Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1948-10-16 / 20. szám

— 6­­..... ----­SZÉKI JELENTÉS , í'rta: asztalos istván") Szék élelmes falu. Ha már közel esik Kolozsvárhoz, nem hagyja ki­használatlanul. Ezt mi, kolozsvári írók már a negyedik éve tapasztal­juk. Minden évben három-négy meg­hívást is kapunk Székről, hogy le­gyünk szívesek, fáradjunk le hozzá­juk s műsoros estéjükön irodalom­mal műveljük a széki népet. Utó­végre, a nép írójának kutya-köteles­sége is ezt cselekedni. Mi,­ legtöbb esetben zsebredugva egy-egy novella, vagy verskéziratot, le is mentünk Székre. Ott sült ki az­tán, hogy a műsoros népművelési, irodalmi alapon rendesen csak ürügy volt arra, hogy oda hívjanak. A no­vellákat és verseket végighallgatták ugyan a széki falusi dolgozók türel­mesen, de igazi oka mindig az volt a meghívásnak, hogy rendezzük a pa­naszokat, melyek egyik meghívástól a másikig úgy ellepték őket, hogy még a fülük sem látszott ki a sok panaszból. Szövetkezeti ügyek, a nagygazdák, az ifjúság ügye, a csendőrőrmester leváltása, a jegyző hatalmi túltengése stb. S ilyenkor, miután felgyűlt a sok panasz, egye­bet sem csináltak, csak szaladgáltak járástól a megyéig, a megyétől hoz­­zánkig a kiokosításért. Vagy csodát a kiokosításért, rosszul fogalmazok. A széki dolgozók egyszerűen arra vártak, hogy a rendszer, illetve az ország készen adja nekik a demok­ráciák Például: egy olyan szövetke­zetek amely már 45-ben rogyásig le­gyen ekével, rárvassal, sárga vászon­nal s­ természetesen nagygazda­­mentes vezetőséggel. Olyan csendőr­­őrmestert és jegyzőt, akik máris készre nevelt demokraták. Egy új kultúrházat és ahhoz készen megne­velt ifjúságot, megjavított legelőt, községi utakat, sőt készen gyártott román-magyar barátságot . Rájuk pedig semmi más feladat ne hárul­jon, mindössze annyi, hogy mindeze­ket használják egészséggel. Vala­hogy így képzelte el­ Szék. S én tu­dom, hogy Széken kívül még igen sok falu képzelődött ilyenformán. Mindent mástól vártak, hiszen a fel­szabadulás előtti különböző „állam­­vezetések“ könyörtelenül rászoktat­­­ák őket arra, hogy semmi közük ne legyen saját életük irányításához. S bizony a székiekbe is súlyosan be­­legyökerezett az a babona, hogy sa­ját sorsuk és falujuk rendezését az urakra s az Istenre bízzák. Ez el­len a babona ellen kellett hát ne­künk hadakoznunk a széki dolgozó földművesek között. És minden ott­létünkkor igyekeztünk meggyőzni őket arról, hogy a Szovjetunió fel­szabadító seregei éppen azt a lehető­séget adták meg nekünk, hogy végre maga a dogozó nép rendezhesse, irá­nyíthassa sorsát. És hogy azért kü­lönböztetjük meg a mi demokrácián­kat azoktól az áldemokráciáktól, me­lyek a nyugati országokban divato­sak és azért nevezzük népi demokrá­ciának, mert nálunk végre csakugyan a dolgozó nép vette kezébe a hatal­mat, a maga sorsának irányítását és rendezését. Elmagyaráztuk nekik, hogy elsősorban a széki dolgozókra hárul az a feladat, hogy a falujuk, illetve a maguk dolgait a közösség, a dolgozó földművesség, tehát a többség hasznára rendezzék. Vagyis, ha a széki szövetkezettel bajok van­nak, ne várják ők mástól a nagy­gazda vezetőség lecserélését, hanem végezzék csak el ők maguk s politi­kai szervezeteik segítségével tegye­nek oda egy olyan vezetőséget, amely a szövetkezetet a dolgozó földművesség­ szempontjából vezeti. Ha a jegyző vagy a csendőrőrmester nem a dolgozók, hanem a maguk hasznára gyakorolják mesterségü­ket, akkor bizony az ők feladatukhoz tartozik az is, hogy az illető jegyzőt, vagy csendőrőrmiestert leszoktassák arról, amiről nemcsak illendő, de a népi demokráciában nagyon js taná­csos végre leszokni. Arról is be­széltünk nekik, hogy a szövetkeze­teknek rárvással, páryavászonnal és bakanccsal való bőséges ellátása Szék lakosságának a többtermelésé­től is függ. Hogy Szék dolgozói­ azál­tal járulnak hozzá az ipari áruk termeléséhez, ha ők maguk minél több búzát, krumplit vagy paradicso­mot termelnek. Hiszen az ipari mun­­­kásság üres hússal nem gyárthat rárvasat, ekét, szeget és bakancsot. Megmagyaráztuk nekik, hogy az if­júság megnevelése és kiművelése is az ők feladatuk elsősorban és ne vár­ják például Déstől a széki ifjúság megnevelését vagy hogy Dés építsen nekik