Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-05-18 / 18. szám

UTUNK Szerkeszti: GAÁL GÁBOR SZERKESZTÉSÉRT FELEL A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Megjelenik hetenként OM. és MÜVE­LŐDE­S * VI. ÉVFOLYAM, 18 (132) SZ­AM­ARA 8 LEJ KOLOZSVÁR, 1951 MÁJUS 18, PÉNTEK JELENTJÜK A PÁRTNAK tyLeatujlau-t­ej, elutOMMUc... így szólottak a győztesek május 8-án, Pártunk megalakulásának 30. évfordulóján. Büszke hangon jelen­tették az ország legjobbjai előtt, hogy amit megfogadtak, betartották s a nagy alkalomhoz méltóan tervbe­vett vállalásaikat túl is szárnyalták. Nagy alkalmak hatalmas tetteket szülnek. A pompázó tavasz havát — májust — a dolgozó ember a ter­mészet szépségével vetekedő csele­kedetekkel köszöntötte. Az idő, az anyag, a fölös munka megtakarítá­sáért, a többtermelésért, az önköltség csökkentéséért zajló versenyben a kizsákmányolás alól szabadult em­ber megsokszorozza önmagát. Sárkö­zi Aranka, Zahan Rozália és Morar Elisabeta hatvan-hatvan gépen sző­nek, a sztálinvárosi Sovromtractor üzemben százharminc esztergályos dolgozik a szovjet gyorsfémvágás módszerével, a Duna—Fekete-tengeri csatorna dolgozói hat százalékkal emelték a munka termelékenységét. Az ünnepi gyűlésen büszkén szó­lottak a győztesek. A bukaresti dolgozók több mint egymilliárd lejt, a sztálinvárosiak 245.702.484 lejt, a prahovavölgyi munkások 331.212.947 lejt takarítottak meg. A resicai Sovrommetal munkásai 3500 tonna terven felül előirányzott acél helyett 6032 tonnát, az elő­irányzott 3000 tonna hengerelt acél helyett 4061 tonnát termeltek. S az alapot lerakni hivatott nehézipar mögött felsorakozik egész iparunk. A Párt megalapításának évfordulója tiszteletére indított szocialista ver­seny hatalmas lendülete biztosítja, hogy az ötéves Terv első évét tizen­egy hónap alatt fejezik be. Tizenöt, húsz évvel ezelőtt buj­kálva, rideg pincék és sötét börtö­nök mélyén, Doftanán, Zsilaván, Karánsebesen, Rabnicán vagy messze a spanyol nép barrikádjain, a fran­cia erdőkben ilyen időkről — nap­jainkról — álmodoztak Pártunk ka­tonái. Ők tudták, hogy mindez be­következik. Senki nem áldozott any­­nyi erőt, ideget és vért ezekért a mai napjainkért, mint a kommunis­ták. Mert hittek az eljövendő szo­cialista világban, mert életüket érte áldozták — nem törte meg őket sem a gumiból, sem a börtön, sem a ki­végző­osztag. Ők túl minden polgá­ri és földesúri önkényen a boldog dolgozó népet látták, amint erős Pártunk vezetésével szabadon és bé­késen épít. Hiába zúdították sokukra a halált. A hősök forradalmi tettei tovább él­nek. Mert ki tagadhatná, hogy Olga Banele, Donca Siitte, Haja Lifschitz tettei élnek még ma is Sárközi Aran­ka, Cinca Mária, Zidaru Maria forra­dalmi tetteiben. Ki tagadhatná, hogy Ilie Pintilie és Brenner Béla anti­fasiszta harcossága él ma mil­lió és millió békeharcosban. A mi halott hőseink ott vannak a resicai győzelmekben, ott lelkesítenek Sztá­­linvároson, amikor az első hernyó­talpas traktor — K. D. 35 — kifut a gyár napfényes udvarára. Ott jár­nak a bihari kollektív és állami gaz­daságokban, ahol idén több, mint 13 ezer hektár földet vezettek be szov­jet módszer szerint. Munkások, parasztok, diákok és katonák, technikusok és művészek, az egész dolgozó nép tanul a mi ha­lott hőseinktől: mély gyökerű hűsé­get, acélos akaratot, mindent legyő­ző kitartást, kommunista becsületes­séget és merészséget, igazi haza­fiasságot és a proletár nemzetközi­ség szellemét. Példáik nyomán az osztályharc, az építés, a békéért folytatott harc he­ves áramában sejtről-sejtre épül a dolgozókban a „különös anyag". Pártunk hős vezetői serkentik növe­kedését és gyarapodását. így