Ujság, 1943. február (19. évfolyam, 26-47. szám)

1943-02-26 / 46. szám

FENTEK. 1943 FEBRUÁR 26 ÚJSÁG MÁTYÁS király szellemét és emlékét idézte a Corvin-vacsorán Voinovich Géza. A magyar történelem e rendkívüli alakjának megeleve­­nítése, tetteinek dicsőítése, jelle­mének vizsgálása, alkotásainak csodálata s mindebből a tanul­ságok levonása sohasem felesle­ges a magyar nemzet számára, de talán különösen értéke van en­ek most. Mátyást méltatni lehet, mint uralkodót, mint hadvezért, mint államférfit, mint a pénzügyek rendezőjét, az igazságszolgálta­tás kifejlesztőjét, mint a tudo­mányok barátját és pártfogóját, az irodalom lelkes barátját, de bármilyen részletét adjuk is te­vékenységének és munkájának, mindenhol előcsillan az, ami e nagy férfiúra a legjellemzőbb, hogy erős kézzel és tántorítha­tatlan lélekkel iparkodott meg­valósítani a magyar nemzet jo­gos igényeit ezen a területen és a magyar nép számára olyan ke­reteket iparkodott teremteni, amelyen belül a kornak meg­felelően a magyar nemzet az élet legmagasabb nívóját érhette el és legtökéletesebben kiélhette nemzeti életének teljességét. Miért teremtett Mátyás állandó hadsereget, miért fektette le biz­tos alapokra az adózást, miért növelte a jogbiztonságot és köve­telte az igazságszolgáltatás le­hető tökéletességét, miért hozott ide tudósokat és művészeket, miért emeltetett palotákat, miért alapította a pozsonyi egyetemet, a Corvina-könyvtárt? Azért, hogy a magyar államot és a ma­gyar nemzetet olyan tekintéllyel,­­tudással, hatalommal és erővel ruházza fel, amely előtt tisztelet­tel kellett meghajolnia az idegen­nek és amely biztosíthatta a ma­gyar nemzet akkori jelenét és jövőjét. Nem lehet egy újsághasáb ke­retében még csak megközelítőleg nem méltatni Mátyás király alakját, vagy akár államférfit, akár hadvezéri cselekedeteit, még egyéniségét, színes és sok­rétű egyéniségét sem lehet kellő­képpen jellemezni. Itt csak je­lezni tudjuk, hogy Mátyás király az uralkodó, mennyire bölcs és előrelátó volt, mennyire magyar és csak magyar volt, amikor po­litikája első céljául kétségtelenül a magyar állam függetlenségét, illetve a függetlenség teljes meg­valósítását és maradéktalan fenn­tartását tűzte ki. Hadvezéri célja pedig, amely szoros össze­függésben állt politikai célkitű­zésével, nem volt más, mint az, hogy Magyarországot megvédje az idegen, a török ellen. Nem századokra visszanyúló ki­rályi családból származott, de az uralkodás, a vezetés és az irányítás tehetségét hozta magá­val a trónra, ő is bizonysága annak, hogy válságos időkben és súlyos órák közepette a ma­gyar nemzet mindig ki tudott ter­melni magából olyan férfit, akit tehetsége, jelleme, hazaszeretete alkalmassá tett arra, hogy élére álljon ennek a nemzetnek. A történelem azt bizonyítja, hogy ennél nagyobb adományt nemzet a Gondviseléstől nem kaphat. Nép, amely nem élt át veszedelmeket, nem ment keresz­tül tragikus időkön, aligha van a földön s nem is az a baj, ha időnként elborul az ég, hanem az, ha nincs, aki ilyenkor vilá­gosságot gyújtson és elűzze a komor felhőket. Hálásak lehetünk, hogy ebben az évben Voinovich Géza szavai világították meg előttünk Mátyás király alakját. Az „őszirózsa, fehér őszirózsa"* című cikkre legyen szabad egy pár észrevételt tennem. A cikk egyes kö­vetkeztetéseit és megállapításait az u. n. „régi