Ujság, 1940. szeptember (16. évfolyam, 198-222. szám)

1940-09-22 / 216. szám

az uj derék­­vonalhoz ,­­v. derék­_ / \ szorítóg jgjjgggg““ ÚJSÁG VASÁRNAP, 1940 SZEPTEMBER 22 Bort igyanak az emberek A velencei köztársaság Mátyás ki­­rálynak egy aranyozott ezüst billiko­­mot ajándékozott, melynek ez volt a felirata: Vina bibani homines, animalia caetera fontes. (..Bort igyanak az em­berek, a többi állatok vizet.") Ez a bilikom Batthyány Ferenc pohárnokhoz került, aki mikor II. La­jos király neki adományozta a német­­újvári­ uradalmakat, örömében megtöl­tötte a billikomot borral és egy hu­­zamban kitila... V­olt pedig a billi­­kom űrtartalma hat icce, azaz körül­belül három liter... A múlt század közepén ez a bilikom a rácalmási Modrovich család birtokába került, de hogy most hol van, abban tudatlan vagyok. A velencei köztársaságnak azt a ta­nácsát, hogy bort igyunk, ha emberek vagyunk, mostanában nehéz megfo­gadni, mert olyan rohamosan emelke­dik a bor ára, hogy akik nem bírnak róla lemondani, azok is kénytelenek fogyasztásukat korlátozni. Azt mondják az antialkoholisták, hogy ez tiszta szerencse, mert az al­kohol méreg. Igazuk is van: pincs ve­szedelmesebb, mint alkoholt inni. Én ezt sohasem tenném, — elég nekem a bor is, mely nem alkohol, sőt tartal­mának csak kis része alkohol. A só is méreg, és öngyilkos lenne, aki sőt ennék, de egy kevés só ugyebár jól esik, sőt majdnem minden táplálék­ban szükséges? Már Dávid király is azt énekelte valamelyik zsoltárában, hogy „a bor megvidámítja a szívet“. Vájjon tehe­tünk-e nagyobb jót felebarátainkkal, mintha megvidám­ítjuk a //ivüket? A görög Homérosz is azt foglalta versbe, hogy a szőlőtőt az istenek azért terem­tették, hogy legyen valami hathatós eszközük a szomorú gondolatok elűzé­sére. Még többre becsülte Horatius a bort, mely „az ember elméjében mo­solygó vidámságot, tudományt, böl­csességet, mély elmélkedést és jó taná­csokat hoz létre“. A bölcs­elata mi­előtt nagy dolgokról tanácskozott, megivott egy pohár bort, mert azt val­lotta, hogy „a bor a jókedv kútfeje, a b­arátkozás és emberszeretet forrása,­­a hiányát semmi ki nem pótolhatja.“ A tudós Plinius szerint a bor az öre­gek legjobb orvossága,­­ annyira szükséges nekik, mint a csecsemőnek a tej.“­­ Ilyen nagy emberek után még csak Jézus Krisztusra hivatkozom, aki a kánai menyegzőn a vizet nem azért változtatta borrá, hogy a lakodalmas nép vizet igyék. Magyarország a bor klasszikus ha­zája, mert a mi borainkat semmi fe­lül nem múlja. Ezzel nem azt mon­dom, hogy minden borunk felülmúl­hatatlan, hanem csak azt a meggyőző­désemet fejezem ki, hogy nincsen olyan ország, melynek kitűnő boraival a mi kitűnő boraink ne versenyezhet­nének, — az én meggyőződéseim pe­dig tapasztalatokon alapulnak. Ez az állításom némi magyarázatra szorul, de szolgálok azzal is. Valaha régi pénzeket gyűjtöttem, de rájöttem, hogy­ okosabb lennék, ha új pénzeket gyűjtenék. Mivel ehhez nem volt semmi tehetségem, áttértem a könyvek, levélbélyegek és borok gyűj­tésére. A könyvekkel már készen va­gyok, mert tiz nagy könyvszekrénynél több nem fér el a lakásba és mind a tiz szekrényem már zsúfolt. (Istenem, mibe került ezeknek a könyveknek csak a bekötése!) Bélyeggyűjteményem körülbelül húszezer darabból áll,­­ még nagyon szegényes. De a boraim mind értékek, mert csak próba után kerülhet egy, legföljebb két palack a gyűjteményembe, melynek anyagát Dél- Afrikától kezdve a legjobb bortermő vidékek szolgáltatták. A „magyar osz­tály" még igen erős kiegészítésre szo­rul, de majd csak jut hely és pénz erre is. Bort a mások ízlése szerint megítélni sohasem lennék képes; fenntartom magamnak, hogy szuverén módon ma­gam ítéljem meg, hogy nekem mi tet­szik és mi nem tetszik? Úgy vagyok a borral, mint a virággal: egy szál egy­szerű, paraszti rezedát nem adnék oda a legdrágább és legfantasztikusabb orchideáért. (Különben is, az orchi­deák szerintem a növényvilág őrültjei.) A tokaji borokat nagyon tisztelem, de hogy a tokaji a borok királya, az a­frázis. Magyarországon a Kr. u. III. szá­zadig semmi bor sem termett. Probus császár, aki szerémi fiu volt, Faler­­numból telepítette az első szőlőt a Szerénységbe és onnan kiindulva ter­jedt el Magyarországon a szőlő. Ezer év is eltelt azután, míg más országok­ból is hoztak eleink vesszőket. A tokaji csak három-négyszáz éves; hogy a faj­tája honnan került ide, azt sem tu­dom, de bizonyára olyan vidékről, ahol a hegyek kőzete trach­it. Egy má­sik vulkáni termék, a bazalt szintén remek bort ad, és szőlőtelepítésre nem megvetendő az andezit, amire bizony­ság a hajdani budai borok európai híre. A szerémi borvidéken négy-öt­száz évvel ezelőtt nagyon híresek vol­tak a b­oromi szőlőhegyek. Amikor szülőhazám, Szeged még gazdag volt, minden jómódú lakójának volt szőleje Choromban. Rokonságom egy része, a rendkívül kiterjedt Korom família, nem a koromtól kapta nevét, hanem choromi vincellér elődeiről, kik feljöt­tek a szegedi „hegyekbe" szőlőt tele­píteni. „Hegyet“ ugyan nem látott arrafelé senki, de mivel a Szerémség­­ben hegyeken termett a szőlő, az al­bis Kaducson túl a két ló fújtatva kaptatott fel a hegyre. A tetőn a hintó pár perces pihenőre megállt. Nagybátyám, Gálffy főbíró megtörölte verejtékező arcát és mélyet szippan­tott. Azután bizonytalan, szeles moz­dulattal mutatott kelet felé. — A Hargitai... Érzitek a lehel­­letét? ... Valahányszor Székely-Keresztúri felpakkolt egy hintóra való rokon­­kölyköt, hogy vigye ki Kabátfalvára játszótársul három fia mellé. Kis- Kadácson túl ez a jelenet minden al­kalommal halálosan egyformán meg­ismétlődött. Biztosan olyankor is, ha felnőtt vendégeket fogdosott össze és nem velünk, rakoncátlan kölykökkel pakkolta tele a fedeles hintát. Mi mélyet lélegeztünk , és nem éreztünk semmit. Egészséges, fiatal tüdőnk észre se vette, hogy Rugon­­f­alván Bariba Miklóséknál szórja-e a nedves levegőt, vagy Betfalván a Se­­besy Ákosék szérüskertjén túl nyeli-e a port? Az Illyésék kezébe került ősi Szovátán a só szaga csapja-e meg, vagy Firtos­vár felől hozza le feny­vesek illatát a szél a nagyapánktól Gyárfásék által megvásárolt Korondra. Megszoktuk, hogy nagybátyánk pa­rancsát teljesítsük. Mert szerettük és mert láttuk, hogy a főbíró parancsát az egész járásban mindenki teljesíti. Rakoncátlan, de engedelmes szí­vünkkel a kapott parancsot teljesí­tettük. Mélyet lélegeztünk, nem érez­tünk semmit, de a minden alkalom­mal megismétlődő jelenet varázsa mégis megfogott. Éreztük, igen ott, a poros kadácsi úton éreztük, hogy a Hargita felől valami csodálatos illat száll felénk. Bűvölő és meseszerű il­lat. Éles szemünkkel a távoli kék égen nem láttunk semmit, de bele­­éreztük az elmosódó sötétkék kör­vonalakat és vágyó szemekkel for­dultunk Kelet felé . .. öreg dajkánk, ha meglátogattuk a tornác végében, ahol egykedvűen morzsolta a törökbuzát és hátralevő napjait, csodálatos meséket mon­­­dott. Hogy Gejza vezér hitvese, Gyula