iskolát, kultúrházat. Éppen elég Désnek a maga ifjúságát m­eg­­nevelni s a maga iskoláját, kultúrhá­­zát felépíteni. Figyelmeztettük őket, hogy ne várjanak­­készen semmit. Sem megtartott legelőket, községi utakat. De legkevésbbé sem várja­nak készen gyártott román-magyar barátságot. Ezeket mind ők kell ott, helyben maguknak megteremtsék. Hiszen a felszabadulás előtt sem Horthy, sem Antonescu rendszere nem nevelt demokrata jegyzőket, sem csendőröket, sem pedig egy olyan közösséget, amely a békés életet tette volna meg a jövő felépí­tésének alapjául. Valahányszor csak o­ttjártunk, mindezeket elmondtuk a székieknek, s buzdítottuk őket több önállóságra, kezdeményezésre. És ezt a buzdítást sok esetben nyilvánosan is elvégez­tük, hiszen egy falunak sem tereget­tük annyiszor a szennyesét az Ütünk s a Falvak Népe hasábjain, mint éppen a Székét. Nem a legszebb képet festettünk róla, az igaz s min­den buzdításunk után zúgott a falu, mint a megbolygatott méhkas. A leg­utóbbi megbolygatás után majdnem egy egész évig felénk sem nézett Szék s mi már azt is gondoltuk, hogy duzzogásból teszi. Hát nem volt igazunk. & A ! Pár héttel ezelőtt újabb meghívást kaptunk Székről s ez már abban kü­lönbözött a többi meghívástól, hogy nemcsak minket, Kolozsváron élő ma­gyar írókat, hanem ugyanakkor ro­mán írókat is meghívtak Székre. Meghívtak, hogy vegyünk részt a széki magyar és román ifjúság kö­zös ünnepségén, amelyet Szék köz­ség új kultúrházának javára rendez-­ nek. Megírták mikor, melyik vonat­tal menjünk. Ígérték, hogy Szamos­­újváron várni fog a szekér. El is mentünk négyen. Három magyar s egy román író. Az első meglepetés ott ért bennün­ket, hogy, előző útjainkkal ellentét­ben, a levélbeli ígéret, a széki szekér valóban várt reánk a szamosújvári állomáson. — Na, na, — jegyezte meg Nagy Pista — úgy látszik kezdenek meg­tanulni szervezni. A második meglepetés a falu­ban várt reánk. Ugyanis mi úgy em­lékeztünk a széki utakra, hogy ami­kor eső van, sárosak, akár a mocsár, ha pedig jó az idő, mindegyik egy­­egy portenger. Hát nem volt se sár, se por. Az utak kaviccsal, homokkal voltak leterítve, gurulhatott rajta a szekér. —­ A fiatalság javította meg. Ma­gyarok, románok közösen, —­ világo­sított fel a fiatal széki szekeres. — De kijavítottuk a vásárteret is, sán­coltunk egy rakást s most is lent van a fiatalság s egy csomóban egy még meg nem javított útat köveznek si­mára. Ügy is volt. A magyar és román ifjak közösen teregették a kavicsot és döngölték az utat. És délután kö­zösen szerepeltek a műsoron, román­magyar népi tánccal, dalokkal. És ott volt a tanítónő is, a fiatalabb református papné is szívvel lélek­kel ott volt. Kora délután is közösen ültek össze velünk a fiata­lok beszélgetni s tanácsot kérni, ho­gyan építsék fel az új kultúrházat, amelyet majd közösen fognak hasz­nálni saját maguk hasznára. El­mondták, hogy Szék fiatalsága, az országos brigádmunkából is kivette a részét; tíznél is többen voltak a Szolyva­ visói vasútépítésen. Leg­közelebbi feladatként az olvasó cso­portok szervezését tűzték maguk elé. Hogy most, ebben a cikkben a szé­ki ifjúsággal foglalkozom s nem a széki felnőttekkel, az nem véletle­nül történik. Náluk láttuk a legtöbb fejlődést és egészséges megmozdu­lást. De el kell ismernem, hogy a felnőttek társadalma is megmozdult. A szövetkezet vezetését végre a dol­gozó földművesség vette kezébe s ezzel kapcsolatban már csak annyi a panasz, hogy a szövetkezet vezető­je nagyon csúfondáros ember, ami­ről jó lenne, ha leszokna, —­ mond­ták. — Hát szoktassák le róla, testvé­rek — tanácsoltuk nekik. A széki dolgozók politikai szerve­zetei is összeszoktak már annyira. (Folytatása a 8. oldalon.) VÉRTANÚINK EMLÉKE Tapasztalatokból okultunk s a Magyar Népi Szövetség most lezárult irodalmi és képzőművészeti­­ pályázatát két csoport­ban dolgoztuk fel: külön a szabad pályá­zók s külön a meghívott mesterségbeli írók és művészek munkáit. A leghivatot­­tabbak így nem maradtak távol, viszont attól sem kellett félnünk, hogy a hivatá­sos írók és művészek elfojtják az új te­hetségeket. A szabad pályázók munkái közt akadt ugyan egy vers (bár ez is ismert fiatal költőtől származott) s egy zeneszerze­mény, amely a pályázat eredeti céljának megfelelőjéin