Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)
1951-05-18 / 18. szám
UTUNK Szerkeszti: GAÁL GÁBOR SZERKESZTÉSÉRT FELEL A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Megjelenik hetenként OM. és MÜVELŐDES * VI. ÉVFOLYAM, 18 (132) SZAMARA 8 LEJ KOLOZSVÁR, 1951 MÁJUS 18, PÉNTEK JELENTJÜK A PÁRTNAK tyLeatujlau-tej, elutOMMUc... így szólottak a győztesek május 8-án, Pártunk megalakulásának 30. évfordulóján. Büszke hangon jelentették az ország legjobbjai előtt, hogy amit megfogadtak, betartották s a nagy alkalomhoz méltóan tervbevett vállalásaikat túl is szárnyalták. Nagy alkalmak hatalmas tetteket szülnek. A pompázó tavasz havát — májust — a dolgozó ember a természet szépségével vetekedő cselekedetekkel köszöntötte. Az idő, az anyag, a fölös munka megtakarításáért, a többtermelésért, az önköltség csökkentéséért zajló versenyben a kizsákmányolás alól szabadult ember megsokszorozza önmagát. Sárközi Aranka, Zahan Rozália és Morar Elisabeta hatvan-hatvan gépen szőnek, a sztálinvárosi Sovromtractor üzemben százharminc esztergályos dolgozik a szovjet gyorsfémvágás módszerével, a Duna—Fekete-tengeri csatorna dolgozói hat százalékkal emelték a munka termelékenységét. Az ünnepi gyűlésen büszkén szólottak a győztesek. A bukaresti dolgozók több mint egymilliárd lejt, a sztálinvárosiak 245.702.484 lejt, a prahovavölgyi munkások 331.212.947 lejt takarítottak meg. A resicai Sovrommetal munkásai 3500 tonna terven felül előirányzott acél helyett 6032 tonnát, az előirányzott 3000 tonna hengerelt acél helyett 4061 tonnát termeltek. S az alapot lerakni hivatott nehézipar mögött felsorakozik egész iparunk. A Párt megalapításának évfordulója tiszteletére indított szocialista verseny hatalmas lendülete biztosítja, hogy az ötéves Terv első évét tizenegy hónap alatt fejezik be. Tizenöt, húsz évvel ezelőtt bujkálva, rideg pincék és sötét börtönök mélyén, Doftanán, Zsilaván, Karánsebesen, Rabnicán vagy messze a spanyol nép barrikádjain, a francia erdőkben ilyen időkről — napjainkról — álmodoztak Pártunk katonái. Ők tudták, hogy mindez bekövetkezik. Senki nem áldozott anynyi erőt, ideget és vért ezekért a mai napjainkért, mint a kommunisták. Mert hittek az eljövendő szocialista világban, mert életüket érte áldozták — nem törte meg őket sem a gumiból, sem a börtön, sem a kivégzőosztag. Ők túl minden polgári és földesúri önkényen a boldog dolgozó népet látták, amint erős Pártunk vezetésével szabadon és békésen épít. Hiába zúdították sokukra a halált. A hősök forradalmi tettei tovább élnek. Mert ki tagadhatná, hogy Olga Banele, Donca Siitte, Haja Lifschitz tettei élnek még ma is Sárközi Aranka, Cinca Mária, Zidaru Maria forradalmi tetteiben. Ki tagadhatná, hogy Ilie Pintilie és Brenner Béla antifasiszta harcossága él ma millió és millió békeharcosban. A mi halott hőseink ott vannak a resicai győzelmekben, ott lelkesítenek Sztálinvároson, amikor az első hernyótalpas traktor — K. D. 35 — kifut a gyár napfényes udvarára. Ott járnak a bihari kollektív és állami gazdaságokban, ahol idén több, mint 13 ezer hektár földet vezettek be szovjet módszer szerint. Munkások, parasztok, diákok és katonák, technikusok és művészek, az egész dolgozó nép tanul a mi halott hőseinktől: mély gyökerű hűséget, acélos akaratot, mindent legyőző kitartást, kommunista becsületességet és merészséget, igazi hazafiasságot és a proletár nemzetköziség szellemét. Példáik nyomán az osztályharc, az építés, a békéért folytatott harc heves áramában sejtről-sejtre épül a dolgozókban a „különös anyag". Pártunk hős vezetői serkentik növekedését és gyarapodását. így születik meg a hatalmas üzemekkel, erőművekkel, kollektív gazdaságokkal egyidejűleg a Párt legcsodálatosabb műve — az új ember, a kommunista. Nagy alkalmak