Ujság, 1941. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-17 / 13. szám

* PÉNTEK, 1941 JANUÁR 17 ÚJSÁG A jövő Matuzsálemei Bizonyára csak jót akar nekem az az olvasónk, aki levelében figyelmeztet, hogy nem fogok még további húsz-huszonöt évig élni, mint ■én gondolom, sőt a statisztika és a tapasztalati tények szerint már tíz évet sem remélhetek. Ebből kiindulva, jó tanáccsal szolgál nekem, hogy hogyan menekülhetnék a már reám leselkedő haláltól? A menekülés útja és módja: tartózkodás minden állati eredetű tápláléktól, a sütés-főzés abbahagyatása és a nyers növényi koszt A levél értelmes, de konkrét tárgya (az életem) jelentéktelen. Rendeltetésemet, mellyel születtem, máid betöltöttem; ami kevés tőlem tellett, azt elvégeztem tisztességgel és nemérzem, hogy adósa lennék akár azemberiségnek, akár nemzetemnek; a legjobb esetben is ezután már csak azt tudom csinálni, amit eddig, az pedig szóra sem érdemes. Nem bánt az a gondolat, hogy „jaj, Istenem mi lesz a világgal, ha én már nem leszek“?! Észre sem fogja venni senki, hogy már nem vagyok. Az, hogy esetleg még tíz évig kell élni, ijesztőbb, mint az a másik gondolat, mellyel nagy jóakaróm észre akar téríteni, hogy „már tíz év sincs hátra". Eszerint tehát teljesen érdektelenül nézem az élet tartamának problémáját. Minden érdek nélkül állatoítom meg, hogy az emberi élet sokkal rövidebb, mint tehetne. Azonban, hogy az élet meghosszabbításának éppen a nyers koszt az eszköze, az már más kérdés. Néhány évvel ezelőtt Entz Béla, a pécsi egyetem kitűnő tanára egy népszerű előadásában azt fejtette ki, hogy az emberi életkor legfelső határa 110, azaz száztíz év. Azok az adatok, melyek 110 évnél idősebbemberekről szólnak, Entz szerint nem érdemelnek hitelt. A biblia szerint Matusára (vagy mint a zsidók mondják, Metuselách) 969 (kilencszázhatvankilenc) évig élt és 187 (száznyolcvanhét) esztendős korában „nemzé Sümeket“. A fiittudósok nagyon megerőltetik az elméjüket, hogy ezt velünk elhitesség és többnyire arra tanítottak bennünket régebben, hogy a Mózes I. könyvének 5. fejezetében említett esztendők alatt nem kell éppen 35 napból álló, úgynevezett holdesztendőt érteni, hanem valami rövidebb időszakot. A modern bibliamagyarázat sokkal egyszerűbb: Isten mindenható és ha ő akarta, hogy Matuzsálem 969 évig éljen, akkor Matuzsálemnek 969 évig kellett élnie. De én hiszem, hogy minden isteni csoda nélkül is élhetett Matuzsálem 969 esztendeig. Entz Béla ezekben a kérdésekben nagy tudós, én pedig még kicsiny tudós sem vagyok, de nagyon gyakran élek azzal a joggal hogy gondolkozni szabad — még nekem is. Entz professzor azt mondja, hogy neki nincs tudomása olyan esetről, amikor egy ember 110 évnél kétségbevonhatatánul tovább élt. Azonban bizonyára ő sem gondolja azt, hogy amiről neki nincsen tudomása, az nem is létezik, sőt nem is létezhetnek. Hogy is mondta az a szomorú dán királyfi. Több dolgok vannak földön és egén, Horatio, mintsem bölcselmesek Álmodni képes. Valaha sok adatot gyűjtöttem öszsze az ember életkoráról, azonban anélkül, hogy raktáramat most emiatt átvizsgálnám, csak a kezem ügyébe eső adatokból közölhetem a következőket. A pétervári császári statisztikai hivatal kimutatása szerint 1804-ben az orosz birodalomban 36 ember élt, aki 110 évnél idősebb, de 120 évnél fiatalabb volt. 120—125 éves volt 15 ember, 125—130 éves 5 ember. 