Utunk évkönyv, 1981

Veress Zoltán: Röppentyűk a Jókai tűzijátékból

nyok tudományába egyaránt szerelmes Jókai — az olvasó gondoljon itt a Fekete gyémántok­ra — egyszer csak elkezdi a sci-fit komolyan venni; a jegesmedveháton lovagló, feljegyzéseiben madárnyelven beszélő, jópofa és gügye matrózból Berend Ivánhoz hasonló hős lesz, aki mindent tud, mindenhez ért, százada lelkes tudomány- és technikatisztelete, optimiz­musa, kételytelensége ölt testet benne. Nagyszerű leírások jönnek föld alatti ásványolvadék-tavak bazalthegyekké válásáról, ámbrás- és szilás­­cetek harcáról, kristályprizmákba zárt „özönvíz előtti“ emberek életre keltéséről (hadd hívjam fel itt a figyelmet arra, hogy szerzőnk nemcsak természettudományos fantasztikumot ismer, s nemcsak ilyent tud te­remteni, hanem például etnológiait, kultúrtörténetit, sőt nyelvészetit is); közben időnként újra humoros epizódok bukkannak elő, meg-meg­­bontva — olykor már bosszantóan — a fantasztikus útleírásba áthajtott mű stílusegységét, ahogy előbb a tudományos érdekességek, természeti szépségek részletező leképezése „lógott ki“ a szövegből — s történik mindez azért, mert Jókainak itt még időnként eszébe jut, hogy paródiát kezdett el írni. Aztán a regény harmadik harmadában a „komoly“ sci-fi egyeduralkodó lesz, az újabb csodadolgok leírásába elmélkedő hang ve­gyül, a cselekmény mintha megállna, és paródiának többet már nyoma sincsen. A téma saját belső törvénye győzött az író fölött, s mert ke­mény küzdelemben győzött, és ennek a nyomait szerzőnk nem tudta el­tüntetni, hiszen ahogy megírt egy folytatást, a lap már közölte, az Egész az Északi pólusig tarka és töredezett vázlatnak tetszik inkább, mint befejezett regénynek. De éppen ez az egyik értéke. Sima tökélyként vagy kacagtató Verne-persziflázs volna, vagy lírai merengés a világ gazdag­ságán hihetetlen dolgokban, amiket a tudomány mégis oly szépen meg-is magyaráz, így tökéletlen mű ugyan, de annál drámaibb dokumentuma annak, miképpen kényszerül az író egy gondolat, egy érzés kimondására, ha az, mint a Ninivének szánt intelem Jónás által, általa akar egy közösség tudomására jutni. Egy adott pillanatban, valahol a regény elején, Jókai kesernyés tréfát röppent fel a Ferenc József-föld nevével kapcsolatban. Ha jól emlék­szem (milyen egyszerű volna és milyen természetes levenni a könyvet a polcról, felütni és megnézni), Galiba Peti valami olyasmit mond, hogy ha egy jégbe fagyott mammutra lenne, az éhség réme megszűnne ezen a Ferenc József-földön — nem mint ama másikon a Duna—Tisza táján. Ettől kezdve nyitott az út az előtt, hogy a matróz — aki nyilvánvalóan magyar — a Habsburg-monarchia fogalmaival jelölje a regény színte­réül szolgáló szárazulat egyes helyeit, hogy például „Lajtán inneni“ és „Lajtán túli“ részt különböztessen meg, s az aztán már magától értető­dik, hogy mikor egy kőolaj­forrás felgyújtásával a jégen úszó Ferenc József-föld egy jókora darabját lerobbantja, elszabadítja az óceán fene­kéhez fagyott egész szárazulattól (itt a szellemes hipotézisekből kikere­kedő földrajzi fantasztikumra kell felhívnom a figyelmet), az a darab a „Lajtán inneni“ rész. Galilea matróz ezt a részt avégett választja le — a mindenre képes tudomány erejével — a „Lajtán túli“ nagyobbik részről, hogy az óceán áramlása tovasodorja, s ő hazajuthasson. És valóban, az ily módon szabaddá vált úszó föld elindul észak felé, aho­gyan ezt már a regény címe sugallta, mert szerzőnk alkalmasint a pólus elérését akarta színesen megrajzolni, csak aztán másképp alakult a történet; elindul sorsa felé, meglehetősen kiszolgáltatva annak, hogy az

Next