Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1947-09-06 / 18. szám

­ UTUNK, SZABADÍTSUK FEL HAGYOMÁNYAINKAT IS! Balogh Edgár, Benedek Marcell, Gaál Gábor és Szemlér Ferenc vitája Kossuth trkikezdéseh-ez amit írtam? Cs­ak utcaidékelés? Nem! Benedek Marcell az Ötünk hasáb­jain megjegyzést tett egy cikkemre, amelyben szerinte veszedelmes mó­don kikezdem „már a jobbágy felsza­badító Kossuthot, a dunavölgyi kon­­föderáció elgondolóját is Nyil­vánvalóan félreértésről van szó. A szóbanforgó cikkben én Petőfit, a nép politikai tanítómesterét állí­tom szembe Kossuth Lajossal, akit lényege és jelentősége szerint annak jellemzők, ami: „...a nemesség örökébe lépő magyar polgárság for­radalmi nagyja és vezére“. Ez a megállapítás semmit sem von le Kos­suth csodálatos egyéniségéből s abból a szerepből, amelyet történelmünk­ben játszott, az összehasonlítást azonban a mai idők mai embere számára meg kellett tennem, s meg is írtam, hogy miért ? Kossuth és Pe­tőfi szembesítése tulajdonképpen csak ma vált igazán időszerűvé, hi­szen ma már világos, hogy (megis­métlem) ,a­ossuth politikai céljai nem valósulhattak meg, mert a ma­gyar polgárság történelmi kibonta­kozását a német gyarmatosítás meg­akadályozta, Petőfi elképzelései azonban most mennek teljesedésbe, mert eljött végre az idő, amikor nem egy uralkodó osztály, nem egy mó­dosabb csoportosulás, hanem maguk a dolgozó tömegek veszik kezükbe a hatalmat". Kossuth Lajos különös polgári for­radalmár szerepében — ott, ahol a polgárságot jóformán csak egy deklasszálódó nemesi réteg képviselte — természetszerűleg visszatükrözi (és itt megint ismételek) „a polgár­ságnak azt a taktikáját, hogy csak ideig-óráig s mindig a maga érde­kében szövetkezik a néppel". Miután akkor Magyarországon nyilvánva­lóan a polgári forradalom volt ese­dékes, Kossuth forradalmi értékéből sem von le semmit, ha megállapít­juk magatartásának jellegzetes pol­gári voltát. A magyar szabadságharc eseményei különben­ is egyre szüksé­gesebbé tették polgárságunk számá­ra a néppel való szövetkezést és köz­tudomású, hogy Kossuth a közös harcban egyre közelebb is jutott a népi-demokrata felfogáshoz. Kossuth útja a szükség és a belá­tások útja. Ezen az úton jut el a pragmatica sanctio kötelezettségeit 1848 július 5-én a katonaszolgálta­tással kapcsolatban még kétségbe nem vonó országgyűlési szónok (ak­kor dörgött Petőfi a kormány ellen!) 1849 április 14.-éig, a debreceni trónfosztó beszédig és a Független­ségi Nyilatkozatig. És ugyanez volt az út az 1847 őszén Pozsonyban el­hangzott nemzetiségellenes beszédtől egészen azokig a drámai hangú fel­hívásokig, amelyekkel a szabadság­­harcos­­Magyarország kormányfője 1848 őszén a nemzetiségek támoga­tását kéri, majd tovább, az 1849 jú­lius 28-án Szegeden elfogadott nem­zetiségi törvényig, amely tulajdon­képen az első nemzetiségi jogokat biztosító törvény volt Középeurópá­­ban. Kossuth itt is oda ért el, amit Petőfi és Táncsics, a nép képviselői, politikai fellépésük kezdetétől hir­dettek. összehasonlításom Kossuth és Pe­tőfi között annál is kevésbé nehez­ményezhető, még ha valaki szüksé­gesnek is tartja Kossuth tekinté­lyét védelmébe venni, mert ez az összehasonlítás természetszerűleg csak a költő és a politikai vezér pá­lyájának tényleges konstellációjára, a magyar szabadságharc idejére vo­natkozik. Az emigráns Kossuth, akit a két világháború között a Márciusi Front írói neveztek el „a másik Kos­­suth"-na­k, maga volt az, aki — több­kevesebb következetességgel — reví­zió alá vette régebbi magatartását, eljutván éppen a legkényesebb nem­zeti kérdésben a magyar,szláv-román egymásrautaltság felismeréséig és a „Dunai Szövetség" tervezetéig. Itt