Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1948-02-21 / 4. szám
UTUNK Hont Ferenc, ma Budapesten ■u Színművészeti Akadémia és a Madách Színház tudós igazgatója, 1941- ben Az eltűnt magyar színjáték címen feltűnést keltő könyvet írt hivatásos színjátszásunkról a honfoglalástól a mohácsi vészig. Honnan merítette e félezredév előtti, a színjátszás szempontjából teljesen ismeretlen korra az adatokat? Sorravette azokat az írásos emlékeket, amelyek bármilyen csekély támpontot nyújtottak a kérdésben; tanulmányozta és elemezte régi prózai ésverses műveinket, ilyen vonatkozású szobrászati és festészeti műalkotásainkat vagy csonka töredékeiket, s végül — mint ezekkel szinte együttvéve egyenértékűt — színjátékszerű ■népszokásainkat, amelyek a régi magyarság egykori játékkészségét és stílusát gyakorta igen hűen tükrözik. E szokások számbavételénél ■azonban legyőzhetetlen akadályok mutatkoztak, amelyeket így fogalmazott meg: „... rá kell mutatnunk kutatásaink egyik legnagyobb nehézségére, az eddigi anyaggyűjtés feltűnő hiányosságaira. Az élő források által kínált gazdag anyag nincs öszszegyűjtve és nincs rendszerezve. Színjátéktudományi szempontból megfigyelt, a lehetőséghez képest teljesen lejegyzett, pontosan leírt, vagy más úton helyesen lerögzített ,színjátékszerű népszokásunk pedig egyetlen egy sincs“. E súlyos megállapítás ma mindössze annyi kiegészítésre szorul, hogy egyik kezünk k öt ujja még mindig sok volna a népünk játékos hagyományait elemző tanulmányok összeszámolására. Minekutána tudjuk, hogy játékos néphagyományaink korszerű kutatása területén alig történt valami, néhány mondatban foglaljuk össze, hogy egyáltalán van-e szükség e kutatásra, s ha igen, tehetünk-e valamit érdekében példák, kutatási eszközök, továbbá a néprajzi gyűjtés fogásainak és módszerének úgyszólván teljes ismerete nélkül? Olyan világot élünk, amidőn politikában, gazdaságban, művelődésben, egyszóval az élet mindenik területén a feltörekvő népi erők győznek. A széles néptömegeknek eddig is és mindenkor megvoltak a vágyaik, törekvéseik, azonban szükségszerű történelmi fordulatnak kellett következnie, hogy ezek felszínre törhessenek és megvalósulhassanak. A művelődés területén pontosan ezt az utatjárta a Bartók és Kodály nevéhez fűződő új magyar zene. Emlékezzünk vissza azokra a jelzőkre és mesterkedésekre, amelyekkel egykor átélt ös néphagyományaink megfigyeletérőle megfegyeléséről e két zseniális művész életművét illették és gáncsolták. Bartók és Kodály muzsikája az az egyetemessé nemesített magyar zenei anyanyelv, népi tömegeinknek az a zenei vágya és törekvése, amelyet felszínre segítettek és uralkodóvá akartak tenni. Mivel azonban megelőzték a népi politikai és gazdasági eszmények kiteljesedését, illetőleg a történelem alakulása folytán ezek a Bartók— Kodály életművéhez viszonyítva nálunk két-három évtizedet késlekedtek, csak az említett jelzőket és mesterkedéseket kaphatták bérül Ma már népi tömegeink e zenét zavartalanul, gáncs nélkül vallhatják a sajátjuknak, mint ahogy az időszerű politikai és gazdasági kezdeményezéseket is önmagukénak érzik. Röviden szólva az a helyzet, hogy egymás után vagy egyidőben, lassacskán vagy egész gyors ütemben, de a művelődés mindenik ágában ki fog kristályosodni az az egyedül korszerű tartalom és forma, amelyben a széles népi tömegek kulturális eszményeikre ismernek. Magyar példaként csak a zenére hivatkozhattunk, jóllehet ugyanígy fog ez történni egyebek mellett a