145 évesnél idősebb volt a cár egy alattvalója. Itt Pesten a Kerepesi-úton (ma Rákóczi-út) lakott 1862-ben egy Novács László nevű polgár, aki 1750-ben született, tehát 112 éves volt. 1868-ban Temesváron egy olyan embert temettek, aki 115 évet élt. Elméje életének utolsó percéig ép volt. 1870-ben Baranyaszentlőrincen a 118 éves Német Erzsék még napszámban dolgozott. 1870-ben Domonyi Márton tiszaföldvári földmivesről hivatalosan megállapították, hogy 111 éves. 1878 augusztus havában valahol a Csallóközben meghalt egy Grishann Deborah nevű nő, élete 11- ik évében. Halálakor a legkisebb fia 90 éves volt. Triesztben 1878 január 10-én halt meg Miklancsics Antal, aki az anyakönyv szerint 1764 április 10-én született, tehát életének 114-ik évében járt. 1862-ben a csehországi Celadna községben élt egy ember, aki 90 éves korában nősült meg és hét évvel az aranylakodalma után még mezei munkával foglalkozott. Nősülésekor ő volt a község csordása. Az angol Thomas Parr 102 éves korában nősült és 48 évvel később tehát 150 éves korában valami szerelmi kaland miatt bíróság elé került, ahol dicsekedve mondotta, hogy Angliában kilenc királyt látott uralkodni. 1834-ben halt meg, 152 éves korában. Walesben John Yorath 1621 június 17-én meghalt 180 éves korában. Ugyanott halt meg a fia, Eliah Yorath 1668 február 13-án 177 éves korában. A hosszú élet esetleg családi vonás. Mrs. Warren Dublinben 1808- ban 112 éves korában, egyik fivére pedig 1810-ben 120 éves korában halt meg. A franciaországi Vesoul községben egy nő 100 éves korában nyolcadszor ment férjhez és azután még 13 évig élt. 1836-ban halt meg. Halálakor a legkisebb fia 90 éves volt. Ez tehát akkor születhetett, amikor az anyja 53 éves volt. Vájjon hihető-e, hogy egy 53 éves nőnek még fia született? Kérem, a világ legnagyobb matematikusát, Newtont hatvanéves anya hozta világra. E napokban olvastam valamelyik újságban, hogy Szeremlei Sámuel hódmezővásárhelyi pap feljegyzése szerint Csártán Péter 1724 január 14-én 185 éves korában, Rovin János pedig 1741-ben 172 éves korában halt meg. Nem ismerem Szeremleinek ezt a közlését, de hogy ezek az adatok nem a vásárhelyi anyakönyvből valók, azt tudom. Csartan (helyesebben: Czartan) Petráé bánsági ember volt. Rovin a karánsebesi kerületben, Kodoc községben élt. Rovint és feleségét, Sárát 1728 augusztus 25-én lefestették; képük az Irgalmasok kukusi, csehországi rendházában ma is megvan; a kép felirata szerint Rovin 164 éves és 147 év óta él házasságban a feleségével; két fia és két leánya 1728-ban még életben volt; legkisebb fia 116 éves. Ezekről hallhatott a tudós Szeremlei, de hogy megtette volna őket vásárhelyiekké, azt nem hiszem. Hogy a vízözön előtti időkben évszázadokig éltek az emberek, nem tartom lehetetlennek. Az, hogy a XX. században az ember átlagos életkora hosszabb, mint a XVIII. században, nem bizonyíték az ősember nagy kora ellen. Ne az évszázadok, hanem tízezer évek különbözetére gondoljunk. Nem kétséges, hogy az ember az ősidőkben „nyers kosztont” élt és vagy kizárólagos, vagy főtápláléka növényi eredetű volt: gyümölcsök, bogyók, gumók és levelek. (Saláták.) Attól kezdve, hogy az ősember kijött az őserdőből s megtanult halászni, vadászni és főzni, táplálkozás dolgában egyre kényesebb lett, de egyszersmind gyengébb