Unitárius Értesítő, 1940 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
Uj év — új lélek „Szükséges nektek újonnan születnetek.” János. III. 7. Uj évbe fordult velünk az idő, sőt új évtizedbe. Ráadásul még olyan a történelmi égalj is körülöttünk, mint aminőről azt szoktuk mondani a Bekecs alatt: „Nehéz idő jön, testvér!“ Csoda-e, ha a láthatatlan idő most valóságossá fáj bennünk s lelkünk különös hangulat rabja lesz! Ennek a hangulatnak a jellemzésére nem tudok jobb szavakat találni, mint a származásában, hangjában, bűnében és fajjaiban egyaránt legmagyarabb költőnk eme sorait: „Tort ülök az elillant évek Szőllőhegyén s vidáman buggyan Torkomon a szüreti ének.“ Különös sorok, éppen olyan különösek, mint a mi hangulatunk 1940 küszöbén. Torz halottakért, temetéskor ülünk. Mi köze hát a vidám szüreti éneknek hozzá? Tőlünk is elillant egy év. Máskor azt mondanák: meghalt a király — éljen a király. Ma úgy érezzük, komoly, nagy veszteség, temetés. Álmunkban fordul elő néha, hogy szívszakadva zokogunk egy koporsó lábainál, nem is tudjuk, kit siratunk, csak érezzük, hogy a néma távozó nagyon közel állt hozzánk, nagyon a miénk. Látni akarjuk. Remegő térdekkel emelkedünk fel hozzá, fellebbentjük a szemfedőt s íme, aki ott fekszik halottan, csukott szemekkel, — mi magunk vagyunk. „Mindennap meghalok“ — mondja Pál apostol. S csakugyan, mindennap meghalunk. A reggel friss életerejét estére megőrli a munka, a hajnal csillogása megfakul a szemeinkben is mire leszáll az alkony, reménységünk lehervadhat, ábrándvilágunk összedülhet, a nevetés durva sírás múlljába temetkezhetik, egy nap alatt. Hát még ilyenkor, két év határmesgyéjén s éppen most? Mindennap meghalunk, minden év találkozás figyelmeztetés, hogy életünk homokóráján egy tél- Budapest, 1940 január hó XIX. évfolyamszám