Az Üstökös, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-03 / 40. szám
466 ÜSTÖKÖS veiket olvasták fel, novellákat, verseket, esszyket, politikai és tudományos értekezéseket, s szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbírálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat »Érdemkönyvébe.« (Ez volt a főfeladat: a bírálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre, akadémikus tudósokat kértek föl a pályadij odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki »Tavasz« czim alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk. E képzőtársulat tagjai között volt egy miniszter (Kerkápoly), két fő kormányhivatalnok (Gondol, Kozma S.) egy hős honvédezredes (Gőzön Lajos) öt országos képviselő (Kerkápoly, Kozma, Bárány, Gaal, Jókai) egy híres festő (Pethes Soma) két poéta, meg hogy a leghíresebb embert ki ne felejtsem: Parragh Gábor, az országhírű borász. Abban az évben a három kitűzött jutalmat (aranyokat!) mi hárman nyertük el: Petrovics, Petrics és én. Ezen kezdődött a kapocs. Már az is mutatja, hogy milyen jó politikus volt a képző társulat! Ha egy jutalmat tűztünk volna ki, a nyerőnek ezt soha meg nem bocsátották volna, de hármat tűztünk ki, hárman nyertünk s jó barátok lettünk. A vakáczió aztán szétszórt bennünket a világba. Én a következő évben Kecskemétre mentem jogot hallgatni. Egy erős késő őszi napon betoppan hozzám valaki. Az ismeretes gallér-köpeny hátulról látva is elárulta volna. »Petrovics,« kiáltok a nyakamba boruló elé. »Nem Petrovics,« monda ő, »hanem Petőfi.« Már akkor Bajza Athenaeumában e név alatt jelentek meg költeményei, de én azt nem tudtam. Itt nem járattunk lapokat. Kávéházban pedig nem voltam én soha diák koromban. Aztán elmondá, hogy ő most színész az itt működő Szabó féle színtársulatnál, a harmincz váltó forint »proportióra.« Ami anynyit tesz, hogy ha van a cassában nagyon nagyon sok forint, akkor jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a cassában semmi, akkor jut neki belőle harmincszor semmi. Öltözete, amiben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallér-köpeny képviselte a telet, egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgyhogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép nemes magyar arcza Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghitta őt másnapra ebédre. Aggódtam, hogy talán nem is lesz elég díszes öltözete ily megjelenéshez. — Kellemetesen csalódtam. Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinosidaszin frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, amely Petőfi testét érintette: ebben festettem le öt miniature képben olajba. Sokat adnék most azért a képért, ha valaki elém hozná. Ő elvitte magával Debreczenbe. És azután vacsora fölött kiderült, hogy Petőfi oly társaságban ahol hölgyek is vannak, nem csak elmés, de ügyes mulattató, a nyers, kevély modor, melyek férfiak irányában gyakorol , egészen lefoszlik róla, s kitűnik alóla egy udvarias, derült kedélyű, meleg szivü ifjú, aki egyszerre megtudja magát szerettetni mindenkivel. — Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből sem tűnik ki ez alak, de én, aki láttam őt nők körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála: figyelmes, barátságos volt, egy kérésre engedett, elszavalta verseit, ha kívánták; saját neje előtt épen a szolgálattevő lovag (cavalier servant) szerepét viselte, s egy ízben Pethies Somát keményen megdorgálta azért a figyelmetlenségéért, hogy nők társaságában e szót szalasztó ki ajkain: »fene« (!) — Pedig bizony ott van ez egy pár helyen Petőfi verseiben nyomtatva is : mégpedig mint »veszett fene«, s köztudomású róla, hogy micsoda erőkifejezést használt ő egyszer Pest városa kapitánya ellenében, midőn az felkérette, hogy írjon a Nádor jubilaeumára dicsverset? — Aki nem tudná a válaszát rá, megtalálhatja azt Hugó Viktor Nyomorultjaiban a watterooi ütközet leírásának utolsó fejezetében a czimben. Oktober 3. 1878