Ujság, 1944. január (42. évfolyam, 1-24. szám)
1944-01-05 / 3. szám
JTERPA. '1044 JANI''!S A belügyminiszter elismerését fejezte ki a rendőrségnek a nehéz időkben tanúsított helytállásáért „A rendőrség eddigi magatartásában biztosítékát látom annak, hogy a viszonyok bármilyen súlyosbbodása esetén is rendőrségünk minden egyes tagja hasonló helytállással fogja kötelességét teljesíteni“ — szögezi le a miniszter. Alig hisszük, hogy volna ennek az országnak olyan polgára, aki ne csatlakoznék lelkesedéssel a belügyminiszter megállapításaihoz. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar rendőrség világszerte elismeri, hogy nyomozó közegei nem egyszer lepleznek le olyan nemzetközi bandákat, amelyek kiterjedt kapcsolataik-kal gyakran egész Európát Ta elhálózzák s ügyességükkel meg tudják téveszteni a külföldi hatóságok éberségét Nálunk a rendőrség nagy tradíciókkal rendelkezik s ezeket a hagyományokat nemzedékről-nemzedékre viszi magával és fejleszti, a haíadottabb kor követelményeihez idomulva. Hiszen a rendőrség tulajdonképpen csak egy válfaja a katonaságnak s ha a magyar mindig katonanemzet volt, természetes, hogy rendőrsége is kivívja az általános elismerést idehaza és külföldön egyaránt. De amikor mi rendőrségről beszélünk, nem csupán ezek a gondolatok merülnek fel bennünk, mert meghajtván elismerésünk zászlaját a rendőri vezetés és a rendőri tisztikar előtt, szeretettel gondolunk a közrendőrre is, aki dacolva a mai idők sok megpróbáltatásaival, hűségesen és mélységes komolysággal, de ugyanakkor valami megható, egyszerű bölcseséggel is végzi nehéz munkáját. A közrendőr, aki a békeidőkben is kint izzad, vagy kint fagyoskodik az útkereszteződéseknél, aki kerékpárjával esőben, szélben, hóviharban rájja Budapest utcáit s aki a külvárosok sikátoraiban gyakran szemtől-szembe néz az életveszedelemmel, nagyon közel áll a fővárosi közönség szívéhez. Ha azonban a közrendőr munkáját vizsgáljuk, a közönség felé is lehet mondanivalónk. Mert a mai nehéz időkben a közrendőr szinte emberfeletti feladattal viaskodik. Nem vitás, hogy a mindennapi élet megpróbáltatásai, lemondásai és nélkülözései az ő Lázatáján is jelentkeznek s az ő idegzetét is megkísértik, tehát valóban csodálatraméltó az a higgadt magatartás, amellyel közönségünk ideges állapotát igyekeznek tompítani s amelylyel minden, a közönség hisztérikus magatartásából adódó alkalommal, biztos kézzel rendet tudnak csinálni. Tudjuk — hiszen mi is érezzük és mi is szenvedő alanyai vagyunk''—, hogy a háborús viszonyok miatt sok közlekedési eszköz leállt, hogy egyik-másik élelmicikkért, sőt újabban már színház- vagy mozijegyért is sorba kell állni s tudjuk, hogy mindez akkor, amikor mindenki siet, csok idegességet vált ki. De a közönségen is múdik, miként viselkedik ezekkel a kényszerű jelenségekkel szemben s a közönségen is múlik, hogy milyen magatartást tanúsít. Ha a villamosoknál tartózkodnék a nagyon gyakran feleslegesen tumultuózus jelenetektől, ha a mai élet minden megnyilvánulásában kissé fegyelmezné indulatait, nagyon megkönnyítené nemcsak a maga, de a rendőr dolgát is. Mert a rendőr és a közönség között csak akkor teljes a harmónia, ha nemcsak az egyik fél, de a másik is azon munkálkodik, hogy mindennapi életünk apróbb megnyilvánulásaiban minél kevesebb zökkenő legyen. Egyik legszebb férfias erény kétségkívül az állhatatosság. Hűség az elvekhez. „Most, amikor az egyéni érdekek szövevényes giz-gazában megbotlik a lépő ember lába, amikor az önzés sok lelket napraforgóhajlongásra késztet, most ,amikor az éretlen propaganda jelszavai recsegnek és dübörögnek s amikor a hazug szózuhatagokban meginognak a kemény gerincek: most tisztelettel és megbecsüléssel nézünk fel azokra, akik súlyos korokon át jottányit sem változtattak