Ujság, 1941. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-12 / 9. szám

A írók Ez jó dolog, amit éppen most olvastam Wilderól... A nagy angol költő néhány hétre kiment valamelyik barátjának falusi kastélyába, hogy ott csak az édes semmittevésnek élve, kinyugodja magát. Azonban már a harmadik napon egy nagy paksamétát hozott neki a posta: legújabb verseskönyvének kefelenyomatát, hogy a szedést hagyja jóvá, mielőtt a nyomást megkezdik. A költő reggel nyolckor hozzálátott a munkához és kettőig abba se hagyta. __ Sok hiba volt a szedésben? — kérdezte a barátja. — Nem mondhatnám — felelte a költő —, mindössze egy hibát találtam benne. _ És ezt csak hatórai kereséssel lehetett megtalálni? — Dehogy! — felelte Wilde. — Amint elkezdtem az olvasást, mindjárt észrevettem, hogy egyik versemnek az utolsó előtti sorában egy vessző alighanem felesleges . Nyolctól tizenegyig gondolkoztam ezen és végül úgy láttam, hogy az a vessző csakugyan felesleges, tehát kitöröltem... De azután kétségeim támadtak, hogy annak a vesszőnek a törlésével valóban jobb lett-e vers? Újra meg újra elolvastam, fontolgattam és további háromórai fontolgatás után abban állapodtam meg, hogy a vessző abban a verssorban helyén van, — tehát visszaírtam a szövegbe. Most már készért vagyok ezzel a nehéz munkával; délután visszaküldöm a levonatokat Londonba, — nyomhatták a könyvet.Nem minden szó ilyen skrupulózus. Az idősebb Dumast sohasem lehetett volna rávenni arra, hogy az írásából csak egy sort is töröljön. Tudvalevő, hogy regényei előbb újságban jelentek meg, folytatásokban és csak azután könyvalakban. Időnkint nagyon szaggatott stílusban irt és igen kedvelte a párbeszédet: — Ah, gróf úr, ön az? _ Igen, én vagyok. — Valóban? — Amint látja ... _ Ah, micsoda meglepetés! — Miért örvend olyan nagyon? _ Mert ön olyan jó színben van! — Ah, gondolja? — Oh, igen! — Nem hízeleg? — Kicsoda? _ ön! — Én? — Igen, igen! — Ah, dehogy! Mi ennek a stílusnak a magyarázata? Az író idegessége? Ah, dehogy! Elfogyott a pénze és a regény folytatás minden soráért egy arany frankot kapott, — azzal a semmiséggel, amit itt idéztem, egy perc alatt tizenöt aranyfrankot keresett. Nálunk Jókai volt olyan népszerű és olyan termékeny író, mint a franciáknál Dumas pére. Mikor a Nemzeti Kiadás száz kötete megjelent, ezt a nagy termékenységet az egész Magyarország világcsodának tartotta. Ki olvasott életében száz könyvet? Csak igen nagyon kevesen! A többiek szemében óriási nagy munka volt tehát száz kötetet megírni. Azonban az a száz kötet ötvenegynéhány év alatt készült és tartalmából egy napra nem igen jutott több, mint átlagban ötven sor . . . Ha ülés volt a képviselőházban, Jókai ott szeretett dolgozni, az ülésteremben. Beült a képviselői helyére, fiókjából kivette a kilalintásüveget, a tollat és négy szelet papirost — egy ivrópapírt négybe vágva — és akármilyen ..vihart zúgott körülötte, sebesen szántotta végig a negyedik papirosokat apró betűinek soraival és mikor készen volt vele (egy óra alatt), a terembiztossal kiküldte a kéziratot a folyosón várakozó szerkesztőségi szolgának. Ez volt a rendes napi munkája. Mi volt a titka annak, hogy ilyen rendkívül könnyen termelt? Az, hogy amit leírt, az már készen volt a fejében. Akik olvastuk Hammer nagy munkáját, az ozmán birodalom történetét, tisztában voltunk Jókai török tárgyú regényeinek forrásaival. De öt évvel ezelőtt Rafka László megállapította, hogy nagy regényírónk figyelmét még a Pitaval bűnügyi krónikái sem kerülték el: „A kalózkirály“, az „Egy szegény asszony története“, az „Egy az Isten“, az „Egy hírhedt kalandor a XVII. századból“, az „Egy halálítélet“, a „Mi van a föld alatt?