leánya, Sarolt, a fehér erdei királyné a Hargita tövében siratta el első je­gyesét, Morodus görög királyfit s az ő könnyeiből támadt Homoród. Hogy fent a Hargita oldalában feneketlen barlang mélyén alszik Nemere, ha felriasztják, hógörgetegek között egész erdőket fuj el a hegyről és a csúcsok fölé pipázó ködsüveget akaszt. Hogy Tolvajoson a nagy Attila leg­kisebb gyermeke, Csaba királyfi lopta át maradék népét a Hargitán túli tündérvölgybe, ahol a Hargita és a Gyergyói- meg a Csiki-havasok kö­zött az Olt völgyében lefelé húzódik a termőföld-csik és ebben a tündér­kertben székelt a hunok megmaradt törzse, míg századok során elárasz­tottá a Maros, a két Kükü­llő, a Nyá­rád, a Nyikó, a Gagy, a Fekete-ügy, a Békáay fi Koron­d, a Szépviz, a földi lapály új szőlőtelepeit szintén hegyeknek nevezték el. Mátyás király agrár programjának egyik pontja volt a bortermelés fej­lesztése. Ha jól tudom, a bakator vesszőit ő hozatta Itáliából. A szegedi Francia-hegy és a közelében volt Bur­gundia városrész a három-négyszáz év­vel ezelőtti francia behozatalra utal; alighanem onnan indult el magyaror­szági hódító útjára a burgundi vörös. Rizlingünk is közvetlenül Itáliából jött, — én ebből a fajtából a villányit jobb­nak tartom a rajnainál. Oláh Miklós a XVI. században így állapította meg a magyar borok rang­sorát: 1. szerémi; 2. somogyi; 3. bara­nyai; 4. pozsonyi; 5. soproni; 6. egri; 7. borsodi; 8. abaujvári; 9. zalamegyei. (A tokaji a S-ik pont alatt rejtőzik.) II. Rákóczi Ferenc a Hegyalja bor­tizedét tokaji pincéjébe gyüjtette ösz­­sze és onnan bocsátotta kereskedelmi forgalomba. Azóta beszél a világ a to­kaji borokról. A zalai bort Oláh az utolsó helyre teszi; persze, a bada­csonyi szőlőket sokkal később telepí­tették az Eszterházyak a franciaországi Görgény, a Beszterce, a Kászon, a Homoród völgyét és új székely biro­dalmat teremtett a tündérkertből, Csik­országból. Apám ritkán beszélt a Hargitáról, de hétszilvafás büszkeséggel hasz­nálta uzoni előnevét. Ott született a Hargita alján, Lövététől délre, ahol az ezerlegendájú Réka-hegylánc a Hargitába kapaszkodik. De valahogy elszakadt hazulról. Gyékely ezermes­terkedésével szén, vas és arany után kutatott, jóhiszeműségét megcsalták. Utasításait nem teljesítették. Halála előtt még megtudhatta, hogy minden feltevése helyes volt; a szenet, a­ va­­sat, az aranyat ott találták, m­eg, ahol ő kutatta, de akkor ő már kimaradt belőle. Talán egy kicsit­ neheztelt is az ősi földre, amely a saját fia elöl zárkózott el. Karácsonyfalvára nem vitt el soha. Bányaterveket hoztak és pénzt kértek. Apám mindig adott és sohase kapott semmit. Egyszer leg­titokzatosabb nagybátyám, Lajos is meglátogatta. Lajos fehérszőttes szé­kely­ harisnyát viselt, csizmát és nad­­rágszíjat, a nyakkendőt, mint feles­legeset mellőzte. Engem urfinak szó­lított, a nővéreimet kisasszonyoknak és kalapját zavartan forgatta, ami­kor anyám szóbaállt vele. Nekem kis fahuszárral kedveskedett. — Ezt az urfinak faragtam — a Hargita alján. Gyermekszememben a távoli Har­gita még nagyobbra nőtt, mert lábá­nál a titokzatos Lajos élt és fából huszárt faragott nekem. Ami titok, rejtély, varázs és büverő a létező és nemlétező világban van, mind köréje csoportosult. — Hargitai — mondtam kiszáradt torokkal én, az V Alföldre szakadt kis, hegyi ember. — Hargita. Nemerék és Lajosok titokzatos Hargitája — is­mételgettem és sokáig bámultam a debreceni Nagyerdő kis dombjáról kelet felé, hátha valahol meglátom