kultúrcsoportjaink gyakorla­tában használható, de már a népművelés szempontjából oly nagy jelentőségű szín­játszás nem kapott új anyagot. Az ország­építő munkát népszerűsítő háromfelvoná­­sos színdarab pályatételére tíz komolyabb munka érkezett be, de ezeket átdolgozás végett vissza kellett adni a szerzőknek s még bizonytalan, hogy a szűkebb pályá­zatra átengedett munkák az átdolgozás után színrehozhatók lesznek-e? A vértanú­pályázaton jutalmazott 8 egyeselvoná­­sos legfeljebb helyi és alkalmi előadásra jó, de már kiadásuktól és országos nép­szerűsítésüktől el kellett tekintenünk. A szabad képzőművészeti pályázók közül csak a nagyváradi Máthé József emelke­dett­ ki névtelen munkásszobrával. Mégsem mondjuk, hogy a szabad pályá­zat hiába volt. Már az is méltányolandó, hogy földrajzi szélességben a Román Nép­­köztársaság minden, magyarlakta vidéké­ről akadt pályázó s társadalmi megoszlás tekintetében is a dolgozók minden rétege képviselve volt, szegényparaszt és tanító, bőrgyári munkás és mozdonyvezető, varró­nő és újságíró egyaránt. Társadalomraj­­zilag ez mindenesetre a kiírt pályatételek népszerűségét jelenti s arra enged követ­keztetni, hogy a harc és munka, a vérta­núság és országépítés behatolt a köztudat­ba s a maga művészi kifejezését keresi. A tanulság mindenesetre az volt, hogy hiányos még a politikai felvilágosultság s gyengék a kifejezésben eszközök, tehát fo­kozottabb világnézeti és szakmai nevelés szükséges. Már természetszerűleg is sokkal többet vártunk a meghívott íróktól és művészek­től, az eredményekben azonban az a fel­tűnő, hogy magasabb szinten is a sikerek­nek és hiányoknak ugyanolyan arányait kaptuk, mint a szabad pályázatoknál. A legjobb itt 13 a vers és a zenei szer­zemény. A népi demokrácia s a szocializ­mus vértanúinak emléke s az úttörő har­cosok hirdette ügy győzelmének öröme költőinknek igazi pátoszt ad s megszületik az óda. „Hősnél többek..." — szárnyal fel a képzelet Horváth Imre első díjat nyert költeményében, s a művész (Balázs Béla egy Bécsből kelt, emigrációbeli ver­sére ütőleg) éppen a hagyományos hő­siesség s azzal járó szokványos glorifiká­­lás ellentételezésével, dekorálatlan voltunk és hurrázatlanságuk hangsúlyozásával emeli magasra vértanúink alakját. A ter­mészet mozdul meg Szobotka András ódá­jában s mi érezzük is, hogy Ocskó Teréz mártíromsága belevág a régi dolgok nyűrt rendjébe s a vértanú a mai országépítés­ben újraéled. A második díjat ez az elhi­tető erejű, magával sodró vers kapta. Ké­pek sokaságával jelenít, új tartalommal virágoztatván fel egy katakombás vértanú­szemlélet hasonlatait Rózsa Aliz is. Meg­tépett virágként virít mártirasszonyainak gyenge melle és „fé­lelmetes zászló bom­lott hajuk“. Létay Lajosi verse mérséklet­eisebb, elme­­rengőbb. Finomabban faragott, harmoniku­­sabban zeng. A bírálat azonban kielemezte, hogy több esztétikuma mögött kevesebb a reális tartalom. A köl­tő ugyan vértanúkat énekel de valahogyan nem félreérthetetlen az, hogy a Párt, a mun­kásmozgalom, a nép hőseiről van szó, akik a fasizmus és minden­fajta elnyomás ellen vívott­­ küzdelemben áldozták fel életükért. Nem is győz meg ez a vers­, s csak­­emlékeztet, ebben a szerepében azonban szintén élő irodalommá válhatik iskoláinkban és kultúr­­otthonainkban. Rózsa Aliz versével együtt így érdemelte meg ez a szép vers is a pályá­zat harmadik díját. Van tehát ódánk. Induló is kellett vol­na, ez volt a zenei pá­lyatétel, indulók azon­ban, amely napok alatt szétfutna az or­szágon s munkabrigó-A Magyar N PÁLY sogna, egyelőre ntrici­­. Az első zenei dí­­­jat népi operánk ku­tatója, Eisikovits Miksa, nem indulói , hanem népdalból szőtt himnikus­ vég­kari művel nyerte meg. A szöveg Hor­­ísi István erős pa­raszti mondanivalója tízzel s Márkos Al­bert második dijai­g nyert művével az énekkarok gazdagod­vk, hozzájutván vég­re mai­d és hazai nj yar dalszerzemény­­hez.