Ujság, 1942. augusztus (18. évfolyam, 173-197. szám)
1942-08-23 / 191. szám
§ lakott vidéke. Nagyobbszámu lakosságot azonban ez a terület nem is tudna eltartani, mert csapadékban rendkívül szegény sztyeppvidék, hozzá még a talaj is jobbára majdnem hasznavehetetlen, részben teljesen elhomokosodott, részben pedig sós pusztaság. A kalmük vidék ,Jggdúsabb" részei is kietlenebbek, mint a nagy magyar Alföld legterméketlenebb szikes pontjai. A kalmük föld néhány folyója éppen úgy kiapad az év legnagyobb részében, mint Arábia és Észak-Afrika vádijai. A vidék egészen a legutóbbi időkig gazdaságilag majdnem teljesen hasznavehetetlennek látszott. A legutóbbi években azonban eredményesen kísérelték meg egy olyan kaucsuktartalmú növény és egy olyan gyapotféle termesztését, amely elbírja a forró, csapadéknélküli éghajlatot és a terméketlen talajt. Ezek a kísérletek azonban még csak kezdeti stádiumban vannak. A kalmük föld 190.000 lakosának csak háromnegyede kalmük, a többi orosz és ukrán. A kalmük föld, székhelye Eliszta, egyúttal a kalmük kulturális centrum. Joggal beszélhetünk kalmük kultúráról, mert amint említettük, ez a kis, otthontalan népecske, régi és fejlett irodalommal, művészettel, sőt a saját ősi keretei között bizonyos tudományos gyakorlattal is rendelkezik. Különösen a kalmük szerzetes-orvosoknak van jó hírük s a cári világban olyan magasrangu orosz személyiségek is, akik hiába kerestek moszkvai és pétervári professzoroknál gyógyulást, állítólag eredményesen fordultak ezeknek a népi javasoknak a praktikáihoz. A kalmükök legnagyobb része ezen a terméketlen sztyeppvidéken ma is nomád életmódot folytat, lakósátrukat, a jurtát és kibilkát, teveháton szállítják egyik legelőről a másikra. Mongol nyelvüket és nesztoriánus eredetű régi írásukat máig is megőrizték és ennek köszönhető, hogy az ősi belsőázsiai költészet számos értékes emléke, hőseposzok, himnuszok, varázslóversek, dalok megmaradtak az európai tudományos érdeklődés számára. A jelenlegi háború ezt az érdekes kis népet ismét belesodorta a világtörténelembe. JUHÁSZ VILMOS A Erdélyi Helikon marosvécsi napjai Az Erdélyi Helikon, amely húsz esztendőn át az erdélyi magyar írók egyesítője és termékeny munkában foglalkoztatója volt, Erdély felszabadulása óta először ült össze tanácskozásra e hó 14-én. A tanácskozás szintjéivé a Kemény bárók marosvécsi ősi kastélya. Kemény János báró, a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója, a házigazdája immár több, mint húsz esztendeje az Erdélyi Helikon tanácskozásainak. Kemény báró meghívására tizenhét író jelent meg, tíz tag kimentette magát. Jelen voltak és résztvettek a tanácskozáson: Asztalos István, gróf Bánffy Miklós, Bartalis János, Gagyi László, Hunyady Sándor, Járosi Andor, S Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Maksay Albert, Molter Károly, Szabédi László, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tavaszy Sándor és Wass Albert gróf. Szabédi, Asztalos és Jékely, mint új tagok elsőízben jelentek meg most a Helikontalálkozón. A tanácskozások két csoportra oszlottak. Részletesen megtárgyalták a Helikonnak a megszállás idején kifejlett működését, másrészt pedig a jövőre nézve programmal állítottak össze. Mind a két kérdéscsoportnak megtárgyalásában valamennyi tag részt vett és hozzászólásaik nyomán az előterjesztéseken változtattak is. A tanácskozás folyamán kialakult felfogás