Ung, 1895. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1895-07-07 / 27. szám

XXXIII. ÉVFOLYAM. Ung­vár, vasárnap, 1895. julius 7. 27. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér I. szám. I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közle­mény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelelt minden vasárnap VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi része illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Tollasodás. A vagyon, mint, a legfőbb erkölcsi jónak, a függetlenségnek, biztosítéka bizonyára a becsülésre legméltóbb dolgok közé tartozik és en­nélfogva a vagyon­szerzésre irányuló törekvés bizo­nyos határig igen tiszteletre méltó. A határvonalat a függetlenség, mint czél jelöli ki. Míg a vagyon­gyűjtés a függetlenség biztosítását czélozza, tiszte­letreméltó; ha azonban túllépi­ e határvonalat és kapzsisággá fajul, megszűnik becsülésre érdemes dolog lenni. A mohóság, mel­lyel egyesek az anyagra vetik magukat, az értékek összehalmozása, megszűnik erény lenni , sőt bűnné silányul , mert már nem a függetlenség biztosítását, hanem mások szolgaságát eredményezi. A túlságos vagyon, pláne, ha egy ember szer­zeménye, súlyával agyon­nyomja a közelállókat s a vagyon urának igájába hajlítja a környezetet. A nagy vagyon összehalmozása erkölcsi szem­pontból, tehát általában is kárhoztatandó, mert embertársaink legfőbb javát, a függetlenséget ve­szélyezteti ; különösen kárhozatossá lesz azonban abban az esetben, ha a közhatalom részesei, leté­teményesei, a közhivatalnokok esnek a gyors meg­gazdagodás bűnébe. A társadalom megbocsátja az állam terheit viselő polgárembernek, ha vagyon­szerzésre irányuló törekvésében túllépi a határt s a nem teljesen korrekt eszközöket is igénybe veszi, csakhogy jövőjét, a munkaképtelenség napjait biz­tosítsa, a közhivatalnokkal szemben azonban sokkal szigorúbb. A közhivatalnok sorsát úgy a hogy biztosítja a társadalom, a munkaképtelenség esetére pedig nyugdíjat ad neki; de meg is várja tőle, hogy feddhetetlen életű legyen s ha vagyont nem örökölt, szegény maradjon , elégedjék meg azzal a hatalommal, melyet neki a közhivatal nyújt s ne igyekezzék azt vagyon összeharácsolása által megsokszo­rozni. Minden egészséges társadalom nyugtalanul nézi a közhivatalnok tollasodását és szükség esetén teljes erél­lyel lép fel és szorítja le a vakmerően tollasodó köztisztviselőt. A franczia államférfiaknak egész seregét tette tönkre ez az egészséges vissza­hatás és az ilyen egészséges visszahatásból kelet­kezett küzdelem mérgezi meg az olasz nemzet po­litikai közéletét. A tollasodás, a vagyon összeharácsolás a ma­gyar tisztviselői kart sem hagyta teljesen érintet­lenül, noha olyan pusztítást nem vitt végbe sorai­ban, a­minőt némely más nemzetek közhivatalnokai­ról jegyez fel a napi krónika. Egyes, nem éppen elszigetelt esetek bizony nálunk is előadják magu­kat és erősen kihívják a kárhoztató ítéletet. Hol itt, hol ott látunk embereket feltűnni, a­kik csekély fizetésből uras életet élnek és erősen gyarapodnak, pár év alatt minden alap nélkül vagyont gyűjtenek. A társadalom gyanús szem­m­e­l nézi ezt a gyapodást; a gyanú előbb titkon lap­pang, majd megnyilatkozik félénken s ha a gyanú­sított nem elég erős arra, hogy a „rágalmat“ csí­rájában elfojtsa, váddá erősödik, mely a köztiszt­viselő reputáczióját, gyakran állását és szabadságát is áldozatul követeli. Az illetőre nézve ilyen vég­zetessé csak akkor válik a dolog, ha a pillanatnyi siker által elkapatva, nem ismer határt, sőt vak­merőségében annyira vetemedik, hogy nappal viseli a lopott sapkát. Sajnos, ilyen esetek is előfordulnak, főleg azokon a helyeken, hol a társadalom nem eléggé független, a­hol tehát bizonyos ideig a tisztátalan forrásból származó sikerek előtt is kalapot emelnek az em­berek. . .. . • p. 7»i 'I'*' ' r­­ ' ' . ' * ' ' ' ' ‘ “* r ' • A tollasodás és a vele összefüggő demoralizá­­czió igen sajnos jelenség, mely ellen kétszeres erővel kell küzdenünk, hogy a közhivatalnoki állás lealjasodását meggátoljuk és a kapcsolatos közérde­ket megvédjük. A társadalom ne hunyjon szemet, ha a köz­tisztviselő feltűnő költekezését, vagy nem természe­tes gyarapodását tapasztalja. Értesse meg az illető­vel, hogy ébren van, figyel és kérlelhetetlenül le­sújt a vakmerőre, kiveti kebléből minden úgy­neve­zett „bizonyíték“ nélkül is, ha pazar életmódja, vagy tollasodása által szolgáltatja a legerősebb bizo­nyítékot. E mellett a főhatóságoknak is kötelességük szemmel tartani a közhivatalnokot és számon kérni gyanúra okot adó gyarapodását. Ha ekként a tisztviselő ellenőrzésére hivatott mindkét tényező megteszi a kötelességét, a tolla­sodás rák­fenéje lassan kiirtatik s a közhivatalnok azon az erkölcsi piedesztálon marad, melyen őt a közérdekek minden igaz barátja látni kívánja.­­ A községnevek magyarosítása. Az 1892. évi április hó 16-án tartott törvény­­hatósági bizottsági közgyűlés az ungvármegyei község­nevek magyarositása ügyében beadott indítvány felett akként döntött, hogy­­­ a községnevek magyarosítása az autonóm hatáskörrel bíró községek önkéntes elhatáro­zására bizassék.­ Azóta három év és néhány hó múlt el anélkül, hogy a községnevek magyarosítása ügyében csak egyet­len egy helyen is történt volna valamelyes mozgalom, mely arra engedne következtetni, hogy az illetők élni kívánnak­­ autonóm­ jogaikkal. Tudtommal még csak szóba sem került a név­­­­magyarosítás a községi elöljáróságok vagy képviselő­­testületek ülésein, sőt a legtöbb község lakossága még csak tudomással sem bír arról, hogy a községnevek magyarosítására törekvő óhaj merült fel a törvényható­ság kebelében. Ilyen körülmények között önkéntesen merül­­ el az­­ ügy iránt érdeklődők körében az a kérdés, helyes volt-e az indítvány teljesítését vagy mellőzését községek, mint autonóm testületekre bízni ? csupán a azon okból, mert vannak, kik az­­ erőszakosnak látszó­ (tehát még­sem erőszakos) magyarosításnak nem barátai, kik minden külső nyomást kerülni óhajtanak akkor, midőn Magyarország egyik vármegyéjében fekvő közsé­gek neveinek magyarosítását különben szivükből és őszintén kivárnák. És a kérdés­­elvetése nagyon is helyén van. Küszöbön magyar hazánk 1001­-ed éves fennállá­sának örömünnepe, mely bizonyítani lesz hivatva széles e világnak azt, hogy a magyar nemzet jó és balsorstól hányt-vetett hajója eljutott az első ezredév biztos révébe, honnét újult erővel duzzadtan fog a második ezred­évbe haladni, s mindenről amivel bir, tudatni, hogy: magyar. S midőn általánosságban ez a helyzet képe, midőn országunk minden parányi részéről, mint Magyar­­országról beszélünk, mikor nem teszünk már különb­séget vármegye és vármegye között, mert mindegyiknek hivatalos nyelve a magyar, mikor minden várm­­gyének meg van a magyar neve, sőt a tényleg teljesen idegen nyelvű székvárosok is bírnak magyar névvel, — nem jogos, nem helyes és nem méltányos-e, ha a Magyar­­ország területén, s mi ungvármegyéik különösen a mi vármegyénk területén levő községek neveinek magyarosí­tását óhajtják, s ezt a kérdést ismételve felszínre hozzuk. Sőt tovább megyek. Nem látnék külső nyomást abban sem, ha a vármegye törvényhatósága más vár­megyék (Vas, Zala, Máramaros) példájára határozatilag kimondaná, hogy az ungvármegyei idegen hangzású községek nevei magyarral cseréltessenek fel, s a magyar nevek használatát a millennium alkalmából kötelezőleg elrendelné Három év semmittevése, az autonóm­ jogoknak három év alatti fel nem használása elég ok arra, hogy ez megtörténjék. _ . ~ i Hogy községeink eddig még csak szívben magya­­rok, 'de nyelvben, szokásokban és erkölcsökben' még nem, — ez nem arra bizonyíték, hogy nincs helyén a helységnevek magyarosítása, sőt szerintem épp a 'sziv­­beni