“, „A bűntárs“, „Az átkozott ház“, s „A láthatatlan seb“ meséjét a Pitavalból kölcsönözte Jókai, amit éppen olyan kevéssé lehet kifogásolni, mint azt, hogy a Wenckheim Bélától, Nyáry Páltól vagy Tisza Kálmántól hallott történeteket feldolgozta. Jókai kéziratait a betliszedők többnyire megőrizték és az író halála után regényenként ötvenhatvan forintért árusították. (Egyik híres regényírónk ezen okulva, a nyomdából visszakéri a kéziratait, de félek, hogy ezekre vevők mostanában még nem igen jelentkeznek.) A magyar írók közül legrosszabb a kézirata Mikszáthnak és Kóbornak. Ha valaki megvenné Kóbor Tamás kéziratát, csak hosszas tanulmányozás után tudná elolvasni. Mindig bámultam azt a betűszedőt, aki olyan biztossággal olvasta Kóbor kéziratát, mint a gyógyszerész a receptet, de nem vennék rá mérget, hogy a szedő mindig azt olvasta, amit az író írt. Mikszáthnak az írása legjobban hasonlított ahhoz a cik-cakos vonalhoz, amit az automatikusan író hőmérő tűje karcol a papírhengerre: betűi mind egyformák voltak, csak az egyik magasabbra emelkedett vagy mélyebbre szállt, mint a többi; pontot, vesszőt nem tett se a betűk fölé, se a szavak közé. Egyszer éjszakai szerkesztő koromban szóltam neki, hogy az írásjelek hiánya miatt nehéz a korrektúrát ellenőrizni. Mikszáth leült az íróasztalomhoz és egy papírlapra a következő írásművet rögtönözte: — Itt egy sereg interpunkció — mondotta —, vegyen belőlük és tegye oda, ahova kell... Mikszáthnak tökéletes ellentéte volt Tóth Béla: mindig a legfinomabb merített papírra írt, a leghegyesebb tollal és a legapróbb betűvel, de olyan tisztán, hogy élvezet volt az írását olvasni. Soha egy betűt sem törölt a kéziratában, úgy ki volt alódolva minden szava, hogy márványba lehetett volna vésni. A lassúság rekordja Ambrus Zoltáné volt: művészi volt az írása, de nagyon lassan készült el vele. Ha este tízkor a színházból bejött a mesírása ???????.?? 1 1 1 I ! 1 I ! 1 I Luxus/ melltartó a nisH ideálja ÚJSÁG VASÁRNAP, 1941 JANUÁR 12 RUHA spamimellény, bőrnabát, esőkabát legolcsóbban (M CsKOHÁS J.&dzfe V., BÁLVÁNY UTCAI szerkesztőségbe, fél kettőkor még nem volt készen a húszsoros kritikája. Hogy ki ne hagyjam a legnagyobbat, elmondom, hogy Petőfi néha nagyon könnyen dolgozott, de néha rendkívül nehezen. Verseinek kéziratai elegánsak, nincs bennük egy betűnyi törlés sem. Azonban verseinek összes kéziratai mind másolatok, gondosan „letisztázott“ másolatok. Mikor egyszer Petőfi Nagyszalontán volt Aranyéknál látogatóban, Arany reggel Petőfi szobájába lépve csodálkozva látta, hogy a szoba padlója tele van széttépett papírdarabkákkal. — Mi ez, Sándor? — Semmi, barátom... Az este nem tudtam mindjárt elaludni, írtam egy verset... Petőfinek nagyon sok apró cédula kellett, ha verset akart írni; szakaszonként dolgozott, előbb mindig csak egy versszakot írt le és ha nem volt vele megelégedve, azonnal széttépte. Negyven, ötven, néha száz kísérlet után találta meg egy-egy versszak végleges formáját, ezt azután félretette és amikor minden versszak készen volt, az egészet lemásolta és a cédulákon levő eredetit nyomban megsemmisítette. A drágagyöngyök az osztriga kínos vajúdásából jönnek létre, az író is néha valósággal szenved, mikor remekművét létrehozza, de ha a mű sikerült, az olvasó nem is sejti, hogy ami előtte van, az sok fáradság eredménye. TÁPAY-SZABÓ LÁSZLÓ pontja, amelyen megtalálhatjuk egyensúlyunkat. Az irracionális erőket nem kívánjuk tagadni, de e kétszer kettőt, az értelem alaptörvényeit nem akarjuk többé nélkülözni. Hiszen ezek a racionális alaptörvények segítettek ki minket az őserdőből; velük szereztünk tüzet és építettünk házat; velük hoztunk létre tudományt, társadalmat, államot. Fölöttünk a csillagos ég, az irracionalizmus sötét fényeivel és Einstein görbe terével; szívünkben az ősi titok, az irracionalizmus hasonló építő és romboló erőivel; de a megvetett agyvelőben egyre követelőbb az a jogos és okos vágy, hogy ezeket az irracionális erőket a helyükre kell tennünk, a helyükön kell hagynunk fölöttünk és alattunk, de körülöttünk az értelemnek olyan zárt életét kell berendeznünk, melynek csak jól védett határain túl terülnek el az irracionalizmus vulkanikus és misztikus birodalmai, mégpedig a hit, a bölcselet és a költészet kormányzása alatt. Értelem és irracionalizmus új békekötésre készül. Filozófusok jönnek, gondolatok hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorulnak... a