játékkultúra, a színházi kultúra területén is. Nálunk állandóan folyik a vita és a cikkezés a színház válságáról, azonban szóba sem került, hogy a kibontakozásnak legalább az egyik formája feltétlenül az, amire Bartók—Kodály zenéje, vagy — a tárgyhoz közelebb eső példa: — a Szovjetunió tánc- és játékkultúrája mutat. Az orosz helyzetről csak szórványosan idevetődött tánccsoportok és filmek által alkothattunk képet, de ebből is bizonyos, hogy ott a játékos néphagyományok sajátos stílusának és belső jegyeinek érvényesítésével már rég létrejött az általunk is óhajtott eredmény: a népi gyökerekből táplálkozó egyetemes nemzeti tánc- és játékkultúra. A játékos ösztönök a mi népünkből sem hiányoznak, táncaink, játékos hagyományHányaink sem szegényesek, azonban úgyszólván teljességgel ismeretlenek. Az út kétrendbéli példa után világos: tudós kutatókra, lelkiismeretes adatgyűjtőkre van szükség, akik e hagyományokat megfigyelik, a nyersanyagot felszínre hozzák, és zseniális művészekre, akik önmagukon átszűrve, lényegét megértve , és felfokozva, sokkalta magasabb szinten az egész közösség kincsévé teszik. A tennivaló ilyen kétfelé választása merev és maga a folyamat sem ilyen egyszerű, azonban a tanulság kedvéért megbocsájtható: nem kell feltétlenül Bartóknak és Kodálynak lennünk, akik nagyszerű szintézisben egyesítették egy személyben a fáradhatatlan tudóst és a zseniális művészt, mert a munka első feléből bárki részt vállalhat. Ne ereszkedjünk le a játékos néphagyományokig, táncokig, hanem maradjunk meg egyszerűbb síkon, a falusi színjátszásnál, és máris százával tehetők fel azok a kérdések, amelyekre csak elcsépelt, üres és sokszor szinte bosszantó általánossággal tudunk válaszolni, s amelyekre az igazi választ csak az adhatja meg, aki állandóan a néppel él, a mezőn és a szövetkezeti gyűlésen éppen úgy, mint a műkedvelőelőadás nap mint napi próbáin. Néhány ilyen kérdés — mondjuk például — a szereplőkre vonatkozólag: Milyen műfajokat kedvelnek, milyen szerepeket játszanak szívesen, milyenekre könnyű és milyenekre nehéz szereplőt találni? Mik azok a mozgás- és magatartáselemek, amelyeket nem lehet vagy nehéz megtanítani, s azok, amelyeket viszont nem lehet kiölni vagy tompítani? Fejlődik-e évek, esetleg egyetlen előadás próbáinak során a falusi színjátszó játékkészsége? E készség alapjaiban is megváltoztatható, nevelhető-e, vagy csak bizonyos járulékos elemeiben? Hogyan történik a szereptanulás során a jellemek kialakítása? Hogyan érvényesülnek — tudatosan vagy öntudatlanul — a szerepalakításban a nem, a kor, a foglalkozás és az egyéni képességek? Mik a színpadi siker egy-egy szereplőre vonatkoztatott feltételei? És így tovább: a színpadi beszéd, a rendezés, a próbák számtalan mozzanatukkal, másrészről a falu, a nézőközönség magatartásával, óhajaival és előítéleteivel. Kellenének e megfigyelések és jelentések, tudományos értékükön túl legalább az időszerű helyzet pontos megismeréséért. Mert — hogy egészen gyakorlati példát vegyünk — egy adott darabról sohasem lehet biztosan tudni, várjon olyan jó-e, hogy beleilleszkedve a falu mai játékkultúrájának színvonalába, serkentőleg neveli azt, avagy ellenkezőleg, messze túllő a célon, többet rombolva, mint építve. Most azonban már a jószemű falusiaknak kellene átadnunk a szót, függetlenül hivatásuktól és iskolai végzettségüktől. Kis utánajárással bármelyikük olyasmikről tájékoztathatna, amik eddig talán eszünkbe sem jutottak, s amik méltán felkeltenék mindannyiunk