veteránok“-kal szemben igazságtalanoknak tartom. Ha nem tévedek, a cikk leértékeli és szinte gyermekes, könnyelmű játéknak mi­nősíti a régi „48-as függetlenségi párt“ politikai tevékenységét. Úgy tünteti fel az akkori szabadelvű párt és ennek utóda, a munkapárt által képviselt reálpolitikával („guverne­mentális“ politikával) szemben ál­lott ellenzéket, mintha ennek tagjai csupa álmodozó idealisták, utópisták lettek volna és az ő politikai maga­tartásukkal hozza okozati összefüg­gésbe a 13 évvel későbben egy négy­éves világháború után kitört „őszi­rózsás“ forradalmat. Ez a vád nagyon sok jó magyar embert fog szívén találni. Én is ezek közé tartozom, ámbár politiká­val már régóta nem foglalkozom. 1905-ben (mikor a cikkíró, saját be­ismerése szerint, még gyermekkorát élte) én is ehhez az „obstrukciós“ párthoz tartoztam. Most is előttem van az a kép, amikor Szatmár vár­megye megyeházának ülésterméből (Nagykárolyban) az u. n. „darabont­­kormány“ főispánja karhatalommal vezettette ki az ellenzéki bizottsági tagokat és az alispánnal élünkön át­vonultunk a gimnázium tornacsar­nokába és ott tartottuk meg a törvé­nyes törvényhatósági közgyűlést. (A nevezetes történelmi eseményt ma is emléktábla hirdeti a tornaterem falán, ha csak a megszállás alatt el nem távolították onnan.) Nagyot­ komoly mozgalom volt ez az úgynevezett nemzeti ellenál­lás. A nemzet ősi hagyományos ön­védelmi fegyverét vette igénybe, mikor megtagadta, illetve lehetet­lenné tette az adó- és újoncjutalék­ megszavazását, ha mindjárt az egyébként elítélendő obstrukció igénybevételével is. Talán bűn volt-e az, hogy a magyar hazafiak igen­igen nagy tömege nem tudta elvi­selni az „átkos“ közös ügyeket, a ,,dualizmus“-t, a német vezényszót, a Kossuth-kultusz üldözését stb.. • Ez a ciki válaszat érkezett Mikszáth Kálmán legutóbbi cikkére. Szabadelvű állás­pontunkból folyó pártatlanságunknál fogva közöljük azt, anélkül, hogy­ hosszabb vitát akarnánk provokálni ebben a ma már tör­ténelminek tekinthető kérdésben, mert nem tartották összeegyeztet­­hetőnek a magyar szabadság és függetlenség eszméjéval és eszmé­nyével, melyet Rákóczi, Kossuth, Petőfi hirdetett és melyért „annyi szív hiába onta vért..Ezt az eszményt igyekeztünk a falu népé­nek szivében ébrentartani. A falu független népe ugyanis sem „jobb­oldali“, sem „baloldali“ nem volt, hanem egyszerűen és röviden: ma­gyar, aki élt-halt az ország szabad­ságáért és függetlenségéért. Hány­szor pirultunk a szégyentől, ami­kor külföldön járván, a „nationa­­lité“ rovatban a „hongrois“-t „aut­­richien"-re helyesbítették, mert „a nagy világon e kívül“ sehol sem tudták, hogy magyar állam és ma­gyar nemzet is létezik. Magyar­­ország közjogi önállóságát és füg­getlenségét csak közjogi tanáraink egyetemi előadásaiból ismertük. Tisztában voltunk azzal, hogy az adott erőviszonyok tekintetbevételé­vel ez nem „reálpolitika“ és nagy földrengésnek kell egyszer elkövet­keznie, hogy az ország a kétfejű sas karmaiból kiszabaduljon. Tudtuk, hogy békés eszközökkel ez sohasem lesz lehetséges. Azzal is tisztában volt mindenki, hogy akkor sincs ki­látás lényeges változásra, ha a füg­getlenségi párt kerülne kormányra. De ha nem lett volna függetlenségi párt, akkor mesterségesen is terem­teni kellett volna egy ilyen pártot, mely a szabadság és függetlenség eszményeinek örök