Az Üstökös, 1871 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1871-10-14 / 42. szám

494 A Csokonai szobor-ünnepély* Az Üstökös saját-ered­eti-külön-specialis-tulajdon tudósítójától.*­ Róma (kálvinista). vkt 11. Oculi — Da sind sie ! Laetare — Die sind die wahre! Palmarum — Trallarum! — — Úgy hesz. Még egy utolsót lehelt a loco­­motiv, és kiadta lelkét. Itt voltunk Debre­­czenben. Igen, itt voltak ők. Az igaziak. Tralli­om látom! Fogj be hamar debreczeni frakker, a ki kaczki hányivetiségedben állva hajtod a tálto­sokat. Vidd a vendégeket hamar, kit a Fehér lóba, kit a Bikába! Hanem előbb nézzünk csak szét, kik is hát a vendégek ? Tehát legelőször is kilép Toldy Ferencz. — No jó. Azután Szigligeti. — No jó. Majd Szász Károly. — No jó. Továbbá Greguss. — No jó. Nem különben Gyulai Pál. — No ez már nem jó. Ez kritikus. Erre vigyázzatok, panasza ne legyen, mert kitesz az újságba. Hol is jön Gyulai? Én nem látom. Én sem. Én sem. Itt sülyedjek el, ha látom. Végre egy coupéból kiemelkedik egy óriási­­ kalap. Egy carbonári kalap. Mint egy mozgósí­tott gomba, melynek csodálatosan lábai nőttek, bár lyuki lábak. A nagy porció carbonári ka­lap egy kis porció carbonádlit rejteget. — Ez a kis, de nagy Gyulai! A­ki Puskinnak az ideát adta Jevgen Onyeginhez. Köszöntötték. — Nos, hát nem megmondtam, hogy Jó­kai rész regényíró­ tört ki belőle a fogadjis­­ten. A Szerelem bolondjaiban leírja, hogy finán­­czok jártak az alföldön, s én nyomát sem látom. A Kőszívű emberben így kezd egy fejezetet: „A délibáb kaczérkodott a rónán a nap suga­raival,é­s én csak ködöt látok e rónán. A Fe­kete gyémántokban.... Azonban nem folytathatta tovább, mert Szana Panza gyanánt követő Sancho Tamása sietett magát bemutatni a fogadó küldöttség­nek, mondván: — Én Szmás vagyok! (De nem értették meg.) — Én Sznat — más vagyok! (Ismétlő, de most sem értették meg.) — Én Sza—na — Ta—más vagyok, a Hon tudósítója, — érteté meg magát végül, s utat engedett maga után a reporter­ uraknak. — Én Hazárd vagyok az Ellenőrtül. — Kicsi a Naplótul. — Humbug a Reformtul. — De hát a Magyar Újság hol rekedt ! — Hier! szólt egy hang valahonnét, s ki­bukott egy cylinder a vaggonból. Egyéb sem­mi. — Én vagyok a Magyar Újság. Egyéb semmi. Van rajtam egy köcsög kalap. Egyéb semmi. Ez az a város kérem, a­hol eleven csi­­viszt lehet látni ? — Thyiühü! Fogjátok meg! Takarjátok egy plaidbe, úgy vigyétek a városba. Senki meg ne lássa a „tyúkboritóját.“ Hát még ki szerénykedik ott a vaskocsi homályában ? Gyere ki kis fiam, ne félj. Biz­tatták szegénykét, míg megszólalt lyrikus han­gon : — Én vagyok Ábránd Emil, A ki hogyha verset ir . Kiadja Emilia. Kornéllal vagyunk siámi iker, Kiknek mindés pályázat zikher, Hogy megbukjuk. A biz­a! — Akárki fia légy, ma vendégünk vagy. Lépj ki, légy üdvöz, mondák neki, s bepakkol­­ták egy „konfertéblibe,“ holott is úgy nézett ki, mint költözködő Tháliapapok bagázsi ko­csiján az olajos holdvilág. . . ... És megkezdődik Csokonay szobrának leleplezése. Nagy és díszes közönség volt jelen, s miután a debreczeni kántus-prézes nyaktörő testgyakorlatokat csinált a dalárda előtt, (mint­ha dirigálná,) úgy, hogy hol kezei a földet, hol lábai az eget kotorászták, s dereka elpattanása váratott: felállt a szószékre az emlékbeszélő, és megszólalt : *) Lásd a Reform humbugizálásait.

Next