is. Izomereje csökkent, idegzete legyengült, ellenállóképessége az időjárás változásaival és az úgynevezett kórokozókkal szemben majdnem semmivé lett. Kérdés, hogy az ősi, természetes táplálkozáshoz való visszatérés lehetséges-e? Az egymás után következő több nemzedék táplálkozásának céltudatos irányításával talán lehetséges. Hogy ez azután az életkor jelentékeny meghosszabbodásával járna, az nem valószínűtlen. Minden állat a születésétől teljes kifejlődéséig eltelő időnek tizenötszöröséig él, az ember legfeljebb négyötszöröséig. Ez arra vall, hogy az emberiség valahol, valahogyan elhibázta az életét. De boldogabbak lennének-e az emberek, ha egykor megint matuzsálemi kort érnének meg? Ma mennyi gondot okoznak a gyerekek és az unokák! Tessék elképzelni, hogy nyolc-kilencszáz évesek lennénk s a dédunokáink dédunokáinak öt-hatezer dédunokája nyüzsögne körülöttünk ... Bizonyára akadna ennyi utód között nyomorék, elmebeteg, sikkasztó és gonosztevő is tucatszámra ! Nem jobb-e azokat nem látni? Tisztesen távozni az életből, de idejekorán nagyobb szerencse, mint matuzsálemi kort érni. TÁPAY-SZABÓ LÁSZLÓ már eladták gyűjteményüket. Legtöbben meghaltak, néhányan családi okokból váltató meg az értéktárgyaktól, a legnagyobb gyűjteményt talán Richter professzor úrtól vettem: 1052 darabot. Azonban, hogy a pillanatnyi legtökéletesebb magyar pipagyűjteményről is megemlékezzem — valamennyi gyűjtemény elsőrangú darabjai Bárczy István kegyelmes úrhoz vándoroltak. Körülbelül hétszáz, értékesebbnél értékesebb pipa várja most az Iparművészeti Múzeum üveges szekrényeiben, hogy a közeljövőben kiállításra kerüljön. Baky Maries „ A pipafarag nem mesterség, művészet..." Beszélgetés az ötvenéves jubileumát ünneplő utolsó magyar pipafaragó mesterrel Kossuth Lajos utca 3. Régiségkereskedés. Az üzletben ötven-hatvan év körüli öregúr. Később azután kiderül, hogy — néhány nap hijján hetvenöt... — Persze, hogy én vagyok az utolsó pipafaragómester Magyarországon — mondja a kérdésünkre Dandth Sándor és barna, mongolvágású szeme emlékesen csillog Azután térül fordul, az egyik szekrény ajtajához siet és fürge kézzel emel elő tokjából egy remekbe metszett, rózsapirosra bámult tajtékpipát. — Ha titokban néha még „bűnözöm“ — suttogja halkan, talán, hogy még a négy fal sokat emlegetett füle se értesüljön az ügyről — ebből szívom az ebéd utáni adagot. Saját faragás, bizony ... Legenda az első tajtékpipáról — Meséljen... — kérlelem az öregurat. — Meséljen mindenről, ami eszébe jut, régi mesterekről és remekművekről, pipákról és gyűjtőkről, jubileumról és fiatalságról, emlékekről és boldog régi világról. Mindarról, amiről a mai fiatalság már csak hallomásból tud. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tajtékpipafaragó... — Hát jó, mesélek — szánja el magát Donáth Sándor —, úgyis én vagyok az utolsó Budapesten, aki erről a gyönyörű mesterségről mesélhetek. Azaz — máris rosszul kezdtem ... Nem mesterség ez kérem: — tiszta művészet. Annyira, hogy valaha a régi világban sem volt soha alávetve a céhek rendszerének, nem tartozott semmiféle ipartestülethez, nem kellett mestervizsga, képesítés — úgynevezett „szabad" pálya volt, akár a többi művészet, a festés, rajzolás, szobrászat, vagy az — újságírás. Ugyan hallom — újabban már ezt is vizsgákhoz kötik ... Van erre egy szép