Ujság, 1942. november (18. évfolyam, 249-272. szám)

1942-11-11 / 256. szám

SZERDA, 1942 NOVEMBER 11 ÚJSÁG Kolo­zsvári ünnep írta KOVÁCS GYÖRGY Újságok híradása szerint ben­sőséges, kultúrtörténeti szem­pontból kiemelkedő évfordulót jelző ünnepségre készül a ko­lozsvári Nemzeti Színház s vele természetesen Erdély fővárosá­nak színházszerető közönsége is. Ez az ünnep azonban nem csupán a kolozsváriaké, de ün­nepe a magyar műveltségnek, magyar színházkultúrának sőt is __ ha politikai természetű .•szenvedélyek nem akadályoznák Kelet Európa népeit a kultúr­történeti tények elismerésében és napi politikától mentes mélta­tásában­­, bizonyára a velünk és­ mellettünk lakó népek is magukénak tudnák ezt az ün­nepet, annyira jelentős kultúr­történeti évfordulót készül fény­nyel bevonni az erdélyi törté­nelmi város színháza és közön­sége. Ez év november 11-én százötven esztendeje annak, hogy Kolozsváron megalakult az első állandó jellegű magyar színjátszó társulat. Az erdélyi magyar színészet első krónikása, Nagy Lázár, egykori kolozsvármegyei főbíró, aki maga is rendkívül tevékeny szerpet játszott az erdélyi ma­gyar színészet hőskorában a színpadi kultúra felvirágoztata­­tásában s ennek a kultúrának alapvetésében, hogy aztán minél bővebb eszközök birtokában művelhesse az elkövetkező év­tizedek folyamán a magyar szó s a magyar színház kultuszát. Mintha az élet, a történelem cél­zatosságot rejtegetne amögött a tény mögött is, hogy míg a ko­lozsvári első színjátszó társaság megalakulása kétségtelenül az európai szellemi áramlatok iránt érzékenyebb erdélyi magyarság között ébredező nemzeti eszmék termékenyítő szellőjének követ­kezménye, az első krónikás visszaemlékezései is, a­melyek a színjátszó társaság, illetve­­ a kolozsvári magyar színház tör­ténetét 1792 és 1821 között örö­kítik meg — ez a szinte­ szinte feledésbe ment kézirat nyomta­tásban akkor látott először vilá­got, akkor került a magyar ol­vasó asztalára, amikor a törté­nelem ismét az európai érte­lemben vett nemzeti tudat erő­södésével tartotta meg az utóbbi évtizedek legkeményebb és leg­zordabb viharai közepette er­délyi magyarságukat, rajta át magyar műveltségüket. Az 1939-ben Kolozsvárott dr. Jancsó Elemér szerkesztésében meg­kezdett „Erdélyi Ritkaságok“ sorozatának első füzete volt a Nagy Lázár visszaemlékezései. A mai magyar fővárosban a magyar színjátszás — ha nem is rendszeresen, nem is alapos megszervezéssel — előbb is kezdődött, mint a „másik“ ma­gyar hazában, a színház állan­dósításával, a megfelelő szín­házi épület felépítésével Kolozs­vár vezet Pesttel szemben. Ha versenynek akarnók látni ezt a tényt, akkor olyan nemes és hasznos verseny volt, mely ta­lán legtöbbet adhat magyarsá­gunknak abból, ami legdrágább értéke a nemzetnek és ember­ségnek: a vérengzésben, gyűlöl­ködésben, elnyomatásban való verseny helyett a műveltség emelésére, a kulturális színvonal magasabbra lökésére, a művelt­ségi területek mélyítésére és szé­lesítésére törekvő verseny. Míg a budapesti Nemzeti Színház csak 1837 augusztus 22-én válik a színházkultúra otthonává, ad­dig a kolozsvári magyar szín­ház, a Belső Farkas-utcai Nem­zeti Magyar Theatrum már 1821 március 12-én megnyitja kapuit a színházszerető közönség előtt, állandó fészket rakva annak a magyar nyelvnek és kultúrának, melynek itt, a Királyhágótól ke­letre eső földdarabon talán leg­inkább élet-halál küzdelmet kell folytatnia