Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1948-10-16 / 20. szám
— 6..... ----SZÉKI JELENTÉS , í'rta: asztalos istván") Szék élelmes falu. Ha már közel esik Kolozsvárhoz, nem hagyja kihasználatlanul. Ezt mi, kolozsvári írók már a negyedik éve tapasztaljuk. Minden évben három-négy meghívást is kapunk Székről, hogy legyünk szívesek, fáradjunk le hozzájuk s műsoros estéjükön irodalommal műveljük a széki népet. Utóvégre, a nép írójának kutya-kötelessége is ezt cselekedni. Mi, legtöbb esetben zsebredugva egy-egy novella, vagy verskéziratot, le is mentünk Székre. Ott sült ki aztán, hogy a műsoros népművelési, irodalmi alapon rendesen csak ürügy volt arra, hogy oda hívjanak. A novellákat és verseket végighallgatták ugyan a széki falusi dolgozók türelmesen, de igazi oka mindig az volt a meghívásnak, hogy rendezzük a panaszokat, melyek egyik meghívástól a másikig úgy ellepték őket, hogy még a fülük sem látszott ki a sok panaszból. Szövetkezeti ügyek, a nagygazdák, az ifjúság ügye, a csendőrőrmester leváltása, a jegyző hatalmi túltengése stb. S ilyenkor, miután felgyűlt a sok panasz, egyebet sem csináltak, csak szaladgáltak járástól a megyéig, a megyétől hozzánkig a kiokosításért. Vagy csodát a kiokosításért, rosszul fogalmazok. A széki dolgozók egyszerűen arra vártak, hogy a rendszer, illetve az ország készen adja nekik a demokráciák Például: egy olyan szövetkezetek amely már 45-ben rogyásig legyen ekével, rárvassal, sárga vászonnal s természetesen nagygazdamentes vezetőséggel. Olyan csendőrőrmestert és jegyzőt, akik máris készre nevelt demokraták. Egy új kultúrházat és ahhoz készen megnevelt ifjúságot, megjavított legelőt, községi utakat, sőt készen gyártott román-magyar barátságot . Rájuk pedig semmi más feladat ne háruljon, mindössze annyi, hogy mindezeket használják egészséggel. Valahogy így képzelte el Szék. S én tudom, hogy Széken kívül még igen sok falu képzelődött ilyenformán. Mindent mástól vártak, hiszen a felszabadulás előtti különböző „államvezetések“ könyörtelenül rászoktaták őket arra, hogy semmi közük ne legyen saját életük irányításához. S bizony a székiekbe is súlyosan belegyökerezett az a babona, hogy saját sorsuk és falujuk rendezését az urakra s az Istenre bízzák. Ez ellen a babona ellen kellett hát nekünk hadakoznunk a széki dolgozó földművesek között. És minden ottlétünkkor igyekeztünk meggyőzni őket arról, hogy a Szovjetunió felszabadító seregei éppen azt a lehetőséget adták meg nekünk, hogy végre maga a dogozó nép rendezhesse, irányíthassa sorsát. És hogy azért különböztetjük meg a mi demokráciánkat azoktól az áldemokráciáktól, melyek a nyugati országokban divatosak és azért nevezzük népi demokráciának, mert nálunk végre csakugyan a dolgozó nép vette kezébe a hatalmat, a maga sorsának irányítását és rendezését. Elmagyaráztuk nekik, hogy elsősorban a széki dolgozókra hárul az a feladat, hogy a falujuk, illetve a maguk dolgait a közösség, a dolgozó földművesség, tehát a többség hasznára rendezzék. Vagyis, ha a széki szövetkezettel bajok vannak, ne várják ők mástól a nagygazda vezetőség lecserélését, hanem végezzék csak el ők maguk s politikai szervezeteik segítségével tegyenek oda egy olyan vezetőséget, amely a szövetkezetet a dolgozó földművesség szempontjából vezeti. Ha a jegyző vagy a csendőrőrmester nem a dolgozók, hanem a maguk hasznára gyakorolják mesterségüket, akkor bizony az ők feladatukhoz tartozik az is, hogy az illető jegyzőt, vagy csendőrőrmiestert leszoktassák arról, amiről nemcsak illendő, de a népi demokráciában nagyon js tanácsos végre leszokni. Arról is beszéltünk nekik, hogy a szövetkezeteknek rárvással, páryavászonnal és bakanccsal való bőséges ellátása Szék lakosságának a többtermelésétől is függ. Hogy Szék dolgozói azáltal járulnak hozzá az ipari áruk termeléséhez, ha ők maguk minél több búzát, krumplit vagy paradicsomot termelnek. Hiszen az ipari munkásság üres hússal nem gyárthat rárvasat, ekét, szeget és bakancsot. Megmagyaráztuk nekik, hogy az ifjúság megnevelése és kiművelése is az ők feladatuk elsősorban és ne várják például Déstől a széki ifjúság megnevelését vagy hogy Dés építsen nekik iskolát, kultúrházat. Éppen