Az Üstökös, 1871 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1871-10-14 / 42. szám
494 A Csokonai szobor-ünnepély* Az Üstökös saját-eredeti-külön-specialis-tulajdon tudósítójától.* Róma (kálvinista). vkt 11. Oculi — Da sind sie ! Laetare — Die sind die wahre! Palmarum — Trallarum! — — Úgy hesz. Még egy utolsót lehelt a locomotiv, és kiadta lelkét. Itt voltunk Debreczenben. Igen, itt voltak ők. Az igaziak. Tralliom látom! Fogj be hamar debreczeni frakker, a ki kaczki hányivetiségedben állva hajtod a táltosokat. Vidd a vendégeket hamar, kit a Fehér lóba, kit a Bikába! Hanem előbb nézzünk csak szét, kik is hát a vendégek ? Tehát legelőször is kilép Toldy Ferencz. — No jó. Azután Szigligeti. — No jó. Majd Szász Károly. — No jó. Továbbá Greguss. — No jó. Nem különben Gyulai Pál. — No ez már nem jó. Ez kritikus. Erre vigyázzatok, panasza ne legyen, mert kitesz az újságba. Hol is jön Gyulai? Én nem látom. Én sem. Én sem. Itt sülyedjek el, ha látom. Végre egy coupéból kiemelkedik egy óriási kalap. Egy carbonári kalap. Mint egy mozgósított gomba, melynek csodálatosan lábai nőttek, bár lyuki lábak. A nagy porció carbonári kalap egy kis porció carbonádlit rejteget. — Ez a kis, de nagy Gyulai! Aki Puskinnak az ideát adta Jevgen Onyeginhez. Köszöntötték. — Nos, hát nem megmondtam, hogy Jókai rész regényíró tört ki belőle a fogadjisten. A Szerelem bolondjaiban leírja, hogy finánczok jártak az alföldön, s én nyomát sem látom. A Kőszívű emberben így kezd egy fejezetet: „A délibáb kaczérkodott a rónán a nap sugaraival,és én csak ködöt látok e rónán. A Fekete gyémántokban.... Azonban nem folytathatta tovább, mert Szana Panza gyanánt követő Sancho Tamása sietett magát bemutatni a fogadó küldöttségnek, mondván: — Én Szmás vagyok! (De nem értették meg.) — Én Sznat — más vagyok! (Ismétlő, de most sem értették meg.) — Én Sza—na — Ta—más vagyok, a Hon tudósítója, — érteté meg magát végül, s utat engedett maga után a reporter uraknak. — Én Hazárd vagyok az Ellenőrtül. — Kicsi a Naplótul. — Humbug a Reformtul. — De hát a Magyar Újság hol rekedt ! — Hier! szólt egy hang valahonnét, s kibukott egy cylinder a vaggonból. Egyéb semmi. — Én vagyok a Magyar Újság. Egyéb semmi. Van rajtam egy köcsög kalap. Egyéb semmi. Ez az a város kérem, ahol eleven csiviszt lehet látni ? — Thyiühü! Fogjátok meg! Takarjátok egy plaidbe, úgy vigyétek a városba. Senki meg ne lássa a „tyúkboritóját.“ Hát még ki szerénykedik ott a vaskocsi homályában ? Gyere ki kis fiam, ne félj. Biztatták szegénykét, míg megszólalt lyrikus hangon : — Én vagyok Ábránd Emil, A ki hogyha verset ir . Kiadja Emilia. Kornéllal vagyunk siámi iker, Kiknek mindés pályázat zikher, Hogy megbukjuk. A biza! — Akárki fia légy, ma vendégünk vagy. Lépj ki, légy üdvöz, mondák neki, s bepakkolták egy „konfertéblibe,“ holott is úgy nézett ki, mint költözködő Tháliapapok bagázsi kocsiján az olajos holdvilág. . . ... És megkezdődik Csokonay szobrának leleplezése. Nagy és díszes közönség volt jelen, s miután a debreczeni kántus-prézes nyaktörő testgyakorlatokat csinált a dalárda előtt, (mintha dirigálná,) úgy, hogy hol kezei a földet, hol lábai az eget kotorászták, s dereka elpattanása váratott: felállt a szószékre az emlékbeszélő, és megszólalt : *) Lásd a Reform humbugizálásait.