alapján hattagú állandó szervet alapítottak egyelőre egyévi időtartamra. A balos bizottság tagjai: Bánffy Miklós, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Tavaszy Sándor és Tamási Áron. Ez a bizottság fogja ezután a Helikont kifelé minden vonatkozásban képviselni és tanácsadója lesz Kemény Jánosnak az új tagok meghívásában. Szabédi László jelentette, hogy a fiatal erdélyi írókból egy nemzedéki csoport alakult, amelybe a Helikon hét fiatal tagja is belépett. Az új írói csoport fiatal költőkből és prózairókből áll és az a terve, hogy vagy a „Pásztortűz“ folyóiratot veszi át, vagy új irodalmi folyóiratot indít. Végül a Helikon elhunyt tagjairól mondott kegyeletes megemlékező beszédet Moher Károly (Kunecz Aladárról), Tavaszy Sándor pedig Reményik Sándorról. Egyik fontos határozata a tanácskozásoknak, hogy a Helikon továbbra is fenntartja mostani laza szervezetét, így akarja elkerülni, hogy munkájában bármi is megkösse kezét. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1942 AUGUSZTUS 23 A HARMADIK ÚT Röpke Vilmos svájci egyetemi tanár könyve a gazdasági humanizmusról A svájci hegyek viszonylagos csöndjében, úgy látszik, még van mód és nyugatom a tudományos elmélyedésre és a világ dolgainak áttekintésére, mert ime, egy svájci egyetemi tanár, Röpke Vilmos, egyébként hírneves közgazdasági író, a napokban „A jelenkor társadalmi válsága“ címen könyvet adott ki, amelynek célját így határozza meg: „Ez a könyv egy nemzetgazdának civilizációnk betegségéről alkotott gondolatait foglalja magában és arra a kérdésre akar felelni, hogy mikép lehetne az emberiséget ebből a betegségből kigyógyitani." Csoda-e, ha ilyen elszántan szamaritánus szándék láttára, a svájci sajtó napok óta szünetlenül ezzel a könyvvel foglalkozik s hogy ezrével kapja a hozzászólásokat most már a külföldi társadalom minden rétegéből is? Miféle betegségről beszél tulajdonképpen a svájci professzor? Azt írja, hogy aki a háromezeréves emberi kultúráért való felelősségének érzetével néz vissza ennek a fejlődésnek egyes állomásaira, annak tudnia kell, hogy az emberiséget számos válságainak szakadékából mindig valami csoda mentette meg. De várjon — kérdezi — mi a mirákulum, amelyre most várhatunk, hogy visszavezessen bennünket az emberi méltóságnak megfelelő lét sohasem változó alapjaihoz, amelyeket a mai társadalom elhagyott. Mi okozza, hogy mialatt a 19. század végén már azt hittük, hogy fölérkeztünk a kultúra kapitóliumára, hirtelen ismét meg kellett tanulnunk, hogy ezt a kapitóliumot is csak egy lépés választotta el a tarpeji sziklától, amelyről a szakadékba zuhantunk? Mert kultúrválságunk, amelynél nagyobbat a világ még sohasem látott, 1914. júliusával, a világháború kitörésével vált nyilvánvalóvá és ez az az időpont, amely véget vetett az 1814—1914-ig terjedő századnak, a látszólagos rendes fejlődés és a liberális kapitalizmus századának. Ezt a száz évet és a belőle támadt mai világot senki sem értheti meg és diagnózisát senki sem állapíthatja meg, aki nem tudja, hogy tulajdonképpen mi rejtőzött a századvégi haladás, öröm és állandóság álarca mögött és aki nem érti, hogy mi történt tulajdonképpen Waterlootól a szerajevói pisztoly dörrenésig. Semmi sem fontosabb ennéla diagnózisnál, mert lehetetlen elhinni, hogy ami a világon mindig egészséges volt, az ma betegség, hogy ami gyengeség volt, az ma erő, ami igazság volt, az ma jogtalanság és