fennmaradásáért. (Mennyivel inkább fejlődéséért!! Már a Nagy Lázár-féle f­eljegy­zések is makacs, tudatos kultur­­harcról számolnak be Hogy miként fészkeli be magát Erdély fővárosába egyes magyar urak anyagi mohósága s a magyar művelődés iránti közönye­k kö­vetkeztében példáil egy német szír játszó társaság-s vándor, ú­tra kényszeríti hosszú éveken át azt a színészgárdát, melynek nem­csak történelmi jussa van szinte kizárólagos szerepléséhez ebben az erdélyi nagyvárosban, d­e minden más körülmény is mel­lette szól. Kolozsváron nem él­nek németek, csak igen kevés nemzetiség vegyül a magyarság közé, ellenben ezek a kevesek is — szászok, románok — annak­­előtte gyakran jártak a magyar színházba, ott nemcsak jól érez­ték magukat, de a nyelvet is ta­nulták. Mennyi viszontagság, mennyi hányódtatás és harc jelzi az utat, amit a magyar színját­szás az alatt a néhány esztendő alatt megtett, részben itt Kolozs­váron, részben más erdélyi és magyarországi városokban, míg egyes nagylelkű magyar haza­fiak adakozása és szívós mun­kássága következtében sikerült tető alá hozni a Farkas­ utcai színházépületet. (Olvasom a la­pokból, hogy a november 11-iki ünnepségeken leleplezik azokat az emléktáblákat is, amelyeknek mindenike egy-egy határkövet jelent az erdélyi magyar színját­szás történetében.­ Ezt a régi, hagyományaink és múltunk be­csülésére és az abból való oku­lásra figyelmeztető színházépü­letet a román uralom alatt le­bontották s helyébe modern diákotthont építettek. De az épü­let anyagának, a kőnek, téglá­nak, fának eltakarításával nem lehetett elsikkasztani az itten élő magyarság emlékezéséből a kul­túrtörténeti tényeket, melyek en­nek a sok viszontagságot és vért és kirobbanó szenvedélyek kö­zött olyan kevés megértést és egy­más iránti megbecsülést látott földnek megtartását eredmé­nyezték a mi számunkra. Ahol a nemzeti fenmaradásért olyan ádáz és sokszor bonyolult eszkö­zökkel megvívott csatáknak kell folyniuk, ott a megtartóknak tökéletesiteniök is kell fegyve­reiket s felismerni az igazságot, mely arra tanít, hogy egy nem­zetet, egy népet fizikailag is csak kultúráján át lehet elpusztítani! Ha a pesti Nemzeti Színház egy Széchenyi István gróf, vagy egy Földvári Gábor, akár Grassal­­kovich Antal fényes nevét írja a maga létrejöttének történelmébe akkor mi a nemes versengés büszkeségével hivatkozunk báró Wesselényi Miklós rengeteg fá­radozására s anyagi áldozatára, amit a színjátszó társaság érde­kében hozott, de ugyanúgy tett halála után a nagy erdélyi fér­fiúhoz méltó özvegy hitvese is. Vagy idézzük az adakozók lis­táját, akik leszurkolták az ezer és ezer rénes forintokat, hogy végre otthonhoz jusson a ma­gyar szó Erdélyben, Erdély fő­városában. Bánffy György,, gu­bernátor ur őexcellenciájának, vagy báró Bánffy László guber­­nialis consilianus, gróf Mikes Já­nos, gróf Teleki József, Cserei Mihály, aztán gubernialis secre­­tarius Kenderesi Mihály (egy s-sel és nem y-nal!) neveit. Olyan terjedelmes névsorok áll­nak rendelkezésünkre az erdélyi főnemesek és más főhivatalt vi­selő urak, derék, okos, önzetlen magyarok áldozatosságáról, hogy lehetetlenség azt felsorolni ezen a helyen. Kanyó László, P. Hor­váth Dániel, báró Jósika Miklós, Nagy Lázár, gróf Kendeffy Ádám, báró Wesselényi József, gróf Thoroczkay Pál, aztán a Béhliek, a gróf Nemesek, Teleki László és Teleki József grófok s a püspök urak, mind-mind csak kiragadott nevek a