Veszta-tüzét ápolja és kialudni ne engedje! Még ha százszor délibáb és utópia volt is a gyakorlati politika szempontjá­ból nézve». Gondoljunk csak a közel­múltra. Trianon ellen minden reál­politikai eszköz hiábavaló volt, a nemzet igazságát sehol sem méltá­nyolták, vagy meg sem hallgatták, mégis a nemzet legjobbjai tartották ébren Magyarország területi épségé­hez való szent jogát és hol hango­san, hol csak suttogva, hol csak né­mán járt szájról-szájra a történelmi Magyarország területén a bűvös, imádságos jelszó: „Nem, nem, soha!“ Ne bántsuk tehát a „régi veterá­nodat“, a javíthatatlan idealistákat. A reálpolitikára a mindenkori erő­viszonyok között minden időben szükség volt és szükség lesz, de szükség van arra az „idealista“ el­lenzékre is, melynek hivatása: a D a Veszta-tűz ébrentartása, a nemzeti eszmények ápolása nemzedékről­­nemzedékre mindaddig, míg egyszer teljesedésbe mennek. Méltóztassék elhinni, az 1905. évi ellenzék sem tudatosan, sem aka­ratlanul nem idézte elő — az 1918. évi őszirózsás forradalmat. Bizony 1905-ben még senki sem gondolt és nem is gondolhatott arra, hogy ki­lenc év múlva világháború lesz. A függetlenségi párt nem is vágyott kormányra és az úgynevezett koa­líció, mely a „nemzeti ellenállás“ után a kormányt átvette, a függet­lenségi párt presztízsét alaposan le­járatta. De nem szüntette meg. A forradalom kizárólag a vesztett há­ború szomorú mellékterméke volt, nemcsak nálunk, hanem másutt is. Ami „rózsás“ volt a forradalom­ban, az az évszázadok után, ha szomorú körülmények közt is, visszaszerzett függetlenség tudata volt. Ez tette mámorossá a magyar népet, mely valóságos gyermeki örömmel szürcsölte, élvezte ezt az isteni adományt. Sajnos, hamar bekövetkezett a kijózanodás. De ebben is ártatlanok a­­ veteránok. A cikk némi gúnnyal idézi az „Ugocsa non coronat“ és „ebura fakó“ történelmi közhelyeit. Néze­tem szerint ezek a dicsőséges ma­gyar múlt tiszteletreméltó törté­nelmi emlékei, melyek az Intranzi­­gens, gerinces magyar jellem örök­érvényű bizonyítékai. Vannak tör­ténelmi pillanatok, amikor az ilyen erélyes vétókra életbevágóan szük­ség van, mert gyakran előfordul, hogy a kényelmes, sima, egyenes után haladó reálpolitika esetleg tt gyengeség látszatát kelti. Kiváló tisztelettel F. J. dr. A „nemzeti ellenállás“ SSm SS Liivál a » ■«rkeszten SS * tStorkC nappdny. /Kia. dUn­ Géza Szeretem a felhőt Szép arany szegéllyel, Szeretem a lelked Színarany kedéllyel. Ha izzó szemednek Könny az igazgyöngye Nehéz a szivemnek, Mintha nagyon mélyről. .4 szivemből jönne. De ha mosoly villan Két szemed csillagán. Mintha mennyei fény Fentről hullana rám. S ha mosoly fodrozza ívbe metszett szádat. Szivemről is elszáll ,4 búsongó bánat. Forró a te könnyed. Kacajod is meleg, fia valami szépben Te is kedved feled. Csak forróbb lesz szíved, fia kedved nevető, Hidd el, napsütésben Legszebb a temető. Csak fénylő erdőnek Van búgó galambja, Jobb ha örömre szól Szived kis harangja. .. te tavaszodból Kap fény­ az én nyaram, Csak ragyogj, mosolyogj. Kincs a humor, ha van Keserű kedved is Változzék örömmé. Hisz szeret a szived Ugye már örökké? Jáger Mari, ■* írta Kosztolányi Dezsőné Ne tessék megijedni a nevétől. Tagadhatatlanul igy hívták, de a legtisztesebb Jáger Mari volt a földgolyón. A Szepességből került ide, sok-sok évvel ezelőtt. Tizen­egyen