Felsőkereskedelmi iskola, Újvidék, 1898
t . Midőn 1857-ben az ország nehány főura felséges királyunknál esdekelt alkotmányunk helyreállításáért, s midőn a király ezt megtagadta, egy angyal ott a király oldala mellett könyezett. Nincs a világon oly gyémánt, mely a magyar előtt oly becses volna, mint a királyné szemeiből kihullott ezen könyek. Mint a vetőmagból kikelő termés bő aratást hoz, úgy e könyek a magyarok szíveibe hullva a rajongó szeretet magját képezték. Nem volt árva többé e nép, hiszen édesanyja gyanánt szerette az ifjú királyné szerencsétlen magyar népét, s ez imádattal hálálta meg. Volt már e népnek szószólója ott, hol sorsa fölött döntenek, és pedig oly szószólója, ki szivébe zárta e népet. „Ha rosszul megy a császár dolga olaszhonban, ez fáj; de ha rosszul megy a magyarok dolga, ez megöl.“ Így szólott a királynénk Andrássy Gyula grófhoz. Ezen szeretet gyógyította a mindkét részről ejtett sebeket, s midőn a nemzet anyja a népet mint szeretett gyermekét oda vezette a trónhoz, a lovagias király is kegyébe fogadta ismét e népét, vissza adta alkotmányát, szabadságát. Ki tudná beírni a végtelen örömet és boldogságot, mely hazánk miden fia szivét betöltötte, és azon lelkesedést, mely ellenállhatatlanul kitört, midőn legszentebb kincsünk, Szent István koronája ő felsége apostoli királyunk fejére tétetett, s mikor ugyanakkor e koronával a királyné vára érintetett ? Maguk a külföldiek is kénytelenek voltak beismerni, hogy ily örömet, ily lelkesedést a világ alig látott. E nemzet védőangyala megnyerte a sziveket, s mint mérhetlen kincset oda vitte felséges férjéhez, ki e kincset azóta gondosan őrizte, gyarapította.