érdeklődését. FARAGÓ JÓZSEF Lovagias vagyok Írta : R. BERDE MÁRIA E gyik tekintélyes intézményünk alkalmazottjától veszem ezt a kis történetet: „Még azt mondják, hogy manapság a lovagiasság kihaló félben van, akár a kenguru meg a kacsacsőrű emlős. Holott a gavalléria az igazi férfiúval úgy születig együtt, akár eljövendő bajuszának csirái. Kiirthatatlanul. Példa rá a mi esetünk Izabella kortársnőnkkel. Szépségéről nem szoktunk vitatkozni, de azt még ellensége sem tagadhatja, hogy mindig takaros, sőt éppen jól ápolt és jól öltözött. Ki tudja szorítani magának, és meg is tudja kímélni a holmiját. Mindezen túl igen nyájas, kedvesszavú teremtés is. Mégis egészen más érdeméért szolgálja nem csupán intézetünk, de városunk számos egyede is. Izabellának ugyanis öreg édesanyja van. Az öregség egymagában is betegség, — tartja a szójárás — hát aztán még ha testi törékenységekkel is párosul! Izabella meghatóan hű leány éséppen abban áll titka, varázsereje, hogy minden ismerősét lovagiasságra indítja. Ápolja, kényezteti édesanyját; övé minden gondolata, úgyszólván csak neki él! Eleinte sok bajuk volt szegényeknek az öregasszony nyugdíjával. Ott kellett tolongania a kisasszonynak is a pénzügynél a fizető ablakocska előtt, és várni sorsára. De aztán rövidesen sikerült egy derék tisztviselőt felvilágosítania az ő kivételes helyzetéről. Szelíd hangon, szemét kissé lehúnyva panaszolta el, mi kálváriát jelent neki ez az őgyelgés a hivatalokban! — Nyolcvanhatéves édesanyám ▼ár odahaza, s akármi baj érheti, tehetetlen magányában! Én délelőtt nem szabadulhatok rabságomból, délután anyám mellett a helyem! Csak természetes, hogy igazi férfi nem tér ki ily csekély szolgálat elől. Azóta Izabellának pontosan helybe hozzák anyja nyugdíját. Virágzó ellátószervünk tisztviselői nem maradhattak hátra a szép példa mögött. Ha nagy a kereslet, Izabellát a kiszolgáló asztal felől előreintik, mint a kisgyermekes vagy állapotos nőket. — Ne vegyék rossz néven, de nyolcvanhatéves édesanyja várja a kisasszonyt... És Izabella szerényen, bocsánatkérően bólint. Ő tudja, mily igazak a szavak! Ki merne hát tiltakozni? Persze az élelmiszerek juttatásában is sok jóindulat jár ki Izabella személyének. Adagjait előre félreteszik, kivált ha valami finomabb dologról van szó, és nincs is elegendő mennyiségben. Ha pedig valaki lemond a magáéról, azt csakis az ő javára teszi. Például: van olyan legényember, aki mint erős dohányos nem sokat hederít az édességre és készséggel átengedi neki mézadagját, más ünnepi rizs részét ajánlja fel, hisz úgy sincsen háztartása. Fogyókúrás hölgyek viszont vajukról mondanak le érte. Mindezt néha én is szívesen átvenném, dehát ki merne mukkanni, míg talpon bírja magát, egy nyolcvanhatéves beteges öreg édesanya előjogaival szemben! ? Disznóvágás idején a vese és velő, a bélszín mindig Izabellát illeti. Csendesen sóhajt, míg a friss disznóságokat becsomagolja. — Bizony, nem tarthatom őt mind paszulyon, málén, döblöcön! Szekénykének hajlama van a bélhűdésre, az olyan tömött, puffasztó ételek halálát okozhatnák! Viszont ha hús, könnyű legyen, ne okozzon vértolulást! Még kapusunk, ez az egyszerű lélek is megszánja őt. Nyisson csak be hozzánk valami átalvetős falusi férfi vagy menyecske! Derék Cerberusunk mindig Izabellának adja meg az első jelt. A kisasszony fürgén a jóformán látatlanul terem aztán az adás-vétel színhelyén. — Nyolcvanhatéves öreg édesanyámnak vásárlók, bácsikám! (vagy nénikém) — szól nyájasan, és megveregeti az árus vállát, sőt olykor még arcát is megcirógatja. Más, ugyebár, ehetik akármit, de ő szegény a gyomorfekélyével csak tojást, csirkehúst, vajat, valódi tejfelt bír el. S amellett mégis jól kell táplálni az agyvérszegénysége miatt előálló fejzsába miatt... Alma?