Üst, 1961 (5. évfolyam, 2-24. szám)

1961-01-20 / 2. szám

X _td*3 ü 8 T • Év eleji gondolatok a munkásvédelemről AZ 1960-AS ÉV a Dunai Vas­műben két tanulságot ad és egy következtetést eredményez. A má­jusi »munkásvédelmi hónap­« és a negyedik negyedév balesetelhárí­­tó erőfeszítései javították üzeme­ink munkásvédelmi helyzetét, így tehát feltehető a kérdés, hogy a többi 8 hónapban miért volt rosszabb a helyzet? Elsősorban azért, mert voltak üzemrészeink, ahol­­ ez idő alatt nem tettek meg mindent a fejlődés érdeké­ben, mások nem vettek tudomást arról, hogy hol és milyen fejlő­dés történt, és voltak olyan üze­mek is, ahol az eredmények el­bizakodottságot szültek. Dolgozóink egyik része maximá­lis követeléseket állít fel a védő­­felszerelések, a munkaruha, a meleg öltözet, a lábbeli és szociá­lis ellátással kapcsolatban. A túl­zott igénnyel fellépők nem gon­dolnak arra, hogy még több olyan terület van, ahol társadalmunk­nak sok igényt kell kielégítenie. Társadalmunknak még sok ilyen »édesgyermeke van­« és valahogy hasonlít egy olyan családapához, akinek több gyermeke van. Ez az édesapa is szeretné egyformán minden gyermekét ellátni, fejlő­désüket elősegíteni, de egyszerre nem képes minden ilyen termé­szetű igényüket kielégíteni. TÁRSADALMUNK sok-sok mil­­lió forintot fordít arra, hogy az üzemek dolgozói egészséges körül­mények között végezhessék mun­kájukat, ennek ellenére mégis túl sok a balesetek száma. Ebben a karbantartó gyárrészleg vezet. 1960-ban összesen 89, három hóna­pon túl gyógyuló baleset volt, egy dolgozó pedig meghalt baleset kö­vetkeztében. A gyárrészlegben balesetek következtében 1164 munkanap esett ki a termelésből. Az említetteken kívül 26 dolgozó 63 napja esett ki a termelésből, akik balesete nem kötelezett nyil­vántartásra és még 9 olyan dol­gozó szenvedett kisebb balesetet, akik tovább dolgozhattak. Ha mindezekhez hozzáadjuk a sérül­tek szenvedéseit, családtagjaik aggodalmait, az országos szinten óriásira gyülemlett táppénzt, a kórházak, gyógyítók erőfeszítéseit és a balesetek nyomában keletke­ző sok adminisztrációt — akkor a karbantartó gyárrészleg hason­lít a tóba dobott kőhöz, amely­nek becsapódása szétgyűrűzik a tó egész felszínén. Pilter Pál fő­mérnök nem ok nélkül rótta meg a karbantartó gyárrészleget a ja­nuár 9-i műszaki értekezleten és nem ok nélkül tette a gyárrész­leg minden műszaki vezetőjének elsőrendű kötelességévé, hogy változtassanak a kialakult hely­zeten. EZ NEMCSAK ERKÖLCSI, ha­nem munkaköri kötelessége is a gyárrészlegvezetőnek, helyettesé­nek és minden műszaki dolgozó­nak a karbantartó gyárrészlegnél. Ha ez párosul a dolgozók baleset­megelőzési éberségével , akkor csökkentheti a gyárrészleg az ez­zel kapcsolatos gondjait. Ehhez adnánk még egy-két gondolatot. A karbantartó gyárrészlegnél az átlagnál több személyi és tárgyi feltétel van a jobban végzendő munkásvédelmi tevékenységnek. A nagy létszámú műszaki dolgo­zók között könnyebben megoszt­ható a balesetmegelőzés, ha a gyárrészlegvezető és az osztályve­zetők ezt a szemléletet sugároz­zák feléjük. A majdnem csak er­re a célra függetlenített diszpé­cser mozgási lehetőségei és ké­pességei alapján hatásosabban le­hetne másodfokú »gazdája« a bal­esetelhárításnak. A GYÁRRÉSZLEG VEZETŐ­SÉGE pedig még úgy járulhat­na hozzá a jelenlegi kedvezőtlen helyzet megjavításához, ha nem kellemetlenkedőket, hanem segítő­társakat lát a szakszervezeti mun­kavédelmi aktívákban. Hasznos lenne az is, ha a gyárrészlegveze­­tés nem kerülné a felsőszintű munkásvédelmi tanácskozásokat és ha az »albérletbe« adott he­lyettesítés nem kizárólag csak a műhelyi dolgozók rovására minő­sítené a megtörtént baleseteket. