Unitárius Élet, 1960 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
z evangélium fényénél... TŐLÜNK FÜGG MINDEN Lukács IV. 18—19: „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem ... hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” Újév reggelén a Hőgyes Endre utcai templomunkban erről az igéről beszéltem. Amikor istentisztelet végeztével a templom előtt a szokásos módon köszöntöttem a híveket, egyik atyánkfia csaknem szó szerint ezeket mondotta: „No, majd meglátjuk, az esztendő végén számonkérjük ezt a sok jót, amit most mondott.” Ezúton is mégegyszer megismétlem, amit akkor, ott a templom előtt válaszoltam. Először is senki sem biztosíthat sem engem, sem az illető atyámfiát, hogy esztendő végén feltétlenül és bizonyosan ott leszünk mindketten az év végi számadását készítő gyülekezetben, másodsorban pedig ismét csak azt mondom: Tőlünk függ minden Én arról beszéltem, hogy az esztendő első napján úgy éreztem, hogy az Úrnak lelke vagyon én rajtam, aki felkent engem és elküldött, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. Elmondottam, hogy mi a feltételei annak, hogy ez az év valóban az Úrnak kedves esztendeje legyen és rámutattam arra, hogy kizárólag rajtunk áll, vagy bukik minden. Kértem az istentiszteleten résztvevő atyámfiait, határozzuk el együtt, hogy az Úrnak kedves esztendejévé tesszük a beállott esztendőt. Nincs semmi kétség felőle, azzal kell kezdjük, hogy összefogunk és egyenkénti lelkesedéssel dolgozunk együtt, hogy anyagiakban termékeny és gazdag legyen az esztendő, mert az Evangéliumot a szegényeknek is kell hirdessük. Nekik pedig az a legmegnyugtatóbb Evangélium, ha elmondhatjuk, hogy a világ javaiból bőven van az ő számukra is. Ugyanis a kenyér kalóriáját nem lehet mennyei malaszttal pótolni. Sok jószándékú ember azonban, ha egyetért és mindnyájan munkaszeretettel végzik feladataikat, csodákat tehet. S nekünk most arra van szükségünk, hogy az ország népe a szántóföldeken és az üzemekben egyaránt közös erővel, teljesítőképességének legjavát adja a munkában. Az evangéliumi öröm azonban ennél sokkal egyetemesebb jellegű és elárasztja az élet területeit a legszélső határokig is. Kiterjed a legkisebb rögökre és átjárja az ember minden porcikáját, egész emberségünket. Ahogy mi, unitáriusok értelmezzük az életet, a világban az összefüggések folyamatosak, szakadatlanok, minélfogva a részletmegoldások, akármilyen tökéletesek is, kihatásaikban sohasem átfogható jellegűek. Ezért a gazdasági bőségre való törekvés mellett az élet lelki hangulatának örömteljessé tételére kell törekedjünk. Kövessünk el hát mindent, hogy körülöttünk az atmoszféra, mely alatt az események az év folyamán végbemennek, nyugodt legyen és békés. Teremtsük meg elsősorban önmagunkban azt a derűs, kiegyensúlyozott lelki hangulatot, mely a boldog élet legelső feltétele és igyekezzünk a közvetlen környezetünkben napsugarassá tenni az életet. Ha egy családban mindenki derűs lelkű, megelégedett és békességes szándékú, az egész család élete olyanná lesz. Emlékezzünk, vagy gondoljunk arra, hogy Jézus minden szava, tanítása, cselekedete, általában az egész élet megnyilvánulása azért volt oly csodálatos, szép, vonzó, mert ő előre elhatározta, és a pusztai készülődésben rá is készült arra, hogy olyan legyen, amilyen volt s a lelkében felgyűlt sok-sok szépség, tisztaság és szentség belőle valósággal kiáradt s elárasztotta és megszépítette mindenütt az életet, amerre járt. Nyomában a vakok láttak, a siketek hallottak, a sánták futottak,a bénák jártak, a betegek meggyógyultak s ha úgy kellett, a halottak is feltámadtak. Roppant kiengesztelődés ment végbe mindenütt körülötte. A bűnös asszony töredelmesen siratja és könnyezve bánja meg ballépéseit, a tékozló fiú megundorodva pazarló életmódjától, amit eddig folytatott, a tisztaság és az igaz emberség vágyával tér vissza a megtagadott szülői hajlékba s i Nikodémusz az éj leple alatt keresi fel a Megváltó Urát, kinek a közelében lenni már maga az