^ Márkos Albert ugyan Szabadságin­­duló­nak nevezi Szak árpád és Ocskó Te­réz emlékére szánt i­m­am­unkáját, a gya­korlat árulja majd ,, hogy léphetnek-e rá ifjaink és leányt­­? Ugyanilyen kér­dés még Jagaman és harmadik díjat nyert Józsa Béla-im­­a is. Ez talán még kijut a teremből az ára, a dalkörből a menetelők közé, a tán harmadikdíjas Jodál Gábor szerzete­re azonban egés­zen bizonyosan teremt i­d. A vershez és d­z, szóval a lírához képest már gyérebb érmés a színműiro­dalom terén. A lír­bizottság a három­­felvonás­osak s a t­anúk emlékezetért­ szánt egyfelvonásos rözü­l két-két mun­kát jutalmazott­. Ti­­k hozzá őszintén,, hogy azonnali kiadt és előadásra­­ csak egy munka mutatt­ti alkalmasnak... Ez az egy eszet­­ag, drámai cselek­mény dolgában, és hatóság (technikai szempontok) szerint­­ is a legelső. A sepsiszentgyörgyi 5­­0ri Sándor Árvíz című háromfelvonás színdarabjáról van szó. Bár a lassú él­mény és a Deus ex machina-kibontakozó nem fojtja vissza lélegzetünket, ha ég t­anulságos az önző nagygazda, a közé­t áldozni kész falusi proletárok s a kénkor közt ingadozó kisgazda világos, enerű, valóságos raj­za. Már sokkal lasabb s a közélet mai sérüléseit, az egyén típusokat elemibb erővel bemutató To­ma Sándor darabja, a Jubileum. Móricz­igmond fájából fa­ragott önző és rideg rasztasszony s döly­­fös nagygazda­ ura, m­it itt szembe a szegénységgel, a mi hatóságokkal s tu­lajdon leányával, s végül is minden büntetésnél jobban szégyenüljenek. A szerző azonban i­s nyíltan szégyeníti meg a közösségein házaspárt, bűn és­ bűnhődés suttyóm­ tarad s ráadásul a leány sem mondja ró magáét a végén, csak odébbáll. Ha­csa Sándor megfo­gadja a falusi szít­­ás érdekében kihe­gyezett bírálatot,­­ ez a darab a jö­vendőbeli új Pét­ersenynek legjobb erőpróbája lesz. A vértanúinkat­­ egyf­el­von­ásosak átalakítására is ki­s javaslat történt. Gredinár Aurél , vertes darabja, az Ocskó Teréz élet és haláláról szóló Huszonhárom éves­­, álombetéttel töri meg a reális cseké nyt, amin ugyan már aligha lehet u­tatni, mert a darab erre épült, de leg­­ azt a benyomást kell elkerülnie, mi az állhatatosságá­ról emlékezetes munista munkásnő megsértette volna­­ ispiráció legelemibb szabályait! Mi tut hogy a mártírha­lált halt Ocskó Tt legfeljebb elgondol­hatta mindazt, am rendőrségi vallomá­sát megszakító áll­­enetben mi látunk és hallunk, de f­okozatlan közönség könnyen azt hihe­­gy a fogoly el is mondja, amit elké Ugyanilyen moz­galmi szempontú bírálat érőfejti Szemlér Ferenc A kelepce című szintén díjnyertes Fónagy­ János-jelenetét is. Ez a legjobban felépített, irodalmiak legkiválóbb pálya­mű, a szerző azonban rébuszokat hagy fenn a színpadon, olyannyira, hogy a né­zőt végül is a kíváncsiság marja és nem a tanulság emeli. Irodalmi és művészeti pályázatok elbí­rálásánál mindenesetre szokatlan még a tömegekre gyakorolt hatás —­ a tanító és nevelő lehetőségek — számbavétele, vi­szont logikus, hogy a célokat tekintve ez a döntő. A valóság pedig az, hogy kellő politikai éberség hiányában sokszor még szakmailag legfelkészültebb íróink sem tudnak azonnal használhatót nyújtani, így maradnak falusi színjátszó csoportjaink oly sokáig megfelelő színdarab nélkül. Ebből a döntő szempontból vagyunk kényesek a képzőművészeti pályamunkák értékelése dolgában is. Itt van Nagy Al­bert első díjat nyert Józsa Béla-festmé­­nye. Szép, szívbemarkoló, s mások ábrázo­lásaitól elütőleg meg is lehet rajta ismerni az élő, a halhatatlan Józsa Bélát. A jó­zan figyelő azonban megkérdezi, hogy hát miképpen foghatja az egyik kezével őré­hez láncolt kommunista fogoly, másik ke­zével a szabad munkást — a börtönajtó­ban!? Ez bizonnyára, jelkép a festő kép­zeletében, de oly valószerűen ábrázolja­, hogy már csak azért sem hihető el. Az em­ber örülne, hogy mítosz helyett itt a való­ság, de talányt kap és fennakad rajta. A tiszteletdíjas Szolnay Sándor is magából indul ki és nem számol a dolgozó, gondol­kozó és néző közönséggel. Hanyattfekvő, agyonlőtt Kovács Katona Jenője hátbor­zongató grandguignoli ábrázolás, amely legfeljebb a kivégzés ocsmány tényét rög­zíti, de az író-vértanú egész mivoltának felemelő történelmi valóságát nem érzé­kelteti. Hibáik ellenére is: Nagy Albert és Szolnay Sándor teljes művész-egyéni­ségükkel merültek be a kapott témába s így valóban művészetükkel fémjelezték a munkásmozgalom vértanúinak feltörő új kultuszát. Kós András díjnyertes mellszobra ele­ven, feledhetetlen műalkotás, de új, önma­gában való élményt ad, s nem Józsa Béla emlékét idézi. A bemutatott síremlék-terv felhasználásával ez a jelenítő mód