Ujság, 1942. augusztus (18. évfolyam, 173-197. szám)

1942-08-23 / 191. szám

§ lakott vidéke. Nagyobbszám­u lakos­ságot azonban ez a terület nem is tudna eltartani, mert csapadékban rendkívül szegény sztyeppvidék, hozzá még a tala­j is jobbára ma­jd­nem hasznavehetetlen, részben tel­jesen elhomokosodott, részben pe­dig sós pusztaság. A kalmük vidék ,Jggdúsabb"­ részei is kietlenebbek, mint a nagy magyar Alföld legter­­méketlenebb szikes pontjai. A kal­mük föld néhány folyója éppen úgy kiapad az év legnagyobb ré­szében, mint Arábia és Észak-Afrika vádi­­jai. A vidék egészen a legutóbbi időkig gazdaságilag majdnem tel­­­jesen hasznavehetetlennek látszott. A legutóbbi években azonban ered­ményesen kísérelték meg egy olyan kaucsuktartalmú növény és egy olyan gyapotféle termesztését, amely elbírja a forró, csapadéknélküli ég­hajlatot és a terméketlen talajt. Ezek a kísérletek azonban még csak kez­deti stádiumban vannak. A kalmük föld 190.000 lakosának csak háromnegyede kalmük, a többi orosz és ukrán. A kalmük föld, székhelye Eliszta, egyúttal a kalmük kulturális centrum. Joggal beszélhetünk kalmük kultúráról, mert amint említettük, ez a kis, otthontalan népecske, régi és fejlett irodalommal, művészettel, sőt a saját ősi keretei között bizonyos tudományos gyakorlattal is rendel­kezik. Különösen a kalmük szerze­­tes-orvosoknak van jó hírük s a cári világban olyan magasrangu orosz személyiségek is, akik hiába kerestek moszkvai és pétervári pro­fesszoroknál gyógyulást, állítólag eredményesen fordultak ezeknek a népi javasoknak a praktikáihoz. A kalmükök legnagyobb része ezen a terméketlen sztyeppvidéken ma is nomád életmódot folytat, lakósátru­kat, a jurtát és kibilkát, teveháton szállítják egyik legelőről a másikra. Mongol nyelvüket és nesztoriánus eredetű régi írásukat máig is meg­őrizték és ennek köszönhető, hogy az ősi belsőázsiai költészet számos értékes emléke, hőseposzok, him­nuszok, varázslóversek, dalok meg­maradtak az európai tudományos érdeklődés számára. A jelenlegi há­ború ezt az érdekes kis népet ismét belesodorta a világtörténelembe. JUHÁSZ VILMOS A Erdélyi Helikon marosvécsi napjai Az Erdélyi Helikon, amely húsz esz­tendőn át az erdélyi magyar írók egyesítője és termékeny munkában fog­lalkoztatója volt, Erdély felszabadu­lása óta először ült össze tanácsko­zásra e hó 14-én. A tanácskozás szin­tjéivé a Kemény bárók marosvécsi ősi kastélya. Kemény János báró, a ko­lozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, a házigazdája immár több, mint húsz esztendeje az Erdélyi Helikon tanács­kozásainak. Kemény báró meghívására tizenhét író jelent meg, tíz tag kimentette ma­­gát. Jelen voltak és résztvettek a ta­nácsk­ozáson: Asztalos István, gróf Bánffy Miklós, Bartalis János, Gagyi László, Hunyady Sándor, Járosi An­dor, S Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Maksay Albert, Molter Károly, Szabédi László, Szenczei László, Szent­­imrei Jenő, Tamási Áron, Tavaszy Sándor és Wass Albert gróf. Szabédi, Asztalos és Jékely, mint új tagok első­­ízben jelentek meg most a Helikon­­találkozón. A tanácskozások két csoportra osz­lottak. Rész­letesen megtárgyalták a Helikonnak a megszállás idején kifej­lett működését, másrészt pedig a jö­vőre nézve programmal állítottak össze. Mind a két kérdéscsoportnak megtárgyalásában valamennyi tag részt vett és hozzászólásaik nyomán az elő­terjesztéseken változtattak is. A tanácskozás folyamán kialakult felfogás