a magyar keletnek nyugatra sza­kadt mostoha gyermeke, akit senki sem akar befogadni rokonságába. Keletet elhagyta, n­yu­­gaton mostohagyermek, kár is kutatni, soha­sem fognak születésük titkára jutni... Ezt azonban nem hittük el neki és minden új táborban egy-kettőre felfedeztük az ősma­gyarok nyomait, az Asztrah­án körüli szártok­ nál, éppúgy, mint a Bajkál-tó körüli burjatók­nál, a nyugatázsiai kirgizeknél éppúgy, mint az őserdőkben élő tunguzoknál. Már 1920-at írtak, amikor elterjedt a hír, hogy no, most aztán egyszer igazán megtalálták az ősmagyarok le­származottai, vagy ha nem azokat, de biztosan a Szibériába hurcolt negyvennyolcas honvédek­ ivadékait: három magyar hadifogoly egy olyan faluban járt, ahol mindenki magyarul beszélt, az asszonyok, meg a gyerekek is ... Három magyar hadifogoly csakugyan ott járt egy ilyen faluban, messze észak­ felé elkalandozván a csa­tangoló plennik szokása szerint. „Úgy volt az kérem — mondták — hogy ott már a nap les se megy, egész éjjel világos volt, az öregapám­ se látott ilyet. Hát amint bemegyünk egy faluba és a kunyhókból kinéznek az emberek, meg az asszonyok, egyszerre csak magyar szó üli meg a fülünket. Elállt a szemünk­ szánk, a falubeliek magyarul beszéltek! Odamentünk, szóltunk hoz­zájuk, ők meg nevettek és válaszoltak és — ez volt a legcsodálatosabb — mégsem értettük meg egymást. Magyarul volt és mégse volt ma­gyarul ...“ Így derült ki, hogy a három baka valami osztják vagy vogul faluba tévedt, ahol különben kitűnően tartották őket, „merthogy olyan egy­formán beszéltek“. Ezek az esetek állandóan ébren tartották Pe­tőfi emlékét és a lehetőségét, hogy ő is ezen a tájon, ez alatt az irtóztató ég alatt sínylődhetett és pusztulhatott. Két géniusz suhogott a fogoly­tábor körül. Az egyik Dosztojevszkij volt, aki­nek szibériai sorsa állandóan lelkünkben mo­toszkált, a másik Petőfi. De akárhogy is áll a Miért nem kutatták? Amit nem lehet megérteni: hogyan, hogy nem kutattak soha komolyan. Petőfi fogsága kerülése és szibériai sorsa után. A múlt század második felében elég gyakran felvetődik a gondolat, majd ez a lap, majd az a folyóirat pendíti meg, néha annyira elterjed az a vélemény ,hogy Petőfi valamilyen távoli, kegyetlen szibériai ólombányában raboskodik, hogy Reviczky szük­ségét látja egy versben megcáfolni: Petőfi él, de nem mint hiszik, megtört, öreg fogoly gyanánt Irkuckban, vagy Jakuckban, hanem a szívek mélyén és költészete halhatatlanságában — de arról, hogy egy-egy történelemtudósunk vagy irodalomtörténészünk komolyan hozzáfogott volna a rendszeres és módszeres kutatáshoz, a nyilvánosságnak­­nincs­­tudomása». Pedig­­milyen könnyű lett volna a hetvenes, nyolcvanas évek­ben, vagy akár később is, a világháborúig, el­utazni Szentpétervárra s utánanézni a hadilevél­­tár iratai közt az 1849-es feljegyzéseknek. Az oroszok jegyzéket vezettek minden szibériai szállítmányról, mert hiszen „élelmezték“ őket útközben, azaz a szállítmányok parancsnokai a táppénzt fejenként felvették, hogy aztán mennyit fordítottak abból a foglyokra, az más kérdés. Különben nagyon is meg lehet érteni ezt a közömbösséget. Az emberi agy általában kényel­mes természetű. Ha egyszer valamit elfogadott és elrendezett magában, nehezen bolygatja meg. Ha egyszer elhatározta azt úgy, hogy a nap fo­rog a föld körül, akkor kész inkább máglyára hurcolni Galileit és mindazokat, akik az ellenke­zőjét állítják. Ha egyszer magáévá tette azt a világképet, hogy nekünk csak az anyag van és a másvilág csak a halálunk után, lelkünk szá­mára lehetséges, valahol nagyon messze, ha ugyan egyáltalában van , akkor hány ezer és ezer spiritisztának kell még élnie, küzdenie és dolgoznia, míg elhiszik, hogy a szellemvilág kö­rülöttünk van és vele összeköttetésbe léphetünk! Ha egyszer az irodalomtörténet és az egész világ közvéleménye a Petőfi-tüneményt lezárta úgy, hogy ami benne ember volt, az a csata­­téri halállal ment át az emberi és a magyar di­csőségbe, akkor felette kényelmetlen megboly­gatni a legendát. Talán kissé szentségtörésnek is érezték. Hiszen olyan szép így: Petőfi meg­jósolta, hogy el fog esni a harctéren és ez be­következett, nem lehet másképpen. Elfelejtjük azonban, hogy Petőfi a világszabadságért vívott győzelmes csatában akart elesni és nem vesz­tett ütközetben, tehát az „Egy gondolat bánt engemet“ próféciája Petőfi csatatéri halála ese­tén is csak részben teljesedett be. De hiszen Petőfi apoteózisából nem von le semmit, sem hősi szépségéből, sem megrázó szomorúságából, ha élete távoli hómezőkön vergődve alszik ki, mint egy fáklya, idegen ég alatt. Ellenkezőleg: a szibériai mártíromság csak még fájdalmasab­ban égővé tenné a költő feje felett ragyogó gló­riát és azok az irtóztató évek, az a naponkénti lassú halál a honvágy mardosásában — így, ahogy nem kívánta, „elfogyni, mint a gyertya­szál“ — még forróbban kovácsolnák szívünk­höz ezt a rendkívüli költői és emberi jelenséget. Szibéria és a szabadságnak ez a lángoló szerel­mese együtt — már ebben az elképzelésben benne a tragédia. STRÉM ISTVÁN

Next