Ujság, 1942. április (18. évfolyam, 74-97. szám)

1942-04-01 / 74. szám

SZERDA, 1942 ÁPRILIS , ÚJSÁG Leire! Várad te. írta Barcs Sándor Kedves Barátom, hosszú leveledben — mely valóságos vádirat ellenem — olyan kérdéseket vetettél fel, melyek meghaladják kettőnk köreit és a nyilvánosság elé kívánkoznak. Ha megengeded tehát, így válaszolok mind­azokra a szemrehányásokra, gyanúsításokra, lebecsmérlő jelzőkre és „észretéríteni akaró szándékokra“, melyekkel leve­ledben illetsz s igy igyekszem megmagyarázni „konok és ért­hetetlen“ magatartásomat; ki­csit felemelem azokat a csil­lámló vád­köveket, melyek csak úgy géppuskázzák magukból a „korszellem“ gyanús fényét s nagyító üveggel — mint gondos ékszerész a felkínált brillián­­sot — minden oldalról meg­vizsgálom. Hátha hamisak ezek a kövek?... Első megállapításod mindjárt olyan területre ragad, mely ve­szedelmes talajt nyújt min­denféle feltételezésre és érzel­gős képzelődésre: szemembe vágod, hogy elszakadtam Vá­radtól, nem értem meg a város lelkét, kiléptem kövei közül még a román megszállás alatt, azóta uj arcok tűntek fel s régiek buktak le a feledés jó­tékony homályába, az uj kor uj szelleme megtöltötte a lelke­ket: az uj világ sodra, mely magával ragad mindenkit és eltiporja a tétovázókat és álmo­­dókat. „Te elszakadtál Várad­tól, te mindezt nem érzed“ — irod s egy kis sajnálkozás ve­gyül hangodba, finoman, mint három-négy csepp vörösbor egy pohár vízben ... Nos, bará­tom, hidd el, hogy én sosem tagadtam meg szűkebb hazá­mat. Nem is hiszed, mily büsz­kén kérkedtem azzal, hogy vá­­radi vagyok, milyen nyílt és dacos lokálpatriotizmussal vág­tam az érdeklődő szemébe ezt a szót: Nagyvárad, s mily el­ismerő bólintással fogadták mindenütt. Mert jól tudtam, várnainak lenni — rangot je­lent, rangot és kötelezettséget, bizonyos szellemi képzettséget és bizonyos emberi magatartást, a szabad magyar férfi bátor hit­vallását s örök eljegyzést azzal a harccal, melyet a haladó gon­dolatért vívunk. Kedves Barátom, a mi Vára­dunk rossz utcakövein Ady Endre sétált borongó fővel, Szabó Dezső makacs, hatalmas egyénisége oktatott a volt reál­iskola falai közt és szegény Juhász Gyula a kávéház már­ványasztalán irta szép, szo­morú verseit. Itt dalolt Dutka Ákos és Em­őd Tamás, itt csírá­zott és növekedett a Holnap hite s az élharcosokat komoly, szélesrétegű intellektuális gárda vette körül. Aztán ne feledd: a Tiszák fellegvára is voltunk, azoknak a kemény, puritán és becsületes férfiaknak szorosab­ban vett otthona, akikkel ha a politika terén nem is értettél teljesen egyet, jellemüket min­denkor csodálhattad, becsül­hetted és tisztelhetted. Persze ezt a korszakot már csak az öregebbek beszédeiből, könyvekből, elmélázó vissza­emlékezésekből ismerem, de a kor szellemét és lelkét felszív­tam, mint a virág illatát, mely egy életre megrészegített és megragadott, mely felnyitotta szemem, hogy látva-lássak s hogy biztos léptekkel járjam Adyék útját. Ez a váradi szel­lem, Kedves Barátom, ez bizto­sította számomra azt a bizo­nyos rangot, mely kötelezett­séggel jár, ezt vallottam min­dig és vallom még ma is: hogyan szakadhattam hát el töle. Félek azonban, hogy Te nem is erre a szellemre célzol (hiszen magad biggyeszted elé az ,,uj“ jelzőt), félek, hogy az a szellem, melyet leveledben oly gőgös rátartisággal említesz — s melyet én bizony-bizony megtagadok —, nem is uj, nem is váradi, sőt nem is magyar. Mi több: egyáltalában nem is szellem. Látom, most hevesen tiltako­zol s tudom, szórohamot intéz­nél ellenem, ha szemtől-szembe állnánk. Ugyanígy tiltakoztam én levelednek annál a bekezdé­sénél, amikor felszólítasz, hogy tegyem le a tollat, adjam fel a