alapján hattagú állandó szer­vet alapí­tott­a­k egyelőre egyévi időtar­tamra. A balos bizottság tagjai: Bánffy Miklós, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Tavaszy Sándor és Tamási Áron. Ez a bizottság fogja ezután a Helikont kifelé minden vonatkozásban képviselni és tanácsadója lesz Kemény Jánosnak az új tagok meghívásában. Szabédi László jelentette, hogy a fiatal erdélyi írókból egy nemzedéki csoport alakult, amelybe a Helikon hét fiatal tagja is belépett. Az új írói csoport fiatal költőkből és prózairók­­ből áll és az a terve, hogy vagy a „Pásztortűz“ folyóiratot veszi át, vagy új irodalmi folyóiratot indít. Végül a Helikon elhunyt tagjairól mondott kegyeletes megemlékező be­szédet Moher Károly (Kunecz Aladár­ról), Tavaszy Sándor pedig Reményik Sándorról. Egyik fontos határozata a tanács­kozásoknak, hogy a Helikon továbbra is fenntartja mostani laza szervezetét, így akarja elkerülni, hogy munkájá­ban bármi is megkösse kezét. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1942 AUGUSZTUS 23 A HARMADIK ÚT Röpke Vilmos svájci egyetemi tanár könyve a gazdasági humanizmusról A svájci hegyek viszonylagos csöndjében, úgy látszik, még van mód és nyugatom a tudományos el­mélyedésre és a világ dolgainak át­tekintésére, mert ime, egy svájci egyetemi tanár, Röpke Vilmos, egyébként hírneves közgazdasági író, a napokban „A jelenkor társadalmi válsága“ címen könyvet adott ki, amelynek célját így határozza meg: „Ez a könyv egy nemzetgazdának civilizációnk betegségéről alkotott gondolatait foglalja magában és arra a kérdésre akar felelni, hogy mikép lehetne az emberiséget ebből a beteg­ségből kigyógy­itani." Csoda-e, ha ilyen elszántan szamaritánus szán­dék láttára, a svájci sajtó napok óta szünetlenül ezzel a könyvvel foglal­kozik s hogy ezrével kapja a hozzá­szólásokat most már a külföldi társa­dalom minden rétegéből is? Miféle betegségről beszél tulajdon­képpen a svájci professzor? Azt írja, hogy aki a háromezeréves emberi kultúráért való felelősségének érze­tével néz vissza ennek a fejlődésnek egy­es állomásaira, annak tudnia kell, hogy az emberiséget számos válsá­gainak szakadékából mindig valami csoda mentette meg. De várjon — kérdezi — mi a mirákulum, amelyre most várhatunk, hogy visszavezessen bennünket az emberi méltóságnak megfelelő lét sohasem változó alap­jaihoz, amelyeket a mai társadalom elhagyott. Mi okozza, hogy mialatt a 19. század végén már azt hittük, hogy fölérkeztünk a kultúra kapitó­­liumára, hirtelen ismét meg kellett tanulnunk, hogy ezt a kapitóliumot is csak egy lépés választotta el a tarpeji sziklától, amelyről a szaka­dékba zuhantunk? Mert kultúrválsá­­gunk, amelynél nagyobbat a világ még sohasem látott, 1914. júliusával, a világháború kitörésével vált nyil­vánvalóvá és ez az az időpont, amely véget vetett az 1814—1914-ig terjedő századnak, a látszólagos rendes fej­lődés és a liberális kapitalizmus szá­zadának. Ezt a száz évet és a belőle támadt mai világot senki sem értheti meg és diagnózisát senki sem állapíthatja meg, aki nem tudja, hogy tulajdon­képpen mi rejtőzött a századvégi ha­ladás, öröm és állandóság álarca mö­gött és aki nem érti, hogy mi történt tulajdonképpen Waterlootól a szera­­jevói pisztoly dörrenésig. Semmi sem fontosabb ennél­­a diagnózisnál, mert lehetetlen el­hinni, hogy ami a világon mindig egészséges volt, az ma betegség, hogy ami gyengeség volt, az ma erő, ami igazság volt, az ma jog­talanság és