bergionizmus maholnap talána múltélesz, de minden mélyen átélt gondolatból mégis megmarad valami: a szándék, mely teremtette, a lélek, mely megalkotta. Kikutathatatlan titok, hogy ki a teremtő; Bergsonba beleélve magunkat, mintha azt kellene mondanunk, hogy valóban a teremtő lendület vetületei, múló eszközei vagyunk, szájak, agyak, melyekre hol a dadogás, hol az ékesszólás parancsa jutott. A szavak elhangzanak, a gondolatok kisugároznak s kikutathatatlan titok, miért fordulnak gyakran a visszájukra, hatásukban miért ellenkeznek a szándékukkal, s miért válnak néha bumeránggá is, amely azt is megüti, aki nemes, hasznos, teremtő szándékkal világgá bocsátotta. Az is kikutathatatlan titok, hogy miért nincs még meg az igazi és végleges hatásuk Bergsonnak és mindazoknak a filozófusoknak, akik előtte oly számosan éltek .. . Mit akartak? Elsősorban megfejteni a titkot rzámutatni, feltárni, megoldani. Az embert szebbé, jobbá, gazdagabbá tenni. Miért oly sikertelen ez a folyton megismétlődő erőfeszítés? Mintha hiányoznék valami az emberiség, az emberi lélek pedagógiájából, egyének, nemzedékek, népek neveléséből, aminek hiánya eleve hatástalanná, szinte reménytelenné teszi a legnagyobb szellemek művét is. 1. Azt hallottam, hogy Bergson, Proust és Ieon Blum unokatestvérek. Bergson filozófus volt, Proust a huszadik század regényírásának legnagyobb művésze, mindenesetre a múlt század regényformájának betetőzője és lezárója. Blum pedig a Versaillest követő Franciaország egyik ké,befolyásosabb politikusa. Furcsa sejtelem, valamely irracionális nyugtalanság motoszkál bennem. Mintha ez a három rokon az emberi lélek három, egymást keresztező tevékenységének közös gyökerére mutatna. Az egyik bölcselő tudós, a másik művész, a harmadik politikus. Ki az, aki épít? Ki az, aki rombol?... S mikor jut már el oda az ember, hogy ez a három tevékenység harmonikusan összefog egy jó világ berendezése, az ember felemelése érdekében? Így jutunk vissza a pedagógiához. Egy filozófus sírja mellett írta FÖLDI MIHÁLY a szervetlen anyagnak holt részét tudja felfogni, nem pedig az életek amely lényegében alkotó aktivitás és ennek következtében nem zárható határozott fogalmakba. A mechanikus időszemlélettel (temps longueur) szemben Bergson megalkotta az élmény, a tartam (durée) fogalmát, melyben a lelki jelenségek lejátszódnak és élesen elkülönülnek minden térbenitől, mindentől, ami számokban kifejezhető. A lelki lény valami folyékony, fogalmakba nem szilárdítható, elemezhetetlen sokféleség; az életet csak saját átélésünkkel, csak intuícióval foghatjuk fel A világegyetemet is; ez is él, növekszik teremtő fejlődésben és szabadon tárja ki magát a benne rejlő életösztön, az élan vitat akarata szerint. A szakemberek azt is részletesen kimutatnák, hogy Bergsonban a francia bölcselet visszahatolt a klasszikus német filozófiához, Kanthoz, Schellinghez, Hegelhez. Bergson hatása rendkívül nagy volt a hazájában is, annak határain túl is, hamarosan az egész világon. A bölcselet nagy otthona, a német tudomány gyorsan felfigyelt rá, műveit sűrű egymásutánban fordították, egyik könyv elé Windelband írt bevezetést. Hosszú esztendők következtek, amikor hatalmasan befolyásolta az emberi gondolkodást. Bergson divat rohant végig a világon; egy-egy gondolata, kifejezése, szava, átment a köztudatba (tartam, intuíció) és mély gyökeret vert a tömegek lelkében is. A szakemberek egy idő óta a múlt jelenségének tartja s beszorítják a gondolkodásnak abba akorszakába, mely a múlt század utolsó évtizedében kezdődött és körülbelül a mi századunk első negyedében ért véget. Tudományos szempontból ez talán igaz is, de ha elfogulatlanul vizsgáljuk a ténye A francia bölcs és bölcselő, aki ezen a héten megvált az anyagi világtól, már régóta nem mutatkozott az emberek között. Törékeny alakja szinte láthatatlanná vált, eltűnt házának csöndjében, magányában, ahol csak kivételesen fogadott egy-egy látogatót. Teste elfáradt, beteg volt. Anyagi erőinek sorvadását a bölcs nyugalmával szemlélte: kopik