hogy ami sohasem felelt meg az emberi természetnek, az egyszerre természetes lehet. Nem igaz, amit a XIX. század tanított, hogy az embereket csak az osztályérdek irányítja, hanem az igazság az, hogy olyan általános, elemi értékképzetek vezetnek bennünket, amelyek minden osztályérdeken felül egyesítenek mindnyájunkat az emberi igazságérzetben, a béke vágyában, a szülőföld szeretetében, a nemzeti kultúra és történelem hagyományaiban, az áldozatkészség, lovagiasság, tapintatosság, tisztesség és emberiesség szépségeiben. Ilyenformán nem lehet valamely kor társadalmát csak materiális okokból megérteni, hanem az erkölcsi és szellemi jelenségeket is meg kell vizsgálni. Nos, az ilyen vizsgálat nem mutat éppen vigasztaló dolgokat, mert a századvégi társadalom erkölcsi és intellektuális világa a dekadencia ismertető jeleit mutatja, szellemi zűrzavart, határtalan relativizmust, melyben a kereszténységet az elvilágiasodás kezdte ki, melyben az álláspontok elfoglalásában szabados felelőtlenség vett erőt rajtunk, melyben művészi és esztétikai felfogásunk megromlott, a stílus és a nyelv tisztaságának tiszteletét elfeledtük. Írásunk eldurvult, zenénk elszekszualizálódott s mindenen az érződött, amit Rennu úgy fejezett ki, hogy „egy üres váza illatából élünk" Elfeledtük az emberhez illő mértéket s ebben a mértéktelenségben a polgári társadalom egyik végletből a másikba szédülve, megroggyant tédekkel csak a hatalom és siker oltára elé borult s nem ismert már egyebet, mint saját hatalmának és nyugalmának biztosítékait. Ezek okozták leszédülésünket az első világháború előtti kapitóliumunkról annyira és olyan mélyre, hogy vakon fogadtunk el olyan gazdasági értelmezéseket, amelyek a kapitalisztikus rendszer helyébe a szocializmusok és végül a totális kommunizmus mennyországát ígérték. „Nem zárkózom el az el.31“ — írja Röpke —, hogy a liberális kapitalista rendszer, bármennyire kétségbevonhatatlanul helyesek is alapvető elvei, úgy, ahogy az a XIX. században kifejlődött, nagy mértékben kihívja a bírálatot Tudom, hogy sok joggal támadják az állandóság hiányával, a meggazdagodás vágyának szertelenségével. Elismerem, hogy elősegítette a tömegek proletárrá válását, hogy mindent kommercializálva és mindent pénzben kifejezhetővé téve, a számok mámorában csak a nagy méretek, a korosszalitás lidércfénye után futott mindaddig, amíg az életformák terén a túlméretezésbe, a céltalan fejlesztés izgalmába, ebbe a lelki elefantiázisba esett, a gazdaság terén pedig a halmozás szenvedélye lett úrrá felette. Az emberi lélek teherbírását meghaladó ez a túlterhelés vitte a XIX. század emberét ahhoz a rebellióhoz, amely a kapitalizmussal szemben a szocializmus különböző formáihoz és végül, a teljes kollektivizmussal a zsarnoksághoz vezetett.“ És ez — folytatja Röpke — ez a szocializmus, amelyen a kollektivitás gondolatára épített minden rendszert értek, ez volna az a patent orvosság, amelyet csak le kell nyelni, hogy tüstént meggyógyuljunk tőle? Ez, amelyről Nietzsche azt írta hogy a „végiggondolt zsarnokság“ Ez, amely a kultúra vonalán épp olyan teljessé teszi a válságot, mint a gazdaságén? Ha a szocializmus szót a történelmi fejlődés értelmében vesszük, vagyis a piac, a verseny és az egyéni kezdeményezést megszüntető tervgazdaság értelmében, akkor végre meg kell mondanunk, hogy csak a végletekig fogja növelni a zűrzavart, a tömegek proletárráválását