hatalmas tetteket szülnek. E tettek között a művészet embereinek munkájáról is szólnunk kell. Zeneszerzők, írók, festők és színészek örökítették meg Pártunk harcos harminc évének néhány pillanatát, hőseink arcképét, tetteik nagyszerűségét. A. Mendelson szimfonikus költeményt írt Doftana összeomlása címen, A. Klein a Duna útja című szerzeménye a Duna-menti régi rabság és a mai szabadság hangjait fonta dalba. Miklóssy Gábor, a dolgozó nép vezetőjét, Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs nagyméretű portréját festette meg. A kolozsvári Állami Magyar Színház és a marosvásárhelyi Székely Színház a feledhetetlen kommunista hős, Julius Fucsik életéről szóló Üzenet az élőknek című színdarabot mutatta be. Nagy István Egy év a harmincból című regényében az 1924-es év Pártunk illegalitásának első évét rajzolja meg egy ifjúmunkás első forradalmi cselekedeteinek történetén keresztül. Nicolae Moraru és Aurel Baranga A nép boldogságáért című színdarabjukban az 1937-es bukaresti háború ellenes munkástüntetések kiszdemeit írták meg. Ion Calugaru Acél és kenyér, Petru Dumitriu Por nélküli út című regényeikben a Pártunk vezette mai harcokat tárják elénk. Regényeik olyan helyekre vezetnek bennünket, ahol hatalmasan dobog az ország szíve: Vajdahunyadra és a Duna—Fekete-tengeri csatornához. Mihai Beniuc nagyterjedelműi elbeszélő költeményt írt Ének Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársról címen, amelyben magas művészi eszközökkel ábrázolja Pártunk vezetőjének, börtönt, terrort, száz ellenséget legyőző életét. Május 8-án bemutatták Az élet győz című filmet, hazai filmgyártásunk legújabb termékét. E művek fennen hirdetik a kommunisták igazságát és legyőzhetetlenségét. Ország-világnak, jövendő nemzedékekig sugározzák Pártunk folytonos győzelmekkel együtt gyarapodó éveinek diadalát. Nagy alkalmak hatalmas tetteket szülnek. De a hatalmas tetteket még hatalmasabb tettek serkentik. Nincs e nagy győzelmek közül egy sem, amelyekben ne élne a még hatalmasabb tettek, a szovjet emberek tetteinek hatása. Az iparban az élenjáró szovjet módszerek, a mezőgazdaságban a szovjet agrotechnika eljárásai, a művészetben a szocialista realizmus tanítása ez alkalomból is mélyen hozzájárul győzelmeinkhez. A kommunizmus korszakát megnyitó Október fényében indult el Pártunk harminc évvel ezelőtt és mai győzelmein is ott ragyog a Lenin és Sztálin által fellobbantott élet adó fény. OK. Gheorghiu-Dej: Cikkek és beszédek — A Román Munkáspárt kiadása-1951 — Pártunk fennállásának 30. évfordulója alkalmából a Román Munkáspárt kiadásában megjelent román és magyar nyelven Gheorghe Gheorghiu-Dej cikkeinek és beszédeinek gyűjteményes kötete. Ez a kötet olyan időszakban jelenik meg, amikor mind a békéért folytatott harc szempontjából általában, mind a szocializmus építésének szempontjából, különösen rendkívüli fontosságú a széles tömegek elméleti-politikai színvonalának emelése. Ami a békeharcot illeti: Sztálin elvtárs a Pravdának adott legutóbbi történelmi jelentőségű nyilatkozatában rámutatott arra, hogy e béke ügye a népek kezében van. A népek meg tudják védeni a békét, amennyiben politikailag elég érettek lesznek ahhoz, hogy minden álcázás és ködösítés ellenére felismerjék, kik a béke halálos■ ellenségei, kik az igazi hívei és e felismerés eredményeként hatékonyan szembe tudnak szállni az imperialisták háborús készülődéseivel. Ami a szocializmus építését illeti: Sztálin elvtárs mondotta: ,fia képesek volnánk kádereinket a munka minden területén ideológiailag kiképezni s politikailag annyira megedzeni, hogy szabadon tájékozódni tudnának a belső és a nemzetközi helyzetben, ha képesek volnánk arra, hogy teljesen érett marxista-leninistákká tegyük őket, akik komoly hiba nélkül meg tudják oldani az ország vezetésének kérdéseit , akkor minden alapunk megvolna arra, hogy kérdéseink kilenctized részét már megoldottnak tekintsük.