örökí­tené meg legjobban — a Házsongárd ma­gasan, Kolozsvár felett — a békepárti­ el­lenállás nagy antifasiszta vértanúját. A szobrot azonban újra meg kell csinálni. Politikailag mindenesetre Andrásy Zol­tán Józsa Béla a bányászok között című festménye a legérettebb, a szobrok közül pedig Benczédi Sándor Himnusz­a, az ösz­­szeroskadó vértanú felett sarlóját és ka­lapácsát felemelő paraszt és munkás. Itt csak az egyéniség teljes bevetésének hiá­nyát kifogásolhatjuk. E politikailag jól megfogott munkák nem hordozzák eléggé az eredeti alkotás művészi bélyegét. A székelykeresztúri Márkos András tiszteletdíjat nyert domborművét külön is fel kell emelnünk. A művész Szabó Árpá­dot egyszerű székely földműves szüleitől való búcsúzkodása pillanatában mutatja be. A vértanú­ útjára induló demokrata harcost munkásismerősei várják... Itt már feltűnik a vértanúinkat megjelenítő epikai erő is, ami méltányolandó, még ha a szür­­kítő naturalista megoldás kísérő magyará­zat nélkül nem is hat ránk. Andrásy Zol­tánnal és a szintén Józsa Béla-képet adó (a bírálatoknál hát­térbe s­­zorult) Abódi Nagy Bélával együtt Márkos Andrásnak sikerült legjobban megközelítenie Marx és Engels követelmé­nyét, amelye­t a két nagy tanítómester 1850-ben a mozgalmi személyek­ hű ábrázo­lásával kapcsolatban így fogalmazott meg: „Semmi sem kívánato­sabb, mint hogy vég­­re-valahára... egész elevenségükben ábrá­zolja valaki azokat a férfiakat­, akik­­ a mozgalmi párt élén állottak, akár a forra­dalom előtt a titkos társaságokban... akár később hivatalost’ állá­sokban“. Íme, erényeivel és hibáival a­ pályázat. Erénye, hogy érzi már a mát. Hiánya, hogy nem érti meg eléggé. Mégis az élet­nek indul, mert ha át­edződött a bírálato­kon, nem a könyvtár és a múzeum, hanem a dolgozó tömegek hangja és látása, né­pünk megnövekedett kifejezési vágya és megjelenítő ösztöne várja.­dósaink, diákjaink katonáink, szájáról hat­ Szövetség ZATA BALOGH EDGAR JÓZSA BÉLA festménye 3 ídősnél jöttek Nevük kérded ? Hányat soroljak? Hidd el, csaknem annyian voltak, mint csillogok a rét felett, mint a falevelek az ágon és mint a Harmat a fűszálon számtalanok s névtelenek. Testükre vagy talán kiváncsi? kár lenne könyveket kiásni, tettük tudják fák és füvek. De könyvet csak ma írnak róluk — mit inak rég, mint a maró lúg csípdesi az emléküket. Kardjukat keresni meguntam. Te se keresd vak múzeumban­­ s fűként ne paloták falán. Nézd meg inkább kifeni kaszádat s­e tollal, min csak tinta szárad, ezekkel Harcolt valaHány. Érmeiket nincs ki csodálja Nem voltak vállig dekorálva, egyik gyalult, másik kapált — s mert a termést másoknak hordták és mást táplált az ócska ország — Hazájuk Hát Így lett a Párt. Egy eszméért ömlött a vérük s egy új világ volt a vezérük, katonájuk minden szegény s zászlójuk, — mely Harcukról Hírt ad­­ pár lázadó, rongyos papírlap s a riadójuk a remény. Daluk immár szabadon szárnyal, bennük szlával és a románnal szivük szavuk szövetkezett. Nem faggattak milyen magyar vagy? Nem“ Hirdették maguk magyarnak, Hallgatva Hegyek a Hegyek... Hősnél többek, győztesek voltak Győzelmüknek jele a H­o­l­n­a­p — állj sírjaiknál sorfalat s Hol titokban fedték el, őket köszöntse tény a temetőket s e Hurrázab­an Holtakat ! HORVÁTH IMRE ntác­c-ass­zonyot. A hősök között ott járnak az élen, vörös zászlójuk magasan lobog gyenge testükben nagy, erős a lélek, s a haláluk, mily rejtélyes dolog az új s a győztes élet kezdete. Nem ringatnak kisdedet, mert szívükben, egy világ bölcsőjénél állnak őrt, nem Egy felett virraszt anyai gondjuk a milliókat, — kiket meggyötört a zsarnok­, — viszik az új élet felé. Szerelmük nagy, tüzes és olthatatlan ölelő karjuk tág, mint­ a világ, gyenge hangjuk úgy rombol mint a tájfun, vihar feszül ha ajkukon a vád, az elnyomottak hangja szót kapott. Vérük a mély sötét börtön homályán termékenyítő magként pergett el, a zokogásuk átnyilalt a földön, s ezernyi riadt álmot kerget el. Feltében több zsoldost hív a zsarnok. A gyenge mellük megtépett virágként, virít és gyötrő lázban megremeg, féltek tőlük és ma is félik őket, eszelős gyáván. Újabb fegyverek acélja izzik a kohók tüzén. Hiába minden. Győztek s győzni fognak. Egy összerogy, helyébe tíz szökik. Gyenge csuklójukat bilincs