legenda is, hogyan kezdődött a tajtékpipafaragás, hogyan találtak rá a tajték pácolásának titkára. Legenda a tajtékról — Az eredeti tajtéktömbök a törökvilág idején kerültek először Magyarországra. Kis-Ázsiéből hozták őket a vándorló csapatok. Az egyik kisebb tajtékdarabka valamilyen véletlen folytán egy derék pesti foltozóvargához kallódott, aki veleszületett művészi ösztönével addig farigcsálta, amíg pipaformájú jószág kerekedett ki a keze alól. A pipával azonban néhány nap múlva nagy baleset történt: zsírsütés volt susztereknél és a pipa beleesett a sistergő, sercegő, forró hájjal teli nagyüstbe. Kihalászták, megtörölgették és imét néhány nap múlva csoda történt: a tajtékpipa a szívás nyomán színesedni kezdett, így született meg a tajtékpácolás tudománya. — A pipafaragás — mesél tovább a művészmester — később Magyarországon igen elterjedt iparág lett. A magyar pipametszők híte hamarosan szétszaladt az egész világon, utánozták is őket sokan és sok helyütt, de igazi, művészi tökéletességgel csak két város dicsekedhetett: Pest és Bécs. A faragás teremtette meg a pipakupakolás művészetét is — az óbudai ezüstművesek nevét messze földön emlegették, ha valahol pipákról esett a szó. Azután nevek szállnak, röpködnek a levegőben. Donáth Sándor úgy sorolja fel, akár egy festőművész emlegetné Rubens vagy Tizian nevét. Híres pesti mesterek: Péter, Medetz, Martiny, Adler, Weisz, Róth, Spiró, Schwaeger, Nagy. Milán szerb király látogatása — Sok szép történetet tudok ám a „régi jó időkből‘‘ — mosolyog az öreg mester —, mikor minden délután öt és hét között hozzám jártak kaszinózni a gyűjtők. Annyira, hogy amikor egyszer Kolllay Béni pénzügyminiszter váratlanul Bécsből Budapestre érkezett, egyenesen hozzám hajtatott a pályaudvarról, mert biztosan tudta, hogy keresett unokaöccsét, Kállay Adolf kúriai bírót nem a lakásán, hanem nálam találhatja meg. Néhány honatya is itt intézte az ország ügyes-bajos dolgait: Bay Géza, Komjáthy Béla, Ágoston József, Kállay Ferenc képviselők mindennaposak voltak a kicsiny üzletben. Idejárt néha Radisich Jenő is, az Iparművészeti Múzeum nagynevű igazgatója, Bárczy István igazságügyminiszter, Richter Lajos professzor, Ráthonyi Ákos, a legdélcegebb Danilo, no meg Bunkó, a leghíresebb budapesti cigányprímás. Valamennyien pipákat gyűjtöttek. Voltak néhányan az urak között, akiknek gyűjteménye meghaladta az ezer—kétezer darabot. — Ez a kis helyiség is sokat tudna ám mesélni. Itt beszélte el Richter professzor a Hunyadi János-források felfedezését, itt tanácskoztunk Bárczy kegyelmes úrral, mi lesz velünk, ha nem csendesednek a kommün zajgó hullámai. „Hát kegyelmes uram — mondtam — legfeljebb visszamegy néptanítónak, — én meg tovább faragom a pipákat..." Mert akkor már inkább csak régiségkereskedéssel foglalkozóim. Itt rendelték a politikai nagyságok kétszáz darabszámra a címeres pipákat — kortescélokra. Itt adtam el életem legdrágább pipáját — egy gyönyörű Louis XVI. darabot — kerek csengő skáz békebeli forintért Ide látogatott be egyszer Zichy Jenő gróf kalauzolásával Milán szerb király — mondhatom, ő fensége igen sok értékes darabot vásárolt. Bárczy Istváné a leghíresebb magyar gyűjtemény — Sajnos, ugyanebbe a helyiségbe kerültek vissza a régi remekmivű pipák, mikor tulajdonosaik Püspöki pásztorlevelek Hanauer Á. István dr. váci