szüle­tik meg a hatalmas üzemekkel, erő­művekkel, kollektív gazdaságokkal egyidejűleg a Párt legcsodálatosabb műve — az új ember, a kommunista. Nagy alkalmak hatalmas tetteket szülnek. E tettek között a művészet embe­reinek munkájáról is szólnunk kell. Zeneszerzők, írók, festők és színé­szek örökítették meg Pártunk har­cos harminc évének néhány pillana­tát, hőseink arcképét, tetteik nagy­­szerűségét. A. Mendelson szimfoni­kus költeményt írt Doftana összeom­lása címen, A. Klein a Duna útja című szerzeménye a Duna-menti régi rabság és a mai szabadság hangjait fonta dalba. Miklóssy Gábor, a dol­gozó nép vezetőjét, Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs nagyméretű portréját festette meg. A kolozsvári Állami Magyar Színház és a maros­vásárhelyi Székely Színház a feled­hetetlen kommunista hős, Julius Fu­­csik életéről szóló Üzenet az élőknek című színdarabot mutatta be. Nagy István Egy év a harmincból című regényében az 1924-es év Pártunk illegalitásának első évét rajzolja meg egy ifjúmunkás első forradalmi cse­lekedeteinek történetén keresztül. Nicolae Moraru és Aurel Baranga A nép boldogságáért című színdarab­jukban az 1937-es bukaresti háború ellenes munkástüntetések kiszdemeit írták meg. Ion Calugaru Acél és ke­nyér, Petru Dumitriu Por nélküli út című regényeikben a Pártunk ve­zette mai harcokat tárják elénk. Regényeik olyan helyekre vezetnek bennünket, ahol hatalmasan dobog az ország szíve: Vajdahunyadra és a Duna—Fekete-tengeri csatornához. Mihai Beniuc nagyterjedelműi elbe­szélő költeményt írt Ének Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársról címen, amelyben magas művészi eszközök­kel ábrázolja Pártunk vezetőjének, börtönt, terrort, száz ellenséget le­győző életét. Május 8-án bemutat­ták Az élet győz című filmet, hazai filmgyártásunk legújabb termékét. E művek fennen hirdetik a kom­munisták igazságát és legyőzhetet­lenségét. Ország-világnak, jövendő nemzedékekig sugározzák Pártunk folytonos győzelmekkel együtt gya­rapodó éveinek diadalát. Nagy alkalmak hatalmas tetteket szülnek. De a hatalmas tetteket még hatal­masabb tettek serkentik. Nincs e nagy győzelmek közül egy sem, amelyekben ne élne a még hatalma­sabb tettek, a szovjet emberek tet­teinek hatása. Az iparban az élen­járó szovjet módszerek, a mezőgaz­daságban a szovjet agrotechnika el­járásai, a művészetben a szocialista realizmus tanítása ez alkalomból is mélyen hozzájárul győzelmeinkhez. A kommunizmus korszakát meg­nyitó Október fényében indult el Pártunk harminc évvel ezelőtt és mai győzelmein is ott ragyog a Lenin és Sztálin által fellobbantott él­et adó fény. OK. Gheorghiu-Dej: Cikkek és beszédek — A Román Munkáspárt kiadása-1951 — P­ártunk fennállásának 30. év­fordulója alkalmából a Ro­mán Munkáspárt kiadásában megjelent román és magyar nyel­ven Gheorghe Gheorghiu-Dej cik­keinek és beszédeinek gyűjtemé­nyes kötete. Ez a kötet olyan időszakban je­lenik meg, amikor mind a békéért folytatott harc szempontjából álta­lában, mind a szocializmus építé­sének szempontjából, különösen rendkívüli fontosságú a széles tö­megek elméleti-politikai színvona­lának emelése. Ami a békeharcot illeti: Sztálin elvtárs a Pravdának adott leg­utóbbi történelmi jelentőségű nyi­latkozatában rámutatott arra, hogy e béke ügye a népek kezében van. A népek meg tudják védeni a bé­két, amennyiben politikailag elég érettek lesznek ahhoz, hogy min­den álcázás és ködösítés ellenére felismerjék, kik a béke halálos■ el­lenségei, kik az igazi hívei és e felismerés eredményeként hatéko­nyan szembe tudnak szállni az im­perialisták háborús készülődései­vel. Am­i a szocializmus építését illeti: Sztálin elv­társ mondotta: ,fia ké­pesek volnánk kádereinket a mun­ka minden területén ideológiailag kiképezni s politikailag annyira megedzeni, hogy szabadon tájéko­zódni tudnának a belső és a nem­zetközi helyzetben, ha képesek volnánk arra, hogy teljesen érett marxista-leninistákká tegyük őket, akik komoly hiba nélkül meg tud­ják oldani az ország vezetésének kérdéseit , akkor minden alapunk megvolna arra, hogy kérdéseink kilenctized részét már megoldott­nak tekintsük.