elég Désnek a maga ifjúságát megnevelni s a maga iskoláját, kultúrházát felépíteni. Figyelmeztettük őket, hogy ne várjanakkészen semmit. Sem megtartott legelőket, községi utakat. De legkevésbbé sem várjanak készen gyártott román-magyar barátságot. Ezeket mind ők kell ott, helyben maguknak megteremtsék. Hiszen a felszabadulás előtt sem Horthy, sem Antonescu rendszere nem nevelt demokrata jegyzőket, sem csendőröket, sem pedig egy olyan közösséget, amely a békés életet tette volna meg a jövő felépítésének alapjául. Valahányszor csak ottjártunk, mindezeket elmondtuk a székieknek, s buzdítottuk őket több önállóságra, kezdeményezésre. És ezt a buzdítást sok esetben nyilvánosan is elvégeztük, hiszen egy falunak sem teregettük annyiszor a szennyesét az Ütünk s a Falvak Népe hasábjain, mint éppen a Székét. Nem a legszebb képet festettünk róla, az igaz s minden buzdításunk után zúgott a falu, mint a megbolygatott méhkas. A legutóbbi megbolygatás után majdnem egy egész évig felénk sem nézett Szék s mi már azt is gondoltuk, hogy duzzogásból teszi. Hát nem volt igazunk. & A ! Pár héttel ezelőtt újabb meghívást kaptunk Székről s ez már abban különbözött a többi meghívástól, hogy nemcsak minket, Kolozsváron élő magyar írókat, hanem ugyanakkor román írókat is meghívtak Székre. Meghívtak, hogy vegyünk részt a széki magyar és román ifjúság közös ünnepségén, amelyet Szék község új kultúrházának javára rendez- nek. Megírták mikor, melyik vonattal menjünk. Ígérték, hogy Szamosújváron várni fog a szekér. El is mentünk négyen. Három magyar s egy román író. Az első meglepetés ott ért bennünket, hogy, előző útjainkkal ellentétben, a levélbeli ígéret, a széki szekér valóban várt reánk a szamosújvári állomáson. — Na, na, — jegyezte meg Nagy Pista — úgy látszik kezdenek megtanulni szervezni. A második meglepetés a faluban várt reánk. Ugyanis mi úgy emlékeztünk a széki utakra, hogy amikor eső van, sárosak, akár a mocsár, ha pedig jó az idő, mindegyik egyegy portenger. Hát nem volt se sár, se por. Az utak kaviccsal, homokkal voltak leterítve, gurulhatott rajta a szekér. — A fiatalság javította meg. Magyarok, románok közösen, — világosított fel a fiatal széki szekeres. — De kijavítottuk a vásárteret is, sáncoltunk egy rakást s most is lent van a fiatalság s egy csomóban egy még meg nem javított útat köveznek simára. Ügy is volt. A magyar és román ifjak közösen teregették a kavicsot és döngölték az utat. És délután közösen szerepeltek a műsoron, románmagyar népi tánccal, dalokkal. És ott volt a tanítónő is, a fiatalabb református papné is szívvel lélekkel ott volt. Kora délután is közösen ültek össze velünk a fiatalok beszélgetni s tanácsot kérni, hogyan építsék fel az új kultúrházat, amelyet majd közösen fognak használni saját maguk hasznára. Elmondták, hogy Szék fiatalsága, az országos brigádmunkából is kivette a részét; tíznél is többen voltak a Szolyva visói vasútépítésen. Legközelebbi feladatként az olvasó csoportok szervezését tűzték maguk elé. Hogy most, ebben a cikkben a széki ifjúsággal foglalkozom s nem a széki felnőttekkel, az nem véletlenül történik. Náluk láttuk a legtöbb fejlődést és egészséges megmozdulást. De el kell ismernem, hogy a felnőttek társadalma is megmozdult. A szövetkezet vezetését végre a dolgozó földművesség vette kezébe s ezzel kapcsolatban már csak annyi a panasz, hogy a szövetkezet vezetője nagyon csúfondáros ember, amiről jó lenne, ha leszokna, — mondták. — Hát szoktassák le róla, testvérek — tanácsoltuk nekik. A széki dolgozók politikai szervezetei is összeszoktak már annyira. (Folytatása a 8. oldalon.) VÉRTANÚINK EMLÉKE Tapasztalatokból okultunk s a Magyar Népi Szövetség most lezárult irodalmi és képzőművészeti pályázatát két csoportban dolgoztuk fel: külön a szabad pályázók s külön a meghívott mesterségbeli írók és művészek munkáit. A leghivatottabbak így nem maradtak távol, viszont attól sem kellett félnünk, hogy a hivatásos írók és művészek elfojtják az új tehetségeket. A szabad pályázók munkái közt akadt ugyan egy vers (bár ez is ismert fiatal költőtől származott) s egy zeneszerzemény, amely a pályázat eredeti céljának megfelelőjéin kultúrcsoportjaink