Ujság, 1941. szeptember (18. évfolyam, 199-222. szám)
1941-09-02 / 199. szám
KEDD, 1941 SZEPTEMBER 2 ÚJSÁG Széchenyi és Kossuth írta Jánossy Gábor Moffo. Hazája szolgálatának volt szentelve egész élete és Isten megjutalmazd fáradozásait. Fölvetve szavától a nemzet, néhány év alatt jóvátette századok mulasztásait. Soha egy rövid emberéletnek nagyobb eredményei nem voltak, soha egy polgár nemzetének hálájára érdemesebbé nem tette magát. Eötvös József báró A Széchenyi-esztendő ránk köszöntő ünnepi heteiben és napjaiban — e tündöklő magyar lángelme születésének másfélszázadik fordulóján, az ünnepi könnyes megemlékezések, a kegyeletes és hódolatos beszédek és írások sorozatában bizonyára említés történik a magyar renaissance, az ébredés korának s azt követő nemzeti megújhodásnak Széchenyi mellett másik gigantikus héroszáról, a negyvennyolc legendás vezéregyéniségéről, kit a megváltott, emberré, szabaddá tett magyar nép édesatyjának nevezett eldalában és érez szivében s annak érzi őt örökkön örökké — mondom, szó esik, említés történik a nemzeti kegyelet ünnepnapjaiban Kossuth Lajosról is és a két magyar lángelmének a nemzeti ébredés és újjászületés, a kor méhében fogant szabadságreformok kivívása körül való harcairól, egymással való szellemi küzdelmeiről is, amely küzdelmek a magyar politika és publicisztika legragyogóbb lapjait tölti ki a haza históriájában. A két tüneményes lángelme, a két titán tulajdonképpen egy után haladt, egyet akart: felébreszteni az elmaradt nemzetet a tespedés, elernyedettség, az elmaradottság sorvasztó nyavalyájából, abból a megmerevedett, dermedt állapotból, melybe a kuruc szabadságharcok után, I. Lipót és utódai alatt jutott, amint Kossuth Lajos 1848 április 2-án tartott követi ülésen mondotta: „Nem volt-e nálunk századokon át antinacionális hatalom? Nem kisértetett-e meg Mária Terézia sima kezeivel a cirógatás elaltató rendszere s József alatt a vas abszolutizmus?“ Amit a nemzetek vezetői, a magyar nyelvnek a közéletben, országgyűlésen és last but not least az irodalomban való érvényesüléseit a nagy nyelvreformátor Kazinczy és társai, a bécsi testőrök, Berzsenyi, Kölcsey cselekedtek irodalmi téren, amit a rendi országgyűlésen egy Wesselényi, Felsőbüki Nagy Pál, Bezerédj István s maga Kölcsey, Kossuth, Széchenyi, Deák követeltek a hatalomtól, a bécsi udvartól, a Metternichek megkövesedett és a magyar alkotmányt és állami függetlenséget végső veszedelemmel fenyegető centralisztikus államrendszer konok védelmezőitől, azt a titáni munkát Széchenyi és Kossuth a politika síkján, a sajtóban, a követi gyűléseken, apostoli küldetésszerűen, prófétai hivatásképpen, az aléltságából felébresztett nemzet tapsai között folytatták és végezték el a nemzet feltámasztása és újjászületése beteljesedéséig. Kossuth azt mondja Széchenyiről — mint azt Lengyel Ernő e lapokon ragyogó emlékezésében megírta —, hogy „ujjait a kornak ütőerére tette és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom őt — Kossuth szavai — a legnagyobb magyarnak“. És mint föntebb mondottuk, tulajdonképpen egyet akart végső célban, vagy a lényegben mindkét titán, mert Széchenyi „legédesb atyai érzések közt ismeri el a magáénak Kossuth elvi törekvéseit“. És amikor Széchenyi reformeszméi, gazdasági, technikai tervei a „Hitel, Világ, Stádium —■ e három nem kézzel irt könyvmoly bölcsei, tanít, de a lét és nemlét közti határon egekbe nyúló hármaspyramid!