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy a decemberi balesetek egy részét 20—25 napos késéssel vizsgálták felül. Az acélmű nagyszerű termelési eredményeit is sajnálatosan ront­ja kedvezőtlen baleseti statiszti­kája. Az elmúlt évben 69 három hónapon túl gyógyuló baleset volt, 1081 nap esett ki a termelésből és ezzel az acélmű is a karban­tartó gyárrészleg színvonalán mo­zog a baleseti statisztikájával. Erre a gyárrészlegre is sok fel­adat vár az 1961­-es évben. A MUNKÁSVÉDELMI IRODÁ­NAK is van javítanivalója ebben az évben. Munkájában a látszat­­intézkedéseket és a­­ papírfedezé­kek­ mögé búj­ást fel kell válta­nia a gyakorlati és hatásos intéz­kedéseknek. Bárányt—Szabó Egyéves a kátrányfinomító üzem Az egyéves üzemben a nyers­­kátrányból elsősorban naftalint, szurkot, talpfatelítő olajat, úti kátrányt, mosóolajat és kristályos antracént nyernek. Eleinte csak a saját kokszolómű kátránytermékét finomították, később már az Óbu­dai Gázgyár és a Pécsi Kokszoló­műben keletkezett fekete kőszén­kátrányt is a Dunai Vasműbe szállították, amit itt is dolgoznak fel. A Dunai Vasmű az elmúlt év végén szerződést kötött a gázgyá­rakkal a nyerskátrány feldolgozá­sára. Az év eleje óta, már az or­szág összes gázgyáraiból a Dunai Vasműbe küldik a kőszénkátrányt. A kátránytisztító üzem teljes kiépítése még nem fejeződött be, az idén további építésére, illet­ve fejlesztésére ötmillió fo­rintot fordítanak. A Tartály- és Tárolóberendezések Gyárában két nagyméretű, ezer-ezer és egy ötszáz köbméteres tartályt ké­szítenek, és a nagy teljesítményű gőzszivattyúkkal együtt még az év elején felszerelik. E berendezé­sek mellett a naftalin üzemben két korszerű, önműködő centrifu­gát is üzembe helyeznek. 1961. január 20. Kovácsolt gyártmányaink technológiai és anyagmegtakarítási lehetőségei A VASIPARBAN a kovácsolás­sal előállított termékeknek igen széles területe és szerkezeti fon­tossága már most napjainkban is oly nagy, hogy további térfoglaló és­ fejlesztési lehetőségeiről köte­teket lehetne írni és hetekig tartó tanácskozás anyagául szolgálhat­na. Ezért e korlátolt keretek kö­zött nem tarthatunk igényt a té­ma teljes elemzésére, csak néhány szempont és lehetőség felvetésé­vel, gondolatokat szeretnénk éb­reszteni szakmabeli munkatársa­inkban. A gépiparnak abból a mind sürgetőbb igényéből és követelé­séből kell kiinduljunk, hogy a géprészek minél kevesebb forgá­csolással, vagy még inkább, hogy forgács nélkül alakuljanak ki. Ez­zel és anyagmegtakarítási mód­szerekkel érhető el a legkézzel­foghatóbb termelékenység emel­kedés. Bár üzemgazdászaink és mun­kaügyi szerveink egy része hajla­mos arra, hogy az önköltségcsök­kenésben elsősorban csak élő­munkát takarítson meg és így nö­velje az egy főre eső termelés értékét, miközben az anyaggal bő­kezűen gazdálkodik. Lehet, hogy e körülmény javítja a termelé­kenységi mutatókat, de nem biz­tos, hogy valójában növeli a ter­melékenységet is. A termelékeny­ség növelése ugyanis nemcsak az élő-, hanem a holtmunkával (anyaggal, szerszámmal, géppel, forgácsolással stb.) való takaré­kosságot is megköveteli. Ezért helytelen a kovácsolt termékek­nél is a túl nagy ráhagyás, sok eset­ben, a szabványosnál is nagyobb ráhagyás biztonsága. Igaz, hogy az anyagtöbblet miatt kedvezőbben alakul az egy főre eső termelési ér­ték és a kutya itt van elásva, a mi kovácsaink nagy részénél. Ők nem nézik azt, hogy ugyanekkor a forgácsoló üzemeinkben alacso­nyabb hatékonyságú lesz a mun­ka