gyakorlatában használható, de már a népművelés szempontjából oly nagy jelentőségű színjátszás nem kapott új anyagot. Az országépítő munkát népszerűsítő háromfelvonásos színdarab pályatételére tíz komolyabb munka érkezett be, de ezeket átdolgozás végett vissza kellett adni a szerzőknek s még bizonytalan, hogy a szűkebb pályázatra átengedett munkák az átdolgozás után színrehozhatók lesznek-e? A vértanúpályázaton jutalmazott 8 egyeselvonásos legfeljebb helyi és alkalmi előadásra jó, de már kiadásuktól és országos népszerűsítésüktől el kellett tekintenünk. A szabad képzőművészeti pályázók közül csak a nagyváradi Máthé József emelkedett ki névtelen munkásszobrával. Mégsem mondjuk, hogy a szabad pályázat hiába volt. Már az is méltányolandó, hogy földrajzi szélességben a Román Népköztársaság minden, magyarlakta vidékéről akadt pályázó s társadalmi megoszlás tekintetében is a dolgozók minden rétege képviselve volt, szegényparaszt és tanító, bőrgyári munkás és mozdonyvezető, varrónő és újságíró egyaránt. Társadalomrajzilag ez mindenesetre a kiírt pályatételek népszerűségét jelenti s arra enged következtetni, hogy a harc és munka, a vértanúság és országépítés behatolt a köztudatba s a maga művészi kifejezését keresi. A tanulság mindenesetre az volt, hogy hiányos még a politikai felvilágosultság s gyengék a kifejezésben eszközök, tehát fokozottabb világnézeti és szakmai nevelés szükséges. Már természetszerűleg is sokkal többet vártunk a meghívott íróktól és művészektől, az eredményekben azonban az a feltűnő, hogy magasabb szinten is a sikereknek és hiányoknak ugyanolyan arányait kaptuk, mint a szabad pályázatoknál. A legjobb itt 13 a vers és a zenei szerzemény. A népi demokrácia s a szocializmus vértanúinak emléke s az úttörő harcosok hirdette ügy győzelmének öröme költőinknek igazi pátoszt ad s megszületik az óda. „Hősnél többek..." — szárnyal fel a képzelet Horváth Imre első díjat nyert költeményében, s a művész (Balázs Béla egy Bécsből kelt, emigrációbeli versére ütőleg) éppen a hagyományos hősiesség s azzal járó szokványos glorifikálás ellentételezésével, dekorálatlan voltunk és hurrázatlanságuk hangsúlyozásával emeli magasra vértanúink alakját. A természet mozdul meg Szobotka András ódájában s mi érezzük is, hogy Ocskó Teréz mártíromsága belevág a régi dolgok nyűrt rendjébe s a vértanú a mai országépítésben újraéled. A második díjat ez az elhitető erejű, magával sodró vers kapta. Képek sokaságával jelenít, új tartalommal virágoztatván fel egy katakombás vértanúszemlélet hasonlatait Rózsa Aliz is. Megtépett virágként virít mártirasszonyainak gyenge melle és „félelmetes zászló bomlott hajuk“. Létay Lajosi verse mérsékleteisebb, elmerengőbb. Finomabban faragott, harmonikusabban zeng. A bírálat azonban kielemezte, hogy több esztétikuma mögött kevesebb a reális tartalom. A költő ugyan vértanúkat énekel de valahogyan nem félreérthetetlen az, hogy a Párt, a munkásmozgalom, a nép hőseiről van szó, akik a fasizmus és mindenfajta elnyomás ellen vívott küzdelemben áldozták fel életükért. Nem is győz meg ez a vers, s csakemlékeztet, ebben a szerepében azonban szintén élő irodalommá válhatik iskoláinkban és kultúrotthonainkban. Rózsa Aliz versével együtt így érdemelte meg ez a szép vers is a pályázat harmadik díját. Van tehát ódánk. Induló is kellett volna, ez volt a zenei pályatétel, indulók azonban, amely napok alatt szétfutna az országon s munkabrigó-A Magyar N PÁLY sogna, egyelőre ntrici. Az első zenei díjat népi operánk kutatója, Eisikovits Miksa, nem indulói , hanem népdalból szőtt himnikus végkari művel nyerte meg. A szöveg Horísi István erős paraszti mondanivalója tízzel s Márkos Albert második dijaig nyert művével az énekkarok gazdagodvk, hozzájutván végre maid és hazai nj yar dalszerzeményhez.