üdvösség. Emberek világa az egész Evangélium. Jószándékú, békés életű munkában szorgos, a szeretetben fáradhatatlan életű emberek csodálatos világa, bizonyságául annak, hogy mindig, mindenütt az emberektől függ minden. Az is, hogy 1960 az Úr kedves esztendeje lehessen. Bízom magamban és benned is testvérem, ha akarjuk — és miért nem akarnék — boldog, örömteljes, békés, eredményekben gazdag lesz az esztendő. Kezdjük el, de most mindjárt, mert az esztendők eljőnek, s elenyésznek, csak a tetteink, s alkotásaink élik túl a múló időket. Boldog nemzedék, melyre késő utódok hálával emlékeznek. Adjon Isten erőt a munkához, hitet és önbizalmat a küzdelemhez, hogy kedvessé tehessük a beállott esztendőt. Ámen. Pethő István püspöki helynök UNITÁRIUS fILETT volni a párás levegő és a hőség miatt. A vetemény pedig, amit én fáradságos munkával növesztek, sokkal többe kerül, mint amit a bennszülöttek hoznak saját ültetvényeikről, melyek mindig kedvező helyen, víz mellett vannak. Viszont a bennszülötteknek alig van gyümölcsük, mivel ők nem élnek helyhez kötve, hanem állandó mozgásban vannak, s falvaikat mindig újabb helyen verik fel. Mivel azonban a veteményeket sem lehet tárolni, állandóan jelentős mennyiségű rizst kell raktáron tartanom, arra az esetre, ha a szomszédos falvak nem termelnek elég veteményt. Az a tény, hogy nem egy teljesen új kórházat kezdtem építeni, hanem a régit építettem fel újra, egyáltalán nem volt kedvezőtlen. Ez lehetővé tette, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk, melyeket most nagyszerűen fel tudtunk használni. Csupán egyetlen bennszülött munkásunk volt, aki az egész újjáépítés alatt velünk maradt, egy Monenzali nevezetű ács. Az utolsó pár hónapban egy fiatal svájci ács is segített az építkezésen, így most, második afrikai tartózkodásom alkalmával is meghiúsult az a tervem, hogy a második év végén visszatérjek Európába. Ezúttal három és fél évig kellett maradnom. Esténként annyira fáradt és eltompult voltam az állandó napon való tartózkodástól, hogy sohasem jutottam el odáig, hogy írni tudjak. Megmaradt energiám épp elégséges volt arra, hogy rendszeres zongoragyakorlatomat elvégezzem. Ezért aztán a ..Mysticism of St. Paul” ismét befejezetlen maradt, viszont ezen évek alatt sokat fejlődtem zenei téren. Néhány új épület már állt, mikor 1927. január 21-én a betegek áthelyezése a régi kórházból az újba megtörtént. Ezen az estén az utolsó forduló alkalmával az elmebetegeket vittem magammal. Az őrizőik azzal kötötték le a betegek figyelmét, hogy elmondták nekik, hogy az új kórházban fapadlójú cellákban fognak élni. Mikor ezen az estén ellenőrző vizitemet végeztem, minden tűz mellől és minden szúnyogháló alól hangzott a dicséret: „Ez egy jó kunyhó. Doktor, nagyon jó kunyhó!” így most először, amióta Afrikában dolgozom, a pácienseim emberhez méltó körülmények között vannak elszállásolva. 1927 áprilisában átadtam a kórház körüli őserdői irtásra felfogadott munkások ellenőrzését Mrs. C. E. B. Russelnek, aki akkor érkezett meg, s akinek kitűnő érzéke volt a munkások irányítására. Az ő vezetése alatt kezdődött meg az ültetvények telepítése. Ekkor szereztem azt a tapasztalatot, hogy a bennszülöttek sokkal jobban engedelmeskednek egy fehér asszonynak, mint nekünk, férfiaknak. Még ugyanez év nyarának közepére több kórházi osztályt kiegészítettem. Ekkor aztán olyan kórházam volt, mely szükség esetén 2000 beteget is el tud szállásolni, kísérőikkel együtt. Az utóbbi hónapok alatt a kezeltek száma 140 és 160 között változott. Ugyancsak megoldottuk a vérhas-betegek elkülönítésének kérdését is. Az elmebetegek épületét a londoni Guildhouse gyülekezet alapítványából állítottuk fel, melyet egy elhunyt tagjuknak, Mrs. Ambrosenak emlékére alapítottak. És most, miután elintéztem a legszükségesebb teendőket a kórház belső ügyeit illetően, az irányítást a kollégáimra hagytam és a hazamenetelre gondolhattam. Július 21-én utaztam el Lambarénéből Európa felé. (Vége) Fordította: Pethő László