Ujság, 1942. április (18. évfolyam, 74-97. szám)
1942-04-01 / 74. szám
SZERDA, 1942 ÁPRILIS , ÚJSÁG Leire! Várad te. írta Barcs Sándor Kedves Barátom, hosszú leveledben — mely valóságos vádirat ellenem — olyan kérdéseket vetettél fel, melyek meghaladják kettőnk köreit és a nyilvánosság elé kívánkoznak. Ha megengeded tehát, így válaszolok mindazokra a szemrehányásokra, gyanúsításokra, lebecsmérlő jelzőkre és „észretéríteni akaró szándékokra“, melyekkel leveledben illetsz s igy igyekszem megmagyarázni „konok és érthetetlen“ magatartásomat; kicsit felemelem azokat a csillámló vádköveket, melyek csak úgy géppuskázzák magukból a „korszellem“ gyanús fényét s nagyító üveggel — mint gondos ékszerész a felkínált brilliánsot — minden oldalról megvizsgálom. Hátha hamisak ezek a kövek?... Első megállapításod mindjárt olyan területre ragad, mely veszedelmes talajt nyújt mindenféle feltételezésre és érzelgős képzelődésre: szemembe vágod, hogy elszakadtam Váradtól, nem értem meg a város lelkét, kiléptem kövei közül még a román megszállás alatt, azóta uj arcok tűntek fel s régiek buktak le a feledés jótékony homályába, az uj kor uj szelleme megtöltötte a lelkeket: az uj világ sodra, mely magával ragad mindenkit és eltiporja a tétovázókat és álmodókat. „Te elszakadtál Váradtól, te mindezt nem érzed“ — irod s egy kis sajnálkozás vegyül hangodba, finoman, mint három-négy csepp vörösbor egy pohár vízben ... Nos, barátom, hidd el, hogy én sosem tagadtam meg szűkebb hazámat. Nem is hiszed, mily büszkén kérkedtem azzal, hogy váradi vagyok, milyen nyílt és dacos lokálpatriotizmussal vágtam az érdeklődő szemébe ezt a szót: Nagyvárad, s mily elismerő bólintással fogadták mindenütt. Mert jól tudtam, várnainak lenni — rangot jelent, rangot és kötelezettséget, bizonyos szellemi képzettséget és bizonyos emberi magatartást, a szabad magyar férfi bátor hitvallását s örök eljegyzést azzal a harccal, melyet a haladó gondolatért vívunk. Kedves Barátom, a mi Váradunk rossz utcakövein Ady Endre sétált borongó fővel, Szabó Dezső makacs, hatalmas egyénisége oktatott a volt reáliskola falai közt és szegény Juhász Gyula a kávéház márványasztalán irta szép, szomorú verseit. Itt dalolt Dutka Ákos és Emőd Tamás, itt csírázott és növekedett a Holnap hite s az élharcosokat komoly, szélesrétegű intellektuális gárda vette körül. Aztán ne feledd: a Tiszák fellegvára is voltunk, azoknak a kemény, puritán és becsületes férfiaknak szorosabban vett otthona, akikkel ha a politika terén nem is értettél teljesen egyet, jellemüket mindenkor csodálhattad, becsülhetted és tisztelhetted. Persze ezt a korszakot már csak az öregebbek beszédeiből, könyvekből, elmélázó visszaemlékezésekből ismerem, de a kor szellemét és lelkét felszívtam, mint a virág illatát, mely egy életre megrészegített és megragadott, mely felnyitotta szemem, hogy látva-lássak s hogy biztos léptekkel járjam Adyék útját. Ez a váradi szellem, Kedves Barátom, ez biztosította számomra azt a bizonyos rangot, mely kötelezettséggel jár, ezt vallottam mindig és vallom még ma is: hogyan szakadhattam hát el töle. Félek azonban, hogy Te nem is erre a szellemre célzol (hiszen magad biggyeszted elé az ,,uj“ jelzőt), félek, hogy az a szellem, melyet leveledben oly gőgös rátartisággal említesz — s melyet én bizony-bizony megtagadok —, nem is uj, nem is váradi, sőt nem is magyar. Mi több: egyáltalában nem is szellem. Látom, most hevesen tiltakozol s tudom, szórohamot intéznél ellenem, ha szemtől-szembe állnánk. Ugyanígy tiltakoztam én levelednek annál a bekezdésénél, amikor felszólítasz, hogy tegyem le a tollat, adjam fel a kilátástalan