^ Márkos Albert ugyan Szabadságindulónak nevezi Szak árpád és Ocskó Teréz emlékére szánt imamunkáját, a gyakorlat árulja majd ,, hogy léphetnek-e rá ifjaink és leányt? Ugyanilyen kérdés még Jagaman és harmadik díjat nyert Józsa Béla-ima is. Ez talán még kijut a teremből az ára, a dalkörből a menetelők közé, a tán harmadikdíjas Jodál Gábor szerzetere azonban egészen bizonyosan teremt id. A vershez és dz, szóval a lírához képest már gyérebb érmés a színműirodalom terén. A lírbizottság a háromfelvonásosak s a tanúk emlékezetért szánt egyfelvonásos rözül két-két munkát jutalmazott. Tik hozzá őszintén,, hogy azonnali kiadt és előadásra csak egy munka mutattti alkalmasnak... Ez az egy eszetag, drámai cselekmény dolgában, és hatóság (technikai szempontok) szerint is a legelső. A sepsiszentgyörgyi 50ri Sándor Árvíz című háromfelvonás színdarabjáról van szó. Bár a lassú élmény és a Deus ex machina-kibontakozó nem fojtja vissza lélegzetünket, ha ég tanulságos az önző nagygazda, a közét áldozni kész falusi proletárok s a kénkor közt ingadozó kisgazda világos, enerű, valóságos rajza. Már sokkal lasabb s a közélet mai sérüléseit, az egyén típusokat elemibb erővel bemutató Toma Sándor darabja, a Jubileum. Móriczigmond fájából faragott önző és rideg rasztasszony s dölyfös nagygazda ura, mit itt szembe a szegénységgel, a mi hatóságokkal s tulajdon leányával, s végül is minden büntetésnél jobban szégyenüljenek. A szerző azonban is nyíltan szégyeníti meg a közösségein házaspárt, bűn és bűnhődés suttyóm tarad s ráadásul a leány sem mondja ró magáét a végén, csak odébbáll. Hacsa Sándor megfogadja a falusi szítás érdekében kihegyezett bírálatot, ez a darab a jövendőbeli új Pétersenynek legjobb erőpróbája lesz. A vértanúinkat egyfelvonásosak átalakítására is kis javaslat történt. Gredinár Aurél , vertes darabja, az Ocskó Teréz élet és haláláról szóló Huszonhárom éves, álombetéttel töri meg a reális cseké nyt, amin ugyan már aligha lehet utatni, mert a darab erre épült, de leg azt a benyomást kell elkerülnie, mi az állhatatosságáról emlékezetes munista munkásnő megsértette volna ispiráció legelemibb szabályait! Mi tut hogy a mártírhalált halt Ocskó Tt legfeljebb elgondolhatta mindazt, am rendőrségi vallomását megszakító állenetben mi látunk és hallunk, de fokozatlan közönség könnyen azt hihegy a fogoly el is mondja, amit elké Ugyanilyen mozgalmi szempontú bírálat érőfejti Szemlér Ferenc A kelepce című szintén díjnyertes Fónagy János-jelenetét is. Ez a legjobban felépített, irodalmiak legkiválóbb pályamű, a szerző azonban rébuszokat hagy fenn a színpadon, olyannyira, hogy a nézőt végül is a kíváncsiság marja és nem a tanulság emeli. Irodalmi és művészeti pályázatok elbírálásánál mindenesetre szokatlan még a tömegekre gyakorolt hatás — a tanító és nevelő lehetőségek — számbavétele, viszont logikus, hogy a célokat tekintve ez a döntő. A valóság pedig az, hogy kellő politikai éberség hiányában sokszor még szakmailag legfelkészültebb íróink sem tudnak azonnal használhatót nyújtani, így maradnak falusi színjátszó csoportjaink oly sokáig megfelelő színdarab nélkül. Ebből a döntő szempontból vagyunk kényesek a képzőművészeti pályamunkák értékelése dolgában is. Itt van Nagy Albert első díjat nyert Józsa Béla-festménye. Szép, szívbemarkoló, s mások ábrázolásaitól elütőleg meg is lehet rajta ismerni az élő, a halhatatlan Józsa Bélát. A józan figyelő azonban megkérdezi, hogy hát miképpen foghatja az egyik kezével őréhez láncolt kommunista fogoly, másik kezével a szabad munkást — a börtönajtóban!? Ez bizonnyára, jelkép a festő képzeletében, de oly valószerűen ábrázolja, hogy már csak azért sem hihető el. Az ember örülne, hogy mítosz helyett itt a valóság, de talányt kap és fennakad rajta. A tiszteletdíjas Szolnay Sándor is magából indul ki és nem számol a dolgozó, gondolkozó és néző közönséggel. Hanyattfekvő, agyonlőtt Kovács Katona Jenője hátborzongató grandguignoli ábrázolás, amely legfeljebb a kivégzés ocsmány tényét rögzíti, de az író-vértanú egész mivoltának felemelő történelmi valóságát nem érzékelteti. Hibáik ellenére is: Nagy Albert és Szolnay Sándor teljes művész-egyéniségükkel merültek be a kapott témába s így valóban művészetükkel fémjelezték a munkásmozgalom vértanúinak feltörő új kultuszát. Kós András díjnyertes mellszobra eleven, feledhetetlen műalkotás, de új, önmagában való élményt ad, s nem Józsa Béla emlékét idézi. A bemutatott síremlék-terv felhasználásával ez a jelenítő mód örökítené meg legjobban — a Házsongárd magasan, Kolozsvár felett — a békepárti