és eltömegesítését, a társadalom elgépesítését, deszpotikus tömegállamot fog kifejleszteni, amely fölemészti a társadalom összes organikus erőit, tehát éppen azt a folyamatot fogja teljessé tenni, amely ellen föllázadt. Nem, ezek a kollektivista rendszerek és szocializmusok nem fogják meggyógyítani a társadalmat, hanem amint a tapasztalatok mutatják, eltömik a társadalom összes életforrásait, elpusztítják a hagyományt, megfosztanak bennünket a személy- és tulajdonbiztonság nyugtató érzésétől, állandósítják a háborút, megingatják a jogot, politizálják a tulajdont, nagyobb függőségbe hozzák a munkást az államtól, mint amineke régi nunkadója hozta és miközben materiális ígéreteiket a vagyon és jövedelem igazságos elosztását épúgy nem fogják tudni megvalósítani, mint az egyenlőség ábrándját, amellyel hizeregve biztatják a tömeget, mindenható úrrá teszik felettünk a vitamint, a mikroszkópot, a logarlécet, a pszichoanalízist, a matematikai statisztikát és a hormont. Egy vakon arrogáns tudomány kénguraságát terpesztik ki a világ felett, azét a tudományét, amely megfélemlítő taglejtésekkel lép elénk laboratóriumi főpapi köntösében és a csillogó szemüvegén keresztül fúrja belénk tekintetét, eltiltva bennünket a saját életünktől. Ez, ez az utolsó következtetésig átracionált gépesített civilizációs pokol volna az, amely viszszavinne bennünket az emberi lét elveszett méltóságához? Ez, amely mindent tud és lát, csak egyet nem: az embert és annak örök hajlamait. Hát ez a Röpke tanár úr diagnózisa a jelenkor társadalmának betegségéről. És miközben idáig jutott, azt kérdezi, hogy nem érkezettne el ezek után a leszámolás ideje azzal a tévhittel, hogy e szegény és szánandó emberiségnek nincs is más választása, mint az, hogy vagy az egyik, vagy a másik pokol útjain járjon. Röpke azt állítja, hogy ő tud egy harmadik utat is, amely konzervatív annyiban, hogy a kulturális és gazdasági fejlődés folyamatosságát védi és radikális annyiban, hogy beismeri a liberális kapitalizmus intézményeinek, privilégiumainak, ideológiájának és dogmáinak tarthatatlanságát, de ki akarja választani azokat az eszközöket, amelyek a szabad egyéniség kultúrájának biztosítására alkalmasak. „Mert az én szememben — írja — a liberalizmusnak csak anynyiban van értelme, amennyiben az egyéniség kultúrájának, a szabadságnak és a kizsákmányolás bűnétől megszabadított nem kollektivista és nem feudális világnak ellenzője.“ Két fronton kell tehát felvenni a küzdelmet a társadalom válsága ellen: a kollektivizmus és annak minden formája ellen és az alapos revízióra szoruló liberalizmus ellen, ha a harmadik útra, a „gazdasági humanizmus“ útjára akar térni az emberiség. Azonos-e ez az út azzal, amelyet oly sokan a szabad és a kollektív gazdasági rendszerek szintéziseként ajánlgatnak és hol tervgazdaságnak, hol irányított gazdaságnak neveznek? Röpkének, akinek szemében a verseny szabadságának és a piaci törvény hatályának megőrzése a döntő, a háború idejére nincs más megoldása, mint az állami beavatkozás, amelynek fenntartását mellőzhetetlennek tartja. De elvet minden olyan beavatkozást, amelyet a békegazdálkodásra való átmenet előkészítése címén a jövőre nézve államosítani akarnak, ha az a szabad egyéniség kifejlődésének két biztosítékát: a versenyt és a piaci törvényt kikapcsolva, a gazdaságot a kollektivizmus lejtőjére viszi, amelyen nincs megállás, ilyenformán a