ó, az még fontosabb, a vitaminok miatt! Lássam csak, elő vele! Jaj, az Isten hozta magát lelkem, utamba! Tudja, reszelem neki az almát, mert már gyöngül a fogazata, nem igen tud harapni keményet! Mire más is beérkezik a kapusfülkébe, Izabella már felfelé indul megrakodva. Azt mondják, hogy a boltokban, a piacon, a hóstáti udvarokban is mindenütt hasonló szerencsével jár. Nem tagadom, bizonyos joggal, s magam is teszem érte, amit tenni módomban van. Azaz hogy... node sorjában menjünk, napokban is a gavalléria hajtott. Izabella nem jött be a hivatalba. Aggódtunk is, mint jó kartársak, de nem érezte, ő vasegészségű, pozsgás nő. De hátha történt valami a nyolcvanhatéves édesanyjával? Ráadásul megjelent a pénzügytől a jó ismerős és jelentette, hogy a nyugdíj (épp karácsony előtt álltunk) megérkezett. Mondom a derék embernek, tegye csak félre az összeget, én délután felkeresem Izabellát, ha ugyan elmozdulhat szegény, feje hazulról. Hát ki is másztam érte a hegyoldalt, s aztán legalább negyedórát csengettem a kapujában. A csöndes utcában egyetlen idős nőt láttam, s azt is távolodóban. Makrancos foxiját vitte sétára, s azzal küszködött. No, itt nincs kire, mire várnom, számítanom. Bizonyára az orvos van bent és ezért nem adhatnak életjelt magukról. Holnap vasárnap van, délelőtt is eljöhetek. Másnap csakugyan szerencsém volt. A kaput nyitva találtam és az előszoba ajtaját is. Nagyon különös zaj fogadott. A szemben lévő ajtó mögött mintha óriási madár szárnya csattogna. Kopogtam. Semmi válasz, csupán további erélyes csattogás. Benyitok. Orromat finom, zsírban párolódó fokhagymának illata csapta meg. Konyha ez! S mindjárt látom is, miről van szó. Szívós, keményderekú nő áll nekem háttal a lapítódeszka előtt és valami jó félkiló lisztből aranysárga laskát pírit. Nem tudok róla, hogy van házvezetőnő ... nono. Nem is az lesz. Rokon, aki eljött kisegíteni. De akkor aztán komoly baj lehet. A serény hölgy mellett egy tányéron jó tömör hadi szalámi, karikába vágott vereshagyma, párolgó kenyérdúc és piros paprika. Nyitván az előkészített villásreggeli, sőt mintha éppen harapott volna már egyet a szalámi végéből, ott a foga nyoma benne. Jelentkezem. — Jó napot kívánok. Izabella kisasszonyt keresem. — Jaj, Istenem ... megint nem zár jól az utcaajtó! ? — fordul felém a zömök, kicsi asszonyság. Bemutatkozom, de ő szabadkozik. — Lisztes a tenyerem, uram, parancsoljon csak leülni. Laskát nem lehet félbehagyni. (Nagyhirtelen terítő takarta el a villásreggelit.) Végre megtörli kezét s idenyújtja. Olyan a fogása, mint egy kapitányé. . — Izabellám éppen nincs idehaza, tejért ment ki csak ide Borháncsra, értem fárad most is a lelkem jó leányom. Már csak itt fogadhatom uram, nem mozdulhatok, mert az ebédet készítem. — Szép kipotyolt marharostélyosokat forgat meg fokhagymás levükben. — Ő kérem... — és eldadogom mondanivalómat. Kutya legyek — gondolom közben —, ha nem őt láttam tegnap a foxival versenyt loholni hegynek felfelé... Elköszönök. Kant a szomszédkapu előtt kotnyeles kicsi cseléd sepregeti a havat. — Biztosan Izabella kisasszonyt tetszik keresni. Hát ő most nincs itthon. Még tegnapelőtt elutazott asszonyommal falura. Most mindenütt folynak a