ellenállás nagy antifasiszta vértanúját. A szobrot azonban újra meg kell csinálni. Politikailag mindenesetre Andrásy Zoltán Józsa Béla a bányászok között című festménye a legérettebb, a szobrok közül pedig Benczédi Sándor Himnusza, az öszszeroskadó vértanú felett sarlóját és kalapácsát felemelő paraszt és munkás. Itt csak az egyéniség teljes bevetésének hiányát kifogásolhatjuk. E politikailag jól megfogott munkák nem hordozzák eléggé az eredeti alkotás művészi bélyegét. A székelykeresztúri Márkos András tiszteletdíjat nyert domborművét külön is fel kell emelnünk. A művész Szabó Árpádot egyszerű székely földműves szüleitől való búcsúzkodása pillanatában mutatja be. A vértanú útjára induló demokrata harcost munkásismerősei várják... Itt már feltűnik a vértanúinkat megjelenítő epikai erő is, ami méltányolandó, még ha a szürkítő naturalista megoldás kísérő magyarázat nélkül nem is hat ránk. Andrásy Zoltánnal és a szintén Józsa Béla-képet adó (a bírálatoknál háttérbe szorult) Abódi Nagy Bélával együtt Márkos Andrásnak sikerült legjobban megközelítenie Marx és Engels követelményét, amelyet a két nagy tanítómester 1850-ben a mozgalmi személyek hű ábrázolásával kapcsolatban így fogalmazott meg: „Semmi sem kívánatosabb, mint hogy végre-valahára... egész elevenségükben ábrázolja valaki azokat a férfiakat, akik a mozgalmi párt élén állottak, akár a forradalom előtt a titkos társaságokban... akár később hivatalost’ állásokban“. Íme, erényeivel és hibáival a pályázat. Erénye, hogy érzi már a mát. Hiánya, hogy nem érti meg eléggé. Mégis az életnek indul, mert ha átedződött a bírálatokon, nem a könyvtár és a múzeum, hanem a dolgozó tömegek hangja és látása, népünk megnövekedett kifejezési vágya és megjelenítő ösztöne várja.dósaink, diákjaink katonáink, szájáról hat Szövetség ZATA BALOGH EDGAR JÓZSA BÉLA festménye 3 ídősnél jöttek Nevük kérded ? Hányat soroljak? Hidd el, csaknem annyian voltak, mint csillogok a rét felett, mint a falevelek az ágon és mint a Harmat a fűszálon számtalanok s névtelenek. Testükre vagy talán kiváncsi? kár lenne könyveket kiásni, tettük tudják fák és füvek. De könyvet csak ma írnak róluk — mit inak rég, mint a maró lúg csípdesi az emléküket. Kardjukat keresni meguntam. Te se keresd vak múzeumban s fűként ne paloták falán. Nézd meg inkább kifeni kaszádat se tollal, min csak tinta szárad, ezekkel Harcolt valaHány. Érmeiket nincs ki csodálja Nem voltak vállig dekorálva, egyik gyalult, másik kapált — s mert a termést másoknak hordták és mást táplált az ócska ország — Hazájuk Hát Így lett a Párt. Egy eszméért ömlött a vérük s egy új világ volt a vezérük, katonájuk minden szegény s zászlójuk, — mely Harcukról Hírt ad pár lázadó, rongyos papírlap s a riadójuk a remény. Daluk immár szabadon szárnyal, bennük szlával és a románnal szivük szavuk szövetkezett. Nem faggattak milyen magyar vagy? Nem“ Hirdették maguk magyarnak, Hallgatva Hegyek a Hegyek... Hősnél többek, győztesek voltak Győzelmüknek jele a Holnap — állj sírjaiknál sorfalat s Hol titokban fedték el, őket köszöntse tény a temetőket s e Hurrázaban Holtakat ! HORVÁTH IMRE ntácc-asszonyot. A hősök között ott járnak az élen, vörös zászlójuk magasan lobog gyenge testükben nagy, erős a lélek, s a haláluk, mily rejtélyes dolog az új s a győztes élet kezdete. Nem ringatnak kisdedet, mert szívükben, egy világ bölcsőjénél állnak őrt, nem Egy felett virraszt anyai gondjuk a milliókat, — kiket meggyötört a zsarnok, — viszik az új élet felé. Szerelmük nagy, tüzes és olthatatlan ölelő karjuk tág, mint a világ, gyenge hangjuk úgy rombol mint a tájfun, vihar feszül ha ajkukon a vád, az elnyomottak hangja szót kapott. Vérük a mély sötét börtön homályán termékenyítő magként pergett el, a zokogásuk átnyilalt a földön, s ezernyi riadt álmot kerget el. Feltében több zsoldost hív a zsarnok. A gyenge mellük megtépett virágként, virít és gyötrő lázban megremeg, féltek tőlük és ma is félik őket, eszelős gyáván. Újabb fegyverek acélja izzik a kohók tüzén. Hiába minden. Győztek s győzni fognak. Egy összerogy, helyébe tíz szökik. Gyenge csuklójukat bilincs lefogja, börtönük falát mégis szétlökik. Félelmetes zászló bomlott