“ A szocialista társa­dalom építésének folyamata éppen abban különbözik minden meg­előző társadalmi rendszer kialakí­tásától, hogy a lenini-sztálini Párt­­tal vezetett dolgozók, marxista­­leninista tanítástól áthatott tudatos cselekvésének eredménye. De mit jelent az „érett marxista­­leninista" követelménye? Érett marxista az, aki „komoly hiba nél­kül meg tudja oldani“ a szocializ­mus építésében reá háruló felada­tokat. Érett marxista, az, aki a marxizmust alkalmazni tudja. Gheorghiu-Dej elvtárs gyűjtemé­nyes kötete éppen azért kimagasló példája a marxizmus országunk kö­rülményeire való alkotó alkalma­zásának, mert a marxizmust a mi viszonyainkban lüktető cselekvésé­ben mutatja be számunkra. A Gheorghiu-Dej elvtárs cikkeit és beszédeit tartalmazó kötet hazánk eddigi szocialista építésének törté­nelemkönyve, magának e szocia­lista építésnek tankönyve. F­z­emelő érzés minden becsü­letes dolgozó számára Gheor­ghiu-Dej elvtárs cikkeit és beszédeit tanulmányozni. Hazánk hat dicsőséges, nagyszerű esztende­jének eseményeit és történetét fog­ja át ez a kötet. Kezdődik a Ro­mán Kommunista Párt 1945 októ­beri országos konferenciáján el­mondott politikai jelentéssel és zá­rul „A béke és a szocializmus erői győzni fognak“ című, 1950 novem­berében megjelent cikkel. Kit ne töltene el a nemes büszkeség érzé­se, amikor egy, a kötet elején lévő cikkben hatalmas feladatok felvá­zolását találja, hogy a kötet köze­pén, vagy vége felé már e felada­tok megoldásáról, a megoldás ered­ményeinek általánosításáról és újabb, még nagyobb feladatok kör­vonalazásáról olvasson? Szocialista építésünk győzelmébe vetett ren­díthetetlen hit, határtalan bizalom a Párt vezetése iránt tölt el ben­nünket, amikor a közvetlenül a há­ború befejezését követő napokban elhangzott politikai jelentés, az ebben a jelentésben kitűzött fel­adatok áttanulmányozása után a 395. oldalon, az ország villamosítá­sának tervéről szóló jelentésben a következőket olvashatja: „Az Or­szágos Konferencia óta eltelt öt év alatt nemcsak, hogy teljesítettük mindezeket az ország újjáépítésére vonatkozó feladatokat, de — hála a munkásostály vezette dolgozó nép hazafias lendülettel teli munkájá­nak és a Szovjetuniótól kapott test­véri segítségnek — jelentősen túl is szárnyaltuk őket. Ez kellőképpen bizonyítja, hogy Pártunk szavai és tettei között teljes az összhang s ez jogot ad nekünk ahhoz, hogy teljes meggyőződéssel kijelentsük: véghez visszük azokat a nagyszerű feladatokat is, amelyeket most tű­zünk ki magunk elé.“ Pártunk szavai és tettei között teljes az összhang — erről tanús­kodik Pártunk vezetőjének minden szava, erről tanúskodnak minden­napi életünk eseményei. Ez az össz­hang nemcsak akkor nyilvánul meg, ha az 1945-ös Pártkonferencia célkitűzéseit egybevetjük a villa­mosítási tervről szóló jelentésben foglalt eredményekkel; megnyilvá­nul minden olyan esetben, ha a Párt szavait, Gheorghiur Dej elv­társnak e kötetben foglalt szavait, összevetjük mai valóságunkkal. Lapozzunk bele a könyvbe. A 64. oldalon ugyancsak a BKP 1945 Országos Konferenciáján el­hangzott jelentésben olvashatjuk többek között a következőket: „Pártunk foglalkozik és kell, hogy