nézeteiken, akik férfiak, magyarok és európaiak tudtak lenni és maradni a fórumon ugyanúgy, mint aláb, a szürke tömegekben. Az igazi értékek jól átszűrődtek a kor kérlelhetetlen rostáján. Kevés hullott át rajta, de ami maradt, az csak mennyiség volt: a kvalitás, az igazi érték — bármi kevés is — túljutott és megméretett. Ez talán valamikor érdem lesz, habár csak erény; a férfiúi hűség, a ragaszkodás elveinkhez, barátainkhoz, önmagunkhoz, a ragaszkodás egy hatalmas szintézishez, melyben, csak a legnemesebb lelkek tudnak hinni, a legkülönbek, a Bacsányik, Csokonaik, Petőfik, Adyk és a József Attilák lélek-rokonai. S a hit mellett a felelősség vállalása kifelé, a világgal szemben s befelé, saját lelkiismeretünk irányában! A felelősség, mely állandóan ott keringett az ég- folton, mint a lecsapásra készülő, éhes, véreskarmú héjjá, hogy az első ballépésnél — melynek talán a nép látná kárát — ránk vesse magát és kitépje piros szívünket; az Ember felelőssége, akinek emberhez méltó gondja van"4. S a magyar felelőssége, súlyos. Idegtépő, rettenetes, féltő felelőssége, mely annyit szenvedett országa felett egy szemernyi megingásnál már tetemre hívhatná. Eljő a kor, midőn számot adhatünk vívódásainkról, midőn megkísérelhetjük érzékeltetni azt a marcangoló tépelődést, melyet önmagunkkal folytattunk, eljő az idő, amikor talán elegendő tehetségünk s erőnk lesz érzékeltetni azt a lélekőrlődést, melyet a felelősség tudata s ennek folytonos érzete hajtott és kavart fel bensőnkben. Ma már nagyobbára túl vagyunk ezen. A felelősség tüze ma is fennen , vigyázón lobog bennünk, de lelkiismeretünk tiszta lett önmagunk és a világ előtt. Lecsendesedett és megnyugodott. S ma már határozottan tudjuk, mit kell tenni, milyen mesgyén kell haladni, s hol kell ekénket belevágni a gyepes ugarba, hogy magot cskráztató, termő humuszt nyerhessünk. Ma már tisztáztuk magunkban azt, ami tisztázásra szorult, meghánytukvetettük azt, amit cselekedni akarunk és még keményebb tartással, még hitesebb hittel, még acélosabb akarattal fogunk hozzá kötelességünk teljesítéséhez. Mert, ó, könnyű azoknak, akik ujságpapirosba csomagolva vásárolják elveiket! Könnyű azoknak, akik vakon, vagy orruknál tovább nematva fogadják el azt, amit odavetnek nekik! Könnyű azoknak, akiknek mindenféle csacska balhit lelki megnyugovást okoz; könnyű azoknak, akik a más szivével éreznek, más agyával gondolkoznak, más szemével látnak és pusztán csak a mások lelkiismeretével mérik önnöncselekedetüket! De mi itt álltunk e borzasztó korszak szédületesen kavargó örvényében s úgy meredeztek fel előttünk a nemzet sorsproblémái, mint hagymázas ember lelkében a kisértő látomás. .Eleinte látszólag hiába fegyvereztük fel magunkat könyvekkel, hiába szaladtunk a tudomány után s hiába vetettük hitünket az értelem bizonyosságába. Hiába, mert a praktikus élet más és más feleletet várt tőlünk. S itt bent, a lelkiismeret, kutatva, vizsgálódva nézett szemközt elgondolásainkkal. Hogy kihullott a magánérdek! Hogy elkapta s hogyan sodorta az áradat el, messze, túl látkülünk határain! S hogy tornyosultak körülöttünk a közösség kérdőjelei! Igen, ha fejünket a homokba fúrhattuk volna, ha elrejtőzhettünk volna a kérdések elől, ha fejedelmi magányba, elefántcsonttoronyba vonultunk volna a zivatar tartamára! De mi itt álltunk a közönség színe előtt, tollat tartottunk a kezünkben és válaszolnunk kellett! Jól-roszszul, de mindenesetre saját lelkiismeretünk szerint. Ki érzi át, micsoda harc folyt bennünk? Micsoda elkeseredett küzdelem, melyet tudással, okos, megvitatott szóval és higgadt mérlegeléssel vivtunk a kétségek ellenében. Hideg zsugorisággal, szinte karáton mértük szavunkat, mint aranyműves a villogó nemesfémet. És minden kimondott szó után ott állt vigyázzba, akár egy