küzdelmet, térjek meg, mint tékozló fiú s „kétségtelen intelligenciámat“ hasznos dolgokba fektessem, kereskedjek valamivel, vagy ha ez nem ízlik, akkor kövessem eszményedet, az egykori bankvezért, aki „politikai éleslátásával kitűnő sanszokkal néz a jövőbe“. Hogyan, Kedves Barátom? Te tényleg azt hiszed, hogy az író elárulhatja tollát, megtagadhatja lelkiismeretét, eladhatja becsületét s máról-holnapra levetheti elveit, mint kígyó a bőrét? Te valóban arra számítasz, hogy valaki megtagadja egész szellemi hagyatékát, megtagadja történelmi nagyjaink egész sorát, sutbadobja Bacsányit, Petőfit, Adyt, Józsefet? Vájjon nem akkor ellenkeznék homlokegyenest a váradi szellemmel — a Holnaposok és Tiszáék szellemével —, vájjon nem akkor tagadnám meg váradi rangomat, ha neked fogadnék szót? „Nincs semmi értelme — írod — ennek a makacs konzervativizmusnak. Elveid maradtak a mai kor szociális követelményeivel szemben!“ Igen, tényleg van bennem — s barátaimban, akik ma mindenesetre a magyarság szellemi elitjének számítanak —, van bennük valami „makacs konzervativizmus“, feltétlen magyarságunk és magyar világszemléletünk. Ez tényleg maradi vonás, hiszen évszádok óta öröklődik. De remélem, nem ezt veted szememre? Ami pedig elveim maradiságát illeti, arra nézve nem üzenhetek mást, csak azt, amit már többször megírtam — legutóbb a márciusi gondolatra célozva —: nem lehet pálcát törni olyan elvek felett, melyek még nem teljesültek be. A szociális követelmények gondolatát viszont egyszerre kisajátítottátok. Te nagyon jól tudod, hogy világéletemben szegény ember voltam, kopott ruhában és kopott kabátban jártam és mindig a legapróbb anyagi gondjaim voltak; nagyon jól tudod azt is, hogy mindig a szegényekért harcoltam, tollal és szóval egyaránt, ma azonban nagyon sokan beállnak a szociális eszméket követelő üvöltő dervisek sorába olyanok, akik mindig jólétben éltek, akik csak könyvből ismerik — ha ismerik — a szegénységet s akik most úgy tesznek, mintha egész életüket a szociális eszmék megoldásának szentelték volna s elhitetik, hogy a bankvezéri főhadiszállás párnázott ajtaja mögött egyebet sem csináltak, csak keseregtek a nélkülözők gondjai felett. Olvasd csak el József Attila „Vigasz“ című versét. És szívleld meg sorait: „Inkább segít a kutya szőre — a teríthető betegen — semhogy magát miértünk törje, — aki sorsunktól idegen.“ Kedves Barátom, én szeretem Váradot; bennem nagyon gyakran csendül fel—egészen mélyről — Solveig hazavágyó dala s álmomban szemem előtt gyakran felpattannak a macskaköves kis utcák alacsony házsorai, látom a szőlőhegy görbe hátgerincét és szívom a város kellemesen, gyengéden és édesen füstszagú levegőjét. Mindez azonban csak kívülről Várad, a folytonosan változó város, épülő, csinosodó utca csuszamló domb... én valami olyasmit őrzök Váradból, ami örök s ami változatlan. Nem tudom, kit vallasz Te most a város szellemi vezéreinek, nem ismerem azt az intellektuális gárdát — bizonyára van ilyen. Ugyanúgy, mint a múltban —, amely a szellemi vezető egyéniségek köré csoportosul, nem ismerem a város új szellemi életét, mégis, tősgyökeresen váradi vagyok, büszkén és rangosan váradi s éppen ezért megfordítom a fegyevert, amit Te szegeztél a mellemnek: ne haragudj, de kételkedem abban, hogy Te magad váradi vagy. Mert uj szellemről, korszellemről — egy és ugyanarról — nemcsak Váradon beszélnek, de másutt is, például itt, a fővárosban is. Én azonban csak magyar szellemről beszélhetek, melynek egy különös, sajátságos-zamata válfaja volt az a bizonyos váradi szellem, mely magyar is volt, szabad is, bátor is. S mely most nem külsőségekben