gazdag névsorból. Közben egy-egy fur­csa név a sorban, igy: báró Sar­degna. Nem sokat tudok róla, még a keresztnevét sem, mert nem jegyezte fel a krónikás. De bizonyos, hogy akkor sem vonná vissza a magyar kultúra fejlesz­tése és megtartásának ügyére tett ezer rénes forintos adomá­nyát, ha korunk vérelemzői fe­jüket helytelenítőleg csóválgat­­nák ama bizonyos báró Sar­degna tolakodása miatt! De ne folytassuk a tökéletlen névsort. Az erdélyi színjátszás hőskora is igazolja, amit aztán s azelőtt annyi pillanata a törté­nelemnek újra és újra bizonyí­tott már: Erdély magyarjai min­dig tudták kötelességüket nem­zetükkel szemben! Erdély ma­gyarjai mindig igyekeztek előtte járni a többi magyaroknak. Mint­ha Európa, a Kárpátok megke­rülve, az erdélyi magyarság szel­lemi életén át áramlott volna nyelvterületünk többi magyar­jaihoz. Mintha ennek a „másik“ magyar hazának fizikai és lelki teste arra hivatott volna, arra a szerepre predesztinálódott volna, hogy szűrőkészülék legyen Európa és magyarság, kor és lé­lek között! Mert, ha a kultúr­történet feljegyzi, hogy a pesti Nemzeti Színház a magyar re­formtörekvéseknek egyik gyö­nyörű eredménye, akkor a ko­lozsvári régi, lebontott, megsem­misített Nemzeti Színház, a Farkas­ utca öreg, lombos fái között, az Egyetem impozáns, hatalmas épületének árnyéká­ban, igenis, bizonysága annak, hogy Erdélyben előbb volt fészke és melegágya azoknak a törek­véseknek, melyek Nyugat-Európa műveltebb népei közül indultak hódító útjukra, hogy végül is a néptömegek társadalmi felszaba­dulásához s a földi hatalom bi­lincsbe vert gondolat, és ezen a gondolaton nyugvó műveltség feloldódásához vezessenek s meg­teremtsék a nemzeti eszménynek olyan tisztultabb, természetes fogadalmát, mely egy nemzet értékeinek szabad kifejlődését s emberi céljainak, emberi ideál­jainak megvalósítását szolgálja; demokratikus életforma, mely­nek legszebb virágai közé tarto­zik a nemzeti tudat ébredése és fejlődése! Lehet, hogy korunk lelkileg és idegileg túlságosan igénybe­vett magyarja nem képes érté­kelni a kolozsvári ünnep sok­irányú jelentőségét; lehet, hogy fáradt s talán kissé közönyös is a kolozsvári ünnepi hangokból, magasztos hangulatokból ki­csendülő tanulságok meghallá­­sára. Régen volt, — legyintenek talán —, ma már nem érdekes, ma már nincs jelentősége, egy elsüllyedt kor ítélet alá vont vezetői csinálták, tegyünk hát pontot utána, zárjuk le, ne is emlegessük. De még az ilyen szavak, az ilyen korszerű igék hirdetőinek is meg kell állniok az előtt az eredmény előtt, amit nagyapáink eléggé nem értékel­hető lelkesedése, fáradhatatlan tevékenysége s tiszteletreméltó gondja több mint száz esztendő­vel később ajándékozott nekünk, mai és utóbbi két élszedi Erdély magyarjainak. Ha 1811-ben a megfelelő színházi épület és a szükséges anyagi eszközök hiá­nya késztette elsősorban vidéki vándorlásra a színjátszó magyar társaságot, akkor ezek a kény­szerítő körülmények a közel­múltban, amikor az itteni ma­gyarság kisebbségi sorsot kény­szerült élni, jól átgondolt hiva­tástudattal is gyarapodtak, sőt ez a hivatástudat vált a kisebb­ségi színházvándorlás főmozga­tójává, második sorba süllyed­vén az anyagi szempontok. Az utóbbi két évtized alatt egyetlen, figyelemreméltó művészi telje­sítményre képes színjátszó tár­­­sasága volt Erdély magyarságá­nak, a kolozsvári társulat. De ez a színház esztendőről-eszten­­dőre módot talált arra, hogy