fejedelmi, bársonyruhás testőr, a felelősség. Minderről azonban talán még korai szólni. De ha így végignézünk a korszakon — miért jól esik néha egy szempillantásra visszanézni —, láthatjuk, nem voltunk egyedül. Egyetemi tanárok, világhírű tudósok, legkiválóbb íróink és költőink s általában, a magyar társadalom szellemi elitje, szine-java, mellettünk állt. Láthattuk az utat, melyetjárnunk kellett Azon indult el az európaivá váló István, azon haladt a szabadságért harcoló Trákóczi s azon ment tovább Kossuth, az államférfi. Ilyen itt, csak egy van, de az örök. Aki ezt megtalálja, az nyugodtan beszélhet a közösséghez, mert az tisztán látja a mindenkori magyar érdeket. Tisztán és minden külső behatástól tisztultan. Ez a világnézet belső kohóban izzott . Így a külvilág viszontagságai már nem változtathattak arculatán. Pedig micsoda zsivaj volt, micsoda lázadás, a mutatványos bódék szédült, harsogó versenye! A gyanútlan fél bámulva tért be utcájukba, aztán megzavarodott és riadtan menekült a legcifrábban ordítozó karjaiba. Ezt állni kellett, s lám, az egészből ez volt a legkönnyebb. Aki ellátta magát a vásári hódítás elleni porokkal-szerekkel, józansággal, tudással és jó adag önérzettel, az mehetett. Immunissá vált a divatos megbetegedéssel szemben. Legfeljebb gúnyneveket kapott, zsidóbérenc lett, plutokrata, felbujtó és — ha nem kellett érte nyíltan a felelősséget vállalni — ,.j hazaáruló Aki belső vívódások után találja magát szembe a külvilággal, a felszínes, külsőséges, gondolattalan, eszmeszegény és minden tudományos alapozást nélkülöző divatáramlatokkal, az könnyedén és fölényesen állja meg velük szemben a helyét. Aki minden világnézetével kapcsolatos kérdésben vállalja a felelősséget önnön lelkiismerete előtt, azt nem tudják megingatni holmi butuska jelszavak. Itt, belül, csak a közösség problémái fájtak s egyedül a nyilvánosság előtt való szereplés kérdésének felelőssége fojtogatott. Igen, bennünk, akik ezer és ezer szem előtt mozogtunk, volt, mert lehetett is erő. Éreztük a szellem felsőbbségének segítő karját, éreztük barátainkat, akik egy vonalon küzdöttek velünk és éreztük társadalmunk kiemelkedő alakjait, akik biztató, rokonszenvező gesztusokkal kísérték lépteinket. Mégis: dicséret és mély, emberi tiszteletet legelsősorban azoknak a kisembereknek, akik mindezt nem érezhették, akik mindennapos robotjuk után csak világos ítélőképességükre és tiszta, magyar szívükre hallgattak , akik mégis mégis megmaradtak, örök, ragaszkodó hűséggel elveikhez, ők többet tettek, mint mi, akik ha harcoltunk is, mindig magunk mellett éreztük a Tudás és a Szellem segítő, ösztönző és istápoló kezét Mennyi fáradság, mennyi törődés, mennyi kin, mennyi mardosó önvád, mennyi átvirrasztott éjszaka után álltuk nap mint nap helyeinket önmagunkkal szemben! A felnőtt ember komoly, halálos,férfias felelőssége ott lappangott minden szóban, mely elhagyta ajkunkat s minden tollvonásban, melyet papírra vetettünk. Mindent jól megrágtunk, mindent jól meggondoltunk s csak aztán adtunk le jeleket: igy látunk, nem tehetünk másként. Cselekedeteinkért vállaljuk a felelősséget. S nem vitatjuk előre, ki találtaik majd könnyűnek a mérleg serpenyőjében. Mi, vagy a külsőség után futó, zöldingben szaladgáló, karlendítő divatemberek, akikre ugyanaz a sors vár, ami a bukjelszoknyára, az eaton-frizurára és a yo-gora? A könnyű divatot elsepri az idő legkisebb lehelete. De amit férfiak márványba alkottak, az dacos évszázadok viszontagságaival s a felelősség– írta BARCS SÁNDOR • ÚJSÁG néb* Az Istanbul című lap nagy elismeréssel ír Ksillay minisztereinél! beszédért! Istanbul, január 4. (Magyar Távirati Iroda.) Az Istanbul című lap „Budapest a kis nemzetek szószéke“ címmel ezeket írja: A budapesti országgyűlés díszére válhatik valamennyi