hogy ami sohasem fe­lelt meg az emberi természetnek, az egyszerre természetes lehet. Nem­ igaz, amit a XIX. század ta­nított, hogy az embereket csak az osztályérdek irányítja, hanem az igazság az, hogy olyan ál­talános, elemi értékképzetek ve­zetnek bennünket, amelyek min­den osztályérdeken felül egye­sítenek mindnyájunkat az em­beri igazságérzetben, a béke vágyá­ban, a szülőföld szeretetében, a nemzeti kultúra és történelem ha­gyományaiban, az áldozatkészség, lovagiasság, tapintatosság, tisztes­ség és emberiesség szépségeiben. Ilyenformán nem lehet valamely kor társadalmát csak materiális okokból megérteni, hanem az er­kölcsi és szellemi jelenségeket is meg kell vizsgálni. Nos, az ilyen vizsgálat nem mutat éppen vigasz­taló dolgokat, mert a századvégi társadalom erkölcsi és intellek­tuális világa a dekadencia ismertető jeleit mutatja, szellemi zűrzavart, határtalan relativizmust, melyben a kereszténységet az elvilágiasodás kezdte ki, melyben az álláspontok elfoglalásában szabados felelőtlen­ség vett erőt rajtunk, melyben mű­vészi és esztétikai felfogásunk meg­romlott, a stílus és a nyelv tiszta­ságának tiszteletét elfeledtük. Írá­sunk eldurvult, zenénk elszekszuali­­zálódott s mindenen az érződött, amit Rennu úgy fejezett ki, hogy „egy üres váza illatából élünk" Elfeledtük az emberhez illő mérté­ket s ebben a mértéktelenségben a polgári társadalom egyik végletből a másikba szédülve, megroggyant té­dekkel csak a hatalom és siker oltára elé borult s nem ismert már egyebet, mint saját hatalmának és nyugalmának biztosítékait. Ezek okozták leszédülésünket az első vi­lágháború előtti kapitóliumunkról annyira és olyan mélyre, hogy va­kon fogadtunk el olyan gazdasági értelmezéseket, amelyek a kapita­lisztikus rendszer helyébe a szo­cializmusok és végül a totális kom­munizmus mennyországát ígérték. „Nem zárkózom el az el.31“ — írja Röpke —, hogy a liberális kapitalista rendszer, bármennyire kétségbevonhatatlanul helyesek is alapvető elvei, úgy, ahogy az a XIX. században kifejlődött, nagy mértékben kihívja a bírálatot Tu­dom, hogy sok joggal támadják az állandóság hiányával, a meggaz­dagodás vágyának szertelenségével. Elismerem, hogy elősegítette a tö­megek proletárrá válását, hogy mindent kommercializálva és min­dent pénzben kifejezhetővé téve, a számok mámorában csak a nagy méretek, a korosszalitás lidércfénye után futott mindaddig, amíg az életformák terén a túlméretezésbe, a céltalan fejlesztés izgalmába, ebbe a lelki elefantiázisba esett, a gazdaság terén pedig a halmozás szenvedélye lett úrrá felette. Az emberi lélek teherbírását meg­halad­ó ez a túlterhelés vitte a XIX. század emberét ahhoz a re­bellióhoz, amely a kapitalizmussal szemben a szocializmus különböző formáihoz és végül, a teljes kollek­tivizmussal a zsarnoksághoz veze­tett.“ És ez — folytatja Röpke — ez a szocializmus, amelyen a kollekti­vitás gondolatára épített minden rendszert értek, ez volna az a pa­tent orvosság, amelyet csak le kell nyelni, hogy tüstént meggyógyul­junk tőle? Ez, amelyről Nietzsche azt írta hogy a „végiggondolt zsarnokság“ Ez, amely a kultúra vonalán épp olyan teljessé teszi a válságot, mint a gazdaságén? Ha a szocializmus szót a történelmi fejlődés értelmé­ben vesszük, vagyis a piac, a verseny és az egyéni kezdeményezést meg­szüntető tervgazdaság értelmében, akkor végre meg kell mondanunk, hogy csak a végletekig fogja növelni a zűrzavart, a tömegek proletárrá­­válását és