lefogja, börtönük falát mégis szétlökik. Félelmetes zászló bomlott hajuk. Ha hűlt testüket elrejti a zsarnok, rájuk talál a népek vágya, álma. Úgy szökken, nő, emlékül lombosodva, mint kis magból a datolya-pálma századok viharának ellenáll. Az Emberiség szent anyái lettek, szemük szelíd de homlokuk konok. Szabadságért egyformán tudnak halni, bármily földön a mártír asszonyok. Mit vetettek, sarjad az új jövő. ROZSA ALIZ. UTUNK lun­kas-vértanúk emlékére Száll az idő, de füstölgő porából nem száll reálok fuvallatnyi sem, arcotok meleg élevlel világot át az egymásra forló éveken. Mellettünk álltok, komoly szavatokra formálódik munkánk s a lendület, mely életünket sugár ívbe bontva az égre fut, tőletek nyer tüzet. Ti bálom­itok, akik lenn a mélyben kellett vívjátok nehéz harcotok, hogy szép igazunk tündökölve érjen a fénybe, hol ma már fennen lobog. Látlak, amint ezer veszély közt, bátran haladtok az igazság ércerén, kemény bányászok! míg az aknaszájban csapdák lesnek reálok feketén. A földre kellene hajolnom mostan idézni a harcos üzenetet, mit — rög a rögnek adva át — titokban a jövőről hozzánk küldöttetek. Oh, hányszor hajoltunk akkor a földre, türelmetlen, hogy jönne már a jel, mert életünket szilánkokká törte a föld feletti gyilkos viheder. A téboly ütön akkor a világra, szivünket bekötötte a sötét, csak szivetek, az izzó bányalámpa sikoltotta a nagyra nöt veszélyt De hiába láttátok milliók sorsát s kiáltottátok, hogy béke legyen, elnémitották hangotokat, ország harsogja túl szavatok részegen Elestetek- De lenn a gyökerekbe ivódott hős véretekből a hit, s a föld alól tündöklő győzelemre táplálgatja ébredő lombjait. Erőtök meleg áramként cikázva ülötte át az odvas éjszakát, hogy köröttünk egyszercsak ifjú lázra obbanjon az elüszkösült világ. Mi már a fényen harcolunk. Szavunkat frissen zengik a fiatal szelek,­­ köszönjük most, hogy bennünket a mult­iak ingoványából kivezettetek, hogy biztos hittel lendülhet munkára a kalapács, az eke és a toll, hogy a holnap hazája épül már a dongó műhelyekben, tág határokon. S bár fullukban még vissza-visszakapnak az éjszakák eltorzult árnyai, megmaradunk erősnek és szabadnak, nem tudnak már ügyünknek ártani. A fény van velünk, kelő napok fénye, bátran megyünk új s új harcra tovább, hogy harcaink védelmében a béke az égig lobbanthassa zászlaját! LÉTAY LAJOS OCSKÓ TERÉZNEK Akkor éjszaka nyögött a föld és gyászoltak a fellegek, Ocskó Teréz megtiportak, elpusztították testedet, megöltek hát hóhéraid, de vas nem fogta a szavad, forgószél lobbant belőle, perzselve nyargalt a szabad fák üstökén, rab gyárakon s hol a külváros véget ért, csak szállt a szél, a forgószél, bosszút gyújtva halálodért! S a szél mesélt s mi hallgattuk és jól értettük a szavát: szabad ég lesett celládba, nézted vöröslő csillagát s míg hullt kezedből a zászló, újat festettek véreddel tudtad, hogy némaságodért a hajnalunk nem éred el, nem adtad ki a titkodat s ajkad mögé zártad a szót, dűlői fa ne döntsön más fát, de ölje meg az árulót! S míg dúlt a harc s pernyéje rabok szívében robbant szét te ott lobogtál fényében s társaid vitték az eszmét egy omló világ füstjében, szóban, öklükben, vérükben s az elnyomottak hada gyűlt, kormos falak közt, a szérűkben s aztán térdrehullt a vihar s indult hatalmas néped, az üszkös romokra hágva, kezei közt új sors érett! s lehegyedt sebü országod már talpra állt s lépett nagyot, te vele jársz hegyen, völgyön, s elhagytátok a tegnapot, a szabadságban te zengesz, ifjainkban ezerszer élsz, dolgos anyák mosolyában s a gépek mélyén te beszélsz, te suttogsz, zümmögsz, énekelsz, az élet íze van szánkban, a verejtékben gyöngyözöl s a friss kenyérnek illatában! Nézz szét, a harcod úgy fogant, mint jó mag­ba ér­t barázdát: ma fényből gyúrunk életet, az elhullott hősök álmát s holnapba emelt homlokkal, teremtő dacunk egyre nő a dad mi útat kövezett s kövei közt vagy egyik kő amin néped úgy hömpölyög mint harsogó tavaszi ár, jaj annak ki útját állja: elsöpri azt s már messze jár! SZOBOTKA ANDRÁS. DÁNOS MAGÁRA TALÁLT ( IRTA: MAROSI PÉTER ) K­I az? — riadt fel az anyja leg-* előbb. A kutya herregve fogott oda­kint, valaki a sövénynél lehetett. — Nyiss ki, Pusi! Hallod? — kiál­tották. János