magyarság' megkívánja azt, hogy bizonyos kül­sőség is tudassa az ott lakók magyarságát. Ha apáink is szerénykedtek volna a honfoglalás nagy munkájánál, úgy ma már nem volna e földön az a magyar. Ha mi azt akarjuk, hogy Magyarországot, mint külön magyar alkotmányos államot ismerje a külföld, s ha azt akarjuk, hogy a világ ne egy gyüjtő­nevet lásson akkor, mikor Magyarországról van szó,­­ úgy itt az ideje, hogy az ország községeknek nevezett részei szintén magyar hangzású nevekkel bírjanak. Vas megye horvátjai, Mosony és Sopron megye svábjai épp úgy használják anyanyelveiket, mint a mi­­ oroszaink és tótjaink, de azért szivvel-lélekkel- hozzájá­rultak ahhoz, hogy a hely, hol­­ élni és halni kell­, külsőleg is kifejezze azt, hogy magyar, hogy az Magyar­­­­ország területe. családi Ha Toldi Ferencz a magyar irodalomtörténetet nevén irta volna meg, — melyik német j hinné azt, hogy a mit megirt: a magyar nemzet iro­­­­da­lomtörténete. Ha Jászai Mari Krippel-névvel aratná diadalait a színpadon, nem-e a német múzsa felkentjének tartat­nék-e ő ? Ha Petőfi családi nevét megtartva irta volna meg költeményeit s teremtette volna meg a magyar nép­­költészetet, — ki merné róla azt állítani, hogy magyar volt. S ami áll az egyesre, szabály kell hogy legyen akkor is, ha a néptömegek által lakott helyekről van szó. Nem vagyok politikus, nem is czélom a politizá­lás. De azt az egyet el nem hallgathatom, hogy úgy a szlávok, mint a más nemzetségek mindaddig bizonyos jogot formálhatnak Magyarország egyes részeire, míg azok idegen nyelven ismertetnek Magyarország terüle­teként. A mi vármegyénk anyagilag szegény ahhoz, hogy a millennium alkalmából nagy látványos dolgokat mű­veljen, de a hazaszeretetből kijutott fiainak annyi rész, mint a legtősgyökeresebb vármegyének, s e hazaszeretet, Magyarországhoz való ragaszkodását, az együvé tarto­zást nem nyilváníthatná ünnepélyesebb módon, mint a vármegye idegen hangzású községeinek magyarra való felcserélésével. _ Ifjuság­unk nevelése érdekében. (Vége ) Hogy az ifjúság erkölcsi satnyulásának okaival megis­merkedjem, több aggastyánt arra kértem, mondanák meg nekem, milyen lábon állott az erkölcsi élet az ő ifjú korukban és mi a véleményük a mai ifjúságra vonat­kozólag. Valamennyien egybehangzóan azt válaszolták, hogy ifjúságukban, tehát a közelmúlt évtizedekben, ha­tározottan jobb volt az ifjak erkölcse, annyi és oly sok­­féle kihágás nem fordult elő, pedig akkor nem fordítot­tak annyi gondot a személy- és vagyonbiztonságra, mint most. A­mi pedig a mai ifjúság viselkedését és erköl­csét illeti, erre vonatkozólag az a véleményük, hogy a czivilizáczió rohamos terjedése, mely szerintük idő előtt éretté teszi az ifjút, nem üdvös, hanem káros hatással van az ifjak jellemére, mely befolyás pedig szomorú kö­vetkezményeket vonhat maga után. Hajdan, — mondják ők — sokkal szelidebb er­kölcsök domináltak az ifjuság között, mint napjainkban ; annak pedig az volt az oka, hogy az ifjúság romlását már csirájában igyekeztek elfojtani s ha mégis elvétve akadtak magukról megfeledkezett ifjak, azoknak meg­büntetésében egész­ szigorral jártak el. Akkor tudvalevő­leg a testi büntetés volt a legszigorúbb fenyítő eszköz, napjainkban pedig a bírságolás és az elzárás. Korunkban a humánus nevelés tudvalevőleg nem­csak az iskolában, hanem a családban is egészen mel­lőzni kívánja a testi fenyítés alkalmazását. Hogy men­­nyiben helyes vagy nem helyes a testi fenyítés m­llő­­zése, erre vonatkozólag az öregeknek az a véleményük, hogy a testi büntetés, ha az kellő időben alkalmaztatik, többet használ a börtönnnél, mert az ifjút észretéríti , holott a börtön a­helyett, hogy jó hatással volna az ifjúra, megrontja azt. Bármelyek is az okai az ifjúság erkölcsi hanyat­lásának, annyi bizonyos, hogy ezen szomorú­­ állapotokat minél előbb orvosolnunk kell. Hogy ezt tehessük, nem

Next