hajuk. Ha hűlt testüket elrejti a zsarnok, rájuk talál a népek vágya, álma. Úgy szökken, nő, emlékül lombosodva, mint kis magból a datolya-pálma századok viharának ellenáll. Az Emberiség szent anyái lettek, szemük szelíd de homlokuk konok. Szabadságért egyformán tudnak halni, bármily földön a mártír asszonyok. Mit vetettek, sarjad az új jövő. ROZSA ALIZ. UTUNK lunkas-vértanúk emlékére Száll az idő, de füstölgő porából nem száll reálok fuvallatnyi sem, arcotok meleg élevlel világot át az egymásra forló éveken. Mellettünk álltok, komoly szavatokra formálódik munkánk s a lendület, mely életünket sugár ívbe bontva az égre fut, tőletek nyer tüzet. Ti bálomitok, akik lenn a mélyben kellett vívjátok nehéz harcotok, hogy szép igazunk tündökölve érjen a fénybe, hol ma már fennen lobog. Látlak, amint ezer veszély közt, bátran haladtok az igazság ércerén, kemény bányászok! míg az aknaszájban csapdák lesnek reálok feketén. A földre kellene hajolnom mostan idézni a harcos üzenetet, mit — rög a rögnek adva át — titokban a jövőről hozzánk küldöttetek. Oh, hányszor hajoltunk akkor a földre, türelmetlen, hogy jönne már a jel, mert életünket szilánkokká törte a föld feletti gyilkos viheder. A téboly ütön akkor a világra, szivünket bekötötte a sötét, csak szivetek, az izzó bányalámpa sikoltotta a nagyra nöt veszélyt De hiába láttátok milliók sorsát s kiáltottátok, hogy béke legyen, elnémitották hangotokat, ország harsogja túl szavatok részegen Elestetek- De lenn a gyökerekbe ivódott hős véretekből a hit, s a föld alól tündöklő győzelemre táplálgatja ébredő lombjait. Erőtök meleg áramként cikázva ülötte át az odvas éjszakát, hogy köröttünk egyszercsak ifjú lázra obbanjon az elüszkösült világ. Mi már a fényen harcolunk. Szavunkat frissen zengik a fiatal szelek, köszönjük most, hogy bennünket a multiak ingoványából kivezettetek, hogy biztos hittel lendülhet munkára a kalapács, az eke és a toll, hogy a holnap hazája épül már a dongó műhelyekben, tág határokon. S bár fullukban még vissza-visszakapnak az éjszakák eltorzult árnyai, megmaradunk erősnek és szabadnak, nem tudnak már ügyünknek ártani. A fény van velünk, kelő napok fénye, bátran megyünk új s új harcra tovább, hogy harcaink védelmében a béke az égig lobbanthassa zászlaját! LÉTAY LAJOS OCSKÓ TERÉZNEK Akkor éjszaka nyögött a föld és gyászoltak a fellegek, Ocskó Teréz megtiportak, elpusztították testedet, megöltek hát hóhéraid, de vas nem fogta a szavad, forgószél lobbant belőle, perzselve nyargalt a szabad fák üstökén, rab gyárakon s hol a külváros véget ért, csak szállt a szél, a forgószél, bosszút gyújtva halálodért! S a szél mesélt s mi hallgattuk és jól értettük a szavát: szabad ég lesett celládba, nézted vöröslő csillagát s míg hullt kezedből a zászló, újat festettek véreddel tudtad, hogy némaságodért a hajnalunk nem éred el, nem adtad ki a titkodat s ajkad mögé zártad a szót, dűlői fa ne döntsön más fát, de ölje meg az árulót! S míg dúlt a harc s pernyéje rabok szívében robbant szét te ott lobogtál fényében s társaid vitték az eszmét egy omló világ füstjében, szóban, öklükben, vérükben s az elnyomottak hada gyűlt, kormos falak közt, a szérűkben s aztán térdrehullt a vihar s indult hatalmas néped, az üszkös romokra hágva, kezei közt új sors érett! s lehegyedt sebü országod már talpra állt s lépett nagyot, te vele jársz hegyen, völgyön, s elhagytátok a tegnapot, a szabadságban te zengesz, ifjainkban ezerszer élsz, dolgos anyák mosolyában s a gépek mélyén te beszélsz, te suttogsz, zümmögsz, énekelsz, az élet íze van szánkban, a verejtékben gyöngyözöl s a friss kenyérnek illatában! Nézz szét, a harcod úgy fogant, mint jó magba ért barázdát: ma fényből gyúrunk életet, az elhullott hősök álmát s holnapba emelt homlokkal, teremtő dacunk egyre nő a dad mi útat kövezett s kövei közt vagy egyik kő amin néped úgy hömpölyög mint harsogó tavaszi ár, jaj annak ki útját állja: elsöpri azt s már messze jár! SZOBOTKA ANDRÁS. DÁNOS MAGÁRA TALÁLT ( IRTA: MAROSI PÉTER ) KI az? — riadt fel az anyja leg-* előbb. A kutya herregve fogott odakint, valaki a sövénynél lehetett. — Nyiss ki, Pusi! Hallod? — kiáltották. János felugrott. — Mondtam, ugye