eltömegesítését, a társa­dalom elgépesítését, deszpotikus tö­megállamot fog kifejleszteni, amely fölemészti a társadalom összes or­ganikus erőit, tehát éppen azt a fo­lyamatot fogja teljessé tenni, amely ellen föllázadt. Nem, ezek a kollek­tivista rendszerek és szocializmusok nem fogják meggyógyítani a társa­dalmat, hanem amint a tapasztala­tok mutatják, eltömik a társadalom összes életforrásait, elpusztítják a hagyományt, megfosztanak bennün­ket a személy- és tulajdonbiztonság nyugtató érzésétől, állandósítják a háborút, megingatják a jogot, poli­tizálják a tulajdont, nagyobb függő­ségbe hozzák a munkást az állam­tól, mint amineke régi nunkadója hozta és miközben materiális ígére­teiket a vagyon és jövedelem igaz­ságos elosztását épúgy nem fogják tudni megvalósítani, mint az egyen­lőség ábrándját, amellyel hizeregve biztatják a tömeget, mindenható úrrá teszik felettünk a vitamint, a mik­roszkópot, a logarlécet, a pszicho­analízist, a matematikai statisztikát és a­­ hormont. Egy vakon arro­gáns tudomány kénguraságát ter­pesztik ki a világ felett, azét a tu­dományét, amely megfélemlítő tag­lejtésekkel lép elénk laboratóriumi főpapi köntösében és a csillogó szem­üvegén keresztül fúrja belénk te­kintetét, eltiltva bennünket a saját életünktől. Ez, ez az utolsó követ­keztetésig átracionált gépesített civi­lizációs pokol volna az, amely visz­­szavinne bennünket az emberi lét elveszett méltóságához? Ez, amely mindent tud és lát, csak egyet nem: az embert és annak örök hajlamait. Hát ez a Röpke tanár úr diagnó­zisa a jelenkor társadalmának be­tegségéről. És miközben idáig ju­tott, azt kérdezi, hogy nem érke­zettne el ezek után a leszámolás ideje azzal a tévhittel, hogy e sze­gény és szánandó emberiségnek nincs is más választása, mint az, hogy vagy az egyik, vagy a másik pokol útjain járjon. Röpke azt ál­lítja, hogy ő tud egy harmadik utat is, amely konzervatív annyiban, hogy a kulturális és gazdasági fej­lődés folyamatosságát védi és radi­kális annyiban, hogy beismeri a li­berális kapitalizmus intézményeinek, privilégiumainak, ideológiájának és dogmáinak tarthatatlanságát, de ki akarja választani azokat az eszkö­zöket, amelyek a szabad egyéniség kultúrájának biztosítására alkalma­sak. „Mert az én szememben — írja — a liberalizmusnak csak any­­nyiban van értelme, amennyiben az egyéniség kultúrájának, a sza­­­­badságnak és a kizsákmányolás bű­nétől megszabadított nem kollekti­vista és nem feudális világnak el­lenzője.“ Két fronton kell tehát fel­venni a küzdelmet a társadalom válsága ellen: a kollektivizmus és annak minden formája ellen és az alapos revízióra szoruló liberaliz­mus ellen, ha a harmadik útra, a „gazdasági humanizmus“ útjára akar térni az emberiség. Azonos-e ez az út azzal, amelyet oly sokan a szabad és a kollektív gazdasági rendszerek szintéziseként ajánlgatnak és hol tervgazdaságnak, hol irányított gazdaságnak nevez­nek? Röpkének, akinek szemében a verseny szabadságának és a piaci törvény hatályának megőrzése a döntő, a háború idejére nincs más megoldása, mint az állami beavatko­zás, amelynek fenntartását mellőz­­hetetlennek tartja. De elvet minden olyan beavatkozást, amelyet a béke­gazdálkodásra való átmenet előké­szítése címén a jövőre nézve álla­mosítani akarnak, ha az a szabad egyéniség kifejlődésének két bizto­sítékát: a versenyt és a piaci tör­vényt kikapcsolva, a gazdaságot a kollektivizmus lejtőjére viszi, ame­lyen nincs megállás, ilyenformán