és feleslegesen köt le kapaci­tást. Mindezek előtérbe helyezik annak fontosságát, hogy ková­­csolási anyagnormáinkat a leg­becsületesebb revízió alá vegyük és leégésre és szálképződési körül­ményekre szánt anyagmennyisé­get már ne 10—20 éves szokás és érzék szerint, hanem módszeres megfigyelés és tudományos alapon kidolgozva adjuk meg. ISMERETES, hogy a kovácsolt termékek önköltségében kb. 50—60 százalékot tesz ki az anyaghányad és kb. 8—10 százalékot a bérhá­nyad. Ez egyben azt is jelenti, hogy 10 százalékos anyagmegta­karítás — gazdasági költség tekin­tetében — sok esetben egyenérté­kű a munkabér 50—60 százalékos megtakarításával. A kovácsolás műszaki fejlesz­tésének egyik nálunk is kiszélesít­hető területe az alakos kovácsolás. Ez lehet kézi, de méginkább sül­­­lyesztékben való kovácsolás. Itt nem kell elsősorban a munkaigé­nyes és nemes ötvözésű anyagból készülő és komplikált forgácsolá­sokkal előállítható süllyesztékek­­re és odorokra gondoljunk. Miu­tán a Vasműben leginkább egyedi vagy kis szériájú kovácsolt áru a szükséglet, — ki kell terjesszük a félsüllyesztékes, egy osztósíkú saj­­tolásszerű kovácsolást. További helyi fejlesztési lehetőségeink a mestermagos és kaliberes eljárás­sal melegen készített süllyeszté­­kek alkalmazásában vannak. A kovácsüzem ilyen irányú szór­ványos kezdeményezőit fel kell karolni, mert e megoldásnak elő­nye, hogy olcsó a szerszám előál­lítási költsége és élettartamuk sokszor meghaladja a forgácso­lással készült szerszámokét. TOVÁBBI gyártástechnológiai fejlődési módszer az egy és több üregben való kovácsolás. Itt az előalakító üregek folyamatát az alkatrésznek megfelelő készter­méket kihozó üreg követi. E ko­vácsolási módnál kis gondosság­gal a szálelrendeződés előnyeit is biztosítani lehet és előnye még hogy miután felrakható segéd­­szerszámokra nincs szükség, em­berben, bérben és átfutási időben is megtakarítás mutatkozik. Na­gyobb szériák esetén több ková­csológép igénybe vehető, a mele­gítések száma csökkenthető, tehát termelékenységemelkedés jelent­kezik anyagban, energiahordozó­ban, kovácsolásban és a forgá­csolási megmunkálás csökkenő igényében. A süllyesztékben való kovácso­lás Vasműn belüli továbbfejlesz­tését még az is elősegítheti, ha szerkesztőink a kovácsolásra utaló alkatrészek formáit, méretezésé (főképp az áthatásokat!) és anyag­­minőség megválasztását olyan korszerűbb szerkesztési és konst­rukciós elvek és gyakorlat szerin készítenék, amelyeknél figyelem­be vennnék a melegalakítás és fő­képp a süllyesztékben való gyárt­hatóságak most már eléggé köz­ismert és a műszaki irodalomba is lefektetett elméleti és gyakor­lati módszereit. Ugyancsak elősegítheti a sül­­lyesztőkben és üregekben rak előnyös gyártást az a körülmény ha a vasműi tartalékalkatrészek éves szükségletének kialakulás gyorsulna és realizálódna, és ha gyárrészlegek éves igényüket va­lóban egyszerre rendelnék me Ezzel gyártási szériák alakuln­­ak ki, amelyekhez már gazdas­gosabb lenne a süllyesztékkel a sorjaeltávolítással való felszr­számozás. VÉGÜL, de nem utolsósort) a karbantartó gyárrészlegi к­vácsüzem fejlettebb műszaki- és szakmunkás gárdája azzal is szol­gálhatna a műszaki fejlesztésnek és a modernebb kovácsolási tech­nológiának, ha ismereteit tovább­adná a Vasmű területén szétszór­­tan dolgozó többi kovács szak­társnak. Ha eltalálják ennek szer­vezett módszereit, elérhetjük a kovácsolás területén is a fejlet­tebb és termelékenyebb gyáraó­t. Induljunk ki abból az aranyigaz­ságból, hogy senki sem olyan okos, hogy nélkülözhetné mások tapasztalatait. . Szí.

Next