Az Üstökös, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-10 / 41. szám
480 ÜSTÖKÖS. Oktober 10. 1874. publicumnak. Hisz nem volt ebben semmi bolond ! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve. De bezzeg nem volt megelégedve mi velünk! Az egész jövedelem-osztalék, mire az igazgatói számla retortáján keresztül ment, tett Petőfi számára tiz váltó forintot. Pedig már akkor Petőfinek Dudásné asszonyomnál húsz forintra felment a libegő adóssága szállásbér és ebéddíj fejében. S ez a jutalomjáték volt minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még akkor nem fizettek a szerkesztők; az irói honorarium chimaera volt. Dudásné asszonyom pedig nem érte be tíz forinttal. Neki húsz kellett. Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól boszorkányság, bár magunk is szegény ördögök voltunk, hanem ezt Petőfivel elfogadtatni: az volt a circuli quadratura ! Én megkísértettem azt. Volt hozzá jogczimem. Akkor írtam meg legelső drámámat: »a zsidó fiút« (Pedig még akkor nem voltam Terézvárosi képviselőjelölt.) Versekben volt írva. Az akadémiai nagy pályázatra szántam. Kisebb vágyaim nem voltak. Annak idegen kézzel kellett letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Gyönyörű férfias írása volt, mint a gyöngysor. Én tehát megkísértettem neki pénzt adni azért a terhes fáradságért. Húh, de büszkén utasított vissza.Én nem értem neked pénzért! Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy mit fizetek érte.» Hanem hát Dudásnétól tiz forint adóssággal megszökni megint nem illik. — Innen pedig menni kellett. Petőfi e nehéz feladatot igy oldotta meg. Laktársam és közös barátunk, Gyenes Pali (most kecskeméti mérnök) szerencsés birtokosa volt egy rongyos Calepinusnak, azt már mind kiolvastuk: — vagy tán bele sem néstünk? már nem emlékezem rá bizonyosan. Egy szóval nem volt rá szükségünk. Ezt az elephantina molest kérte kölcsön Petőfi, abból a czélból, hogy azt leteszi zálogba Dudásnénál. Tartsa magánál e könyvet Dudásné mindaddig, amig ő pénzhez fog jutni. S ő e könyv előmutatójának azonnal kiszolgáltatja a rá betáblázott adósságot. (Egy ötfontos váltó nem font sterling, hanem bécsi font!) Dudásné látszólagos megnyugovással fogadta el a csodálatos hypothékát, de szívében mást főzött. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája Juliska, (ez is Juliska volt) ki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel viseltetett, mint az öreg asszony. Ez megsúgta neki, hogy öreg anyja őt azzal bízta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen fel, lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot s tegye helyébe a vitorlavászon zubbonyt neki: utazzék abban: maradjon itt a frakk: ez jobb kézi zálog a könyvnél. E cselszövény felfedezése sietteté a drámai kifejlődést. Költő barátunk azon az éjen nem ment szállására aludni, odajött hozzám. Elmondta, hogy még ez éjjel útnak indul Pestre. — Gyalog! Egy tizes volt az egész pénze. Egy pár fehérnemű és egy csomó vers a batyujának terhe. Derék házi asszonyom még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé, mi ketten Gyenes Palival elkísértük őt a város végéig. Sáros nedves éjszaka volt. Szekér nem járt, mely fölvette volna. Ilyen hadi készülettel indult el Petőfi — meghódítani a világot. — És meghódította azt. Hogy mi lett Calepinusból? azt is elmondom. Hogy Dudásné elszalaszta a sárgagombos frakkot, nem várt tovább, ahogy illett volna, az ötfontos váltójával a lejáratra, hanem felvitte azt akkori jó derék tanárunk, Szabó Sándorhoz s elmondta neki nagy veszedelmét. Tanárunk ismerve kettőnk baráti viszonyát az eltávozotthoz, tudatta velünk a Celepinus dolgát. Gyenes Palival megvettük a tulajdon Calapinusunkat a collegium számára tiz forintért, Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére. Fél év múlva kaptam levelet Petőfitől Debreczenből melyben gratulál nekem, hogy a »Zsidó fiú« mint egy hajszál híján nyertes, dicséretre méltatatott az akadémia által. Tőle tudtam ezt meglegelébb. A hírlap ritka jószág volt arra mifelénk. (Ez a levele igy volt aláírva: Kis