a beavatkozás határa ott van, ahol az a versenyt és a piaci törvényt érinti Ami ezen a határvonalon innen van, azt konformis beavatkozásnak ne­vezi és szükséges rossznak tartja. Ami túl van, azt nem konformisnak nevezi és végzetesnek tartja. (Pl. konformis beavatkozás szerinte a védvám vagy a valutaleértékelés, nem konformis a kontingens- és a klírin­g-politika és a devizakényszer). Végzetes, mert kollektív és mert, mint írja, „soha nem feledjük, hogy a piaci gazdálkodás végső instan­ciája a végrehajtó, de a kollektív gazdálkodásé — a hóhér“. De hát mit jelent mindez a gya­korlati gazdaság szempontjából? Mik azok a javaslatok, amelyeket a svájci tudós megoldás gyanánt ajánl? Arra kér mindenkit, hogy ne várjanak tőle se csodakúrát, se csodagyógyszereket, mert ő csak egyet tud ajánlani, olyan munka­formák megtartását és kifejtését, amelyek az eltömegesítés veszélyé­től megóvják a világot és amelyek nem ragadnak le bennünket a kollektivizmus örvényébe. Ajánlja ezért a paraszti mezőgazdaság fej­lesztését, mert a parasztság ma az az utolsó sziget, amelyet még nem öntött el az eltömegesítés hulláma. És ajánlja, mert ez az egyetlen le­hetősége a védekezésnek, a „búza­­gyár“, a „gyarmattársaság“, vagy a „kulcsosok“ ellen, amelyek végül is nem egyebek, mint a feudális, kapi­­talisztikus vagy kollektivisztikus ipari nagyüzemnek, a mezőgazda­ságra átplántált formái. Külön, ter­jedelmes ismertetést kivárnia az, amit Röpke a paraszti gazdálkodás gazdasági, szociális és erkölcsi je­lentőségéről mond s a magyar me­zőgazdasági politika vezetőinek bi­zonyára nagyérdekű olvasmány vol­na. Számunkra itt talán elég annyit mondani, hogy „nem feudalizmus által megnyomorított parasztság, vagy ahogy mondja, nem tudatlan és elnyomott munka-állat képe le­beg előtte, de nem is a kommer­ciálisan spekulatív paraszté, mint amint az amerikai farmer, hanem az a paraszt-típus, amelyet a svájci, az északnyugati német, a skandináv, holland, belga és francia paraszt képvisel Külön fejezetben kellene ismer­tetni azokat a módszereket, amelye­ket az ipar és kereskedelem terén az ellenségesütés ellen ajánl, de ezekből is elég annyit idejegyez­nünk, hogy minden „kámforszagú“ kis középosztályos politika nélkül a kiskereskedelem és kisipar fej­lesztését hangoztatja. A szociálpoli­tika terén és a m­onopolisztikus törekvések viszafejlesztése dolgá­ban is vannak olyan részletekbe menő megoldásai, amelyek bármily érdekesek is, túlhaladják e cikk ha­tárait. Nem­ mellőzhetjük azonban, hogy a nemzetközi kereskedelemről alkotott elképzelését legalább ne vázoljuk néhány szavának ideikra­; Az Unickemia Juventa SMampoé sszúródugóval ismét a régi minőségben kapható Gyárija fes forgusolmia hozzá: linichemia Budapest, VI., Izabella-utca 90 tusával. „Azon az utón, amely mint harmadik, a világgazdaság új formájához vezet, két akadály van: a mai belső gazdaságpolitika kollektív módszerei és az ezzel ös­szefüggő anarchiája a népeknek. Az első akadályt csak úgy lehet le­győzni, ha a külkereskedelmet is megszabadítjuk mai kollektivisz­tikus bilincseitől, a másikat pedig csak úgy, ha végre belátjuk egy olyan világközösség szükségességét, amelynek struktúrája csak födera­tív lehet. Senki sem hiheti, hogy ilyen alakulás valamely domináló hatalmi csoport vezetése nélkül megvalósítható. De bármelyik le­gyen is ez a csoport, tartósan csak akkor dominálhat és vezethet, ha az a belátás vezeti, hogy a világot csak a szabadság és egyenjogúság szelle­mében lehet remibe hozni. Akárme­lyik csoport fogja átvenni az embe­riség kritikus pillanatában ráháruló vezetés nehéz felelősségét, ez­t csak ebben a szellemben vállalhatja, s azzal a tudattal, hogy nem a külső hatalom a döntő erő, hanem a szel­lemi és erkölcsi érettség.