Az Üstökös, 1866 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1866-06-16 / 24. szám

Csokonai áldomása. Torokgyík gyötörte Csokonait. Magához hát egy híres orvost hitt — S nagy volt a bánata , mert orvosa A borivást tőle eltiltotta, Mondván : ,Vitéz barátom! ha iszik, Egy hét múlva temetőbe viszik." Csokonai vala dúlt kedélylyel. . . Bor helyett csak nem élhetett széllel ! S kérde az orvost amúgy mérgesen : „Hát nem lehet innom egy cseppet sem ? Alkudjunk meg drága jó orvos úr! Gyanta nélkül majd elszakad a húr, Alkudjunk meg ... le nem fekszem elébb, Csak annyit ihassam, mint egy veréb." ,Semmi veréb ! feküdjék le kérem, Torkát kívül meghűléstől féltem ; Belül pedig minden savanyú árt, Azért tiltám el öntől a pohárt." „Óh végzetek ! Óh zsarnok orvosok ! Meghalok én, ha torkot nem mosok, Olylyá leszek, mint varjú a horgon, De hát mért is fáj épen a torkom ? Holott annak venném legtöbb hasznát, S az ég arra kínt, nyavalyát bocsát. Czukrot ha nem nyalhat a kanáli, Torkát dalra hogy tudja használni ?“ ,Mondtam a mit mondtam ! (szól Aeskuláp) Több betegem is van, megyek tovább . De nem szeretném ám azt hallani, Hogy kezemen halt el Csokonai, Elitélnék a mesterségemet! Teljesítse hát rendelésemet. Jó éjszakát Csokonai Vitéz Mihály! Bortilalmam, mint a szentirás, áll." Rémséges,egy téli éjszaka van . . . Költőnk sürög-forog vetett ágyban, Künn keményen üvölt a förgeteg . . . Hosszú az éj, unalmas a beteg. Ottan-ottan el-elszenderedik, De fájdalma le nem csöndesedik. Szellemét is gyötri rémes álom, Viharra ül, jár-kel óczeánon, Tusára kél óriás czethallal, Laptázik üstökös csillagokkal, Bérezi sasra teszen czifra nyerget, Túllovagolja mind a hét eget. Koszorút fűz a holdban Lillának, Fiastyúkból tollat tép magának. Leszáll a bányákba, s­ás követ, sót, Átugorja magas Csimborassót. Pipaszárt szúr Vezúv katlanába, Lávát köpköd szélylyel a világba. Sok küzdés után végre fölébred, S szegény torka kétszeresen szenved. Gyík kínzása egyik szenvedése: Másik, hogy nincs borivásban része. 4 „Mivel töltsem már az unalmamat? (Mond hánykódva) míg egyszer megvirrad . . . Verset irok,— czime lészen a „rom,“ Nem ! a mit álmodtam, azt­ leirom." Kicsihol, és gyertyát gyújt csakhamar; De mig egy sort leir, kettőt kapar. Haragjában ellöki a tollat, S kiált legényének : „gyere­! hol vagy ?“ Hozz fíusbort ! veszendő az­élet, Gazdádnak van pénze, ne kíméljed. Szomjúságom tovább nem tűrhetem, Senki se tudja meg, csak mi ketten. Megszűnt a förgeteg, elmúlt az éj, Szenvedések után jön talánykéj. Feljött a nap, s a szobába besüt, Künn a toronyjára már nyolc­at üt. Csokonai az asztal mellett ül. De ne higyje senki, hogy egyedül, Rózsás boros kancsóval társalog, Meleg bor van abban, mert párolog. Kedve még rózsásabb, mint a kancsó: „Te benned van — úgymond — a földi jó." A kancsó már többször ürülhetett, Csokonai izzad nagy cseppeket, De im, kopogtatnak ajtón kívül . . . Mihály ! tudom bajod mindjárt meggyül — Az orvos jön, szépen rajta kapott, Megrontod a tíz parancsolatot, 190

Next