megyéspüspök idei első pásztorlevele élén papjaihoz intézett szózatában felveti a kérdést, hogyan újuljon meg az egyház a mostani új világban, hogyan legyen modern a modern időkben. Útbaigazításul párhuzamba állítja nagyapáink korát a mai viszonyokkal s a többi között ezt mondja: — A múltban az emberek keveset olvastak, az országot nem járták agitátorok, ma újság jár minden faluba, hívatlan tanítók járnak, uj eszméket hoznak, uj világról beszélnek a népnek, a templomból elhívják, gyűlésekre csábítják, ahol olyan tanokat hirdetnek, amelyeket elfogadni nem lehet, mert mindennel, amit eddig tudtak és hittek, ellenkeznek, de az egyszerű, tanulatlan emberek megcáfolni mégsem tudják. A népnek tanítókra van szüksége, akik tudnak és mernek az új tanítókkal szembeszállni és tanításukkal szemben megvédik az örök igazságokat. Ma már nem elég csupán a templomi prédikáció, most sokszorosan kell a népet tanítani és arra minden alkalmat fel kell használni. Nem lehet már addig várni, amíg a nép egyes ritka alkuin akkor hozzánk jön, hanem nekünk kell utánajárni és minden alkalmat felhasználni, ahol vele találkozhatunk, templomon kívül, egyesületekben s nem utolsó alkalom erre a népünnepek és sportalkalmak is. Ma már nem elég a templom, hanem szükség van kulturházakra, ahol a lelkipásztor maga köré gyűjtheti a híveknek azt a csoportját, amelyhez szavait intézni akarja. Kolozsvári jelentés szerint Vásárhelyi János, az erdélyi református egyházkerület főpásztora híveihez intézett éveleji pásztorlevelében a többi között ezeket mondja: — A felszabadult hazában buzgó hálaadással köszönjük meg Istennek, hogy visszaadott minket a mi igazi hazánknak, Magyarországnak. Megpróbáltatok és kifosztott nemzetünk Ikit felvigyázót és számadót kapott dicső kormányzó urunkban, a mi egyházunk hű fiában és az ő kitűnő, hűséges munkatársaiban, akik állandóan gyarapították, rendbehozták a megnyomorított csonka országot, emelték kultúráját, áldozatkészséggel megszervezték kitűnő hadseregét. Munkájukkal elérték azt, hogy a nagy népek barátsága és rokonszenve szállt nemzetünk felé. Meg kell érteni mindannyiunknak, hogy a megnagyobbodott hazában nem kevesebbet, hanem még sokkal többet kell dolgozni és több áldozatot kell hozni nemcsak önmagunkért, hanem azokért a testvéreinkért is, akikért imádkozni, akikre gondolni kell éjjel és nappal. A felszabadult hazában hozzátok intézett újévi első pásztorlevelem legyen felhívás a hű és áldozatos munkára. Vegyük számba hazánk, népünk helyzetét, igyekezzünk munkánkkal támogatni hazánkat, őrizzük m meg magunk között a békét, ápoljuk az egyetértést, irtsuk a bűnt, biztosítsuk a rendet és a fegyelmet. Mindenki vegye ki részét a munkából. A felszabadult hazában ez az első új esztendő és ezután minden esztendő legyen a boldog, egyetértő, örvendő munkának és szolgálatnak áldott esztendeje. % Kicserélik a magyarpénzet iratanyag-megállapados püntényait Vörnle János rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a külügyminiszter állandó helyettese és dr. Otto von Erdmannsdorff rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, budapesti német követ, az iratanyag kölcsönös kiszolgáltatása tárgyában Berlinben 1940 július hó 17-én kelt magyar-német megállapodás megerősítő okiratait a mai napon Budapesten a külügyminisztériumban kicserélte.