“ — megjelenése után forrongásba hozzák a nemzetet s Kossuth Pesti Hirlapjában lángra gyújtja nemzetét a népjogok, a szabadság, az állami függetlenség, a kor nagy eszméi iránt való szent lobogásában, mely az entuziasmusig hinti a magyar szivekbe ébresztő, gyújtó és lelkesítő lángját — akkor Széchenyi a nemzet életét, létét s az ő reformjai sorsát a forradalom pusztító viharától megóvandó, szenvedelmes, vesékbe vágó, a nemzet vezérének, a körülrajongott Kossuthnak személyét se tekintő és kímélő támadásokat intéz Kossuth ellen, aki az általa három év előtt legnagyobb magyarnak elnevezett és tartott Széchenyinek többek között ekként válaszol: „A nemes gróf, ki két esztendő óta, hogy t. i. a Pesti Hírlapot szerkesztem — engem szóval és írásban számtalanszor Robespierrenek, Dantonnak, Maratnak és hazagyilkosnak és mit én tudom, mi mindennek irt és kiáltott és ellenem mindenkit felzuditani törekedett — én ezen bánásmódját (felemelt fővel, nyílt homlokkal mondom) soha, de soha nem viszonzom és viszonozni nem fogom.“ (Kossuth Pesti Hírlapja, 1843. évi 216. szám). És a Jelenkor újabb Széchenyi támadásán a P. H. 1843. évi 309. számában ezeket feleli Kossuth: „Részemről biztosíthatom a nemes grófot, hogy folytassa bár, ha úgy tetszik, megtámadását s tépje ügyemet és személyemet, amint tetszik — mégis valahányszor a nemes gróf honunk boldogságának épületét positiv munkálkodandik s homokhordó napszámosokra szüksége leszen (lett pedig, mert oly nemzetnek vagyunk tagjai, amelynél semmit, rólunk, nélkülünk!) — a százezrek között, kik a gróf vezéri szemére örömest függesztik tekinteteket, sok erősbet igen, de hűbb napszámost nem talál, mint én.“ A két lángszellem — mint mondottuk — különböző utakon, de egy cél felé törekedett. Mind a ketten felrázni akarták és felébresztették az elfáradt és elaltatott nemzetet évszázados letargiájából, elmaradottságából, közönyéből, tunyaságából s a legnagyobb magyar gazdasági, technikai, szociális reformok gyorsütemű megvalósításával kívánta a nemzetet a megújhodás s talpra állás, a megerősödés útjára vezetni. A másik titán, a magyar nép édesapja, Kossuth, a népjogok, a szabadság, az állami önállóság, függetlenség kivívása, az alkotmány korszerű reformja által, a helyi önkormányzat elevenné, tartalmasabbá, gerincesebbé tétele által óhajtotta a nemzet létét, megerősödését, nagyságát, ellenálló erejét biztosítani. És találkoztak a nagy célkitűzésekben, abban, amit Kossuth Lajos 1846-ban Heti Lapjának 60. számában ezekkel a biblikus, ezekkel az imádságos szavakkal fejezett vala ki: „Honszeretet! Keblünk szent érzelme! Te ki nem alhatál e honnak fiaiban. Midőn a pártszenvedély vihara ellenséges táborba szállít, kik polgárilag testvérek vagyunk, midőn az önzés sugalmai megerőtlenítik a hazafiság érveléseit, lehetnek pillanatok, hogy a hazafiság templomában megritkulva imádkoznak a honszeretet hívei, elhagyott koldusokként, de e templom Istene nem semmisült meg, mivelhogy temploma néha üres: egy nagy perc sikrása fellobbantja újra a magunkbaszállás lángjait és az ellenséges tábornak harcosai és a pillanatnyi önzés rabjai áhítattal omlanak az oltár zsámolyához, szivek szivéből rebegvén: „Te neked élned kell obbon, élned mindenekfelett, habár áldozatul hulljunk is életedért.“ Egyek valának ők, a két Titán, magyar népünk örök tanítómesterei, a haza, a nép önzetlen szolgálatában példaképeink és ragyogó ideáljaink, az elvi kérdésekben, abban, amit Kossuth ezekkel a tacitusi szavakkal fejezett valaki: „A haza népének mindnyájan tagjai vagyunk s ha nem a nép végett van a státus, én nem értem, mi végett van. Bizony, bizony, mondom, minden jószándéku törekvésünk hazánk jövendőjének biztosítására, „pengő érc és csengő szimbólum“, ha a néppeli egyesülés morális alapjára nincs fektetve.