“ A szocialista társadalom építésének folyamata éppen abban különbözik minden megelőző társadalmi rendszer kialakításától, hogy a lenini-sztálini Párttal vezetett dolgozók, marxistaleninista tanítástól áthatott tudatos cselekvésének eredménye. De mit jelent az „érett marxistaleninista" követelménye? Érett marxista az, aki „komoly hiba nélkül meg tudja oldani“ a szocializmus építésében reá háruló feladatokat. Érett marxista, az, aki a marxizmust alkalmazni tudja. Gheorghiu-Dej elvtárs gyűjteményes kötete éppen azért kimagasló példája a marxizmus országunk körülményeire való alkotó alkalmazásának, mert a marxizmust a mi viszonyainkban lüktető cselekvésében mutatja be számunkra. A Gheorghiu-Dej elvtárs cikkeit és beszédeit tartalmazó kötet hazánk eddigi szocialista építésének történelemkönyve, magának e szocialista építésnek tankönyve. Fzemelő érzés minden becsületes dolgozó számára Gheorghiu-Dej elvtárs cikkeit és beszédeit tanulmányozni. Hazánk hat dicsőséges, nagyszerű esztendejének eseményeit és történetét fogja át ez a kötet. Kezdődik a Román Kommunista Párt 1945 októberi országos konferenciáján elmondott politikai jelentéssel és zárul „A béke és a szocializmus erői győzni fognak“ című, 1950 novemberében megjelent cikkel. Kit ne töltene el a nemes büszkeség érzése, amikor egy, a kötet elején lévő cikkben hatalmas feladatok felvázolását találja, hogy a kötet közepén, vagy vége felé már e feladatok megoldásáról, a megoldás eredményeinek általánosításáról és újabb, még nagyobb feladatok körvonalazásáról olvasson? Szocialista építésünk győzelmébe vetett rendíthetetlen hit, határtalan bizalom a Párt vezetése iránt tölt el bennünket, amikor a közvetlenül a háború befejezését követő napokban elhangzott politikai jelentés, az ebben a jelentésben kitűzött feladatok áttanulmányozása után a 395. oldalon, az ország villamosításának tervéről szóló jelentésben a következőket olvashatja: „Az Országos Konferencia óta eltelt öt év alatt nemcsak, hogy teljesítettük mindezeket az ország újjáépítésére vonatkozó feladatokat, de — hála a munkásostály vezette dolgozó nép hazafias lendülettel teli munkájának és a Szovjetuniótól kapott testvéri segítségnek — jelentősen túl is szárnyaltuk őket. Ez kellőképpen bizonyítja, hogy Pártunk szavai és tettei között teljes az összhang s ez jogot ad nekünk ahhoz, hogy teljes meggyőződéssel kijelentsük: véghez visszük azokat a nagyszerű feladatokat is, amelyeket most tűzünk ki magunk elé.“ Pártunk szavai és tettei között teljes az összhang — erről tanúskodik Pártunk vezetőjének minden szava, erről tanúskodnak mindennapi életünk eseményei. Ez az összhang nemcsak akkor nyilvánul meg, ha az 1945-ös Pártkonferencia célkitűzéseit egybevetjük a villamosítási tervről szóló jelentésben foglalt eredményekkel; megnyilvánul minden olyan esetben, ha a Párt szavait, Gheorghiur Dej elvtársnak e kötetben foglalt szavait, összevetjük mai valóságunkkal. Lapozzunk bele a könyvbe. A 64. oldalon ugyancsak a BKP 1945 Országos Konferenciáján elhangzott jelentésben olvashatjuk többek között a következőket: „Pártunk foglalkozik és kell, hogy foglalkozzék a közoktatással. Tanügyeink alapkérdései a következők: a) Az írástudatlanság felszámolása. b) Az egész közoktatás átszervezése az elemitől az egyetemig demokratikus alapokon úgy, hogy biztosítsa az egész ifjúságnak a minimális általános ismeretek meg-, szerzését, az ipar és mezőgazdaság számára szükséges technikusok nevelését, a különleges értelmiségi képességekkel rendelkezők számára pedig lehetőséget adjon a felsőbb tanulmányok elvégzésére, anélkül, hogy az anyagi eszközök