voltunk akkor gyerekek s a nagyanyánk küldte hozzánk daj­kának Jáger Marit, vasúton, Pestre, óvatosságból mindössze négyet val­lott be neki. Gyakran emlegette később, hogy kapkodta a fejét első nap, dél felé, amikor hazaszállingóztak az isko­lából a kölykök, egy egész határra való, de estére kelve, miután sorra megfürdetett bennünket, fiút-lányt vegyest, a még párolgó, puha gye­­rektesteket karján meg a hátán be­­hordta a túlfűtött gyerekszobába és ágyba ritkta, már azt érezte, hogy öröktől fogva köztünk élt és itt is fog maratni örökké. Mi is ezt éreztük. Imádtuk Jä­ger Marit. Senki a világon nem tudott olyan gyönyörűen ijeszteni és olyan édesen megnyugtatni, mint ő. Felejthetetlen bűvös bol­dogság volt ütni szétteregetett, bő, kék perbálszoknyáján s hallgatni, hogy mesél. A mi szüleink túlontúl vigyáz­tak az akkoriban polgárinak ér­telmezett illendőségre. Hogy egye­bet ne említsek, például azt is­­igen szerették,­­ ha mi gyerekek, papát-mamát játszottunk, vagy túl­ságosan sokat törődtünk babáink­kal. Mindez valami gyanús, sze­mérmetlen testiséget feltételezett s­­ ettől igyekeztek elterelni bennün­ket. Egyúttal azonban a lelkiség s az érzelmi magánügy is elhárí­tandó volt. Valamiféle steril racio­nalizmus határai közt lebegtünk, arról, ami a földi és arról, ami földöntúli hallgatni kellett. Itt volt azonban Jáger Mari s az ő révén titkos kapcsolatba kerültünk a lé­nyegessel s a tilossal. A természet­tel s a művészettel is. Olvasni, mi gyerekeik tanítottuk meg őt, ennek ellenében ő megtaní­tott bennünket arra, milyen szép lehet az, amit olvashatunk. Min­den kezébe került könyvet s min­den dirib-darab nyomtatott papi­rost elolvasott, azután elmesélte azt, amit olvasott, így ismerked­tem meg a remekművekke­ s a ponyvairodalommal. Együ­tt sirtani vele Karenin Anna, Szőke Panni s a „Kitagadott grófnő" szomorú sorsán. Az évek során Jáger Mari lassacs­kán elvárosiasodott. Vasárnapon­ként strucctollas kalapot tett a fejére, szürke vállfű­zőbe szorította hízásnak induló derekát és szín­házba ment a barnabajuszkás, ma­gas, kereskedősegéddel, a Vilivel. Ez a Vili olyan volt szememben, mint amilyen Wronszkyj gróf lehe­lett. De hétköznapokon még min­dig bő, kék perkálszoknyát öltött Mari­s mesélt nekünk a színházról meg a saját bánatáról, így kerül­tem vágyakozó kapcsolatba a szín­házzal meg a bánattal is. Sok év múlt el azóta. Asszony­­koromban már, ha fel-felker­estem, csibemájat tett a tányéromra mel­­lém­kuporodott és mesélt. Utoljára a kórházi ágyon lát­tam. Már zavarodott volt, a nyelve is nehezen forgott. —­ Ó, — mondta, amikor meglá­tott* — alig vártam, hogy lássam és elmeséljem, mi történt velem. Lehalkította a hangját, súgva, mint régen, amikor valami, titokza­tos történetet mondott el. — Képzelje, — folytatta, — a* éjjel egy ópium-barlangba kerül­tem. Erőszakkal cipeltek oda. Ki hinné, hogy a város kettős közepén i­lyesmi lehetséges — méltatlanko­dott. Majd németre fordította a szót, nehogy a körülötte fekvők megértsék. — Vigyázzon magára — mondta németül nekem, mert borzalmas dolgok történhet­nek az emberrel, ha nem vigyáz. — Megint magyarul folytatta. —» Én még sohase láttam ilyesmit, es­küszöm, soha az életben, de olvas­tam a Vengerkákban. Áradt belől a szó. Még akadozó nyelve se hátráltatta. — Az ópium füstje betöltötte is egész