Az Üstökös, 1884 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1884-02-17 / 7. szám

7. SZÁM. Krónikás adoma. A Bach-korszakból maradt emlékek kö­zül való ez is. Az uj megyefőnök megérkezvén székhe­lyére, meg akarta látogatni a város nevezetessé­­ségeit, betért hát a nagy templomba is, ahol az apát-plébános úr nagy tisztelgéssel fogadta, s megmutatott neki minden megnézni valót. A többi közt aztán a szemle rá­került egy ezüstből vert egérre is. — Hát ez az egér mit keres itt az erek­lyék közt ? — Ennek különös története van, — ma­gyarázza az apát úr ; — történt ugyanis egyszer, hogy a város határát roppant meny­­nyiségben lepték el az egerek, s szörnyű pusztítást vittek véghez. Nem használt ellenük se könyörgés, se méreg. Mikor már földieket és égben lakókat hiába hívtak segítségül az emberek az ellenség ellen, egy ötvösnek az a gondolata támadt, hogy a szűz­anyához for­dul közbenjárásást, s valamint a sánta egy viasz­lábat, a süket fület stb. ajánl fel neki,­­ ő felajánl egy egeret, még pedig nem is viaszból, hanem ezüstből. Úgy is tett , ime, ez az az ezüst egér. — Hát aztán az egerek csakugyan el­pusztultak ? — kérdi a nagy úr. — Elpusztultak egy szádig, — erősité az apát úr. Mire lenéző mosolygással azt válaszolja a főnök úr : — Na már ahoz mégis nagy gyengeség kell, hogy valaki ilyet elhigyjen. Aztán, hogy megpróbálja a népet is, milyen mértékben van abban babona , oda fordult a sekrestyéshez : — Hát redd hiszi-e ezt a mesét ? Felelt pedig a sekrestyés ilyeténképen : — Már hiszen meginstállom egész alá­zatossággal mi elmesélgetjük ugyan ezt a históriát, de hinni magunk se hisszük ; kü­lönben már régen felajánlottunk volna a bol­­dogságos szűz Máriának egy ezüstből készült­­ németet. Panaszkodik előttem egy szép menyecske: „Oh, az rettenetes! gondolja meg csak ön: féhjem már két esztendeje hogy eltűnt s azóta hihét se hallom! Azt sem tudom, életben van-e vagy meghalt ?“ „Biz az rettenetes, asszonyom! ily helyzetben lehetetlen féhhez mennie.“ Ez is csak én velem tör­­ténhetett meg. A napokban egy áladézos bálban olyan jól eltaláltunk mulatni, hogy valamennyi czimbolia a sárga fedig volt a pezsgőtől, egyedül engem tartott lábamon kipró­­bált voltam. Utoljára aztán az a bajom lett belőle, hogy mivel csak én voltam eszemen, nekem kellett a fiukat haza expe­diálm. Hivattam hát egy két üléses fiakkert, beleültettem a fiukat aztán megmagyaráztam a kocsisnak: „Ide nézzen: ez az úh, a ki balhól ül, lakik az üllői­ út 100-ik szám alatt, a ki jobbból ül, lakik a sugáriút 200-ik szám alatt; ez a két úh pedig, aki itt visszafelé ü­l , együtt lakik Budán a főutczai 50-ik szám alatt. — Hajts !“ Én még vissza mentem mulatni. Hát egy óra múlva jön vissza a kocsis és jelenti, hogy nem tudja az utakat haza szállítani, nem tudja , melyiket hol tegye le, mert mibe az első stáczióba ért, mind össz-vissza düledez­­tek a kocsiban. IStpn J ÜSTÖKÖS. XXVI. ÉVFOLYAM. P a r a 1 e 11 á k. Valaki párhuzamot vont a magyar status-fér­fiak és írók közt, s ilyen eredményre jutott. A­mi az irodalomban Vörösmarty az a politikában Széchényi, „ „ Arany „ „ Deák, „ „ Petőfi „ „ Kossuth. Hát Jókainak nem jut alterje ? De igen ! Az „Üstökös“ talált neki : Tiszát. Két lakoma. A Casinóban volt az egyik, Fróhnerba a másik, Ott mágnás-had evett, Kisfaludysta-had itt, S­im­ák a lapok: ott hangzott szép eszme, okos szó ! Itt csak stokfisch volt bövibe! — Mily szatira ! Kisfaludysta. 9

Next