hiánya megakadályozhatná őket." Íme, ilyen célkitűzést állított maga elé Pártunk, olyan időkben, amikor — ugyancsak Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs szavaival — „a Párt és a kormányban levő képviselői nehéz, nagy felelősséggel járó és azonnali megoldást követelő kérdések előtt állottak, mint például az ipar és a közlekedés helyreállítása, a földreform végrehajtása, a gazdasági zűrzavar és az aszály okozta éhínség legyőzése, harc a tőkés szabotázs és az imperialista kémszolgálatok által szervezett összeesküvések ellen." Hat évvel az előbbi szavak elhangzása után első ötéves tervünk teljesítésén és túlteljesítésén dolgozunk, melynek végén egyetlen írástudatlan sem lesz a Román Népköztársaságban. Főiskoláink éppen a napokban voltak meleghangú ünnepély tanúi, melynek keretében Pártunk harmincadik évfordulója alkalmából kiosztották az arra legérdemesebb diákok között a havi ötezer lejes köztársasági ösztöndíjakat és számos hallgatónak emelték fel havi ezer lejjel az ösztöndíját. Joggal mondhatta Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs már négy évvel az 1945-ös konferencia után: „Országunk ifjai a legmerészebb álmokat is megengedhetik maguknak és biztosak lehetnek benne, hogy meg is tudják valósítani őket." fi. m. 327. o.) Biztosíték, erre az, hogy Pártunk szavai és tettei között teljes az összhang. Lapozzunk tovább a könyvben. Íme, Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs beszéde a soviniszta és revizionista áramlatok ellen 1946 júliusában, Pártunk lenini-sztálini nemzetiségi politikájának kimagasló dokumentuma. A beszédet megkülönböztetett értékűvé emeli az a tény, hogy a Párt nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjának kiváló fejtegetése mellett Pártunk vezetője már ekkor figyelmeztet Pătrășcanu burzsoá nacionalizmusára, Gheorghiu-Dej elvtárs éberségének köszönhető ez árulók idejekorán való leleplezése.. A szóban(Folytatása a 2. oldalon) B aratonszkij költő pompásan körülírta a kritikát: „A hasznos kritika szigorú, de nem már. Nem szeretheti a művészetet az, aki epigrammszerűen csípős elmélkedéssel elemzi a műalkotást. Ha szavaiból kisebb-, vagy nagyobbfokú rosszindulat cseng ki, az elfogult bírálat gyanúját ébreszti fel s eltéríti attól a valódi céljától, hogy az olvasó igazságosnak fogadja el véleményét. Hozzáfűzöm, hogy a mű elemzése során nem csupán az olvasóközönségnek, de a szerzőnek is (természetesen, ha tehetséges) meg kell mutatni a mű fogyatékosságait; ezt pedig sohasem érheti el, ha inkább gúnnyal, mint bizonyítékokkal árasztja el, ha a szerző megszégyenítésére, nem pedig meggyőzésére törekedik.“ Megítélésem szerint ez gyökerében helyes álláspont és ennek szemszögéből akarom szemügyre venni a Literaturnaja Gazeta múlt évi két cikkét. B. Rozanov bírálatát Vszjevolod Ivanov: Találkozásom Gorkijjal című művéről, továbbá M. Lilvia, E. Bábáján és Ju. Kuzesz fiatal kritikusok bírálatát, VI. Lidia: Két élet c. regényéről. Ezt a két közleményt egyik közös vonásuk alapján foglalom össze. A szigorúságot mind a kettőben csípős magatartás helyettesíti, ezzel szemben, a bonckés alá vett művek lényeges fogyatékosságait ez írások jobbára kigúnyolják, ahelyett, hogy bebizonyítanák. Mind a két cikkből hiányzik az ismertetett könyvek szerzője és műve iránti jóindulat, amelynek párosulnia kell a hiányosságok és hibák kérlelhetetlenül kemény, elvszerű bírálatával. Mit jelent a jóindulat a kritika terén? Természetesen a jóindulat kizár minden ádáz nekirohanást a műnek. Nincs és nem is lehet jóindulatról szó olyan tollforgatóval szemben, aki velünk ellenséges vonalon áll. De jóindulatot kell tanúsítanunk, még a legszigorúbb számbavétel esetében is az olyan író iránt, akinek elgondolása hozzánk hű és nemes, de