nyilatkozik meg, hanem itt bent, mélyen a szívben ... Vádjaid és baráti intéseid pedig leperegnek rólam s nem hagynak nyomot lelkemben. S ha már jóakaratu kioktatómul szegődtél, engedd meg, hogy végezetül én is adjak neked egy tanácsot — hidd el, sokat tanultam, olvastam, láttam és tapasztaltam s nagy fáradsággal szereztem meg magamnak azt, amit Te szélsőséges újságjaidból készen kapsz: a világnézetet —, kíséreld meg, hogy ne csak illetőség és necsak külső kapcsolatok szerint, de belülről is váradi légy, hogy nyugodt lélek dCzzzk JtixL 2a#itheta*, ptaf Fogtam atyám kezét, Hosszúkás férfiujjait... Látom ma is, Amint számolni, rajzolni tanít. Fogtam leánykám kis kezét... Szelíd, hajlékony, csöpp kezek ... Mellettem tipegett És szólt: „Apám vezet.“ Fogtam sok hölgykezet... Fogtam anyám kezét, Hűvös, finom, szép lánykacsók... Utolszor egy borús nap alkonyán... Forró asszonykezek ... Szegény, hűséges, bús mártír kezét... Sok édes, csalfa csók ... — S meghalt anyám!... Az idealista írta Hidvéghy Ferenc A margitszigeti cukrászda előtt magas, jólöltözött borotváltképű fiatalember őgyelgett. Egyik cigarettát a másik után szívta. Látszott, hogy vár valakit. Jószágú, szép tavaszi délután volt. A Duna felöl hancúrozó kis tavaszi szellők iramodtak a sziget bokrainak. Valahol zene szólt. Egy érzelmes sláger foszlányai úsztak a levegőben és siklórepüléssel szálltak a fogékonyabb szívekre. A fiatalember időnként fürkészve nézett a főút felé, azután tovább várt. Kit várhatott? Kit várhat egy fiatalember ilyen szép áprilisi délutánon a szigeten? Csak nőt. Egyszerre csak erős, figyelő pillantást érzett magán. Arrafelé nézett. Pillantása egy köpcös. Clark Gable-bajuszos férfi éles tekintetével találkozott. A találkozás nem volt kellemes, a fiatalember nem is titkolta ezt, mert elunva a dolgot odalépett a Clark Gable-bajuszosihoz. — Mit fiksziroz uram? Óhajt valamit? — De kérem, micsoda felelősségrevonás ez? A borotváltarcú fiatalember tárcájába nyúlt és névjegyet vett elő. — Rendelkezésére állok. Azzal sarkon fordult. A filmszínészbajuszos megnézte a névjegyet. PÁLFI PÉTER magándetektív — Uram, egy pillanatra! — kiáltotta meglepetten a magas, borotvált után. Az visszafordult és csodálkozva nézett Clark Gable pesti másodpéldányára, aki ekkor már lelkendezve sietett felé: — De kollega úr, ha tudtam volna ... — Kollega? — Hát persze — nyújtotta kezét a filmbajuszos — Bárd Béla magánnyomozó vagyok. Nyomoz, megfigyel, informál — tette hozzá csupa megszokásból. — Remek — rázta meg kezét a borotváltarca — akkor mindjárt informálhat engem valamiről. — Parancsoljon, kedves kollégám. — Maga kit figyel? — Sugár Hugó megbízásából vagyok itt. A borotváltarcú elnevette magát. — Szóval mind a ketten Sugár Hugóné önagyságát figyeljük. — Nem. Én egy magas borotvált arcú fiatalember figyelésére kaptam megbízást, ma délután ötre, itt a szigeten. Szóval, mint most kiderült, nekem önt kellett figyelnem. Hihetetlen. — Nem is olyan hihetetlen. Csak kissé ravasz. A férjnek bizonyára megvan az oka erre a gyanakváshalmozásra. Önagysága biztosan annyira veszedelmes szépasszony, hogy még az edzett magándetektívet is kísértésbe hozza. Az óvatos férj tehát már abban sem bízik, azt is figyelteti. — Szép asszony? — nevette el magát a borotvált. Azzal ismét a tárcájába nyúlt. — Csak nem akar megint provokálni? — Nem, erről szó sincs. Bár megérdemelné a szépasszonyok nevében. Fogja jóember, itt van önagysága fényképe. A kolléga rövid pillantást vetett a hölgy barátságtalan képére, aztán csendes kétségbeeséssel dünnyögte maga elé: — Egy ilyen nő is megcsalja az urát? — Dehogy