“ (Kossuth Heti Lapja 1848. évi 60. szám.) És Széchenyi szavai szerint — amiben a halhatatlan szabadsághős és kon- A négylevelű lóhere írta Fehér Jenő Azt mondják, hogy a szerencsét nem lehet hajszolni, a szerencsébe nem lehet belekapaszkodni, a szerencsének kell az emberbe belecsimpaszkodnia. Rendszerint azonban a szerencse egy kicsit sokat várat magára, olyannyira, hogy az ember alig is tudja kivárni és ilyenkor nem csoda, ha egynémelyek maguk felé próbálják terelni a szerencse szekerét. A szerencse erőszakolása kedvéért szívesen lesz az ember babonás s valóban a szerencsekergetők a legbabonásabb emberek. A szerencse meghódításának harcában egynémely varázseszköz nagy népszerűségnek örvend. A küszöbre szegezett, talált patkó megnyitja az ajtót a szerencsének. A pók is szerencsét jelent. Hallal álmodni a szerencse jele. Ebben a szakmában vezetőszerephez jutott a négylevelű lóhere. Minden lóherefaj háromlevelű. A háromlevelűség a lóherenemzetség törvénye. Ezt fejezi ki latin neve is: a Trifolium. Ha nagyritkán valamelyik tövön egy négyes levél jelenik meg, az már rendellenesség, a természet játéka, éppen oly torzképződmény, mint a háromlábú tyúk, a kétfarkú gyík vagy mondjuk például a hatujjú ember; az előbbi ha nem is oly ritka, mint ezek, de legalábbis oly szórványos, mint a jószerencse. Magában véve az, hogy valaki egy négylevelű lóherét talál: szerencse. Ha pedig az úgynevezett szériaelmélet alapján állunk, vagyis azt valljuk, ami oly gyakran bevált, hogy valamint a baj nem jön sohasem egyedül, a szerencse is sorozatban jelentkezik, egyik hozza vonja a másikat, az a szerencse, hogy négylevelű lóherét találtunk, megindítója lehet egy szerencsesorozatnak. Persze, a szériaelmélet is csak amolyan szerencseelmélet, mely a gyakorlatban éppen akkor nem válik be, mikor a legjobban bízunk benne. Én még nem láttam oly embert, kinek a négylevelű lóhere különösebb szerencsét hozott volna, mégis nagyon sokan, különösen nők és gyermekek űzik a négylevelű lóherekeresés délibábidéző sportját. A vidéki javasasszonyok a négylevelű lóhere egyéb varázserejét is ismerik. Egyszer meginterjúvoltam egy ilyen iratosasszonyt, aki az iratosfüvek ezernyi alkalmazását tudta, az a következőket mondta el nekem néhány fillérért: — Aki Szilveszter éjszakáján négylevelű herét tesz feje alá, amit álmodik, valóra válik. És mi lesz, ha az ember rosszat álmodik? — kérdeztem az iratos boszorkányt. — Semmi baj nem lesz, a szilveszteri szerencsemalac, a négylevelű lóhere konkurrense, mindent jóvátesz. Elhallgatott, nem akart semmiképpen sem továbbvallani. Észrevette, hogy belenézek kártyáiba. Megtoldtam húsz fillérrel a honoráriumot, aztán vontatva, lassan megeredt a nyelve. — Napfordulókor, az Ave Mária beharangozásával szedett négylevelű lóhere vőlegényhez segíti a leányt, menyasszonyhoz a legényt. — Ez a javaslat is sántikál, mégpedig erősen. Nem mertem neki megmondani, hogy az a lány vagy legény, aki erre a szerencselóherére vár, elvárhatom, amíg bele nem őszül. Hogy nem tettem megjegyzést erre a csavaros észjárásra, ■ tovább darítfe — Az a leány, aki jövendőbelije keresztnevét akarja megtudni, tegyen négylevelű lóherét a cipőjébe, álljon ki a keresztútra és tudakolja, meg az első arra menő férfi keresztnevét. Az lesz az! Ellenben, ha kiválasztottja cipőjébe bele tud lopni egy négylevelű lóherét, az úgy fogja szeretni, hogy mindig a sarkába lesz és egész életre hűséges is marad, ha maga is kék selyemzacskóba varrt négylevelű lóherét akaszt nyakába oly módon, hogy az szíve táján feküdjék. Darált őszi pirtyósága, darált, darált. A fentieket keverte, mint a cigányasszony az ördög bibliáját, aztán valami tamáskodást vehetett észre arcomon, hirtelen elvágta mondókáját: — Hát igen, ilyen nagy legény a négylevelű lóhere a mi birodalmunkban, fejezte be az öreg némber. — Tud-e valamit arról — szegeztem neki a kérdést, — hogy, ahol a vénlányok megfogyatkoznak, ott alig hoz magot a lóhere. Valami huncutságot sejtett a kérdés mögött és kiutat keresett, mint a verem sarkába szorított farkas. Csontos ujjaival a levegőbe kapaszkodott, mintha repülni készült volna, csak éppenhogy a seprő hiányzott alóla. — Nem? — No látja, Ágnes néne, pedig az így van, valamelyik más országbeli tudós jött erre rá. Aztán elmondtam neki a lóhere problémáját, amiből kiderül, hogy ez a növény s vele együtt a mezőgazdaság vallja kárát annak, hogy a négylevelű lóherének oly nagy a