“ Röpke tanárnak ez a könyve min­denkinek szól, aki a dolgok tisztá­zására vágyakoznak és akik belefá­radtak egy reakciós liberalizmus és egy legalább is ugyanolyan reakciós kollektivizmus közt folyó terméket­len vitába. Azoknak szól, akik a kollektivizmus romboló hatásáról épp úgy meg vannak győződve, mint arról, hogy nagybeteg társadalmunk számára nincs más orvosság, mint a szociális igazságosság, a szabad­ság, az emberi méltóság és a béke szellemének uralma. És szól ez a könyv azoknak is, akik még nem ju­tottak el ehhez a belátáshoz, hogy legalább gondolkodóba essenek. Téli ruha ésail!és Szegeden nemzetiszínű falragasz je­lent meg a város utcáin, amelyben a hatóságok felhívást intéztek a város közönségéhez, felsorolva, hogy milyen téli eszközökkel kell kiegészíteni a honvédség téli felszerelését. A gyűj­tést házról házra járó leventék végzik és csakis nekik szabad az adományo­kat átadni. A leventék íveket visznek magukkal, amelyekre az adakozók neveit és az adományt felírják, vala­mint annak nevét is feljegyzik, aki nem ad semmit. Szeged városa egyéb­ként 20.000 pengőt ajánlott fel azzal, hogy ezen az összegen a Baross Szö­vetség szerezzen b­e a katonák részére szükséges léli holmikat. Békés megyében valamennyi község­ben szervezés alatt áll a gyűjtési akció. Esztergomban Késmárki Fretl Vil­mos főispán elnökletével népes érte­kezlet volt a léliruhagyűjtés előkészí­tésére. A főispán felkérte a társadalmi egyesületeket, hogy hatékonyan kap­csolódjanak bele a mozgalomba. Kassán a gyűjtésbe bevonják a Lég­oltalmi Ligát, a nőegyesülteket és a templomok szószékeiről is felhívják a híveket az adakozásra. A gyűjtést leventék fogják végezni. Vas megye területén a gyűjtést a leventeparancsnokságok a közigazga­tási hatóságokkal és társadalmi szer­vezetekkel karöltve fogják végezni. Székesfehérvárott augusztus 25-én indul meg a gyűjtés, mely igen szép eredményt ígér. Jankovics­ Miklós fő­ispán felszólította az összes községe­ket a téliruhaakcióhoz való csatlako­zásra. Cegléden is megindult a téliruha­­gyűjtési mozgalom. A gyűjtés meg­szervezésével és végrehajtásával a ceglédi leventeegyesületet bízták meg. T­öbb ceglédi üzlet a gyűjtés idejére átrendezi kirakatát, hogy megfelelő áruk kitételével tájékoztassák a közön­séget, milyen dolgokra van szükségük honvédeinknek. A gyűjtésre falraga­szokkal hívták fel a közönséget. Mohácson a gyűjtésbe bevonják a leventéket, a Légoltalmi Liga női csoportját és leánygárdáját is. Pápán a táliruhagyűjtési akcióval kapcsolatos intézkedések végrehajtá­sára tizennégytagú bizottságot válasz­tottak. — A dohánygyári munkások füsktelen napján ezer pengő gyűlt egybe. A pénzen a gyár munkásnői megvásárolják a rabinak való anya­gokat és saját maguk dolgozzák fel s igy juttatják el az illetékes közegek­hez.­­­ A pápai szabóiparosok el­határozták, hogy a keleti fronton küzdő honvédek részére száz darab mellénynek ingyen való megvarrását vállalják. Xénián a gazdálkodók elhatározták, hogy minden lánc föld után öt pengőt ajánlanak fel. A zentai kereskedők és iparosok a kereseti adóalapjuk minden egyes 1000 pengője után 5—3 pengőt ajánlottak fel.

Next