mondtam... — siránkozott halkan az anyja. — Mit mondott? — gondolta a fiú — s minek sír ilyenkor? — De ő se tudta, hogy mit csináljon, csak álldogált a sötétben és zavarodottan topogott. — Az ablakon, a kert felé... — szólalt meg hirtelen az apja. János vállat vont. Van azoknak magukhoz való eszük, a szomszédkutyák vonítottak, hátul járt már valaki. Mindegy. — Nyissa ki! — bökött az apjának. Mire lámpát gyújtottak, már bent is volt az őrmester, két honhorgas legénnyel. János nem beszélt sokat, csak anyját bámulta, aki helyette is elabégatta, hogy kibicsaklott a fiú lába s azért nem engedhetett a behívónak. Az őrmester hallgatta egy darabig, azután kiabált keveset, de ígérte a köhögő, prünnyögő asszonynak, hogy verés nem lesz, fiát ne féltse. Majd a bíróság, az elintézi. Az öreg Pusi ne is készüljön, nem jöhet velük. Mennek egyenesen Szeredába, a szárnyparancsnoksághoz. János némán öltözködött. Apja sokat matatott a holmik közt, amíg a fekete ruhát előadta. Mikor végeztek, a fiú csak lerázta magáról a síró aszszonyt, kezelt az apjával s keményen lépett ki a házból. Kint felbuggyant benne a keserűség. A hold a Várhegy tetejéről nézett a falura, a..jegenyék közül tekintett rájuk, mintha kiváncsi lenne az éjjel járkáló emberek ügyére. János ütni, ölni akart, s olyan indulattal rúgott az acsarkodó kutyába, hogy az őrmester is értett belőle. — Nana, nana! — gurgulázta magabiztosan, s rándított egyet a puskája szíján. Elindultak. A fiú bicegett, ahogy anyja hazudta. A fordulóból mégegyszer visszanézett. Apja a holdvilágos udvaron állt s mint egy szélfútta vékony madárijesztő, csak ingatta, csóválgatta a fejét. Reggelig egy kamrába zárták. Gondolkozhatott eleget, mi lesz vele? Miért nem jelentkezett? Nem ment, mert nem akart. A szombati premaitár gyakorlaton eleget hallgatta a segédjegyző acsarkodását. Mocskolt az mindenkit s őket külön is, mert magyarok. Mikor behívó jött a négyheti munkára, megmondta otthon kereken, hogy ő pedig nem megy. Anyja sírt, apja követelőzött. Erre eltagadta a napot s valami orvosi vizsgát hazudott az öregeknek. Lassan érlelte tervét, hogy vitággá megy. Az őrmester megelőzte. Kívül derengett már, amikor fészkelődés közben roppant valami az ujjasában. Három darab ezrest talált. Csak az apja dughatta oda az éjjel. Most már másképpen gondolkozott... Dél felé az irodába vezették. Az őrmester mellett állt, puskával a vállán, Mitru, a legmagasabb csendőr s az asztalnál ült a bíró, Deák Imre is. Ez többet beszélt, mint az őrmester. A földet nézte — mert így szokott — és hajtogatta, hogy... — nem jól tetted, János fiam, szamárságot csináltál... Kisebbségek vagyunk, jobban engedelmeskedjünk... — Közben az őrmesterre tekíntgetett, aki ceruzát hegyzett s időnként — ásáj, dá, — bólintott a tanításra. — Látod, én becsülöm a ■ törvényt s engem is megbecsülnek! — mondta végül a bíró. Azután legyintett. — Ti ezt nem tudhatjátok! János szótlanul hallgatta eddig. Nézte a gazda fényes csizmáját, görcsös lábszárát, hajlott hátát, markolászó kezeit. Nézte a kicsi, kapzsi embert s téli estékre gondolt, amikor a zsákot cipelte apja után. Mátéért könyörögtek Deák Imrénél. — Majd ledolgozzuk a nyáron! — mondták a bűvös szót olyankor s most ismét kitört Jánosból: — Majd ledolgozom a nyáron ... Hangja fenyegető lehetett, mert az őrmester ráripakodott, jól leszidta. Utána jegyzőkönyvet írtak, fel is olvasták s a dátum után odaíratták a nevét: 1938. július 7-én, Nagy János a Pusié. Induláskor lábfájását emlegette s a fuvar árát is megígérte a mozgó őrmesternek. Deák Imre rögtön elszaladt erre fogatni, küldi legényét a szekérrel, mert — a beteg emberen segíteni kell! Segítsünk egymáson, mi magyarok! — s már csak az ajtóból szólott vissza Jánosnak, hogy a fuvar nyolcszáz lejbe kerül. Nemsokára Szereda felé kocogtak. János elől ült, a legényke mellett, a deszkán, Mitru egyedül terpeszkedett a bőrülésen, puskáját ölébe tette. Úgy, ahogy tanították. Elérték a folyót s mikor a jegenyés sorból kikanyarodtak, ahol az utat vagy húsz méteren éppen a martra húzták. János csak hátraszólt Mitrunak, hogy dolga lenne, de nagyon sürgősen A csendőr köpött s intett, hogy leszállhat. János