Az Üstökös, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-10-14 / 41. szám

• A harczok hosszú súlyos éviben Oly sok viszályt kiállott nemzetünknek Meghódíthatlan vára Te valál. Pedig nem voltak szikla sánczaid, Erőd a szellem volt, a tudomány : Ez véde téged és Te védted ezt. A honni múzsa, kit fegyver riasztott, Itt menhelyet és ápolást talált, S hálából kincsét mind e helyre hordta. Körül vihar dúlt, villám csattogott, Hazánk virágát fegyver tépte le, S a vész szétszórta a hulló levélt. Balsors kitörte a lét könyviből Önnön vérünkkel nemzetünk nevét, S port hinte rá, hogy meg se lássa többé. Te akkor is megőrzöd kincsedet: Fegyver nem, tűz nem vette tőled el, Sem ur szavának csábja meg nem ejte. Te a szegény, a megvetett anyának és szellemünknek hű tanyája lettél, S ápolgatád, míg újra ifjudott. S mit fegyver veszte hős apák kezében, Azt tollal, észszel, csengő dal szavával A bölcs utódok újra visszavívták. És újra Kárpátoktól Adriáig Lett élő nemzet a magyar, s Te abban Mekkája a tudós zarándokoknak. Te szülted a tudóst, ki felvilágolt, Te szülted a hit buzgó pásztorát, S a költőt, kinek lángja most is ég. Légy üdvözölve ősi Debreczen E templom-ünnepélyen , mert bizonynyal Hol nyelv-oltárod áll, egy templom az. A szó, mely üdvözöl ezt mondja „most“ S a szó, mely „ egykor“ számon fogja kérni: Miért ez oltár ? ezt idézi majd. Miért ez oltár? — Honfi áldozatra. Az egyik szellemét áldozza annak. Részvétüt más, — s mindkettő áldozat. A honni nyelvnek ihlett hirdetője Kinek szivében ég az égi szikra, Tanítson itten híven érzeni; Tanítson bűn szeretni: — hű szivet, Drága hazát és fényes ős­erényt; — Szeretni mindazt, ami szép, s igaz. Hirdesse élő, látható alakban A megdicsőült ősök tetteit. Hogy lelkesüljön rajtuk nemzedékünk. Hirdesse bűnnek tarló büntetését, Sújtsa hibánkat és javítsa azt, Mutassa fel, mi bennünk szép s nemes. Legyen világos tükre életünknek. A népszokást, az ősi hagyományt Emlékbe vésve tartogassa fenn. S amit költőknek lelke ránk hagyott, Az égi szép költészet hangzatát Zendítse meg művészet hő szaván : Hogy hallja minden, s higgje, hogyha hallá, Hogy nincs a földnek édesebb zenéje, Mint a magyar szó, művész ajkain. „Ezért ez oltár!“ És nem, hogy hízelgjen A kor hibáinak , a rosz divatnak, S visszhangot adjon korcs ízlés szavának. Nem, hogy legyezze könnyelmű ledérség Tréfának öltözött botlásait, És édes mérget töltsön a szivekbe. Nem, hogy fület csiklandó pengetéssel A gondolattól elszoktassa népünk’. — Érzékhez szólva, értelem helyett. A puritán hit ősi városában Hiú látványnak nem; — csak szellemünknek Épülhetett e ház: — „azért ez oltár.“ S áldott legyen a kéz, mely épité, Áldott a szív, a mely kigondolá, Áldott a nép, mely érte áldozott, Áldott a szellem , mely fönntartja ezt. S áldott a hon, melynek szolgálni fog. Jókai Mór.

Next