aki az alkotás, a kialakítás során ebben, vagy abban a mozzanatban esetleg sok tekintetben hibázott. A jóútdtolat étem uAva>dauágí foima nem az „igen tisztelt“, „jónevű“, „kiváló“ és hasonló szavak hangoztatása, amelyekkel a kritikus bevezeti kirohanásait A Jóindulat, segítő szándék, amely még akkor is nyilvánvaló, ha ez a segítség elkerülhetetlenül szigorú. A kritikusnak nem az a feladata, hogy gúnyt űzzön az íróból, hanem hogy beláttassa vele az elkövetett hibákat és hogy megmutassa, hogyan kell további munkája folyamán a szóbanforgó, vagy más műveiben helyrehoznia hibáit, illetve az újabb botlásokat elkerülnie. Vszjevolod Ivanov: Találkozásom Gorkijjal régebben írt és 1950-ben átdolgozott formában megjelent műve tehetséges könyv. Visszaemlékezéseket és Gorkijról szóló poétikus hangulatú elbeszéléseket tartalmaz. Vszjevolod Ivanov visszaemlékezéseiben Gorkijnak, a nagyszerű orosz írónak példátlan nagy jelleme, lenyűgöző emberi varázsa kel életre. Gorkij élő valóságban végigvonul a könyv lapjain — és ez a döntő. De vannak a könyvnek fogyatékosságai is. Mindenekfölött helyenként a mértéktartás hiánya. Vszjevolod Ivanov nyelvének gazdagsága és pazar bősége, az író egyik sajátsága, a könyvet elbűvölővé teszi, máshol viszont az arány megfelelő elosztása hiányában egyenesen elrontja azt. A válogatás nélküli bőbeszédűséget egyszer csak keresettnek érezzük és ilyenkor a szépség a világosság színvonalára süllyed, a részletek válogatás nélküli gazdagsága viszont hirtelen elbeszélői fékevesztettségbe megy át. A könyv egész sor idézetet tartaltalmaz Gorkijnak Vszjevolod Ivanov az 1920-as években és 1930 elején írt műveiről tett nyilatkozatból. Számunkra igen becsesek a nagy Gorkij szavai s a szerző teljes joggal idézi ezeket, hiszen Vszjevolod Ivanov is nagytehetségű író és sokat tett a szovjet Irodalomért. Igen ám, de ezeket az idézeteket minden körültekintés nélkül engedi szabadjára. Leközli például Gorkij Vszjevolod Ivanov A sakk kalandjai című művére vonatkozó kijelentéseit, Gorkij meleg helyeslése e mű érdekes kezdő fejezetének szól, a mű további részei viszont már sikerületlenek. Vszjevolod Ivanov más helyen felhozza ugyan a nagy író kritikai megjegyzéseit A sakir kalandjai további köteteiről, ámde Gorkij e sokkal később kelt bírálatai csak a könyv elején és mellékesen fordulnak elő a visszaemlékezések során, míg a korábbi, helyeslő nyilatkozatok később is részletesen szerepelnek. Ez, a szerző akaratán kívül, meggátolhatja az olvasót abban, hogy tiszta képet alkosson a tényekről, hiszen mind Gorkij, mind az egész szovjet kritika a maga egészében sikerületlen műnek minősítette A sakir kalandjait. Vszjevolod Ivanovnak kötelessége lett volna a tényeknek megítélő hű időrendbe állítani Gorkij nyilatkozatait s ezzel kapcsolatosan érinteni a szovjet kritika általános véleményét és kifejezni saját bíráló magatartását is említett művével szemben. Véleményem szerint Vszjevolod Ivanov könyvével szemben az ilyenszerű beállítás lett volna a helyes. Lássuk azonban, hogyan méltatta V. Rozanov cikke ezt a könyvet? Az ismertetés első része sok szépet mond a könyvről. Elismeri, hogy élénken tükrözi Gorkij alakját. Ámde a tanulmány kritikai megjegyzésekkel zsúfolt további kétharmad része olyan csípős, lekicsinylő és acsarkodó hangnemű és olyan nyilvánvalóan epés célzatú, hogy ez a cikk elején olvasható általános jellegű kedvező értékelést teljesen érthetetlenné teszi. Ez a hang és V. Rozanov cikkének két, egymással szembeszökő ellentétessége azt az érzést kelti bennünk, hogy a bírálat lendülete nem az élő Gorkijt megjelenítő könyvet kívánja figyelemre érdemesíteni és a szerzőt bizonyos hiányosságok helyrehozására késztetni, hanem főképpen csúfot akar űzni a mű