disznóölések, hát eljárják a házakat. Vásárolnak tepertyűt, orrát, ázalékot, disznófősajtot. A kisasszony jól tud alkudni. Asszonyom úgy tartja, csak vele érdemes menni. Holnap délre aztán toroskáposztát főzünk hátszélessel, úgy bizony, akárcsak faluhelyt! Szép, gondolom. S én, míg ő batyuzik, intézem a postáját! De a toroskáposztára azért nem leszek hivatalos. No, nincs baj. Legalább tisztába jöttem mindkettőjükkel. Izabella máris jelentkezett különböző ünnepi jókra nálam is, másoknál is. Cukorbajtól tartó, képzelt beteg kollegánkat így puhította meg jóelőre: — Csak az édességektől, a cukrozott ízféléktől tartózkodjék, drága ember, mert azok a gyomorból egyenest a vérbe szívódnak. Én szívesen átveszem akármikor is adagjait! Nálam kekszilletményemre jegyzett elő fuvolahangon: — Nyolcvanhatéves öreganyám úgy szereti szopogatni azt az egyszerű csemegét, akár a gyermekek a cukorkát. Maga pedig, kedves kolléga, úgyis elutazik vidékre és ott majd fürdik a jóban!... Hát megtehetném — csikorgattam fogamat, míg lefelé robogtam a meredek úton —, hogy most egyenest egy vasasboltba rontok, vásárolok egy csomag patkószeget, karácsonyiasan becsomagoltatom és elküldöm a matrónáinak keksz gyanánt ünnepi ropogtatni-szopogatni valónak. Sántuljak meg, ha ártana neki a csemege! Sajnos, gyógyíthatatlanul lovagias vagyok. Ha durva tréfa, bármily átütő hatású volna — nem illik hozzám. De azért a kicsalogatott zsákmányról szóló rókahollómesének intézetünkben végetvetettem. Megszerveztem a kollégákat, hogy senki le ne mondjon illetményéről a tömör szalámit harapdáló, laskát sirítő, fiatal foxival versenyt gyalogló nyolcvanhatéves aggnő javára. Karácsonykor Izabella nagysága szabványos juttatásokkal érte be ezúttal, mindenki kései, ám jóleső elégtételére!" TOMPA LÁSZLÓ KÉT VERSE HötÖ'S'S'áfy átka alatt Mint hadifogoly férjét hites asszony. Vártam sokáig néhány teljes órát. Mely bennem egy-két örök dalt fakasszon. De jaj, ki tudja, hogy ezek az órák Hol késhettek meg olyan szörnyűképpen. Hogy bennem sorvadt közben annyi jó vágy? Mert sorsom is csak meghajszolt keményen Robotban tartott, hitvány, száraz ágat Tördeltetett a gondok erdejében. Így lettem lassan csupa seb, s utálat. Csúf kis harcokban esvén el naponta, S már csodavárás izgalma sem áltat. Józanul nézek megviselt magamra. Ha egy várt óra ma jönne meg, érzem, Az a dal bennem már meg nem foganna. (1946) Z'Xdul H fäl Mottm, Ulattás! És mégse szorulj mellembe, kiáltás ! Zúdulj föl, még ha malomkőnyi súllyal Nyomna is le a sok gond, új meg új baj — Törj utat minden akadály között. S kiáltsd ki mind, mind, ami láz gyanánt ráz: A bennem fölgyült lázongást, dühöt. A jajt, hogy néhány őrült, gonosz ember Az emberekkel mit művelhetett el. Hogy azok egymást hajszoltan, vakon, Ölaösték, dúlták, rettentő birokban, Mig az egész föld vér lett, csupa rom, S korom, köd lepi ma is vastagon. S a tiltakozást is kiáltsd ki nyomban. Hogy e szégyennek semmi szín alatt Megismétlődni többé nem szabad. Az embereknek semmi kedvük újra öldösni egymást, vadul, háborúzva. Élni akarnak félelmetlenül. Hogy a munkás a műhelyben, a gyárban. A földműves a mezőn újra bátran Dolgozhassék, míg békének örül. S így mutathasson a szellem is a Jövőbe, mely már senkit sem ijeszt — Nagy fennszóval ezt követeljed, ezt: Zúgj átkot a múlt vadságaira! Zúgj, törj ki messze e ködlepte körből. Szállj hegyeken át, riasztgatva, míg Meghallanak, s bár megszakadsz, de győzöl: A sötétségre fölhajnalodik — (1946)