Az Üstökös, 1883 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1883-04-08 / 14. szám

2 1883. Április 8. ÜSTÖKÖS. AZ „ÜSTÖKÖS“ ARCZKÉPCSARNOKA. ÉLES HENRIK.­­ Jön ki a folyosóra Prileszky Tádé bá­tyánk. Azt kérdi tőle valaki, hogy hát ki be­szél? Talán bizony valamely szélbali, hogy ő, a conventiós mameluk-hallgató kimenekül ? Mire azt feleli Tádé bátya: —- Aj, dehogy szílbali, idezs öcsim, de­hogy szílbali! Tartya oracziót mameluk. Ha­nem tugyatok: mikor nekem valaki úgy kezdi dikcziot, hogy felalvan, feltekint legelőször izs galeriara, azutand kirantya mind a kit kezin a mancsetajat, osztanád a lajbijaba gyugja az ujjat, olyan oratortul in menekülök. Idz do pekla! No, gondolom magamban, ha ez nem Éles Henrik, hát akkor Kármán Lajos. Mert mamelukot megugrasztani csak ez a két portentum képes. Siettem be. Éles Henrik volt. Trefort csak nézte, nézte, hogy mit be­szél ez az Éles Henrik? Hol vette ez az ő rengeteg nagy tudományát, olvasottságát, mi­kor még eddig erről soha semmit sem hallott a világ ? Hol vette ? Hát Darwinból vette. Tegnap este ugyanis kezébe akadt neki a Darwin könyve , és ma reggel sietett meglepni vele a világot, hogy mind balga­ság az, a­mit tegnap estig tanítottak az isko­lákban a gyerekeknek, hogy a világot az is­ten teremtette , mert hiszen itt van egy könyv, melyben ki van mutatva, hogy a világ a sa­ját emberségéből termett. Csak azon csodálkozott, hogy ezt neki mindenki elhitte egy szóra. Pedig be akarta bizonyítani is egy csomó idézettel, a­mi mind ott hevert előtte. Nem volt rá senki sem ki­váncsi. Bizonygatta, hogy „de ez t. Hát, így van.“ Az elnök is csak vonogatta a vállát: „hát persze, hogy úgy van,“ még a háta me­­gölt ülő Latinovics páter is megrántotta a ka­bátját, hogy ne beszéljen már, ahoz is vissza­fordult nagy komolysággal, hogy „de mikor ez igaz“, s még Latinovics is rá ütötte a fe­­­­jével: „természetes, hogy igaz.“ Henrik úrnak megállt az éles esze. Meg volt rémülve arra a gondolatra, hogy most neki az egész Ház igazat ad ■ a­mi még csak kibékítette volna őt, hanem az az egy nem fér sehogy sem a koponyájába, hogy hát honnan tudja ezt a theóriát az egész Ház? Nekünk pedig az nem fér a fejünkbe: honnan hívják ezt az Élest élesnek ? Vagy úgy ! Hát Tompa Mihályt miért hitták tom­pának ? Staisz Elek búcsúja. Isten veled Pest, tolvajok hazája Isten veled állás, magas hegyek, Fiaskóim s kravalljaim tanyája, Isten veled, én lemondok s megyek. Legyen majd kéji­ hölgy egy millióm Hatvani és váczi utczáidon. Mint az őserdők rengeteg sötétje Nem vagy épen olyan titokzatos, S talán szebb a brigantik ősi fészke Mint te, kit csak csirkefogó tapos . . . Titok mit ér, mit ér sötét nekem ? Spangát kiván, Spangáért ver szivem. Az ég rendőrt ad minden kapitánynak, S a rendőr híven űzi tolvaját, Angol policeman békésen pipálhat Róma elcsípi attentátorát, A yankee kincse biztos oltalom, Tied Pestem, rettentő skandálom. Hallgatva áll Rákosnak nagy határa, Az újságok is hallgatnak nagyon, A gyilkosok enyészett nyomdokára Fövényt takart a szellő . . . luces a nyom. Hallgat mindenki, a kapczánk szorul, Senki se tud Spangárul s társiról. S egy köny Budáról, mely magas tetején Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazánknak temetőjén, Ráírva, ki múlt héten elveszett . . . S mi nem fogtunk azóta semmi mást, Csak Czegléden egy jó csizmadiát. Mert hát ha ki elnyel egy pitykegombot, Tudom én azt kézre keríteni . . . Tudom a rést, melyen kibúj a’ — mondok, — S ott meglesem . . . van bennünk hát zseni . . . De ha kit a föld elnyel, a kemény. Megkerítni hol álljak résen én ?

Next