Unitárius Egyház, 1912 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1912-01-15 / 1. szám

1912. január 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ. 3 tartsak. Felolvasásom tartalma rövid visszaem­­lékezés lesz azon szeretettel teljes püspöki csa­ládra, melynek áldott jóságát négy évig szeren­csés voltam élvezni, s melynek köszönhetem sok szegény tanulóval, hogy az életben ma tisztes­séges állásban lehetek. Azt mondja a költő „Éltünk rögös határain két genius vezet: Remény s Emlékezet.“ Milyen ko­rában írhatta a költő ezt a színtiszta igazságot ? Ez kérdés tárgyát nem képezheti. Bizonyosan nem öreg korában írhatta, hanem akkor, mikor gondnélküli ifjú kora elmúló félben volt s a cse­lekvés és tettek mezejére volt átlépendő férfi erő­vel, magának jövőt szerzendő és hitt, nevet ala­pítandó, mert magamról jól tudom, hogy az em­bert öreg korában az egyik genius a Remény, ha éppen nem is egészen, de kezdi elhagyni s talán éppen azért, hogy a másik, az Emlékezet annál felségesebben vezethesse. De ha jól utána gondolunk a dolognak, mi nagy szüksége is van az öreg embernek a re­ménységre, mikor úgy sincs már ereje, tehet­sége a cselekvésre, munkálkodásra ? Nincs, mert oda a testből a rugékonyság s a legfelségesebb érzékek, mint a látás, hallás, fel kezdették mon­dani, vagy egészben felmondották szolgálatukat, melyek nélkül az élet már ízetlenné van válva. Különben ha az ember a dolgokat alap­jában vizsgálja, ez éppen így van jól. Azt mondta Márton István egy medeséri székely gazda: „Az öreg embernek akkor van jól dolga, ha se nem lát, se nem hall, mert ekkor nem kotyog bele az ifjak dolgába“, melyhez az ifjak állítása sze­rint az öreg úgy sem ért, mint a kortól elmara­dott egyén. Különben is az öreg ember ha leg­jobbat várna, remélne is, az ő háza a koporsó, Jób pátriárka mondása szerint. Ha valami nagy szüksége nincsen is az öreg embernek a reménységre, annál nagyobb szük­sége van az emlékezésre. Ez ad gyönyörű élve­zetet az öreg embernek, ezzel úgyszólván újra éli az eltöltött életet . . . Ha eltöltött esztendei olyanok voltak, amilyen­nek tanították gyermekkorunkban tanítóink a Kriza-kátéból, hogy minden cselekedeteinknél arra ügyeljünk, hogy botránkozásnélküli legyen lelkiismeretünk s kedvesek legyünk Isten és em­ber előtt, kedves az öregség, élvezetesek az öreg kor napjai s tiszteletet keltő az öreg embert kör­nyező ifjabb nemzedékben. Az igaz, hogy az emlékező tehetség is szokott gyengülni az embernél az öregkorban, igen — de csak az imént történt dolgokra nézve — , de annál élénkebben él az öreg embernél a régmúlt időkben, még kis gyermek korában tett csele­kedete. — Tapasztalatból mondom ezeket. — Hiszen emlékszem, mikor gyermekkoromban, a Székelyföld egyik nevezetes helyén, a magas Firtos hegyén, amely akkor őserdővel volt bo­rítva, nagy bajjal felmásztam egyik magas bükk­fára, melyre egy sas rakott volt fészket s csak az isteni gondviselés védett meg, hogy az anya sas a mélységbe nem rúgott le engem, az ő bé­kés családját bántalmazni akarót. Híven emlék­szem, mikor a köröndi tornyot javították s mi ürmösi Kálmánnal, kihez mint tanulótársamhoz látogatóba mentem volt Firtosváraljából, a torony fedeléről a csiga köteleken a földig csúsztunk le, s nekem az új nadrágom, melyet szegény jó anyám azelőtt való napokban egy viseltes roko­lyából csinált volt, tönkre ment a tornászás kö­vetkeztében. Arra is emlékszem, mi lett ennek a következése, mikor ezt anyám tudomásul vette ezen elismerő szavak kíséretében: bár a nyakad törött volna ki, avval a másik huncsuttal együtt. Híven emlékszem, mikor a kolégyomba vittek legelsőbben — mennyit sírtam egy rossz sapka miatt, melyet apám 30 krajcárral vett volt ked­vem keresztbe — de amely mindegyre elveszett. Jól jut eszembe, mikor III-ik gimnazista korom­ban, mint keresztúri novicius diák legelsőbben prédikáltam Firtosváraljában, hogy könnyezett szegény apám örömében, hogy az ő nagyreményű fia mennyire haladott. Emlékszem, mikor Kolozs­várra hozott apám 1863-ban, alig vártam, hogy apám elhelyezésem után haza induljon, hogy az­zal a 13 forinttal, melyet oly meghagyással adott, hogy azzal újévig megérjem, mert addig többet kapni nem fogok — elkezdjek okosan gazdál­kodni. — Istenem! ennek is most mindjárt fél százada! Az idő hogy eljár! Az említett 13 forinttal meg is értem, nem újévig, hanem még tovább, persze nem valami okos gazdálkodás következtében, hanem azért, mert a levegő változtatás és Szamos-víz miatt szerencsémre beteg lettem s kilenc hetet a Karo­­lina-kórházban töltöttem el az apám által termi­nált időből. Emlékezet, öregségem kedves géniusza, itt állj meg! Ne vezess engemet tovább, csak még négy rövid esztendeig az elmúlt időkből, — itt aka­rok időzni — kolozsvári életem négy esztende­jében, azzal a kedves családdal, melynek fejei, mint Philemon és Baucis éltek szeretetben, egy­mást tisztelve példaadólag, nevelve gyermekeiket Isten és emberek előtti kedvességben. Jót tevén mindenekkel, kikkel csak jót tehettek s arra tö­rekedve, hogy mindenek jól érezzék magokat körültük, kiket az isteni gondviselés környeze­tekbe hozott. Ez a kedves család, a Kriza püspöki család volt, melyet lelki szemeim elé akarok varázsolni az emlékezet által, hogy lássam azt a méltóság­teljes arcot, mely a legelső látásra bárkiben bi­zalmat tudott maga iránt gerjeszteni é­s halljam kedves beszédét, mely mindig humorral elegye­sen tudta szólani a legszebb igazságokat. Élvez­zem azt az édes anyai biztató és vigasztaló be­szédet, mely a püspökné asszony őméltóságától, nemcsak az övéihez, hanem minden szegény szé­kely tanulóhoz olyan lelkesitőleg tudott hatni s nekem is négy év alatt nem egyszer ada új erőt célom felé törekvésben.

Next