foglalkozzék a közoktatással. Tan­ügyeink alapkérdései a követke­zők: a) Az írástudatlanság felszámol­­ása. b) Az egész közoktatás átszerve­zése az elemitől az egyetemig de­mokratikus alapokon úgy, hogy biztosítsa az egész ifjúságnak a mi­nimális általános ismeretek meg-, szerzését, az ipar és mezőgazdaság számára szükséges technikusok ne­velését, a különleges értelmiségi képességekkel rendelkezők számá­ra pedig lehetőséget adjon a fel­sőbb tanulmányok elvégzésére, anélkül, hogy az anyagi eszközök hiánya megakadályozhatná őket." Íme, ilyen célkitűzést állított ma­ga elé Pártunk, olyan időkben, amikor — ugyancsak Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs szavaival — „a Párt és a kormányban levő kép­viselői nehéz, nagy felelősséggel járó és azonnali megoldást köve­telő kérdések előtt állottak, mint például az ipar és a közlekedés helyreállítása, a földreform végre­hajtása, a gazdasági zűrzavar és az aszály okozta éhínség legyőzése, harc a tőkés szabotázs és az impe­rialista kémszolgálatok által szer­vezett összeesküvések ellen." Hat évvel az előbbi szavak el­hangzása után első ötéves tervünk teljesítésén és túlteljesítésén dol­gozunk, melynek végén egyetlen írástudatlan sem lesz a Román Népköztársaságban. Főiskoláink ép­pen a napokban voltak meleghan­gú ünnepély tanúi, melynek kere­tében Pártunk harmincadik évfor­dulója alkalmából kiosztották az arra legérdemesebb diákok között a havi ötezer lejes köztársasági ösztöndíjakat és számos hallgató­nak emelték fel havi ezer lejjel az ösztöndíját. Joggal mondhatta Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs már négy évvel az 1945-ös konferencia után: „Országunk ifjai a legmerészebb álmokat is megengedhetik maguk­nak és biztosak lehetnek benne, hogy meg is tudják valósítani őket." fi. m. 327. o.) Biztosíték, erre az, hogy Pártunk szavai és tettei között teljes az összhang. Lapozzunk tovább a könyvben. Í­me, Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs beszéde a soviniszta és revi­zionista áramlatok ellen 1946 júliusában, Pártunk lenini-sztálini nemzetiségi politikájának kima­gasló dokumentuma. A beszédet megkülönböztetett értékűvé emeli az a tény, hogy a Párt nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjának kiváló fejtegetése mellett Pártunk vezetője már ekkor figyelmeztet Pătrășcanu burzsoá nacionalizmu­sára, Gheorghiu-Dej elvtárs éber­ségének köszönhető ez árulók ide­jekorán való leleplezése.. A szóban­­(F­oly­tatása a 2. oldalon) B­ aratonszkij költő pompásan körülírta a kritikát: „A hasznos kritika szigorú, de nem már. Nem szeretheti a mű­vészetet az, aki epigrammszerűen csípős elmélkedéssel elemzi a műal­kotást. Ha szavaiból kisebb-, vagy nagyobbfokú rosszindulat cseng ki, az elfogult bírálat gyanúját ébreszti fel s eltéríti attól a valódi céljától, hogy az olvasó igazságosnak fogadja el véleményét. Hozzáfűzöm, hogy a mű elemzése során nem csupán az olvasóközönségnek, de a szerzőnek is (természetesen, ha tehetséges) meg kell mutatni a mű fogyatékos­ságait; ezt pedig sohasem érheti el, ha inkább gúnnyal, mint bizonyíté­kokkal árasztja el, ha a szerző meg­szégyenítésére, nem pedig meggyő­zésére törekedik.