felugrott. — Mondtam, ugye mondtam... — siránkozott halkan az anyja. — Mit mondott? — gondolta a fiú — s minek sír ilyenkor? — De ő se tudta, hogy mit csináljon, csak áll­dogált a sötétben és zavarodottan­­ to­pogott. — Az ablakon, a kert felé... — szólalt meg hirtelen az apja. János vállat vont. Van azoknak magukhoz va­­ló eszük, a szomszédkutyák vonítot­tak, hátul járt már valaki. Mindegy. — Nyissa ki! —­ bökött az apjának. Mire lámpát gyújtottak, már bent is volt az őrmester, két honhorgas legénnyel. János nem beszélt sokat, csak anyját bámulta, aki helyette is elabégatta, hogy kibicsaklott a fiú lába s azért nem engedhetett a behí­vónak. Az őrmester hallgatta egy darabig, azután kiabált keveset, de ígérte a kö­högő, prünnyögő asszonynak, hogy verés nem lesz, fiát ne féltse. Majd a bíróság, az elintézi. Az öreg Pusi ne is készüljön, nem jöhet velük. Men­nek egyenesen Szeredába, a szárny­parancsnoksághoz. János némán öltözködött. Apja so­kat matatott a holmik közt, amíg a fekete ruhát előadta. Mikor végeztek, a fiú csak lerázta magáról a síró asz­­szonyt, kezelt az apjával s kemé­nyen lépett ki a házból. Kint felbuggyant benne a keserű­ség. A hold a Várhegy tetejéről né­zett a falura, a..jegenyék közül tekin­tett rájuk, mintha kiváncsi lenne az éjjel járkáló emberek ügyére. János ütni, ölni akart, s olyan indulattal rú­gott az acsarkodó kutyába, hogy az őrmester is értett belőle. — Nana, nana! — gurgulázta magabiztosan, s rándított egyet a puskája szíján. Elindultak. A fiú bicegett, ahogy anyja hazudta. A fordulóból mégegy­­szer visszanézett. Apja a holdvilágos udvaron állt s mint egy szélfútta vékony madárijesz­tő, csak ingatta, csóválgatta a fejét. R­­eggelig egy kamrába zárták. Gondolkozhatott eleget,­­ mi lesz vele? Miért nem jelentkezett? Nem ment, mert nem akart. A szombati premai­­tár gyakorlaton eleget hallgatta a se­gédjegyző acsarkodását. Mocskolt az mindenkit s őket külön is, mert ma­gyarok. Mikor behívó jött a négyheti mun­kára, megmondta otthon kereken, hogy ő pedig nem megy. Anyja sírt, apja követelőzött. Erre eltagadta a napot s valami orvosi vizsgát hazu­dott az öregeknek. Lassan érlelte ter­vét, hogy vitággá megy. Az őrmester megelőzte. Kívül derengett már, amikor fész­­kelődés közben roppant valami az uj­jasában. Három darab ezrest talált. Csak az apja dughatta oda az éjjel. Most már másképpen gondolkozott... Dél felé az irodába vezették. Az őr­mester mellett állt, puskával a vállán, Mitru, a legmagasabb csendőr s az asztalnál ült a bíró, Deák Imre is. Ez többet beszélt, mint az őrmester. A földet nézte — mert így szokott — és hajtogatta, hogy... — nem jól tet­ted, János fiam, szamárságot csinál­tál... Kisebbségek vagyunk, jobban engedelmeskedjünk... — Közben az őrmesterre tekíntgetett, aki ceruzát hegyzett s időnként — ásáj, dá, — bó­lintott a tanításra. — Látod, én becsülöm­ a ■ törvényt s engem is megbecsülnek! — mondta végül a bíró. Azután legyintett. — Ti ezt nem tudhatjátok! János szótlanul hallgatta eddig. Néz­te a gazda fényes csizmáját, görcsös lábszárát, hajlott hátát, markolászó kezeit. Nézte a kicsi, kapzsi embert s téli estékre gondolt, amikor a zsákot cipelte apja után. Mátéért könyörög­tek Deák Imrénél. — Majd ledolgoz­zuk a nyáron! — mondták a bűvös szót olyankor s most ismét kitört Já­nosból: — Majd ledolgozom a nyáron ... Hangja fenyegető lehetett, mert az őrmester ráripakodott, jól leszidta. Utána jegyzőkönyvet írtak, fel is ol­­­­vasták s a dátum után odaíratták a nevét: 1938. július 7-én, Nagy János a Pusié. I­nduláskor lábfájását emlegette s a fuvar árát is megígérte a mozgó őrmesternek. Deák Imre rögtön elszaladt erre fogatni, küldi le­gényét a szekérrel, mert — a beteg emberen segíteni kell! Segítsünk egy­máson, mi magyarok! — s már csak az ajtóból szólott vissza Jánosnak, hogy a fuvar nyolcszáz lejbe kerül. Nemsokára Szereda felé kocogtak. János elől ült, a legényke mellett, a deszkán, Mitru egyedül terpeszkedett a bőrülésen, puskáját ölébe tette. Úgy, ahogy tanították. Elérték a folyót s mikor a jegenyés sorból kikanyarodtak, ahol az utat vagy húsz méteren éppen a martra húzták. János csak hátraszólt Mitru­­nak, hogy dolga lenne, de nagyon sür­gősen A csendőr köpött s intett, hogy leszállhat. János