az alkonyi égen kibontakozó szent vo­nalaival a rejtelmes Hargitát. Azután megláttam .. . Boldogan, bár halálosan kimerülve, ahogy a legkedvesebb parancs hét napig szent türelmetlenséggel hajszolt mindig Kelet felé. Mögöttem tizenhat kilences huszár lovagolt: az előjárőr. Székely fiuk, Marosvásárhelyen szolgáltak. A legen­dás emlékű Csécsi-Nagy brigádban kerültünk össze. Szorongó lélekkel, elfogódottan lovagoltunk a fehér utón, amely Udvarhely után már nagy szálfenyők között vezetett. Mé­lyen lélegeztünk és beszippantottuk a fenyves, hideg, tiszta lehelletét, ami elhódított, mintha gótikus templom tömjéngőzös füstölője lett volna. Tudtuk, hogy mögöttünk fenséges erejével az egész magyar nemzet jön és milliók szivének dobogása verte lovaink patájához a ritmust. Akkor, a gyermekkorba visszaemlékezve s a fejlődő évekkel kifinomulva hirtelen Auvergneből, szintén bazalt talajra, ahol ma jobb bor terem, mint a „kék­nyelű“ francia hazájában. A Mindenes Gyűjtemény 1790-ik év­folyamának IV. kötetében a 295. lapon azt találom, hogy egy magyar mágnás Mária Teréziának háromszáz fajta ma­gyar bort küldött. Vájjon hányfajta borunk van ma? A franciák ezernégy­száz borfajtájukat tartják nyilván... Vannak országok, ahol a szőlő megterem ugyan, de a levéből bor nem lesz soha. Ilyen például Kína. De azért ittam már kínai bort is: yang dziu volt a neve. (Dziu annyi, mint tor.) Ez jobb, mint a szőlőből préselt huang dziu, a „sárga bor“, mely olyan, mintha a mustot feleresztenék vízzel. A báránybor bárányból készül: a bá­­rányhúst különböző füvekkel főzik, s azután zsírtalanítják; ez a folyadék langyos helyen néhány nap múlva erjedni kezd, (bizonyára valamelyik növényi alkatrésze miatt) és megtisz­tulása után palackozható. Kábító ha­tása hamar jelentkezik, de nem ha­sonlít a bor hatásához, mely az iszo­­gatás első szakaszában élénkítő és szívderítő. Mikor a második pohár báránybort eltoltam magam elől, azt gondoltam: „Milyen jó, hogy kies ha­zánkban nem birkából, hanem szőlő­ből csinálják a bort!" TÁPAY-SZABÓ LÁSZLÓ megéreztem a Hargita illatát. Hűvös. Tiszta és káprázatosan nemes volt ez az illat: az ember teste súlytalanná vált benne és lelke minden mocsok­tól megtisztult. Az it emelkedett és­ lebukott, szer­­pentines szeszéllyel kanyargott a he­gyek oldalán. Homorúdnál kis hurkot vetett, hogy mesékből vett emlékein­ket Sarolt királyné könnyeivel meg­itassuk. Azután ismét kis völgybe ért. Szentegyházánál kis Tahidon ivett át a forrásától alig elszabadult Vargyas fölött, azután ismét hágóra ért és szapora buzgalommal emelkedett Tol­vaj és j£ t­í felé. — Hargita! — mondtam elfogódot­tan... — Hargitai — ismételte mögöttem a tizenöt huszár s ha idejében nem figyelek reá és nem akadályozom meg, a trombitás már hangszerét ké­szítette, hogy disztelet fújjon ... Ott már az igazi Hargita kezdődött szép vizek bölcsője, fenyők szent terebélye, százados legendák szent birodalma. Lovagoltunk áhitatosan dobogó szívvel beljebb és beljebb a mesék közé. Akkor Egyszerre megdördült előt­tünk a hegy. Az utón tűz- és sárkrá­terek törtek ki. A fenyők fölött gép­puskák tompa puffogása kerepelt. A trombitás lefordult a lóról, az egyik huszárom a vállához kapott, a másik eltorzult arccal előrebukott a nye­regben. Az út kétoldalt géppuskalövé­­sektől porzott. Halált osztott a Har­gita, mintha haragudnék, hogy szé­kely fiai Csaba királyfi útján vissza­térnek a megszentelt bércek közé. Apámra gondoltam. Összeszorított fogsorára, ahogy a Hargitáról beszélt, a hegyről, ami elzárta előle áhitato­san kutatott kincseit. „A hegy nem változott“ — gondoltam keserűen. — „Az apához kegyetlen volt, a fiút tőrbecsalta.