“ Megítélésem szerint ez gyökeré­ben helyes álláspont és ennek szem­szögéből akarom szemügyre venni a Literaturnaja Gazeta múlt évi két cikkét. B. Rozanov bírálatát Vszje­volod Ivanov: Találkozásom Gorkij­jal című művéről, továbbá M. Li­­lvia, E. Bábáján és Ju. Kuzesz fiatal kritikusok bírálatát, VI. Lidia: Két élet c. regényéről. Ezt a két közleményt egyik közös vonásuk alapján foglalom össze. A szigorúságot mind a kettőben csípős magatartás helyettesíti, ezzel szem­ben, a bonckés alá vett művek lé­nyeges fogyatékosságait ez írások jobbára kigúnyolják, ahelyett, hogy bebizonyítanák. Mind a két cikkből hiányzik az ismertetett könyvek szerzője és műve iránti jóindulat, amelynek párosulnia kell a hiányos­ságok és hibák kérlelhetetlenül ke­mény, elvszerű bírálatával. Mit jelent a jóindulat a kritika terén? Természetesen a jóindulat ki­zár minden ádáz nekirohanást a mű­nek. Nincs és nem is lehet jóindulat­ról szó olyan tollforgatóval szemben, aki velünk ellenséges vonalon áll. De jóindulatot kell tanúsítanunk, még a legszigorúbb számbavétel ese­tében is az olyan író iránt, akinek elgondolása hozzánk hű és nemes, de aki az alkotás, a kialakítás során ebben, vagy abban a mozzanatban esetleg sok tekintetben hibázott. A jóútdtolat étem uAva>dauágí foima nem az „igen tisztelt“, „jónevű“, „kiváló“ és hasonló szavak hangoz­tatása, amelyekkel a kritikus beve­zeti kirohanásait A Jóindulat, segítő szándék, amely még akkor is nyil­vánvaló, ha ez a segítség elkerülhe­tetlenül szigorú. A kritikusnak nem az a feladata, hogy gúnyt űzzön az íróból, hanem hogy beláttassa vele az elkövetett hibákat és hogy megmu­tassa, hogyan kell további munkája folyamán a szóbanforgó, vagy más műveiben helyrehoznia hibáit, illet­ve az újabb botlásokat elkerülnie. Vszjevolod Ivanov: Találkozásom Gorkijjal régebben írt és 1950-ben átdolgozott formában megjelent mű­ve tehetséges könyv. Visszaemléke­zéseket és Gorkijról szóló poétikus hangulatú elbeszéléseket tartalmaz. Vszjevolod Ivanov visszaemléke­zéseiben Gorkijnak, a nagyszerű orosz írónak példátlan nagy jelleme, lenyűgöző emberi varázsa kel élet­re. Gorkij élő valóságban végigvo­nul a könyv lapjain — és ez a döntő. De vannak a könyvnek fogyaté­kosságai is. Mindenekfölött helyen­ként a mértéktartás hiánya. Vszjevolod Ivanov nyelvének gaz­dagsága és pazar bősége, az író egyik sajátsága, a könyvet elbűvö­­lővé teszi, máshol viszont az arány megfelelő elosztása hiányában egye­nesen elrontja azt. A válogatás nél­küli bőbeszédűséget egyszer csak keresettnek érezzük és ilyenkor a szépség a világosság színvonalára süllyed, a részletek válogatás nél­küli gazdagsága viszont hirtelen el­beszélői fékevesztettségbe megy át. A könyv egész sor idézetet tartal­­talmaz Gorkijnak Vszjevolod Ivanov az 1920-as években és 1930 elején írt műveiről tett nyilatkozatból. Számunkra igen becsesek a nagy Gorkij szavai s a szerző teljes jog­gal idézi ezeket, hiszen Vszjevolod Ivanov is nagytehetségű író és so­kat tett a szovjet Irodalomért. Igen ám, de ezeket az idézeteket minden körültekintés nélkül engedi szabad­jára. Leközli például Gorkij Vszje­volod Ivanov A sakk­ kalandjai című művére vonatkozó kijelentéseit, Gorkij meleg helyeslése e mű érde­kes kezdő fejezetének szól, a mű további részei viszont már sikerület­lenek. Vszjevolod Ivanov más helyen fel­hozza ugyan a nagy író kritikai megjegyzéseit A sakir kalandjai to­vábbi köteteiről, ámde Gorkij e sok­kal később kelt bírálatai csak a könyv elején és mellékesen fordul­nak elő a visszaemlékezések során, míg a korábbi, helyeslő nyilatkoza­tok később is részletesen szerepel­nek. Ez, a szerző akaratán kívül, meg­gátolhatja az olvasót abban, hogy tiszta képet alkosson a tényekről, hiszen mind Gorkij, mind az egész szovjet kritika a maga egészében sikerületlen műnek minősítette A sa­kir kalandjai­t. Vszjevolod Ivanovnak kötelessége lett volna a tényeknek megítélő hű időrendbe állítani Gorkij nyilatko­zatait s ezzel kapcsolatosan érinteni a szovjet kritika általános vélemé­nyét és kifejezni saját bíráló maga­tartását is említett művével szem­ben. Véleményem szerint