huzamosabb időre is és néha többizben is ellátogasson kisebb erdélyi városokba. Munkatöbble­tet jelentett színésznek és szín­­házvezetőnek, talán anyagilag is segített ez a vándormódszer a kolozsvári színházon, de nem kétséges, hogy kisebbségi sors­ban a magyar szó, a magyar műveltség, a nemzet leg­drágább kincseihez fűződő hi­vatás tudata hordozta körbe­­körbe itt Erdélyben a színpadi művészet fáklyáját. s Megkezdődött a képviselőházban a költségvetés plenáris vitája A belügyi tárca költségvetését tárgyalták elsőnek. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nagyobb beszédben válaszolt a vita szónokainak Kedden délelőtt megkezdődött a képviselőházban az 1943. évi állami költségvetés plenáris tárgyalása. Ez­úttal nem volt olyan nagy érdeklő­dés, mint általában szokott lenni a költségvetési vitánál, aminek oka főként abban rejlik, hogy a ház­szabályok új rendelkezései alapján a tárgyalás tárcánként történik és inkább szakszerűségi mederben fo­lyik, nem úgy, mint régebben, ami­kor a plénum előtt általános vita keretében szóvá lehetett tenni min­den időszerű — akár külső, akár belső vonatkozású — politikai kér­dést. Az új rendszer mellett a fon­tosabb időszerű problémák felve­tése az appropriációs vita keretébe tolódik át. Erre majd a költségvetés letárgyalása, a lilán kerül sor. Az ülés Tasnádi Nagy András csnak dél­előtt tíz óra után tíz perccel nyitotta meg az ülést, mintegy negyven kép­viselő jelenlétében. A kormány tagjai közül Keresztes-Fischer Ferenc bel­ügyminiszter volt jelen. Elsőnek a belügyi tárca költségvetése került megvitatásra. Hunyadi-Buzás Endre elüadés hang­súlyozta, hogy a magyar közigazgatás igyekszik az élet mostani iramához igazodni, az ügyek gyors és gondos elintézésére veti a súlyt, szociális szellem hatja át munkáját. A vezérszónokok közül elsőnek Baky László (MMP) szólalt fel. Azt hangoz­tatta, hogy a közigazgatás szellemének meg kell változnia és közösségi érzés­nek kell kialakulnia a közigazgatás és a lakosság között. Kossuth Pál (MMP) a kormánypárt első vezérszónokaként felszólalásának bevezetésében nemzet­közi viszonylatban megvilágította az állami igazgatás korszerűsítésére irá­nyuló törekvéseket. Hivatkozott a né­met, olasz, francia és más külföldi példákra, majd arra emlékeztetett, hogy a mi nemzeti fejlődésünk Szent István király óta a szintézis jegyében folyt s amit a külföldről átvettünk, azt nemzeti sajátosságainkhoz szabtuk át. Hangsúlyozta, hogy ugyanezt kell szem előtt tartanunk a közigazgatás korszerűsítésének terén is. Egyebek során különösen azt emelte ki, hogy nehéz probléma lesz a háborúból a békére való átmenetet és kívánatos­nak mondotta, hogy ennek az átala­kulásnak tanulmányozására már most küldjön ki a kormány megfelelő szak­embereket az egyes külföldi álla­mokba. Maróthy-Meizler Károly (nyilas­­keresztespárt) a nyilasok álláspontját fejtette ki. A költségvetést nem fo­gadta el. Paál Árpád (erdélyi) az ön­­kormányzatok szerepének fontosságát hangoztatta és felhívta a minisztert, hogy az autonómiák rendszerét ne adja fel. Kérte, hogy a családvédelmi alap munkájába vonják be az árva székeket és gyámhatóságokat. A költ­ségvetést elfogadta. Ferenczy Tibor (MEP) a belügy és kü­lügy között való összefüggésekre rámutatva kifej­tette, hogy a megrendíthetetlen jog­rendben élő ország kívánatosabb szö­vetséges, mint az az anarchiától fel­dúlt, forrongó s a zavargásokat