beavatkozás határa ott van, ahol az a versenyt és a piaci törvényt érinti Ami ezen a határvonalon innen van, azt konformis beavatkozásnak nevezi és szükséges rossznak tartja. Ami túl van, azt nem konformisnak nevezi és végzetesnek tartja. (Pl. konformis beavatkozás szerinte a védvám vagy a valutaleértékelés, nem konformis a kontingens- és a klíring-politika és a devizakényszer). Végzetes, mert kollektív és mert, mint írja, „soha nem feledjük, hogy a piaci gazdálkodás végső instanciája a végrehajtó, de a kollektív gazdálkodásé — a hóhér“. De hát mit jelent mindez a gyakorlati gazdaság szempontjából? Mik azok a javaslatok, amelyeket a svájci tudós megoldás gyanánt ajánl? Arra kér mindenkit, hogy ne várjanak tőle se csodakúrát, se csodagyógyszereket, mert ő csak egyet tud ajánlani, olyan munkaformák megtartását és kifejtését, amelyek az eltömegesítés veszélyétől megóvják a világot és amelyek nem ragadnak le bennünket a kollektivizmus örvényébe. Ajánlja ezért a paraszti mezőgazdaság fejlesztését, mert a parasztság ma az az utolsó sziget, amelyet még nem öntött el az eltömegesítés hulláma. És ajánlja, mert ez az egyetlen lehetősége a védekezésnek, a „búzagyár“, a „gyarmattársaság“, vagy a „kulcsosok“ ellen, amelyek végül is nem egyebek, mint a feudális, kapitalisztikus vagy kollektivisztikus ipari nagyüzemnek, a mezőgazdaságra átplántált formái. Külön, terjedelmes ismertetést kivárnia az, amit Röpke a paraszti gazdálkodás gazdasági, szociális és erkölcsi jelentőségéről mond s a magyar mezőgazdasági politika vezetőinek bizonyára nagyérdekű olvasmány volna. Számunkra itt talán elég annyit mondani, hogy „nem feudalizmus által megnyomorított parasztság, vagy ahogy mondja, nem tudatlan és elnyomott munka-állat képe lebeg előtte, de nem is a kommerciálisan spekulatív paraszté, mint amint az amerikai farmer, hanem az a paraszt-típus, amelyet a svájci, az északnyugati német, a skandináv, holland, belga és francia paraszt képvisel Külön fejezetben kellene ismertetni azokat a módszereket, amelyeket az ipar és kereskedelem terén az ellenségesütés ellen ajánl, de ezekből is elég annyit idejegyeznünk, hogy minden „kámforszagú“ kis középosztályos politika nélkül a kiskereskedelem és kisipar fejlesztését hangoztatja. A szociálpolitika terén és a monopolisztikus törekvések viszafejlesztése dolgában is vannak olyan részletekbe menő megoldásai, amelyek bármily érdekesek is, túlhaladják e cikk határait. Nem mellőzhetjük azonban, hogy a nemzetközi kereskedelemről alkotott elképzelését legalább ne vázoljuk néhány szavának ideikra; Az Unickemia Juventa SMampoé sszúródugóval ismét a régi minőségben kapható Gyárija fes forgusolmia hozzá: linichemia Budapest, VI., Izabella-utca 90 tusával. „Azon az utón, amely mint harmadik, a világgazdaság új formájához vezet, két akadály van: a mai belső gazdaságpolitika kollektív módszerei és az ezzel összefüggő anarchiája a népeknek. Az első akadályt csak úgy lehet legyőzni, ha a külkereskedelmet is megszabadítjuk mai kollektivisztikus bilincseitől, a másikat pedig csak úgy, ha végre belátjuk egy olyan világközösség szükségességét, amelynek struktúrája csak föderatív lehet. Senki sem hiheti, hogy ilyen alakulás valamely domináló hatalmi csoport vezetése nélkül megvalósítható. De bármelyik legyen is ez a csoport, tartósan csak akkor dominálhat és vezethet, ha az a belátás vezeti, hogy a világot csak a szabadság és egyenjogúság szellemében lehet remibe hozni. Akármelyik csoport fogja átvenni az emberiség kritikus pillanatában ráháruló vezetés nehéz felelősségét, ezt csak ebben a szellemben vállalhatja, s azzal a tudattal, hogy nem a külső hatalom a döntő erő, hanem a szellemi és erkölcsi érettség.