Újvidéki Műhely, 1992-1997 (3-7. évfolyam, 1-10. szám)
1992 / 1. szám
Bálizs István: Várakozás "Lassan elmaradhatnának mögöttem a part menti fák barnás, sárgás gyöngyei. Recsegés, susogás. Gyengécske napfény. Fülelném a hajó mély hangját..." A ködtől lucskos utcára nézve az ábrándok is elszomorodnak. Ernyedten bámulta az autókat. Mintha madzaggal ráncigálták volna őket az egyik ablakkerettől a másikig. A konyhában terpeszkedő pirított hagymaszag keveredett ragacsosan a bágyadt lámpafénnyel. "Az utolsó cseppek ezek, életem utolsó, még pislákoló lángocskái." Behúzódott a sarokba. Magára terített egy régi kabátot. Sok régi kabát tornyosult ott, és ahogy a meleg lassan átjárta fagyos tagjait, egyre jobban érezte a kabátból kiáradó bűzt, ami idővel elvegyült a hagymaszagban. "Ha várnék egy pár napot, lehet elmúlna, de előbb-utóbb mégis rá kell szánnom magam. Vissza úgysem jön senki. Elegem van. Itt már nem fog történni semmi. Rímel. Mint a házinéni szenilis kirohanásai. A "kultúra" mindig az "ezt nevezné" után következik. Hullámverés a jéghideg garzonlakásban. Mikor az ajtó előtt hallom motoszkálni, összeugrik a gyomrom, és felkészülök a védekezésre. Ijedt képem hatásosan rövidíti le monológjait. Közel ülő szemeit szinte betakarja a háj, mocskos szájából fröcsköl a nyál. Ő az egyetlen aki közel férkőzhet hozzám." Már egy hete nem mozdult ki a lakásból, azóta, hogy rájött nincs miért élnie. Unalmassá vált számára a munka. Amit a kezdet kezdetén az élet nagy lehetőségének tartott, sivár ismétléssé, értelmetlen egy helyben való topogássá alakult. Unalmassá váltak a szórakozóhelyek, az egyforma arcok, az élet. Egyre inkább magába mélyedt, zárkózott, hallgatag lett. Nője megpróbálta felvidítani, lelkére beszélt, különféle praktikákkal újra lángra akarta lobbantani szerelmét, de mindhiába. Végül feladta, és bár fájt a szíve, új fiú után nézett. A szoba, melyet szülei pénzén bérelt, nem volt valami tágas. A falak piszkosak, az ablakon rongyos függöny. Mikor az elvonulás gondolata megfogant benne, mindenféle ruhaneműt kezdett el gyűjteni. Magának sem tudta megmagyarázni, mi szükség erre, de úgy volt vele, ha nem tudja valamire felhasználni kacatait, akkor átadja a Vöröskeresztnek, vagy a háborús helyzet miatt fellépő fűtéskieséskor beléjük burkolózik. Egy ideje már az utóbbit csinálta. Valami különös nyugalmat talált rongyai között. Nyugodtan szőhette öngyilkossági terveit. "Utálom! Mégis ő az egyetlen aki megölhetne. Egyszer úgy feldühíthetném, hogy elkeseredttségében megfojtana. Őrült hájas teste rám zuhanna, zsíros marka átfogná torkom és szorítaná. És aztán semmi. Vonagló testemből kiemelkednék. Nem kellene soha többé semmivel sem törődnöm, nem éreznék semmit, nem fájna semmi sem. Amikor hosszú keresés után rámtalálnának, úgy kellene lefejteni rólam a kabátokat. Nem ismerne fel senki, hiszen csak a foszladozó hús maradna csontjaimon. Vagy pedig úgy összeaszalodnék, mint a dél-amerikai indiánok múmiái. Egy egészen kis koporsót barkácsolnának számomra, és keresztemre odabiggyesztenék az N.N.-t. Mindjárt egyetem irataimat! Senki sem tudja majd, ki voltam." Fölkelt, a nagykabátot a többi tetejére hajította, a sarokba. Behozott egy tálat a konyhából, belegyűrt néhány füzetlapot, majd laponként - arcán fanyar mosollyal - tépni kezdte igazolványát. Elnézte fényképét egy darabig. Alig ismert magára. Még akkor csináltatta, mikor elköltözött hazulról. "Milyen más voltam akkor! Tele tettvággyal, ötlettel, romantikával. Hittem még Istenben, de már akkor sem hittem a rendszerben. Felépítheted kártyaváradat, megalapíthatod dinasztiádat. Egy feltétellel: ölnöd kell! Hát én nem leszek a csatlósok!" Aztán a leckekönyvre került a sor. Megborzongott édes gyönyörében, ahogy a vizsgák izgalmaira visszagondolt. Egészen beleremegett. Előbb a háta, majd a válla kezdett rángatózni, kitört belőle a röhögés. Legszívesebben egész életét kis darabokra tépte volna, mint a kockabetűs diplomáját és különféle bizonyítványait. A füst vastagon ült a szobában. Megfogta a hamuval teli tálat, és bűnbánóan fejére borította. A könnycsppek fehér csíkokat húztak arcára. Szemében halálfélelem ült. Mikor már azt hitte, megfullad, föltápászkodott, és kitárta az ablakot. A kitóduló füstöt észre sem lehetett venni a késő délutáni ködben, úgy érezte, kinn melegebb van mint benn. Az ő lakása a természet kamrája. Övé itt minden, még a köd is. "A füst az én ködöm, fekete lábasom a harcterem, rongyaim pedig hegyek. Mindenem megvan." щ A vidéki műnél?