fogyatékosságaiból. Jóllehet, Vsz. Ivanov könyvében vannak a szerző által helyrehozandó hiányosságok, mégis hibát követtünk el azzal, hogy V. Rozanov cikke, a Literaturnaja Gazetában megjelent. A három fiatal kritikus könyvismertetése. VI. Lidia: Két élet című regényének hiányosságait a következőkben látja. Az író Szmorodinovot és Szvecsint, a regény főhőseinek alakját úgy tünteti fel, mint akiket gépiesen hozott át művébe a régi irodalomból; másodszor: Szvecsin akadémikust nem mutatja be saját tevékenységének mezején; harmadszor: igen sok benne a klissé és a jelzőszerű ábrázolás, valamint a regény nyelvezetében a felesleges modorosság. Ezek alapján azután a kritikusok arra a következtetésre jutnak, hogy e mű az író kudarca. VastWiUdytáve ccsinálat szerzőinek az az általános megállapítása, hogy VI. Lidin regénye nem sikerült. Azt hiszem, helytálló. Viszont igazságtalanság, ha csak erre szorítkozunk. Ha elolvassuk Lidin regényét, határozottan szembetűnik, hogy az író lépést kíván tartani az élettel és ez lelkesedéssel tölti el. Lidia igyekezett bemutatni regényében nem csupán az értelmiség alakjait, hanem a munkásosztály képviselőit is. Arra törekedett, hogy a munkában ábrázolja ifjú hőseit és feltárja, hogy az alkotó munka hogyan változtatja meg az ember életét. A regény szándéka elénk tárni a szovjet emberek magasrendű erkölcsi elveit. VI. Lidia régi munkája az irodalomnak és ebben a regényében az időt igyekszik utolérni, amelytől elmaradt, igyekszik alkotó módon behatolni a jelen életébe. Azonban a regény nem sikerült. Hiányzik belőle az életünkbe bevonult új elemek mélyreható ismerete, a szerző az újat nem tudta szervesen átérezni s ez az érzés az általános ismeretek még oly nagy készletével sem pótolható. Ifjú hősei sematikusak, vérszegények. Kiderült, hogy a magasrendű erkölcsi elvek csak hangzatos szólamok, de nem realisztikusak, nem meggyőzőek. Nálunk az idősebb nemzedék tagjait mindenekelőtt az forrasztja egybe a többi nemzedékkel, hogy velük együttesen veszik ki részüket a kommunizmus építéséből. Lidin regényének viszont éppen e közös együttműködés érzékeltetése a leggyengébb oldala. A két élet azonban minden sikerületlenség ellenére beható, komoly taglalást érdemel. Az írónak korszakunk szépségébe és emelkedettségébe vetett mélységes hite, amely a regényből kiérezhető, elárulja azt a törekvését, hogy kiszélesítse az életről való elképzeléseit, megismerje a korábbi műveiben mellőzött új világot s mindez hihetővé teszi, hogy kudarcába nem nyugszik bele s a jövőben elmélyültebben nyúl életünk új arculatának ábrázolásához, amely ebben a regényben még bátortalan és sok tekintetben sekélyes. Nézetem szerint, a kritikusoknak mindezt el kellett volna mondaniok, nem azért, hogy megcukrozzák a pirulát, hanem, mert a regény tárgyilagos és jóindulatú elemzése ezt kikerülhetetlenül megköveteli, ha az irodalom valóban a szívünkhöz nőtt és közérdekű ügynek tekintjük. Ezzel szemben mit tett a Literaturnaja Gazetában megjelent recenzió három ifjú szerzője? Nem igyekeztek kielemezni a sikertelenség okait, még csak meg sem kísérelték megfontolni az író jövőbeli munkálkodási lehetőségeit, hanem e helyett a szellemeskedés tornamutatványaira használták fel a regényben tényleg fellelhető sikerületlen részleteket. S mivel a szántszándékos rosszmájúság rendszerint a tárgyilagosság hiányával párosul, jelen esetben az odavezetett, hogy az ismertetés írói felfedezték és kaján módon kommentálták doktor Szmorodinov regényalak beszédmódjának kirívó tekervényességét, viszont eszükbe sem jutott észrevenni, hogy az orvos figurája, mesterkélt szavai ellenére is, szerfölött meleg és szívhez szóló. A maga egészében elhibázott műnek ezt a kivételesen sikeres oldalát meg kellett volna említeniök. A