“ Kis fenyőrakás mögé húzódtunk. Fejünk fölött srapnellek pukkantak, géppuskagolyók verték körülöttünk a H­ARGITA Irja Pünkösdi Andor VESZIZ ÉKSZERT Kleinberger ékszerész Budapest, IV., Váci utca 10. szám 60 éve fennálló cég. — Bejárat a kapu alatt It fák tűlevelét. Az erdő elrejti az el­lenséget, a Hargita a másik néppel szövetkezik. A kezem ökölbe szorult... Akkor megtörtént a csoda. Jobbról és balról felmordult a visszhang. A sziklafalak és szakadé­kok verődő zengése mindenfelől el­árulta a fák mögött lappangó orgyil­kosokat. Két perc alatt a tüzérségünk halálnál biztosabban tudott mindent. Édesanyánk, a mesék Hargitája, védő karjával átölelte veszélybe került fiait. Zengő dübörgése, hármas vissz­hangja pontosan árult el minden géppuskafészket, minden elrejtett, fö­dött ütegállást. Déltől estig megtisztult a hegy. Magunk csurranó, ellenünk bőven ömlő vére termékenyítette meg az erdőt. Boldogan, dobogó szívvel ug­rottunk nyeregbe és ügettünk, üget­tünk Kelet felé. Egyszerre megálltunk. Kanyarodó után hirtelen megnyílt előttünk az erdő. Isten egy teleszórt csillagokkal, mint örök kupola borult a világ fölé. A fafüggöny félrehúzó­­dott és szemünk számára megnyílt a völgy. Csikország. Tündérkert. A lankás völgy démonikus pompá­ban terült el lábaink alatt. Az Oltban vörös lángnyelvek fürdették parazsu­kat. Egészen közel hozzánk, csaknem alattunk egy malom égett, távolabb Csíkszereda szélén egész sor ház. A sarkantyúk önkéntelenül merül­tek a lovaink szügyébe. Kezünk ön­kéntelen mozdulattal nyitotta ki pisz­tolyunk tokjának fedelét. Nem néztük hol és mennyien vannak, csak bő­szült lélekkel, mint a bosszú démo­nai vágtattunk lefelé a völgybe, hogy izekre tépjük Tündérkert gyujtoga­­tóit. De már senkit se találtunk ... Csak pániktól hajtott utóvédek ro­hantak bűntudatos, félelemmel Békás, Gyimes és Tölgyes erődített szorosai felé. De a névjegyük ottmaradt. Üszkösödő romok, felperzselt ut­­cák, a barbár düh és tehetetlen bosszú állati őrjöngésében meggyaláz­­ott Tündérkert... Rájuk ismertünk ... Huszonnégy éven át nem feledkez­­­tünk meg róluk. A lángban égő Tün­­dérkertről, ahogy édes pompájában­ szörnyű lángsebekben vonaglott a szent hegy lábánál, az örök magyar­ Hargita alatt. Özvegy Neumann Nándorné felesége. Árpád, Béla, Ilonka, Margit gyermekei, Klári menye, Sole Sándor és Popper István vejei, Györgyike, Anikó és Évike unokái mély fájdalommal tu­datják, hogy drága jó férje, Neumann Nándor nagykereskedő, gyermekei örök példaképe, szor­galmas munkás életének 60-ik évében elhunyt. Temetése ma, 22-én, vasárnap d.­c. 11 órakor lesz a rákos­­keresztúri temetőben. Részrőllátogatások mellőzését kérjük. özv. Wellisch Gyuláné szül. Schweiger Stefánia úgy a maga, mint az elhúnyt testvérei Wellisch Lajos és Wellisch László nevé­ben mélyen megrendülve tudatja, hogy hőn szeretett férje, a leg­nemesebb lelkű rokon és barát, Wellisch Gyula okleveles mérnök, királyi tanácsos, a Ferencz József-rend lovagja stb. 1940 szeptember 20-án, életének 82-ik, eszményi boldog házassá­gának 53-ik évében elhúnyt. Drág­i Faloltunkat 1940 szept. 23-án, hétfőn, déli 1 11 órakor a rákoskeresztúri sírkertben levő családi sírboltba fogjuk örök nyu­galomra helyezni Béke hamvaira! (Minden külön értesítés helyett.)

Next