azonban már a látnok-gondolkozó, a nagy magyar publicista irodalomtör­téneti jelentőségével állunk szemben, nem pedig a politikai vezér társadal­mi szerepével. A dunai konföderáció már nem kellett a kiegyező magyar polgárságnak, mert anélkül is bizto­sítva látta vezető szerepét a más nemzetiségek elnyomásában. A kelet­­európai népek közös felszabadulásá­ra minden imperialista elnyomás alól, jól tudjuk, különben sem a ma­gyar polgárság s egyáltalában nem is a polgárság, hanem a Szovjetunió öntudatos népe adott döntő kezde­ményezést és lehetőséget. így lépte túl a népi demokrácia beteljesülése a polgári demokrácia szétmálló kísérleteit. így jutottunk oda, hogy az 1848—4­9-es Pesc&St­, Kossuth szembesítésből nem a­­nagy polgári politikus, hanem a nagy népi költő időszerűsége mellett döntünk. Különben is meg kell jegyeznem, hogy az idei Petőfi-nap alkalmából a Falvak Népe egyszerű olvasói szá­mára írt cikkemben egyáltalában nem voltam eredeti, hiszen mindazt, amit ott nagyon is kurtán Kossuth­­ról elmondottam, Benedek Marcell sokkal bővebben találhatja meg Szabó Ervin, Erdei Ferenc, Supka Géza, Révai József társadalomtörté­neti és publicisztikai, vagy akár Illyés Gyula, sőt Móricz Zsig­mond szépirodalmi munkáiban, BALOGH EDGÁR lentékteleníti. De ez semmit sem változtat a tényen. Azon a té­nyen, hogy ha Jókai elvtelenül és gerinctelenül hajladozott a szél­irányban, amikor személyi érde­keiről volt szó, rögtön félreért­hetetlenül, keményen és megsem­misítően támadott, amikor osztá­lyának érdekei kerültek előtérbe. És ebben az súlyosabb — ahogy megelőző cikkem is mondotta — hogy ez a támadás tudatos volt, Petőfi egykori barátjának, a márciusi ifjak egyikének tudatos szembefordulása a haladó gon­­dolattal. Úgy érzem — talán szerénytele­nül és az életrajzok nem-ismere­tében végzetes tévedésnek ki­téve — hogy ez az állítás több, mint amennyit Benedek Marcell a cikkemből kiolvas és ezért bá­tor vagyok helyesbítést kérni. Végül pedig — minthogy Bene­dek Marcell arra figyelmeztet bennünket, hogy „az értékes írók minden kor számára mondanak valamit még akkor is, ha ... ko­ruk bilincseitől nem szabadul­hatnak meg teljesen“ és példa­ként a szovjet irodalomtudo­mányra hivatkozik, amely Pus­kinban, vagy Lukács Györgyre, aki egy egész sereg más íróban kimutatta a ma is értékeset és igazat — engedtessék meg egy megjegyzés. Ha az írók, irodalmunk egy­kori jelesei „koruk bilincseitől nem szabadulhatnak meg telje­sen“, akkor ugyan bizony várhat-e másokra, mint késő s esetleg méltatlan utódaikra a feladat, hogy ezeket a bilincseket lever­Benedek Marcell az Ötünk leg­utóbbi számában megjelent A lát­hatatlan tanítvány című cikkében arról is ír, hogy neki semmi kifo­gása irodalmunk újraértéke­lése* ellen. „Igen, — írja — lássa és értékelje újra minden­kor azt, ami a régi irodalomból fennma­radt. Romboljon is, ha osztály­vagy egyéb érdekek nagysággá fújtak föl valakit, aki nem az." De, — kérdjük — erről van-e ma szó! Ez az „újraértékelés“ -e ma az időszerű? Arról van-e ma szó, hogy megint egy újabb nemzedék próbálja a maga, megelőző nemze­dékektől eltérő ízlése és szemlélete alapján átértékelni a múlt által valamikép már mérlegelt nagysá­gokat ! Nem! Nem nemzedékváltásról van szó, nem egy újabb nemzedék kívánja a maga szubjektivitását az irodalomtudomány terén érvé­nyesíteni. Nem is olyan szórvá­nyosan felmerült revízióról van ma szó, mint aminő századunk egymást követő esszéíró nemzedé­keinek (pl. Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Németh László, Féja Géza stb.) gyakorlatából közis­mert. Nem csupán egy esztétikai­napi szükségleteket kielégítő újra­értékelés a demokrácia művelődés,­politikai követelése. Nem az a fel­adat, hogy ezt vagy azt a költőt vagy írót, aki eddig esetleg hát­térben volt — az előtérbe hozzuk, összetettebben és „modernebbül" értsük, mint azelőtt s valamely sajátos irodalmi-esztétikai frakció teorémája szerint érvényesítsük. Nem! Az, ami történt, sokkal többre kötelez. Mi történt ? Politikailag, társa­dalmilag felszabadultunk s fel kell szabadítanunk — egyebek közt — irodalomtörténetírásunkat is. Az irodalomtörténet e felszaba­dítása viszont nem jelenthet mást, mint az irodalomtörténetírás terén eddig hivatalosan uralkodó mód­szerek és szemléleti formák bilin­jék róluk? Eszünkbe se jut ar­ra gondolni, hogy Jókait, vagy Aranyt vagy Keményt, vagy Csokonait most átok alá vesszük, lángelméjüket eltagadjuk s ne­vüket — mint Hitlerék Heine-ét — kitöröljük a könyvekből. De az Isten szerelmére, lehet-e megkü­lönböztetni a jót a rossztól, ha makacsul és vakon folyvást ösz­­szekeverjük őket? Már­pedig huzamos időn át ez történt és ez történik a magyar szellemi életben. Az történik, amit Gaál Gábor ,,elkenés“-nek nevez. Jókairól például csak azt szabad elmondani, hogy nagy mesemondó, de azt már nem, hogy mesélés közben olykor na­gyokat is mond. Már­pedig Jó­kait is csak akkor tudjuk igazán értékelni és a jót belőle az olvasó ember szellemi épülésére felhasz­nálni, ha kielemezzük és felmu­tatjuk a dudvát. Ezt csinálja a szovjet irodalomtudomány és ezt csinálja Lukács György is. Ne féltse senki Jókait, különö­sen az ifjúságtól ne féltse! Er­­nyedetlen szeretettel fogják for­gatni még sokáig, mert az ifjú­ság is a regényeket olvassa és nem az életrajzokat. De én igenis féltem az ifjúságot Jókaitól ak­kor, amikor például a párisi „communard“-okról azt kell megtanulnia, hogy azok csak a társadalom szemete, csak a go­noszság és csak a fertő. Ezek „a kor bilincsei“, rend­ben van! De a mi kötelességünk az, hogy szabadok legyünk. SZEMLÉR FERENC cserből való kiszabadulást. Ezek a módszerek és szemléleti formák mind egy idealista tájékozódású ismeretelmélet s egy önelvű eszté­tika alapvetésein épült tudomány gyakorlatában .^übény^jiltek. Ez az irodalomtudomány, mióta a né­met romantikából, a mult század elején kiszakadt, sem nemzetközi, sem magyar vitatkozásban soha­sem volt egységes­. A jobboldala ennek a tudománynak — a szub­jektivitása miatt! — mindenkor ugyanúgy megkülönböztethető, mint a baloldala. Beöthy Zsoltnak ugyanúgy meg­volt az ellenzéke (Bodnár), mint ahogy pl. Horváth Jánoshoz képest ellenzéki Szerb Antal vagy Féja Géza, jóllehet Bodnár is meg Beöthy, Szerb Antal is, meg Horváth, nem is em­­lítve Féját, az idealizmus ismeret­­tani vonalát s ennek esztétikai kö­vetkezéseit nem tudták és nem is akarták meghaladni. A népi demokrácia ideológiai alapvetése gyökeres fordulattal szolgál ebben a vonatkozásban is. A népi demokrácia nem ellen­zéki törekvés a kapitalizmuson be­lül, amely tehát az irodalomtudo­mány terén megelégedhet csipp­­csupp újraértékelésekkel, miköz­ben a módszer és a szemlélet­for­mák dolgában kitart az idealizmus mellett. Nem! A népi demokrácia lépésről-lépésre új világot épít, s lépésről-lépésre meghaladja a ka­pitalizmus világát. A népi demo­kráciában hagyományaink eseté­ben nem arról van szó, „hogy ki­elemezzük és élesebb világításba helyezzük" azok „örök, tehát ne­künk is szóló, puszta igazságukkal is szociális értékű" mondanivalóit, mint amennyire Benedek Marcell az újraértékelés elvét és gyakor­latát kiterjeszti, tévesen hozzátéve még, hogy „ezt tette pl. a szovjet irodalomtudománya Puskinnal, ezt teszi Lukács György Goethével, Balzackal, Stendhallal, Tolsztoj­jal, Dosztojevszkijjel, stb." — mert a Szovjetunióban nem ez tör­­tént, és Lukács György