kilátástalan küzdelmet, térjek meg, mint tékozló fiú s „kétség­telen intelligenciámat“ hasznos dolgokba fektessem, keresked­jek valamivel, vagy ha ez nem ízlik, akkor kövessem eszmé­nyedet, az egykori bankvezért, aki „politikai éleslátásával ki­tűnő sanszokkal néz a jövőbe“. Hogyan, Kedves Barátom? Te tényleg azt hiszed, hogy az író elárulhatja tollát, megtagad­hatja lelkiismeretét, eladhatja becsületét s máról-holnapra le­vetheti elveit, mint kígyó a bő­rét? Te valóban arra számítasz, hogy valaki megtagadja egész szellemi hagyatékát, megtagadja történelmi nagyjaink egész so­rát, sutbadobja Bacsányit, Pe­tőfit, Adyt, Józsefet? Vájjon nem akkor ellenkeznék homlok­­egyenest a váradi szellemmel — a Holnaposok és Tiszáék szellemével —, vájjon nem akkor tagadnám meg váradi rangomat, ha neked fogadnék szót? „Nincs semmi értelme — írod — ennek a makacs konzerva­tivizmusnak. Elveid maradtak a mai kor szociális köve­telményeivel szemben!“ Igen, tényleg van bennem — s bará­taimban, akik ma mindenesetre a magyarság szellemi elitjének számítanak —, van bennük vala­mi „makacs konzervativizmus“, feltétlen magyarságunk és ma­gyar világszemléletünk. Ez tény­leg maradi vonás, hiszen évszá­dok óta öröklődik. De remélem, nem ezt veted szememre? Ami pedig elveim maradiságát illeti, arra nézve nem üzenhetek mást, csak azt, amit már többször megírtam — legutóbb a már­ciusi gondolatra célozva —: nem lehet pálcát törni olyan elvek felett, melyek még nem telje­sültek be. A szociális követel­mények gondolatát viszont egyszerre kisajátítottátok. Te na­gyon jól tudod, hogy világéle­temben szegény ember voltam, kopott ruhában és kopott ka­bátban jártam és mindig a leg­apróbb anyagi gondjaim vol­tak; nagyon jól tudod azt is, hogy mindig a szegényekért harcoltam, tollal és szóval egy­aránt, ma azonban nagyon so­kan beállnak a szociális eszmé­ket követelő üvöltő dervisek so­rába olyanok, akik mindig jó­létben éltek, akik csak könyv­ből ismerik — ha ismerik — a szegénységet s akik most úgy tesznek, mintha egész életüket a szociális eszmék megoldásá­nak szentelték volna s elhitetik, hogy a bankvezéri főhadiszál­lás párnázott ajtaja mögött egyebet sem csináltak, csak ke­seregtek a nélkülözők gondjai felett. Olvasd csak el József Attila „Vigasz“ című versét. És szívleld meg sorait: „Inkább se­gít a kutya szőre — a teríthető betegen — semhogy magát mi­értünk törje, — aki sorsunktól idegen.“ Kedves Barátom, én szeretem Váradot; bennem nagyon gyak­ran csendül fel—egészen mély­ről — Solveig hazavágyó dala s álmomban szemem előtt gyak­ran felpattannak a macskakö­ves kis utcák alacsony házsorai, látom a szőlőhegy görbe hát­­gerincét és szívom a város kel­lemesen, gyengéden és édesen fü­stszagú levegőjét. Mindez azonban csak kívülről Várad, a folytonosan változó város, épülő, csinosodó utca csuszamló domb... én valami olyasmit őrzök Váradból, ami örök s ami változatlan. Nem tudom, kit vallasz Te most a város szellemi vezéreinek, nem ismerem azt az intellektuális gárdát — bizo­nyára van ilyen. Ugyanúgy, mint a múltban —, amely a szellemi vezető egyéniségek köré csoportosul, nem ismerem a város új szellemi életét, még­is, tősgyökeresen váradi vagyok, büszkén és rangosan váradi s éppen ezért megfordítom a fegyevert, amit Te szegeztél a mellemnek: ne haragudj, de kételkedem abban, hogy Te ma­gad váradi vagy. Mert uj szel­lemről, korszellemről — egy és ugyanarról — nemcsak Vára­don beszélnek, de másutt is, például itt, a fővárosban is. Én azonban csak magyar szellem­ről beszélhetek, melynek egy különös, sajátságos-zamata vál­faja volt az a bizonyos váradi szellem, mely magyar is volt, szabad is, bátor is. S mely most nem