termet, fölfelé gomolygott,­­ mennyezet felé és mindent opátos homályba borított. A lányok a föl­dön fetrengtek és hörögtek a kéj­től, hajnal felé pedig úgy 'hordták ki őket anyaszűz meztelenül, mint a dögöket. Mint a dögöket — is­mételte, meggyőző pátosszal. Tetsz­hetett neki ez az erőteljes kép. —­­Olyanok voltak mind, mint, mint — kereste a hasonlatot — Ubrik Borbála, vagy, mint a duza . .. me­dúza — javította ki önmagát. Ret­tenetes látvány volt. Reggelre aztán valamennyien itt feküdtek a kór­házban súlyos betegen. Alig vártam már, hogy elmondhassam magának — fejezte be tompán és kimerül­ten hátradőlt­ a csikoshuzatú, ke­mény párnán. — Égvén egy kis be­­föttet, ott van az éjjeliszekrényen — motyogta gégiesen. — Egy szó se igaz az egészből, nincs magánál félrebeszél — sug­dosta nekem fölényeskedő mosoly­­lyal a szomszédos ágyból egy va** tag, fekete iparosné külsejű asz­­szony. Mérgesen leintettem az ostobát Nem értette, hogy Jáger Mari mert mesél nekem a halálos ágyán. s Kállay miniszterelnök beszéde a háború magyar céljairól A Baross Szövetség közgyűlésé­nek záró ülésén, amelyen a kor­mány több tagja is megjelent, Kál­lay Miklós miniszterelnök is részt­­vett és hosszabb beszédet mondott. Ilovszky János képviselő, a szövet­ség elnökének megnyitó beszéde után emelkedett szólásra Kállay Miklós miniszterelnök, aki így kezdte beszédét: — Hosszabb idő óta nem szólal­tam fel a nyilvánosság előtt — mon­dotta a miniszterelnök. — Ez alatt az idő alatt nehéz hetek és hónapok múltak el felettünk. Az orosz fron­ton küzdő hadseregünk erős meg­próbáltatásokon, nagy küzdelmeken, véres harcokon ment keresztül. Had­seregünk e súlyos harcok során em­berben, fegyverben veszteséget szen­vedett, de erkölcsben, hitben és a magyar vitézségben töretlenül, ma már túl van a harcok súlyosságán, s felkészül arra, hogy erőit össze­szedve, mindig ott legyen, ahol küz­deni kell az egyedüli, az egyetemes, a mindig előtérben maradó célért, a magyar érdekekért! — Magyar célok vitték katonáin­kat a messzi orosz hómezőkre — fejtegette a miniszterelnök —, a magyar célok teszik számunkra kötelezővé, hogy idehaza az eddi­ginél is nagyobb erővel fejlesszük és fegyverezzük fel hadseregünket, mint mondottam az előbb, mindig az egyetemes magyar célért, a ma­gyar érdekekért.­­ S most, amikor hosszú idő után először szólalok fel ismét a nyilvánosság előtt, engedjétek meg, hogy mély meghatottsággal, ha ugyanilyen tisztelettel s meg nem tört magyar hittel és lelkesedéssel, a magam és mindnyájatok nevében is egy fejfát helyezzek el a mai közgyűlésen. Veszteségeinknek, hősi halottatoknak fejfáját, amely le­gyen szimbóluma a tiszteletadásnak, a könnynek, annak a könnynek, mely a tiszteletadás után, az ed­diginél is bátrabban, hívőbben, vi­tézebben s elszántabban csillog a magyar szemekben! (A közgyűlés közönsége a miniszterelnök e sza­vainál felállt helyéről s néma áhí­tattal hódolt az elesett magyar hő­sök emlékének.) — Ennek a háborúnak — foly­tatta beszédét a miniszterelnök —, ránk nézve pregnánsan kifejezett kettős célja van: megmenteni a bol­­sevizmustól ezt az országot, ezt a nemzetet s vele együtt a kultúrá­nak, a kereszténységnek, a civili­zációnak, az emberiességnek azt a keletre előretolt őrhelyét is, ame­lyen mi itt állunk. Mert ha áttöri ezt a bástyát a keleti rém, akkor

Next