“ Röpke tanárnak ez a könyve mindenkinek szól, aki a dolgok tisztázására vágyakoznak és akik belefáradtak egy reakciós liberalizmus és egy legalább is ugyanolyan reakciós kollektivizmus közt folyó terméketlen vitába. Azoknak szól, akik a kollektivizmus romboló hatásáról épp úgy meg vannak győződve, mint arról, hogy nagybeteg társadalmunk számára nincs más orvosság, mint a szociális igazságosság, a szabadság, az emberi méltóság és a béke szellemének uralma. És szól ez a könyv azoknak is, akik még nem jutottak el ehhez a belátáshoz, hogy legalább gondolkodóba essenek. Téli ruha ésail!és Szegeden nemzetiszínű falragasz jelent meg a város utcáin, amelyben a hatóságok felhívást intéztek a város közönségéhez, felsorolva, hogy milyen téli eszközökkel kell kiegészíteni a honvédség téli felszerelését. A gyűjtést házról házra járó leventék végzik és csakis nekik szabad az adományokat átadni. A leventék íveket visznek magukkal, amelyekre az adakozók neveit és az adományt felírják, valamint annak nevét is feljegyzik, aki nem ad semmit. Szeged városa egyébként 20.000 pengőt ajánlott fel azzal, hogy ezen az összegen a Baross Szövetség szerezzen be a katonák részére szükséges léli holmikat. Békés megyében valamennyi községben szervezés alatt áll a gyűjtési akció. Esztergomban Késmárki Fretl Vilmos főispán elnökletével népes értekezlet volt a léliruhagyűjtés előkészítésére. A főispán felkérte a társadalmi egyesületeket, hogy hatékonyan kapcsolódjanak bele a mozgalomba. Kassán a gyűjtésbe bevonják a Légoltalmi Ligát, a nőegyesülteket és a templomok szószékeiről is felhívják a híveket az adakozásra. A gyűjtést leventék fogják végezni. Vas megye területén a gyűjtést a leventeparancsnokságok a közigazgatási hatóságokkal és társadalmi szervezetekkel karöltve fogják végezni. Székesfehérvárott augusztus 25-én indul meg a gyűjtés, mely igen szép eredményt ígér. Jankovics Miklós főispán felszólította az összes községeket a téliruhaakcióhoz való csatlakozásra. Cegléden is megindult a téliruhagyűjtési mozgalom. A gyűjtés megszervezésével és végrehajtásával a ceglédi leventeegyesületet bízták meg. Több ceglédi üzlet a gyűjtés idejére átrendezi kirakatát, hogy megfelelő áruk kitételével tájékoztassák a közönséget, milyen dolgokra van szükségük honvédeinknek. A gyűjtésre falragaszokkal hívták fel a közönséget. Mohácson a gyűjtésbe bevonják a leventéket, a Légoltalmi Liga női csoportját és leánygárdáját is. Pápán a táliruhagyűjtési akcióval kapcsolatos intézkedések végrehajtására tizennégytagú bizottságot választottak. — A dohánygyári munkások füsktelen napján ezer pengő gyűlt egybe. A pénzen a gyár munkásnői megvásárolják a rabinak való anyagokat és saját maguk dolgozzák fel s igy juttatják el az illetékes közegekhez. A pápai szabóiparosok elhatározták, hogy a keleti fronton küzdő honvédek részére száz darab mellénynek ingyen való megvarrását vállalják. Xénián a gazdálkodók elhatározták, hogy minden lánc föld után öt pengőt ajánlanak fel. A zentai kereskedők és iparosok a kereseti adóalapjuk minden egyes 1000 pengője után 5—3 pengőt ajánlottak fel.