nem ezt csinálja. Mi történt ebben a vonatkozás­ban a Szovjetunióban és mit csi­nál Lukács György? Mindenekelőtt — a marxi-lenini vonalon! — teljességgel felszá­molták az irodalomtudományban is az idealizmust. Ezzel együtt fel­számoltak az autonom irodalom­tudománnyal s az irodalom jelen­ségeit is a történelem egysé­ges tudománya, a történelmi materializmus szemléletében nézik. Nem az idealizmus irodalomtudo­mányának ismert újraértékelésé­ről van tehát náluk szó ebben a szemléletben. Nem amolyan „érté­kek átértékeléséről“, mint aminek Nietzsche nyomán az idealista iro­­dalomtudományban is világszerte érvényesültek, hanem a történelem egészének nem újra, hanem — tu­dományosan! — valójában először történő értékelésé­­ről és átkutatásáról. Átkutatásról, melyben az irodalmi jelenségekkel kapcsolatban először érvényesül olyan módszer (a dialektika mód­szere!) és olyan szemlélet (a tör­ténelmi materializmus szemléle­te!), mely az irodalmi jelenséget történeti mozgása minden lehetsé­ges összefüggésében először veszi vizsgálat alá. Az az átkutatás ez, mely az irodalmi jelenséget mind­azokban a szálaiban, gyökereiben, összefüggéseiben és jelentéseiben ragadja meg, mint amilyen sokfé­lesége a tényezőknek érvényesül az irodalmi jelenség létre­jövetelé­­ben. Ez a már nem autonóm, de — nemzeti tárgya ellenére is! — egyetemes irodalomtudomány így ugyanolyan mértékben gazda­ság- és társadalomtörténet, mint amilyen mértékben politikai-, jogi-, vallási-, művelődés, és gondolko­dás-történet, mint ahogy formák története is. Lapozzon csak bele Benedek Marcell valamelyik Lu­­kács-esszébe és módjában áll meg­állapítani, hogy az az irodalom­­tudományi ismeret, aminek Lu­kács irodalmi esszéiben a kidolgo­zására törekszik, mindig az a He­­gel-örökségből a marxizmusba át­került ismeretfogalom körébe tar­­tozó ismeret, amely csak a totális­ban, a teljesben válhat érvényes­sé. Ez az ismeret nem valamely régi ismeret újra­szerkesztése, ha­nem az első, valóban tudományos ismeret.­­ azon kívül! A szovjet irodalomtudomány és így az is, amit Lukács György csi­nál, a mindenkori jelen irodalmi jelenségeit a minden valahai ideo­lógiák egyetemes fejlődés vonalán, vagyis egy másik teljesség egészé­­ben, az irodalom és a hozzátartozó valóság, illetve nép fejlődésének teljességében nézi. Ebben a teljes­ségben azután az a lényeges, hogy az irodalmi jelenség egészében és elemeiben hogyan helyezkedik el a fejlődésben, hogy a történeti­­társadalmi valóság mozgásában az miben és mennyiben áll a haladás vagy a nem haladás irányában így azután az irodalom esztétikai­lag minősülő elemeiben is a való­ság egyetemes mozgásának tükrö­ződését keresi, miért is ez a szem­lélet korántsem jelenti a lehetsé­ges esztétikai elvek és kategóriák kiküszöbölését, már azért sem, mert a fejlődés folyamán minden haladást szolgáló érték egyúttal mai érték s az egész fejlődés az alkotmány sáncaiba felfejlődő dol­­gozó nép fejlődése. Végül pedig: hagyománykin­csünk tudományosan feltárt érté­keinek a nép körébe való viteléről és arról van szó, hogy legutóbb a fasizmus, ezt megelőzőleg meg a sovinizmusba fulladt polgárság a fejlődés hagyománykincsét egy­részt kisajátította magának, más­részt lábbal tiporta. Ezek után a válságában elmerülő irodalomtu­domány talpraállítása az ú. n. új­raértékelésekkel nem hogy elégte­len, de a válság további növelése. Csak e tudomány eddigi alapjai­­nak kicserélése, az irodalomtudo­mány egyetemes felszabadítása útján juthat el a néphez ,az a ha­gyománykincs, amit eddigi értéke­léseikkel a magukénak sajátítot­tak ki az uralkodó osztályok. Holott az irodalomra is az áll, amit Lenin a művészetről mon­dott: „A művészet a