Unitárius Élet, 1959 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1959-05-01 / 5. szám
Cselekedetek könyve, II. rész Ez az újtestamentumi fejezet a kereszténység kezdeti idejéből való legszebb hősköltemény. A sebesen zúgó szél zendülésével, a kettős tüzes nyelvek csodálatos megjelenésével kezdődik, a szentlélek ajándékától valósággal megittasodott tanítványok hősi harcával folytatódik, végig viharzik az első Pünkösd minden szépsége, míg végül, mint valami szent kiengesztelődésben, a jeruzsálemi ősgyülekezet békés, harmonikus életének leírásával fejeződik be. Ennek az egyetlen napnak az emlékéhez jár vissza a kereszténység felfrissülni, az erőtelenségben újra megerősödni, a jézusi eszmék megéléséhez ihletet venni. Mennyi gondolat, mily nagyszerű ösztönzések, mennyi követésre méltó példa és sok hősies lendület kínálkozik felemlegetésre e fejezet nyomán. Mint egy gyönyörűséges szellemi kaptárból, valósággal rajzanak belőle a megtestesülésre kívánkozó eszmék. Csak ki kell zárja előtte a lelkét az ember s egyszerre csordultig lelik meg a legtisztább szellemiség termékenyítő erejével. Isten lelkének himpora zuhatagként szakad rá belőle az emberre. Egyet azonban soha sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez a bibliai fejezet lényegében a Jézus dráma utolsó felvonása. És ilyen jótékonyan a világtörténelemben s a világbirodalomban egyetlen dráma sem bontakozott még ki. Látszik, hogy az események szálait nem költői fantázia szőtte, fűzte össze. S habár emberek a szereplői ennek is egytől egyig, a kibontakozását nem emberi értelem tervezte el és nem emberi képzelet álmodta meg. A pünkösdi események, amint tudjuk, Jeruzsálemben zajlottak le. Egy gyötrelmes, nehéz éjszaka az alvó város felett a hegyen itt sírta el egyszer legszentebb könnyeit Jézus: Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétáidat, eljön az idő, mikor kő kövön nem marad benned. Itt csendült fel a virágvasárnapi hozsánna és itt sikoltott bele az emberiség életének legszégyenteljesebb követelődző kiáltása, az örökkévaló idő mindent elnyelő nagy csendjébe: a lefizetett és felbérelt tömeg feszítsd meg ordítása. Itt kezdte el bontogatni lelke szárnyait 12 éves korában, feltűnő értelmével ámulatba ejtve a nép véneit és itt lázadt föl szent haragja később a kufárok és a pénzváltók ellen. Itt állt ki mellette leghatározottabban a tömeg és itt tagadták meg legközvetlenebb hozzátartozói, a tanítványok is. S az események szeszélyes időjárása során itt áll elő Pünkösd napján Péter a lélek tüzétől megmámorosodott tizeneggyel s mindent elsöprő, lelkesítő beszédjük nyomán a megtérő háromezer hívővel megalapítják az első gyülekezetét és a szervezetbe testesült eszme látható, külső képe gyanánt a keresztény Anyaszentegyházat. A vetések mind beérnek egyszer. De ahogy az első pünkösdi magvetés sarjadni kezdett, ehhez fogható azóta sem volt még. „És foglalatosak valának az apostolok tudományában — mondja az írás — és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Mindnyájan pedig, akik hívének, együtt valának, és mindenük köz vala. Ék jószágukat és marháikat eladogatták, és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége vala. És mindennap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel, dicsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden nap szaporítja vala az gyülekezetét az idvezülőkkel.” Csodálatos kereszténység volt ez! Megtestesült eszme! Jézusi egyszerűségben közösségbe olvadt ősgyülekezet! Hová lettél a rohanó időben? Bizony kialudt hamar a láng. Mint megfagyott és fényét vesztett meteor: a lélek, a szellem belevakult az anyagba s az első Pünkösd csodálatos közössége keresztény vonatkozásban bevonult a legszebb történelmi emlékek Pantheonjába. És ezt az egymás között mindent megosztó és mindig mindent a szükségletekre fordító első gyülekezetét felváltotta a történelem során a hatalmas, a gazdag egyház, amelyik éppen a vagyonával szálláscsinálója lett saját hívei között a nyomornak, hatalmával pedig védőbástyája a legkirívóbb igazságtalanságoknak. Hiszen, ha századok rendjén, mint egykor Péter az első Pünkösd idején, a lélek tüzétől hevítve szólásra merte nyitni ajakát egy-egy ihletett lélek a hit és a szociális élet igazságaiért, mindjárt az egyház rettenetes bosszújával találta szembe magát s a tűzzel, mely a jeruzsálemi háromezrek lelkét egységre hangolta, az Anyaszentegyház örök Urának, Krisztusnak nevében máglyát gyújtottak Servétus alatt, halálba kergették Savonarolát s volt idő, amikor az egyház erdői nem győzték a fát nevelni a gályaraboknak, evezőlapát céljára. Mert a lélek egyháza éppen arról a legfőbb parancsról feledkezett meg, melyet Jézus így tanított: „A lelkeket pedig meg ne oltsátok.” Bizony, bizony mondom néktek, hiába való a Pünkösdről és a szentlélekről a legcsodálatosabb teológiai elmélet és hiábavaló minden dogma is, ha a reális életben elhamvadt az őstűz, mely egykor a jeruzsálemi háromezreket gyülekezetté formálta. Nekünk Pünkösd a gyülekezet ünnepe. A közösség lelkét keressük és vesszük számba ilyenkor s felmérjük, hogy mennyit is érünk saját emberségünkből. Eszméinket mérjük fel, melyek egységbe tömörítik közösségeinket és hitünket vesszük számba, mellyel éljük hétköznapi dolgos életünket. Mindig akkor van a legszebb pünkösd, amikor valamelyik gyülekezetünk a maga erejéből úgy éli meg közösségi életét, hogy szinte ámulatba ejt vele mindeneket. Amikor ezeket a sorokat írom, az egész világ feszülten figyeli azt a lázas készülődést, mely megtörte már a Nemzetek Palotájának feszült csendjét és megtette az utolsó simításokat is, hogy a külügyminiszterek értekezlete kezdetét vehesse. Bizakodva tekintünk a most következő események felé és imádságainkban a lélek pünkösdi erejét kérjük, hogy hassa át őket és tegye egységes alkotó gyülekezetté őket, hogy tanácskozásuk az egész világ diadalmas, boldog Pünkösdje legyen. Pethő István