külsőségekben nyilatkozik meg, hanem itt bent, mélyen a szívben ... Vádjaid és baráti intéseid pedig leperegnek rólam s nem hagynak nyomot lelkemben. S ha már jóakaratu kioktatómul szegődtél, engedd meg, hogy végezetül én is adjak neked egy tanácsot — hidd el, sokat ta­nultam, olvastam, láttam és ta­pasztaltam s nagy fáradsággal szereztem meg magamnak azt, amit Te szélsőséges újságjaidból készen kapsz: a világnézetet —, kíséreld meg, hogy ne csak ille­tőség és necsak külső kapcsola­tok szerint, de belülről is vá­radi légy, hogy nyugodt lélek­ dCzzzk JtixL 2a#­itheta*, ptaf Fogtam atyám kezét, Hosszúkás férfiujjait... Látom ma is, Amint számolni, rajzolni tanít. Fogtam leánykám kis kezét... Szelíd, hajlékony, csöpp kezek ... Mellettem tipegett És szólt: „Apám vezet.“ Fogtam sok hölgykezet... Fogtam anyám kezét, Hűvös, finom, szép lánykacsók... Utolszor egy borús nap alkonyán... Forró asszonykezek ... Szegény, hűséges, bús mártír kezét... Sok édes, csalfa csók ... — S meghalt anyám!... Az idealista írta Hidvéghy Ferenc A margitszigeti cukrászda előtt magas, jólöltözött borotváltképű fiatalember őgyelgett. Egyik cigarettát a másik után szívta. Látszott, hogy vár valakit. Jószágú, szép tavaszi délután volt. A Duna felöl hancúrozó kis tavaszi szellők iramodtak a sziget bokrai­nak. Valahol zene szólt. Egy érzel­mes sláger foszlányai úsztak a leve­gőben és siklórepüléssel szálltak a fogékonyabb szívekre. A fiatalember időnként fürkészve nézett a főút felé, azután tovább várt. Kit várhatott? Kit várhat egy fiatalember ilyen szép áprilisi dél­utánon a szigeten? Csak nőt. Egyszerre csak erős, figyelő pil­lantást érzett magán. Arrafelé nézett. Pillantása egy köpcös. Clark Gable-ba­juszos férfi éles tekintetével találkozott. A talál­kozás nem volt kellemes, a fiatal­ember nem is titkolta ezt, mert el­unva a dolgot odalépett a Clark Gable-bajuszosihoz. — Mit fiksziroz uram? Óhajt va­lamit? — De kérem, micsoda felelősség­­revonás ez? A borotváltarcú fiatalember tár­cájába nyúlt és névjegyet vett elő. — Rendelkezésére állok. Azzal sarkon fordult. A filmszínészbajuszos megnézte a névjegyet. PÁLFI PÉTER magándetektív — Uram, egy pillanatra! — kiál­totta meglepetten a magas, borot­vált után. Az visszafordult és csodálkozva nézett Clark Gable pesti másod­­példányára, aki ekkor már lelken­dezve sietett felé: — De kollega úr, ha tudtam volna ... — Kollega? — Hát persze — nyújtotta kezét a filmbajuszos — Bárd Béla ma­gánnyomozó vagyok. Nyomoz, meg­figyel, informál — tette hozzá csupa megszokásból. — Remek — rázta meg kezét a borotváltarca — akkor mindjárt informálhat engem valamiről. — Parancsoljon, kedves kollé­gám. — Maga kit figyel?­­ — Sugár Hugó megbízásából va­gyok itt. A borotváltarcú elnevette magát. — Szóval mind a ketten Sugár Hugóné önagyságát figyeljük. — Nem. Én egy magas borotvált arcú fiatalember figyelésére kaptam megbízást, ma délután ötre, itt a szigeten. Szóval, mint most kiderült, nekem önt kellett figyelnem. Hihetetlen. — Nem is olyan hihetetlen. Csak kissé ravasz. A férjnek bizonyára megvan az oka erre a gyanakvás­­halmozásra. Önagysága biztosan annyira veszedelmes szépasszony, hogy még az edzett magándetektívet is kísértésbe hozza. Az óvatos férj tehát már abban sem bízik, azt is figyelteti. — Szép asszony? — nevette el magát a borotvált. Azzal ismét a tárcájába nyúlt. — Csak nem akar megint provo­kálni? — Nem, erről szó sincs. Bár megérdemelné a szépasszonyok ne­vében. Fogja jóember, itt van önagysága fényképe. A kolléga rövid pillantást vetett a hölgy barátságtalan képére, aztán csendes kétségbeeséssel dünnyögte maga elé: — Egy ilyen nő is megcsalja az urát? — Dehogy csalja. Eddig még a legcsekélyebb dolgot sem vettem nála észre. — Hát akkor miért figyelteti az ura? — Féltékeny. — Erre a nőre? Hát őrült ez az ember?