csak elfojtó, de afelett nem­ győzelmes or­szág. Beszéde további során a csend­őrség és rendőrség tevékenységét méltatta és rámutatott, hogy a két intézmény ébersége révén a negyedik éve folyó háborút ellenére aránylag nyugalmas, irigyelt szigete az ország Európának. A költségvetés­ elfogadta. Nagy-Budapest problémája hatékonyabb védelem a belső bomlasz­tó erők ellen. De békét és nyugalmat nem lehet egyedül fegyverrel biztosí­tani és fenntartani, hanem a lelkeket kell megerősíteni. Közigazgatásunk ke­retében a szellem átalakításán van a hangsúly. Oda kell törekedni, hogy a közigazgatás valóban szolgálja a ma­gyar népet Kárpátalja szónoka Spák Iván (kárpátaljai csoport) mint nemzetiségi képviselő szintén a lelkek megerősítését mondotta legfontosabb­nak. De éppen ezért el kell kerülni — fejtegette — minden zaklatást. Majd arról beszélt, hogy már ismételten javasolták a kárpátaljai kormányzói biztosság likvidálását. Ez ellen Tiem­ is volna kifogásuk, de helyébe jobb in­tézménynek kellene jönnie, olyannak, ami biztos átmenetet jelentene az ön­kormányzat felé. Nem helyesli Kárpát­­aljának megyékre osztását. Incze Antal (MMP) arról beszélt egyebek során, hogy népibb szellemet kell bevinni­­a közigazgatásba. Szólt arról, hogy itt volna az ideje a fele­lősség decentralizálásának, majd a közigazgatás tökéletes depolitizálását kívánta. A zsidó orvosokról szólva, azt a felfogását hangoztatta, hogy kartotékot kellene csinálni a keresz­tény orvosokról, és ezeket az orvoso­kat gazdaságosan kellene szétosztani a közegészségügy szolgálatában, ha pe­dig bebizonyosodnék, hogy kevesen vannak, akkor átmenetileg a zsidó orvosokat is lehetne alkalmazni, de csak bizonyos megszorításokkal. Nem helyesli azt, hogy a zsidó orvosokat a falura küldjék s egyebek között azt­­is kívánta, hogy a zsidó orvosok csak a keresztény orvosok felügyelete alatt dolgozhassanak. Az orvosképzés idő­tartamát meg akarja rövidíteni, a mostani hat év helyett négy év alatt ki van kiképeztetni gyakorló orvoso­kat, akik azután továbbképezhe­tték magukat. Lukács Endre (MÉP) a közigazga­tási tisztviselők munkával való túl­­halmozottságára hívta fel a miniszter ügyelmet. Kifejtette, hogy az auto­nómiák hatásköre a minimumra szál­lott le. Ezeknek nagyobb szerepet adna, főleg, hogy szociális tartalom­mal telítődjenek. Budinszky László (nyilas) a köz­­igazgatási reformot sürgette. Szabó Zoltán (MÉP) a jogi oktatás­nak gyakorlati irányba való terelését sürgette, majd a menekültek ügyének ,­­ visszahonosítási ügyeknek egy­ Donáth György (MEP) mint fővárosi képviselő szóvátette Nagy-Budapest kérdését s azt fejtegette, hogy Nagy. Budapest problémája egyre sürgetőbbé válik s hiába hangzanak el tiltako­zások bármilyen tiszteletreméltó hely­ről is arról, hogy Pest megye területé­ből egy talpalatnyi földet sem enged­nek át Budapestnek, ez a kérdés érik s természetesen megoldáshoz jut majd. A mostani idők erre nem alkalmasak, de Nagy-Budapest terveit már most kell előkészíteni. Sorra kell kerülni a társadalombiztosító intézetek reform­jának is. Nagy elismeréssel szólt az ONCDA működéséről Mátéffy Viktor (keresztény párt) hangsúlyozta, hogy a külső és a belső front szilárdsága a legfontosabb. Az erős hadsereg — mondotta — leg- „__ biztosabb alapja az államnak és leg­­szerűsítését sürgette. JiiKdaSiOM, a JCeKeAcejt-JCaxá&at K&vxd&a* milliméterenként hétköznap 48 fill vasárnap 60 fill.

Next