kritikusok által megütött epés hangnem azonban még ott is kényelmetlenné tette számukra az elismerést, ahol azt nem lett volna szabad mellőzniök. És mi lett az eredmény? VI. Lidia regénye nem sikerült, így mondja az Ismertetés. Ám a mű egész kritikai elemzése olyan kifejezetten rosszindulatú, a bírálat stílusa annyira előre megfontoltan éles, hogy ez a mixet Mm (^mket, mely f stilMátor se nem segítheti elő abban, hogy megtalálja a helyes utat. A moszkvai írók prózai tagozatának irodája megtárgyalta mind a Lidin művét ért bírálat módját, mind magát a regényt. Néhány kiváló írónk jogos szemrehányással illette a bírálat szerzőit, de a Literaturaja Gazeta szerkesztőségét is, amiért leközölte az Indokolatlanul éles és rosszindulatú kritikát. Ez a vád alapos. Véleményem szerint azonban a bírálatot teljes joggal bíráló írótársaimnak egyben komolyan és behatóan ki kellett volna elemezniük Lidia kudarcát és annak okait; meg kellett volna mondaniok, hogyan dolgozzék az író a jövőben, hogy a hibák megismétlődését elkerülje. Igen egyoldalúan fogták fel elvtársi kötelességüket, amikor a minden jóindulat nélküli ismertetés ellen óvást emelve, szem elől tévesztették, hogy ezentúl írótársi kötelességük, nyíltan és jószándékkal megmagyarázni az író kudarcát és annak okait. A felszólalók egynémelyike sajnálatos módon, alaptalanul és elfogultan egyenesen agyondicsérte Lidin regényét: ez a magatartás más irányban ugyan, de pontosan olyan komoly hiba, mint amilyet a három fiatal kritikus követett el a bírálatában. Sőt, mondhatnánk: még komolyabb hiba. Nem azért mondom ezt, hogy a hibák súlyát méricskélve, egybevessem azokat, hanem, mert ez az igazság és erről beszélnünk kell. Milyen tanulságokat vonhatunk le a két felhozott esetből? Mindenekelőtt sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a bírált mű tárgyilagos, sokoldalú elemzése a kritikai cikkek alapja. Ez nem azt jelenti, hogy minden cikk okvetlenül terjedelmes és nagyon részletes legyen. A közlemény lehet hosszú, meg rövid is, de bármilyen rövidre fogjuk az ismertetésben az értékelést, azt részletekbe menő elemzésnek kell megelőznie. Helyes értékelés csak ilyen elemzésből fakadhat, függetlenül attól, hogy formájában bő kifejtésű-e, vagy tömör. Korábban írt jó művek nem szolgálhatnak a kudarc mentségéül, mint ahogy az előző sikertelenség nem vethet árnyékot az író új, jó művére; ámde a tárgyilagosságra törekvő kritikusnak kötelessége ismerni a szerző befutott írói útját és tanulmányoznia kell azt, amikor új alkotását mérlegre teszi. Ilyen ismeretek nélkül elvész mind a sikerült, mind a sikerületlen könyv elemzésének mélysége és meggyőző ereje. Nem szabad előre megalkotott, eleve elhatározott magatartással közeledni a műhöz, amelyet kritikai mérlegre teszünk. Ilyen esetben az elemzés nem lehet tárgyilagos s akarva, akaratlanul beilleszkedik a jóelőre megalkotott felfogás keretébe, úgy, hogy ami ezzel összhangban van, az értékessé duzzad, ami pedig nincs, az mellőzésben részesül. Magatartásunknak a mű megismeréséből kell fakadnia, mert csak ez esetben lehet a bírálat tárgyilagos, és épülhet a mű minden oldalú tanulmányozásán. Ez az első követelmény. Másodszor: aki kritikai cikket ír, ne felejtse el, hogy „az irodalom iránti magatartás“ nem fellengős cikket bevezető szólam, hanem a cikk valóságos vezérelve is. Viszont egyáltalában nem elég hangoztatni ezt a lelkiismeretes magatartást és gondoskodást. Annak meg is kell nyilvánulnia a mindennapos kritikai tevékenység gyakorlatában és ez — magától értetődően — távolról sem szünteti meg, sőt ellenkezőleg, megköveteli minden valóban fennforgó hiba szigorú bíralatát. Egyébiránt a gondos felelősségérzet nem csupán a próza, a költészet, vagy a dramaturgia műfajaival szemben