csalja. Eddig még a legcsekélyebb dolgot sem vettem nála észre. — Hát akkor miért figyelteti az ura? — Féltékeny. — Erre a nőre? Hát őrült ez az ember? — Nem. Csak idealista. A magándetektív bambán bámult kollegájára. — Nem értem. — Hát ide figyeljen. Ez az ember annak idején érdekházasságot kötött. — Ez az idealista? — Ez. Százezer pengő hozományt vágott zsebre az esküvő napján. — Hiába, vannak még ideálisan gondolkozó emberek. — Ne gúnyolódjék, még nem fejeztem be. — Tessék, folytassa. — A pénz közben elúszott. Szegény férj azóta féltékenységgel narkotizálja magát. — Ezt megint nem értem. — Pedig egyszerű. Amióta a kártya, lóverseny és a nők a hozomány roncsát is elvitték, bebeszéli magának, hogy ő szerelemből nősült. hogy osztélysorsjegyet rendeljen a Görge Frigyes Bank Rt. osztélysorsjegy-főárusítótól Budapest, IV., Kossuth lajos utca 4. (Városház utca sarok) Telefon 189-280 kel, megvetett lábbal állhass őrt a magyar rögön. Baráti aggodalmadat és féltésedet pedig őszinte szívből köszönöm. S csak azt felelhetem rá, amit vallásom alapítója bírái előtt mondott: „itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!“ POLITIKAI ÉLET AZ ERDÉLYI PÁRT virágvasárnapján választmányi üléseket tartott Szatmárnémetiben és Kolozsvárott. Teleki Béla gróf éiröklésével a politikai élet időszerű kérdéseiről tárgyaltak, majd a MÉP céljairól tartott előadást Antal István igazságügyi államtitkár. A párt története — mondotta az államtitkár — két csaknem egyenlő időtartamú korszakra oszlik. Az elsőt Bethlen István gróf államférfiúi működése fémjelzi, a második korszak elindítása viszont Gömbös Gyula nevéhez fűződik. Gömbös Gyula új politikai módszerekkel — a fiatalság erejének bekapcsolásával, a közösségi érzés felkeltésével, a népi erők kifejlesztésével, a szociális gondolat hangsúlyozásával, a közvélemény széles rétegei politikai érdeklődésének felkeltésével, a baloldali radikális erők elleni harc nyílt felvételével — vitte a magyar politikát azok felé a célok felé, amelyek csak most kezdenek teljesekké válni az ország négyszeri meggyarapodásával és a magyar népi erők hatalmas kibontakozásával. Valójában még ma is Gömbös Gyula korszakát éljük, nemcsak azért, mert a mostani kormányelnök úr — mint Gömbös Gyula egyik barátja és munkatársa — az ő világnézeti és politikai célkitűzéseinek továbbvitelére és megvalósítására vállalkozott, de azért is, mert az egész mai magyar politika, mind a külpolitikai vezetésben, mind a belső politikai cselekvés terén lényegében Gömbös Gyula álmait és elgondolásait valósítja meg. Ezután az Erdélyi Párt működéséről és a pártnak a magyar politikában betöltött szerepéről szólt az államtitkár. Az erdélyi politikai géniusz — mondotta ennek kapcsán — három nagy értékkel gazdagította a magyar politikai gondolkozást: erőteljes valóságérzékkel, történeti szemlélettel és mélységes szociális felelősségérzettel. Az erdélyi politikai eszmevilág e három alapvető és értékálló tulajdonsága nagy nyeresége a modern magyar politikai gondolkozásnak. 3 Magyar diplomáciai képviselet a nankingi kormánynál A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Kormányzó a külügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök előterjesztésére Tassi Végh Miklós rendkívüli követi és meghatalmazott miniszteri címmel és jelleggel felruházott elsőosztályú követségi tanácsost, a tokiói magyar királyi követség vezetőjét. Japánra és Mandzsukuóra kiterjedő követi megbízásának meghagyása mellett a Nankingban székelő kínai nemzeti kormánynál való képviselettel követi minőségben megbízta. brácsa, cselló, nagybőgő hangszertár , naxoczi út 60