­­ — Nem. Csak idealista. A magándetektív bambán bámult kollegájára. — Nem értem. — Hát ide figyeljen. Ez az ember annak idején érdekházasságot kötött. — Ez az idealista? — Ez. Százezer pengő hozományt vágott zsebre az esküvő napján. — Hiába, vannak még ideálisan gondolkozó emberek. — Ne gúnyolódjék, még nem fe­jeztem be. — Tessék, folytassa. — A pénz közben elúszott. Sze­gény férj azóta féltékenységgel nar­­kotizálja magát. — Ezt megint nem értem. — Pedig egyszerű. Amióta a kár­tya, lóverseny és a nők a hozomány roncsát is elvitték, bebeszéli magá­nak, hogy ő szerelemből nősült. hogy osztélysorsjegyet rendeljen a Görge Frigyes Bank Rt. osztélysorsjegy-főárusítótól Budapest, IV., Kossuth lajos­ utca 4. (Városház­ utca sarok) Telefon 189-280 kel, megvetett lábbal állhass őrt a magyar rögön. Baráti aggodalmadat és félté­sedet pedig őszinte szívből kö­szönöm. S csak azt felelhetem rá, amit vallásom alapítója bí­rái előtt mondott: „itt állok, másként nem tehetek, Isten en­gem úgy segéljen!“ POLITIKAI ÉLET AZ ERDÉLYI PÁRT virágvasárnap­­ján választmányi üléseket tartott Szatmárnémetiben és Kolozsvárott. Teleki Béla gróf éiröklésével a poli­tikai élet időszerű kérdéseiről tárgyal­tak, majd a MÉP céljairól tartott előadást Antal István igazságügyi államtitkár. A párt története — mon­dotta az államtitkár — két csaknem egyenlő időtartamú korszakra oszlik. Az elsőt Bethlen István gróf állam­­férfiúi működése fémjelzi, a második korszak elindítása viszont Gömbös Gyula nevéhez fűződik. Gömbös Gyula új politikai módszerekkel — a fiatal­ság erejének bekapcsolásával, a közös­ségi érzés felkeltésével, a népi erők kifejlesztésével, a szociális gondolat hangsúlyozásával, a közvélemény szé­les rétegei politikai érdeklődésének felkeltésével, a baloldali radikális erők elleni harc nyílt felvételével — vitte a magyar politikát azok felé a célok felé, amelyek csak most kezdenek teljesekké válni az ország négyszeri meggyarapodásával és a magyar népi erők hatalmas kibontakozásával. Való­jában még ma is Gömbös Gyula kor­szakát éljük, nemcsak azért, mert a mostani kormányelnök úr — mint Gömbös Gyula egyik barátja és munkatársa — az ő világnézeti és politikai célkitűzéseinek továbbvitelére és megvalósítására vállalkozott, de azért is, mert az egész mai magyar politika, mind a külpolitikai vezetés­ben, mind a belső politikai cselekvés terén lényegében Gömbös Gyula ál­mait és elgondolásait valósítja meg. Ezután az Erdélyi Párt működésé­ről és a pártnak a magyar politiká­ban betöltött szerepéről szólt az államtitkár. Az erdélyi politikai gé­niusz — mondotta ennek kapcsán — három nagy értékkel gazdagította a magyar politikai gondolkozást: erő­teljes valóságérzékkel, történeti szem­lélettel és mélységes szociális felelős­ségérzettel. Az erdélyi politikai eszme­világ e három alapvető és értékálló tulajdonsága nagy nyeresége a mo­dern magyar politikai gondolkozásnak. 3 Magyar diplomáciai képviselet a nankingi kormánynál A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Kormányzó a külügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök előterjesztésére Tassi Végh Miklós rendkívüli követi és meghatalma­zott miniszteri címmel és jelleggel felruházott elsőosztályú követségi tanácsost, a tokiói magyar királyi követség vezetőjét. Japánra és Mandzsukuóra kiterjedő követi megbízásának meghagyása mellett a Nankingban székelő kínai nemzeti kormánynál való képviselettel követi minőségben megbízta. brácsa, cselló, nagybőgő hangszert­ár , naxoczi út 60

Next