Unitárius Élet, 1962 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1962-01-01 / 1. szám
A megtalált élet Az evangéliumok színes leírásokban számolnak be arról a döbbenetes eseményről, mely Húsvét reggelén játszódott le arimathiai József kertjében Jézus üres sírjánál. A Mesterüket kereső tanítványokban valósággal megdermed a lélek annak a minden kétséget kizáró felfedezésnek a nyomán, hogy Jézus, akit harmadnappal ezelőtt temettek oda, nincsen a sírban. Mert amikor olyan sűrített zuhatagban zajlanak az események mint az Utolsó Vacsora szomorú hangulatú szertartása és a Húsvét hajnali tapasztalás között, bizony olyankor még a legjobbak és a legmegbízhatóbbak is meginognak s el-elvesztik tájékozódó képességüket egy-egy pillanatra. Így történt ez az első Húsvét idején a tanítványokkal is. Megrendült emberségük vergődik, mint valami tépett, porbavert madár, a rémület vonásai torzulnak arcukon, a legszívesebben sikoltani szeretnének, de ajkukon nem bugygyan ki szó. Csak a halál csendje s az elveszett élet kínzó, fájó érzése vergődik megrabolt kifosztott lelkükben. Temetőben vannak. Sír mellett állanak, ahol nincsen már élet. Húsvét első örömét az emlékezés adja, a léleknek ezen a bomlott zűrzavarán bíztatóan, bátorítóan ragyog át egy szelíd napsugár." A húsvéti misztérium fehérruhás angyala töri meg a dermedt csendet. ..Mit keresitek a holtak között az élőt? Előttetek megyen Galileába, ott megtaláljátok őt, amint megmondotta nektek”. (Mk. XVI. 7.) Hát elfeledtétek már? Ne itt keressétek, hanem ott, ahol a betegek meggyógyultak, az elnyomottak felszabadultak, a foglyok szabadon bocsáttattak, a siketek visszanyerték hallásukat, a vakok látásukat, a feszekedők a reménységüket. Ott keressétek őt ahol elbukott a gonosz s győzött az igaz. És az emlékezés erejéből sugárzó jótékony meleg érintésére kicsírázik szívükben a hit, mely tekintetüket az üres sír mellől Galilea felé, a halálról az életre fordítja. És egyszerre húsvéti hallelujával ujjong fel bennük három esztendő sok-sok gyönyörűsége, szépséges valósággal zöníti őket a vágy a halottak birodalmából az élet mezői felé, a tehetetlen töprengések sünpedékeiről, a gyógyító alkotó erők drága humuszára, hol a megtérések és a nagy kiengesztelődések jótékony csodái mentek és mennek végbe. S a hit öröme igazán csak ott áradt el a lelkükben. Galilea termékeny mezőin, kicsiny falvainak dolgos népe között, mert akit elveszítettek a Golgothán, ott újra megtalálták. Róla beszéltek a rét virágai, a mezők liliomai, az ő hangja csengett vissza a madaraik énekéből a nevét emlegették gyermekek és felnőttek egyaránt. Húsvét visszaadta az elvesztett életet és ők az életet nem a sírban, nem a holtak világában találták meg, hanem ott, ahol a nagy megrázkódtatások után magára eszmélt az ember, ahol a temetők csendjét feledteti a munka, s az ember kezenyomán teremtő lelkének erejével még a halott rögök is mind életre kelnek. Húsvét örömét tehát az teszi teljessé, hogy a Jézust keresők kicsiny serege nemcsak megtalálja, hanem meg is érti az élet lényegét, igazi értelmét. Egyelőre még bátortalanok ugyan, mert olyan újszerű körülöttük és bennük is minden. De már tudják, vagy legalább is sejtik, hogy miért mondotta volt Jézus olyan nagy bizonyossággal: „Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene”. Az élet pedig állandó lüktetés, szakadatlan ritmus, csupa szépség és derű. Alkotás és nem rombolás, véletlen teremtés és boldog beteljesülés. Örök harc és mégis áldásos béke. Harc a rossz, a gonosz ellen, győzelmes tiltakozás a halál ellen és megállás nélküli futás a fejlődésben. Húszvét nyeresége pedig az a csodálatos értelem, mely azt mondja, hogy Jézus tanításaival és megváltói munkásságával beépítete magát az egyetemes emberiség életébe s a beépített erőket, melyekkel rövid három év alatt annyi jót tett személyválogatás nélkül az emberekkel, ezeket az erőket nem lehetett keresztre feszíteni, egyetlen gyalázatos ítélettel megsemmisíteni. S ezek az erők élnek és hatnak tovább. Táplálják, fejlesztik az életet, tökéletesítik az emberit ma is. A kereszténység szellemiségében és gyakorlati tevékenységében legjézusibb vonás tehát az élet szeretete és feltétlen tisztelete. Ahol az életből hiányzik ez a jézusi vonás, ott lehetnek az emberek akármilyen áhítatosak is, imádság áradattal ostromolhatják az egeket, életüknek semmi köze sincs Jézushoz, vallásuk cifrára mázolt külsőség, amelyből sohasem lesz igazi kereszténység. A megtalált és a megértett élet állapotában élő ember irtózik a háborútól, megvet miden ellenségeskedést, alakoskodásnak lát minden kitérő magatartást, mely nem szolgálja félreérthetetlenül a világ nyugalmát, a népek jólétét s ugyanakkor féltő szeretettel becsüli meg és támogatja mindazokat a törekvéseket, melyek alkotó szándékkal, építő jelleggel jelentkeznek az élet minden vonalán s éppen ezért hivatottak arra, hogy az általános jólét és az egyetemes fejlődés nagyszerű eszközei legyenek a világban mindenütt. Mi úgy érezzük, magunkon tapasztaljuk, hogy a megtalált és a megértett élet állapotában lenni; jó, megnyugtató, valóban emberi és fölemelő s kereszténységünk lényegét és értelmét abban igyekszünk kifejezésre juttatni, hogy ez szüntelenül látszódjék minden tevékenységünkön. Amint Jézus mondotta, hogy „Az emberek lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. Az élet megtartásáért és győzelméért folytatott küzdelemben pedig valósággal szárnyakat kölcsönöz lelkünknek az a hitünk, hogy Isten mindig véghez viszi szándékait a világban. Éppen ezért nagy igyekezettel igyekszünk szolgálni az ő szándékait, mert tudjuk jól, hogy „Isten nem a holtaknak, hanem az élőiknek Istene”. Pethő István esperes — püspöki helynök