Állami főreáliskola, Ungvár, 1912
Azok közé tartozott, akik a helyet, amelyet elfoglalnak, egészen betöltik; nem csüggedt egykönnyen, csalódás, keserűség nemesebbé tette, mélyebbre hangolta, mint idő a hegedűt. A töredék lelkek korában egész és harmonikus lélekkel járt. Átható, józan esze finom súlyokkal mérlegelt, szerető szive mindenkit átölelt; a sokféle felekezet és nemzetiség városában hívő, de türelmes lelke soha senkit hitében meg nem bántott, meg nem alkuvó hazafisága kihívó soha nem volt. Ideálokkal indult, amelyeket onnan túlról kapott; kifogyhatatlan útravaló, amelyből mindig adott az éhezőnek és neki is mindig maradt. Az ember és a tanár egy volt benne. Csak egy arca volt, tanítványai előtt nem viselt álarcot, az iskolában sohasem akart más lenni, mint igaz ember és az életben soha sem szűnt meg nevelni és tanítani. Igazában élet és iskola lelkében egybeforrott. Az iskolában a növő, fejlődő életet érezte, célzó szemmel az életet nézte. Elvitte oda mindazt, amit az élettől kapott: szenvedésekben megtisztult, bölcs és érett lelkét. Úgy volt, ahogy lennie kellett: az iskola volt az élete és az élet volt az iskolája. Nevelő volt a szó legszebb értelmében. Embereket formált. Nem mindig került nemes anyag a kezébe, nem is kereste, lehajlott a porba és az agyagot gyúrta emberi képpé. A gyermeki lelkek mély hitével hitte, hogy az isteni lélek egy szikrája mindenkiben él. Embert keresett, mint Diogenes a cinikus, de nem mert kétkedett, hanem mert hitt, talált embert sokat, mert lámpása a szeretet volt. Türelme sohasem csökkent. Feddő szavaiban, haragjában is érzése lüktetett, meleg szíve dobbant. Tudta, hogy a betű öl és a szeretet éltet. A szabályok igazságának sokszor a szív igazát szegezte szembe s ahol mások már ítélkeztek, ő még mindig szeretett.