a szekér mögé kanyarodott, a kas alá húzódott s letolta a nadrág­ját. Leguggolt, gondolkozott. Nézte az út porát, a kerékvágásokat. Kipillan­tott, közben a fák s a mezők zölden és sárgán ragyogtak a sugaras július­ban. Hirtelen döntött. Csak megemelte vállával a kicsi szekeret, üvöltést hallott és zörgést, táléii a ló is horkantott egyet, amikor a megbillent teher magával rántotta a meredeken... Be a folyóba. Másra később se emlékezett. Med­dig futott? — nem tudja. Elérte a gya­­potbükki erdőt, megkerülte faluját a dombokon, nem is gondolkozott, csak ment, ment, alig állt meg szusszanás­­nyira. Éjjel talán a pálosi erdőben aludt egy keveset. Másnap tovább rohant. Egyszer csak megérezte, hogy nem evett. Hirtelen szakadt reá az éhség s a fáradtság, majdnem összeesett. Vala­melyik erdőaljéin, egy kupac szaka­dékban forrást talált. Még ivott, ami­kor reccsent az ág. Felugrott, üvölteni akart, vagy me­nekülni. Kicsi román parasztasszony jött vízért. — Fiule, fiule... — mondogat­ta, tán megijedt János rettenetes te­­kíntetétől. Hirtelen odanyújtotta a korsót a legénynek. Mire visszakapta megmentve, már barátok voltak. Együtt­­mentek fel az ösvényen a fák felé. A fiú nehezen ra­kosgatta a román szavakat, az anyó meg pötyögve mesélgetett. Fent, a kunyhónál káposztalevelet terített a földre, remegő langymeleg ordát s pá­rolgó puliszkát készített reá. — Ehhez kellett a víz ... fiule! János evett, zabáit, anyó meg nézte, nézte s könnyes szemmel mondogatta: — Fiamat, Petrut a zónára vitték, Moldovába... Jó vagyok hozzád, hát­ha őt is megszánja valaki... János nagyot húzott a korsóból, újra szakított a puliszkából. Falt, hogy csuklott belé. Egyszer az öregasszony­ra tekintett s mást nem mondhatott, hogy kicsorduló háláját értesse, csak románul ismételte: — Mam­a, mama!... Mama, mama... H­árom nap múlva begyalogolt Kolozsvárra. Este merészkedett a városba, pedig most már a keleti zónán katonáskodó Petru ruhá­ja volt rajta s a zsebében egy szüle­tési bizonyítvány, amely tanúsította, hogy ő Manu Petre, görögkatólikus le­gény. Ezekkel ajándékozta meg az öreg­asszony, amikor mindent bevallott neki. — Csak rosszra ne használd a pa­pirost ... Segítek neked, hátha rám tekint a Jő Atya és visszahozza az én fiamat... Délelőtt a Széchenyi-téren ácsorgott. Valami apró, kancsi emberrel elegye­dett szóba egy pecsenyés bódé előtt. Szóból szó esett, délutánra képet csi­­­náltatott a gyorsfényképésznél s ezer lejért olyan kolozsvári arcképes iga­zolványt kapott, mint annak a rendje. Fára dobott szalmán aludt egy kam­rában. Hajnalban megébredt és órákig ismételgette magában: — Manu Petre vagyok, görögkatóli­kus, innen és innen, apám ez és ez, anyám ez és ez... Két nap múlva ágyat bérelt egy konyhán, valahol Szamosfalva felé. Reggelenként bejött a városba s fát vágott az Erzsébet-úton, vagy a Ma­jális-utcában. Mindenütt, ahol az em­bereknek több a fájuk, mint az ere­jük, vagy az idejük. Novembertől a vasúthoz járt, szenet raktak le vagonokból. Februárban fű­tő lett egy bérpalotában. Egész nap tömte a szenet a nagy kazán alá. Addig fűtött másoknak, amíg neki lett melege. Áprilisban találkozott An­nával. Két házzal arrább szolgált, per­­gőbeszédű, fekete gyergyói leány volt. Apja, anyja nem élt, fél éve jött be Kolozsvárra. Egyik vasárnap délután együtt men­tek a Hójába. A lombtalan erdő ned­ves volt, de az ágakból pattant már az élet. Összeölelkezve imbolyogtak a sá­ros ösvényeken, öt óra felé lejöttek a Szamoshoz. Egy fordulónál haragosan haranta a hullám az agyagos partot, azután tükrözve terült el az egyenes­ben. A vízbe bámultak. János haja a homlokába omlott, szeme csillogott, mint a délutáni sugár a folyóban, meg­feszítette magát s ropogva szorította jobban a lányt. Anna nyöszörögve, boldogan tűrte. A legény otthagyta a bérpalotát. Valamit súgott Annának s el­tűnt. Egy hét múlva ismét elő­került, Mann Péter szükséges iratai­val. Májusban megesküdtek a vá­rosházán s a plébánián is. Anna vendéglőbe járt mindenesnek, János valami építésnél dolgozott. Most a fenesi határban volt kicsi szobájuk, éppen akkora, hogy megfordulhattak benne. Esténként sokáig simogatta az asz­­szony János haját s egyre csak haj­togatta. (Folytatása a 8. oldalon.)

Next