parlamentnek. Kevés törvényhozó testület hallhatott olyan erőteljes, világos és egyszerű szavakat, mint amilyenek a magyar országgyűlés két házában legutóbb elhangzottak. A magyar országgyűlésben lefolyt vita valóban megrázó politikai esemény volt és méltán tarthatott számot külföldön is jelentős visszhangra. A török lap ezután ismerteti Kállay Miklós miniszterelnöknek a kis nemzetekről mondott szavait, majd így folytatja: A magyar miniszterelnök kijelentései nemcsak a magyar parlamentnek, hanem más parlamenteknek is szóltak. Lehet, hogy egy óceánontúli országgyűlésben is meg fogják őket hallgatni, ahol európai kérdésekről nem mindig uralkodnak ilyen világos és nagyvonalú nézetek. Budapest valóban az egyetlen európai parlament volt, ahol ilyen nagyjelentőségű kijelentéseket lehetett hallani és Kállaynak nemcsak a Duna partjain voltak figyelmes hallgatói. Ha tejtse véka a pengéjét...szakátvésyt! NÉVTELEN LEVELEK Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Bár jelentősnek igazán nem mondható, amit szóvátenni szeretnék, mégis arra kérem, adjon helyt levelemnek az Újság hasábjain. Ugyanis Páger Antal egyik elhatározásáról van szó, mely elhatározás híre Kolozsvárról érkezett Budapestre. Olvasom, hogy Páger Antal, aki kötelezettséget vállalt, hogy Az első ciril darabban fellép a Kolozsvári Nemzeti Színházban ia, értesítette a színház igazgatóságát, hogy Erdély fővárosában nem az asztalos szerepét fogja játszani, amit Budapesten játszik, hanem a sánta Balogh szerepét, melyet itt Juhász József alakít. A rövid néhány sor mögött, mely a budapesti lapokban is megjelent, igen nagy színészi tévedés rejtezkedik. .Mint emlékezetes, ezt a darabot, melyet egy törekvő és kétségkívül jószándéku fiatalember irt, Kerecsendi Kiss, akinek, ha jól emlékezem, néhány évvel ezelőtt éppen az Ujságban jelentek meg első versei, Páger Antal vette pártfogás alá. ő szorgalmazta darabja bemutatását és az Andrássy Színházzal őszidején történt kontroverziója is éppen abból keletkezett, hogy Vaszary János a darabot nem akarta műsorára tűzni. Azóta kétségkívül bebizonyult, hogy nem Vaszary Jánosnak volt igaza. Ha a darab nem la Gerhard Hauptmannt közelgeti, mint azt a darabbal kapcsolatban néhány szélsőjobboldali lap idézte, kétségkívül tisztességes írás, jószáradékú és reményeket keltő. Páger Antal tehát nem ott tévedett, amikor színrehozataláért kiállott. Helyes volt, hogy tette. A tévedés később következett. A darabot bemutatták, hatalmas sikert hozott Dayka Margitnak és egy epizódszerep személyesítőjének, Juhász Józsefnek. Juhász egy sánta parasztot személyesít és szinte minden egyes jelenete után zúgó nyíltszíni taps jutalmazta az alakítást. Ízes paraszti beszéde, kitűnő mozgása és nem utolsó sorban az a meleg szív, mely alakításán át árad, az előadás sikerének egyik legfontosabb tényezőjévé vált, melyet mint mondom — minduntalan feltörő tetszésnyilvánítások igazoltak. Ezzel szemben a férfi-főszerepben Páger Antal sikere elsikkadt valahol. Természetesen nem akarom azt mondani, hogy alakítása rossz. Nem. Igazi Páger-alakítás, a megszokott Páger-gusztusokkal, az arc minduntalan történő végigsimításával s mindazzal az arcjátékkal, mely elválaszthatatlan Páger alakításaitól. Páger Antalnak látnia kellett, hogy a férfi-siker nem az övé, hanem a sánta Balogh szerepében jeleskedő Juhász Józsefész idézhette elő azt az elhatározását, hogy a Kolozsvári Nemzeti Színházban másnak adja át pesti szerepét, az azstalost és a Juhász szerepét, a sánta Baloghot alakítja. És itt van Páger Antal igen nagy tévedése. ■ Meggyőződésem — és igen sokan vagyunk ezen a meggyőződésen —, hogy Juhász nyiltszini tapsai nem a két szerep között adódó sikerlehetőségkülönbözetből adódnak. Szó sincs róla. Ugyanisnem a szerep jobb...