népé! Gyöke­reinek mélyen a nép sűrű töme­geibe kell belenyúlniok. Meg kell, hogy ezek a tömegek értsék és meg kell, hogy szeressék. Egyesí­tenie kell a tömegek érzéseit, gon­dolatait és akaratát s magasabb színvonalra kell emelnie őket. Mű­vészeket kell ébresztenie magukban a tömegekben s ezek fejlődését kell elősegítenie." Ezért sem elég az eddigi szubjektivista, esztétikai újraértékelés és napirenden egész történelmünk és így irodalmunk gyökeres és teljes marxista-leni­nista átkutatása. (G. G.) I ■ Bilincstörők kora Pér sorban magam is szeret­nék visszatérni Benedek Marcell A láthatatlan tanítvány című cikkére, mint egy olyan aka­ratlan­­ tanítómester, aki úgy érzi, hogy írását nem a szíve sze­rint olvassák. Mert lám, mit is állít Benedek Marcell az éh Jókairól szóló és szerinte csak a Gaál Gábor okoz­ta „félreértés gyümölcseiként megszületett jelentéktelen írá­­socskámról. „Szemlér Jókai-cikke“ mondja Benedek Marcell «... már sem­mi egyebet nem mutat meg a ... világhíressé vált nagy mesemon­dóból, csak az életrajzaiban eddig is világosan megrajzolt politikai gerinctelettséget — és azt, hogy egy-két „(nem is nevezetes) regé­nyében bizonyos külföldi forra­dalmi tényezőkről kedvezőtlenül emlékezett meg.“ Csakugyan, be kell vallanom, hogy cikkemben a nagy mese­mondó kiváló tulajdonságait nem akartam bemutatni, mert úgy véltem, hogy azokat a Jókai­­olvasók amúgy­­is ismerik. De azt nehezen tudom elhinni, hogy ezen a hiányosságon túli csak a Jókai (már eddig is közismert) politikai gerinctelenségére mutat­tam volna rá. Itt éppen arról van szó, hogy amit Benedek Marcell, engedé­kenyen „már eddig is világosan megrajzolt politikai gerinctelen­­ség“-nek nevez, az Jókainál­­lé­nyegesen több. Jókai e magatar­tása politikai állásfoglalás, hatá­rozottan kialakult szemlélet, amelyben nem az a fontos, hogy külföldi vagy belföldi politikai irányzatokról nyilatkozik-e ked­vezőtlenül, hanem az, hogy ez az állásfoglalás megvan, le nem ta­gadható s éppen Jókai egyéb ki­váló tulajdonságai miatt helyte­lenül befolyásolja az olvasót. Nem tudom ugyan egészen pon­tosan, hogy az életrajzok mi min­dent írtak Jókairól, mert én nem az életrajzokat, hanem nagy mesemondónk regényeit olvas­tam, de annyi bizonyos, hogy a politikai gerinctelenségen túl az én cikkem a következőket mon­dotta: „Ha Arany abban hibázik, hogy — esetleg öntudatlanul — a va­lódi népi gondolat helyébe ezen a címen és ebben a köntösben a rendi-hűbéri társadalom világké­pét csempészi, akkor„Jókai tuda­tosan támadja és feketíti be mindazt, ami a múlt században világszerte feltámadó szabadság­­mozgalmakban a valódi haladást képviselte.“ Majd tovább ezeket mondja: „... Jókai tudatában­ volt a va­lódi, népi forradalmi felfogás je­lentőségének s minthogy félt tőle, igyekezett a lehető legelőny­telenebb színekben feltüntetni.“ Mind a két állításit Jókai regé­nyeiből vett számtalan idézettel lehet bizonyítani. És mind a két megállapítás azt jelenti, hogy Jókai igenis nem volt „politikai­lag gerinctelen“, vagy nem volt csupán az, hanem határozottan és kifejezetten azok ellen fog­lalt állást, akik a valódi népsza­badságért küzdöttek, akiket ma büszkén vallunk szellemi őseink­nek és akiket — egyébként — Petőfi is fegyvertársainak tekin­tett vagy tekintett volna. Lehet, hogy Benedek Marcell csupán a cikkemmel szemben ér­zett lebecsülésének akart kifeje­zést adni azzal, hogy a­ fenti két tevőleges tartalmat kifejező állí­tást saját, cikkében a már közis­mert politikai elvtelenségre je­ Októberben megjelenik Szemlér Ferenc nagy regénye Arkangyalok bukása M. BEER: A szocializmus és a társa­dalmi harcok története IV. kötet. Újkor Kiadja a Józsa Béla Athenaeum

Next