kötelező, hanem a kritika műfajával szemben, és így a bíráló tevékenységgel foglalkozókkal szemben is. Amikor tehát három faja kritikusról szólunk, ezzel nem a kérdés élét akarjuk tompítani, hanem azért emeljük ki ifjúi voltukat, hogy ezzel kihangsúlyozzuk a szerkesztőség fokozott felelősségét. A gondos magatartás kifejtése nemcsupán az írók, de a kritikusok irányában is kötelező; őket is meg kell óvnunk attól, hogy botlásokat kövessenek el. Végül harmadszor: az elkövetett hibák tudata sohasem öröm. Botlásunkat nem könnyű beismerni. Baklövéseiket csak hivatásos önkínzók ismerik be könnyű szerrel, de az ilyenek őszinteségében a második, vagy a harmadik esetben már nem hiszünk. Ha azonban érzi az ember, hogy hibát követett el, azt be is kell vallanunk, le kell győznünk saját belső ellenkezésünket, nem enyhítve azzal, hogy a helytelen elemek mellett voltak helyesek is és a rossz a jóval vegyült. Ami jó és helyes, a jó így is, úgy is jó és helyes marad, ami pedig rossz és helytelen, azt helyre kell hozni az enyhítő körülmények ellenére is. A két felhozott könyvre vonatkozó észrevételek részben R. Bersadckij: Mélység és érdekesség című cikkére is kiterjeszthetők, ahol a kritikus jogosan rója fel L. Nikulin: Oroszország hű fiai című regényének mesterkéltségét és végig megnyilvánuló felszínes érdekességét, viszont a cikk maga sem mélyed el, és nem becsüli meg kellőképpen azt, ami a könyvben jó: elsősorban annak leleplező erejét és publicisztikai szenvedélyességét. Az előbbi észrevételekben elmondottak — meggyőződésem szerint , — nem csupán a Literaturnaja Gazeta említett közleményeire, hanem más lapok és folyóiratok egynémely kritikai cikkére is vonatkoztathatók. Azonban úgy gondolom, hogy ezt a megbeszélést azzal kellett kezdenem, ami hozzánk közelebb áll. Azzal, ami saját munkaterületemen helytelen.* Végül szeretném megismételni Csernisevszkij szavait, amelyek a lehető legtalálóbban érintik a felvetett kérdés lényegét: „A hivatása magaslatán álló kritikusnak nem az a célja, hogy a kritikus úr saját szellemességét fitogtassa, nem is az, hogy a sláger-dalszerzők hírnevére pályázzék és a közönséget szójáték-mutatványaival felvidítsa. Az éleselméjűség, csípősség és epésség, ha rendelkezik ilyenekkel a kritikus, fegyverként kizárólag csak a kritika komoly feladatának megvalósítására szolgálhat, vagyis az olvasók ízlésének fejlesztésére és nemesítésére s e képességeit a kritikus csupán eszközül használhatja fel arra, hogy megfelelő módon a társadalom legjobb, rétegének véleményét kifejezze.“ * Szimonov a Literaturnaja Gazeta felelős szerkesztője. A szerk. A JÓINDULAT írta : KONSZTANTIN SZIMONOV MAJTÉNYI ERIK: NE DOLLÁRT OLVASS TRUMAN ÚR... Szélűzte, rongyos fellegek takarják el a holdat, a feltárt réten fekszenek a koreai holtak. Amerre gyilkos had vonult, puszták az apró falvak, az ég kék tükre elborult, a föld oly vádlón hallgat. Kardélre hányva nyugszanak az álmok, szép szerelmek, vad szurony hegyén fennakadt a koreai gyermek-Ne vigadj, gyilkos, ne örülj, ne kérkedj seregeddel, mert puska szól a domb mögül, hű szabadító fegyver. Ne dollárt olvass, Truman úr, ~ számláld a szörnyű átkot, mely Koreáról visszahull pusztítva, gyújtva rátok. Riasszon minden éjjeled csikorgó rémülettel, sebesre marja testedet a puha párnás fekhely! Szabass szabaddal rabruhát, szobádat szűkre mérjed, mert vár a börtöncella rád és jő a nagy ítélet. Már mindenütt, mindenkiben a veszted szimatoljad, amíg egy végső reggelen valóban ő kopogtat. • A sztálinvárosi Vaseszterga Művek dolgozóinak irodalmi vitája • A magyar Népköztársaság első írókongresszusa • „Halálra ítéltek" — Egy halálra ítélt néger levele • A mi leányaink — Bonczos István riportja • Marisán úr levelei — Sütő András novellája