Unitárius Egyház, 1912 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1912-01-15 / 1. szám
1912. január 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ. 3 tartsak. Felolvasásom tartalma rövid visszaemlékezés lesz azon szeretettel teljes püspöki családra, melynek áldott jóságát négy évig szerencsés voltam élvezni, s melynek köszönhetem sok szegény tanulóval, hogy az életben ma tisztességes állásban lehetek. Azt mondja a költő „Éltünk rögös határain két genius vezet: Remény s Emlékezet.“ Milyen korában írhatta a költő ezt a színtiszta igazságot ? Ez kérdés tárgyát nem képezheti. Bizonyosan nem öreg korában írhatta, hanem akkor, mikor gondnélküli ifjú kora elmúló félben volt s a cselekvés és tettek mezejére volt átlépendő férfi erővel, magának jövőt szerzendő és hitt, nevet alapítandó, mert magamról jól tudom, hogy az embert öreg korában az egyik genius a Remény, ha éppen nem is egészen, de kezdi elhagyni s talán éppen azért, hogy a másik, az Emlékezet annál felségesebben vezethesse. De ha jól utána gondolunk a dolognak, mi nagy szüksége is van az öreg embernek a reménységre, mikor úgy sincs már ereje, tehetsége a cselekvésre, munkálkodásra ? Nincs, mert oda a testből a rugékonyság s a legfelségesebb érzékek, mint a látás, hallás, fel kezdették mondani, vagy egészben felmondották szolgálatukat, melyek nélkül az élet már ízetlenné van válva. Különben ha az ember a dolgokat alapjában vizsgálja, ez éppen így van jól. Azt mondta Márton István egy medeséri székely gazda: „Az öreg embernek akkor van jól dolga, ha se nem lát, se nem hall, mert ekkor nem kotyog bele az ifjak dolgába“, melyhez az ifjak állítása szerint az öreg úgy sem ért, mint a kortól elmaradott egyén. Különben is az öreg ember ha legjobbat várna, remélne is, az ő háza a koporsó, Jób pátriárka mondása szerint. Ha valami nagy szüksége nincsen is az öreg embernek a reménységre, annál nagyobb szüksége van az emlékezésre. Ez ad gyönyörű élvezetet az öreg embernek, ezzel úgyszólván újra éli az eltöltött életet . . . Ha eltöltött esztendei olyanok voltak, amilyennek tanították gyermekkorunkban tanítóink a Kriza-kátéból, hogy minden cselekedeteinknél arra ügyeljünk, hogy botránkozásnélküli legyen lelkiismeretünk s kedvesek legyünk Isten és ember előtt, kedves az öregség, élvezetesek az öreg kor napjai s tiszteletet keltő az öreg embert környező ifjabb nemzedékben. Az igaz, hogy az emlékező tehetség is szokott gyengülni az embernél az öregkorban, igen — de csak az imént történt dolgokra nézve — , de annál élénkebben él az öreg embernél a régmúlt időkben, még kis gyermek korában tett cselekedete. — Tapasztalatból mondom ezeket. — Hiszen emlékszem, mikor gyermekkoromban, a Székelyföld egyik nevezetes helyén, a magas Firtos hegyén, amely akkor őserdővel volt borítva, nagy bajjal felmásztam egyik magas bükkfára, melyre egy sas rakott volt fészket s csak az isteni gondviselés védett meg, hogy az anya sas a mélységbe nem rúgott le engem, az ő békés családját bántalmazni akarót. Híven emlékszem, mikor a köröndi tornyot javították s mi ürmösi Kálmánnal, kihez mint tanulótársamhoz látogatóba mentem volt Firtosváraljából, a torony fedeléről a csiga köteleken a földig csúsztunk le, s nekem az új nadrágom, melyet szegény jó anyám azelőtt való napokban egy viseltes rokolyából csinált volt, tönkre ment a tornászás következtében. Arra is emlékszem, mi lett ennek a következése, mikor ezt anyám tudomásul vette ezen elismerő szavak kíséretében: bár a nyakad törött volna ki, avval a másik huncsuttal együtt. Híven emlékszem, mikor a kolégyomba vittek legelsőbben — mennyit sírtam egy rossz sapka miatt, melyet apám 30 krajcárral vett volt kedvem keresztbe — de amely mindegyre elveszett. Jól jut eszembe, mikor III-ik gimnazista koromban, mint keresztúri novicius diák legelsőbben prédikáltam Firtosváraljában, hogy könnyezett szegény apám örömében, hogy az ő nagyreményű fia mennyire haladott. Emlékszem, mikor Kolozsvárra hozott apám 1863-ban, alig vártam, hogy apám elhelyezésem után haza induljon, hogy azzal a 13 forinttal, melyet oly meghagyással adott, hogy azzal újévig megérjem, mert addig többet kapni nem fogok — elkezdjek okosan gazdálkodni. — Istenem! ennek is most mindjárt fél százada! Az idő hogy eljár! Az említett 13 forinttal meg is értem, nem újévig, hanem még tovább, persze nem valami okos gazdálkodás következtében, hanem azért, mert a levegő változtatás és Szamos-víz miatt szerencsémre beteg lettem s kilenc hetet a Karolina-kórházban töltöttem el az apám által terminált időből. Emlékezet, öregségem kedves géniusza, itt állj meg! Ne vezess engemet tovább, csak még négy rövid esztendeig az elmúlt időkből, — itt akarok időzni — kolozsvári életem négy esztendejében, azzal a kedves családdal, melynek fejei, mint Philemon és Baucis éltek szeretetben, egymást tisztelve példaadólag, nevelve gyermekeiket Isten és emberek előtti kedvességben. Jót tevén mindenekkel, kikkel csak jót tehettek s arra törekedve, hogy mindenek jól érezzék magokat körültük, kiket az isteni gondviselés környezetekbe hozott. Ez a kedves család, a Kriza püspöki család volt, melyet lelki szemeim elé akarok varázsolni az emlékezet által, hogy lássam azt a méltóságteljes arcot, mely a legelső látásra bárkiben bizalmat tudott maga iránt gerjeszteni és halljam kedves beszédét, mely mindig humorral elegyesen tudta szólani a legszebb igazságokat. Élvezzem azt az édes anyai biztató és vigasztaló beszédet, mely a püspökné asszony őméltóságától, nemcsak az övéihez, hanem minden szegény székely tanulóhoz olyan lelkesitőleg tudott hatni s nekem is négy év alatt nem egyszer ada új erőt célom felé törekvésben.