szerelmi varázsa. A lóhere tudvalevőleg igen fontos takarmány. Szívesen eszi a ló, meg a marha s jól meghízik tőle. Némely vidéken azonban nem hoz magot, vagy igen, csak keveset és igy vetése, szaporítása, sűrítése bizony gondot okoz a gazdáknak. Ennek oka abban rejlik, hogy a virágját, a szép piros fejecskékbe tömörült pillangós virágokat csak és csakis a poszméhek termékenyitik meg, melyek bizony némely határban elég szórványosan jelentkeznek. A háziméh a legszorgalmasabb virágmegporzó rovar távoltartja magát a lóhere virágaitól, mert szivókája oly rövid, hogy nem éri el a mézet és csak esetlenkedik a virágokon és tölti a drága időt hiába, amit pedig a szorgalmas rovar nem szívesen tesz, így inkább rá sem száll a lóherére. Sok természetkutató, beleadta az eszét abba, hogyan lehetne rövidebb csövű virágokat kitermelni vagy hosszabb szivójú méheket kitenyészteni. Ezek a kísérletek eddig nem vezettek eredményre. Hogy miért fogyatkoznak meg néhol a lóhere megporzására oly fontos poszméhek, annak okát egyik tudós az egerek, mezei egerek, pockok elszaporodásában látja, melyek a poszméhek földalatti fészkeit nemcsak szétdúlják, hanem meg is eszik. El tudok képzelni egérjárásos vidéket és esztendőt, mely alaposan kiirtja a poszméheket. Az egerek egyik legszenvedélyesebb pusztítója a macska, még a mezei pockoké is, hiszen tudott dolog, hogy a házimacska szorgalmasan kijár a falu alatti gyepükre egerészni, bogarászni. Az is tudott dolog, hogy a vénlányok, a vénkisasszonyok mennyire szeretik a macskákat. Még arra is képesek, hogy a sokkölykes anyamacska minden cicájának megkegyelmezzenek, holott mások a fölösszámuakat elölik. Így kerül összefüggésbe a lóhere magtalansága a vénkisasszonyok macskakedvelésével és annak a természettudósnak, aki ezt megállapította, nemcsak fantáziája, de nagyon jó üzeme is volt, s továbbá bizonyára szerencséje is, hogy oly körülmények között tanulmányozhatta a lóhere problémáját, melyből ez az érdekes láncolat kiviláglott. Ágnes néni szót értett, belátta, hogy a háromlevelű lóherének nem érdeke a négyes levél fejlesztése, mert a négylevelű lóhere szerelmi varázsa hamar pártához juttatja a lányokat és, bizony nagyon megfogyatkoztatja a vénlányokat, velük együtt az egereket pusztító macskákat. Az elszaporodó egerek nemcsak a termést pusztítják, hanem kiölik a környék poszméhnemzetségét s vele együtt megy tönkre a lóhere is. Ágnes néni lelke rajta, mert biz meglátszott ezerlánczi arcán, hogy nem hiszi el az én tudományos fejtegetéseimet, én meg nem hittem el az ő javaslatait. Lévén pedig nagy keletje és magas árfolyama a négylevelü lóherének, élelmes kertészek hamisitják is. Egész éven át kapható virágüzletekben a négylevelű szerencselóhere a cserépben. Ennek aztán minden levele négy lemezű. Nem is lóhere ez, hanem madársóska, melyet magról nevel a kertész. Érdemes-e megvenni? Hoz-e szerencsét? No, annyi köze neki is van a szerencséhez, mint a négylevelű lóherének. A vén javasdámának azonban valamelyes igaza mégis van. Igaza annyiban, hogy a vénkisasszonyokig terjedő következtetés láncolat eme végső pontját humorosan kell felfogni. A leányok csak menjenek férjhez. Macskák és egyéb egérpusztító eljárásokról más módokon is lehet gondoskodni. Hiszen ha csak erről lenne szó, már régen nem volna lóhere probléma. De, mivelhogy tényleg van, törjék rajta fejüket a tudósok. 3 Naponta S Hbadán! 4 és 8 órakor Hétköznap d. n. gyermeknek nagy kedvezmény! Jegypénztár: 221-444 és 420-364. Városi Jegyárusítás: V., Berlini tér I. Jegyiroda T. 111-111 és Stádiumnál. VIII., Jóssef-körút 5. » fÉNYES CRUHISZ geniális vezértárs, Kossuth is egy volt vele — hazánknak ingadozás nélküli átvarázsolása egy elkopott, félig-meddig feudális, félig-meddig alkotmányos szövevényből, emberhez illő s minden álfénytől kitisztult képviseleti rendszerre — ez volt a cél —, hogy mindenekelőtt ránk virrad-