a szekér mögé kanyarodott, a kas alá húzódott s letolta a nadrágját. Leguggolt, gondolkozott. Nézte az út porát, a kerékvágásokat. Kipillantott, közben a fák s a mezők zölden és sárgán ragyogtak a sugaras júliusban. Hirtelen döntött. Csak megemelte vállával a kicsi szekeret, üvöltést hallott és zörgést, táléii a ló is horkantott egyet, amikor a megbillent teher magával rántotta a meredeken... Be a folyóba. Másra később se emlékezett. Meddig futott? — nem tudja. Elérte a gyapotbükki erdőt, megkerülte faluját a dombokon, nem is gondolkozott, csak ment, ment, alig állt meg szusszanásnyira. Éjjel talán a pálosi erdőben aludt egy keveset. Másnap tovább rohant. Egyszer csak megérezte, hogy nem evett. Hirtelen szakadt reá az éhség s a fáradtság, majdnem összeesett. Valamelyik erdőaljéin, egy kupac szakadékban forrást talált. Még ivott, amikor reccsent az ág. Felugrott, üvölteni akart, vagy menekülni. Kicsi román parasztasszony jött vízért. — Fiule, fiule... — mondogatta, tán megijedt János rettenetes tekíntetétől. Hirtelen odanyújtotta a korsót a legénynek. Mire visszakapta megmentve, már barátok voltak. Együttmentek fel az ösvényen a fák felé. A fiú nehezen rakosgatta a román szavakat, az anyó meg pötyögve mesélgetett. Fent, a kunyhónál káposztalevelet terített a földre, remegő langymeleg ordát s párolgó puliszkát készített reá. — Ehhez kellett a víz ... fiule! János evett, zabáit, anyó meg nézte, nézte s könnyes szemmel mondogatta: — Fiamat, Petrut a zónára vitték, Moldovába... Jó vagyok hozzád, hátha őt is megszánja valaki... János nagyot húzott a korsóból, újra szakított a puliszkából. Falt, hogy csuklott belé. Egyszer az öregasszonyra tekintett s mást nem mondhatott, hogy kicsorduló háláját értesse, csak románul ismételte: — Mama, mama!... Mama, mama... Három nap múlva begyalogolt Kolozsvárra. Este merészkedett a városba, pedig most már a keleti zónán katonáskodó Petru ruhája volt rajta s a zsebében egy születési bizonyítvány, amely tanúsította, hogy ő Manu Petre, görögkatólikus legény. Ezekkel ajándékozta meg az öregasszony, amikor mindent bevallott neki. — Csak rosszra ne használd a papirost ... Segítek neked, hátha rám tekint a Jő Atya és visszahozza az én fiamat... Délelőtt a Széchenyi-téren ácsorgott. Valami apró, kancsi emberrel elegyedett szóba egy pecsenyés bódé előtt. Szóból szó esett, délutánra képet csináltatott a gyorsfényképésznél s ezer lejért olyan kolozsvári arcképes igazolványt kapott, mint annak a rendje. Fára dobott szalmán aludt egy kamrában. Hajnalban megébredt és órákig ismételgette magában: — Manu Petre vagyok, görögkatólikus, innen és innen, apám ez és ez, anyám ez és ez... Két nap múlva ágyat bérelt egy konyhán, valahol Szamosfalva felé. Reggelenként bejött a városba s fát vágott az Erzsébet-úton, vagy a Majális-utcában. Mindenütt, ahol az embereknek több a fájuk, mint az erejük, vagy az idejük. Novembertől a vasúthoz járt, szenet raktak le vagonokból. Februárban fűtő lett egy bérpalotában. Egész nap tömte a szenet a nagy kazán alá. Addig fűtött másoknak, amíg neki lett melege. Áprilisban találkozott Annával. Két házzal arrább szolgált, pergőbeszédű, fekete gyergyói leány volt. Apja, anyja nem élt, fél éve jött be Kolozsvárra. Egyik vasárnap délután együtt mentek a Hójába. A lombtalan erdő nedves volt, de az ágakból pattant már az élet. Összeölelkezve imbolyogtak a sáros ösvényeken, öt óra felé lejöttek a Szamoshoz. Egy fordulónál haragosan haranta a hullám az agyagos partot, azután tükrözve terült el az egyenesben. A vízbe bámultak. János haja a homlokába omlott, szeme csillogott, mint a délutáni sugár a folyóban, megfeszítette magát s ropogva szorította jobban a lányt. Anna nyöszörögve, boldogan tűrte. A legény otthagyta a bérpalotát. Valamit súgott Annának s eltűnt. Egy hét múlva ismét előkerült, Mann Péter szükséges irataival. Májusban megesküdtek a városházán s a plébánián is. Anna vendéglőbe járt mindenesnek, János valami építésnél dolgozott. Most a fenesi határban volt kicsi szobájuk, éppen akkora, hogy megfordulhattak benne. Esténként sokáig simogatta az aszszony János haját s egyre csak hajtogatta. (Folytatása a 8. oldalon.)