és múlik a szerkezet, amelyet a szellem teremt, hogy megnyilvánuljon, hírt adjon, örök életének, állandó teremtő erejének néhány feladatát elvégezze, így, el-ellankadva, betegen is majdnem nyolcvankét évig élt. Nagy, széles feje, aránylag kis arca volt. Sűrű szemöldöke két félkörben erősen kiemelkedett: fölöttük félkör alakú, majd hosszú, egyenes ráncok futottak fel kopasz koponyájára. Gömbölyű szeme fátylak mélyén izzott: félszeme mintha állandóan befelé fürkészett, bal szeme pedig mintha az elérhetetlen messzeségbe kalandozott volna. Hosszú, lefelé szélesedő orra úgynevezett angolosan nyírott, tömött bajuszra hajolt; finom metszésű szája zárt és mozdulatlan volt, szinte mint egy határozott véna) egy névaláírás alatt. Magas, zárt gallért viselt, mely eltakarta a nyakát és amelyen gyakran megpihent széles, finom álla. Nyugalom és feszültség, értelmi és álom, komolyság és derű tanyázott az arcán, rendkívüli, elválaszthatatlan keverékben. Ez a fej most már nincs többé. Egy francia temetőben új sírtástak és ráírták: Henri Bergson, 1859—1941.2. világ Rossz időben halt meg, a ma keveset törődik a filozófusokkal, bár azt állítja, hogy a fegyverek harca mögött világnézetek is bombázzák egymást. Tíz évvel ezelőtt, általában a régi békében napokig, talán hetekig is tárgyalnák ikét, azt kell megállapítanunk, hogy életét, ismertetnék működését, mél' Bergson gondolataiból a mi törtétannak gondolatait. Részletesen elmondanák, hogy megalapítója volt az új spiritualizmusnak, amely a szellemi élet ősi létét és önállóságát tanítja. Az agyvelőt, csak mint egy gépies eszközt használja a gondolkodás. Az értelem csak a merevet, nelmi korunk életszemléletéhez és sok eseményéhez egyenes út vezet. A modern spiritualizmus megalapítója az elburjánzott racionalizmus, a mindenen uralkodó gépies 4. szemlélet idején felszabadította az irracionalizmus és misztikum erőit. Hatalmas csapásokat mért az értelemre és ledöntötte trónjáról, melyen a 18. század óta szinte korlátlanul uralkodott. Bergson — vagy a benne megnyilvánult teremtő erő? — alkalmatlannak nyilvánította erre az uralomra. A mai tudomány már nem követi Bergsont útjának végéig s azok is tapasztalatok, melyeket időközben szereztünk, azok az élmények, melyeken az elmúlt negyedszázadban átestünk, támogatják a tudományt fölülvizsgáló munkájában. Ha nem is kívánunk korlátlan jogkört biztosítani a racionalizmus eszközeivel, tapasztalattal, kísérlettel és logikával dolgozó értelemnek gondolkodásunkban és életünkben, az irracionalizmusnak és misztikumnak sem tudjuk teljesen átengedni magunkat. Beláttuk azt, hogy a tiszta értelemre, a szigorú racionalizmusra nagyobb szükségünk van, mint valaha s a méltó helyéről kizökkent irracionalizmus teljesen felborítja életünket, szemléletünket. Abban a megvetésben, amellyel Bergson az értelem és a tudomány ellen fordult, több volt a lendület és a költészet a helytálló bírálatnál. A bergionizmusból végül számos kelletlenül misztikus, ábrándozóan romantikus irányzat sarjadt, amelynek törekvései nagyrészt nemesek voltak, de zavarosságukkal, főként pedig túltengésükkel kultúránk alapjait veszélyeztették. Ez a veszedelem az irodalomban, a tudományban és a történelemben is bekövetkezett; egyik fejezetét most éljük át. Úgy látszik, a szellem és a történelem hegeli ellentétei törvényszerűek, de a kiegyenlítődés sem szokott elmaradni. Sok jel arra mutat, hogy az emberiség most készül rá; a gondolkodás iránytűje a szintézis felé mutat. Szűknek éreztük az értelem börtönét a század elején s ki akartunk szabadulni belőle; börtönünket úgy romboltuk szét, hogy magunkra zúdítottuk az egész házat. Az értelemből az irracionalizmuson és misztikumon át az értelmetlenségig jutottunk: a gondolkodás most már igyekszik visszafordulni és eljutni arra a középső Téli 7 napos kedvezményes tartózkodás a hátrában: Náfratiszán 71. Hátraföreden 50 . való elhelyezéssel . . . ] Jelentkezés indulás előtt 2 -3 nappal. Kizárólagos jelentkezés ÚJSÁG UTAZÁSI IRODÁJA V. Gróf Tisza István útra « Tel 181-004