Vszjevolod Ivanov könyvével szemben az ilyen­­szerű beállítás lett volna a helyes. L­ássuk azonban, hogyan mél­tatta V. Rozanov cikke ezt a könyvet? Az ismertetés első része sok szé­pet mond a könyvről. Elismeri, hogy élénken tükrözi Gorkij alakját. Ám­de a tanulmány kritikai megjegyzé­sekkel zsúfolt további kétharmad része olyan csípős, lekicsinylő és acsarkodó hangnemű és olyan nyil­vánvalóan epés célzatú, hogy ez a cikk elején olvasható általános jel­legű kedvező értékelést teljesen érthetetlenné teszi. Ez a hang és V. Rozanov cikkének két, egymással szembeszökő ellentétessége azt az érzést kelti bennünk, hogy a bírálat lendülete nem az élő Gorkijt meg­jelenítő könyvet kívánja figyelemre érdemesíteni és a szerzőt bizonyos hiányosságok helyrehozására kész­tetni, hanem főképpen csúfot akar űzni a mű fogyatékosságaiból. Jóllehet, Vsz. Ivanov könyvében vannak a szerző által helyrehozandó hiányosságok, mégis hibát követ­tünk el azzal, hogy V. Rozanov cik­ke, a Literaturnaja Gazetában meg­jelent. A három fiatal kritikus könyvis­mertetése. VI. Lidia: Két élet című regényének hiányosságait a követ­kezőkben látja. Az író Szmorodinovot és Szve­­csint, a regény főhőseinek alakját úgy tünteti fel, mint akiket gépie­sen hozott át művébe a régi iroda­lomból; másodszor: Szvecsin akadé­mikust nem mutatja be saját tevé­kenységének mezején; harmadszor: igen sok benne a klissé és a jelző­szerű ábrázolás, valamint a regény nyelvezetében a felesleges modoros­ság. Ezek alapján azután a kritiku­sok arra a következtetésre jutnak, hogy e mű az író kudarca.­ ­ VastWiUdyt­áv­e ccsinálat­ szerzőinek az az általános megálla­pítása, hogy VI. Lidin regénye nem sikerült. Azt hiszem, helytálló. Vi­szont igazságtalanság, ha csak erre szorítkozunk. Ha elolvassuk Lidin regényét, ha­tározottan szembetűnik, hogy az író lépést kíván tartani az élettel és ez lelkesedéssel tölti el. Lidia igyeke­zett bemutatni regényében nem csu­pán az értelmiség alakjait, hanem a munkásosztály képviselőit is. Arra törekedett, hogy a munkában ábrá­zolja ifjú hőseit és feltárja, hogy az alkotó munka hogyan változtatja meg az ember életét. A regény szán­déka elénk tárni a szovjet emberek magasrendű erkölcsi elveit. VI. Li­dia régi munkája az irodalomnak és ebben a regényében az időt igyek­szik utolérni, amelytől elmaradt, igyekszik alkotó módon behatolni a jelen életébe. Azonban a regény nem sikerült. Hiányzik belőle az életünkbe bevo­nult új elemek mélyreható ismerete, a szerző az újat nem tudta szervesen átérezni s ez az érzés az általános ismeretek még oly nagy készletével sem pótolható. Ifjú hősei sematiku­sak, vérszegények. Kiderült, hogy a magasrendű erkölcsi elvek csak hangzatos szólamok, de nem realisz­tikusak, nem meggyőzőek. Nálunk az idősebb nemzedék tagjait minde­nekelőtt az forrasztja egybe a többi nemzedékkel, hogy velük együttesen veszik ki részüket a kommunizmus építéséből. Lidin regényének viszont éppen e közös együttműködés érzé­keltetése a leggyengébb oldala. A két élet azonban minden sike­­rületlenség ellenére beható, komoly taglalást érdemel. Az írónak korsza­kunk szépségébe és emelkedettségé­be vetett mélységes hite, amely a regényből kiérezhető, elárulja azt a törekvését, hogy kiszélesítse az élet­ről való elképzeléseit, megismerje a korábbi műveiben mellőzött új vilá­got s mindez hihetővé teszi, hogy kudarcába nem nyugszik bele s a jövőben elmélyültebben nyúl éle­tünk új arculatának ábrázolásához, amely ebben a regényben még bá­tortalan és sok tekintetben sekélyes. N­ézetem szerint, a kritikusoknak mindezt el kellett volna mon­­daniok, nem azért, hogy meg­cukrozzák a pirulát, hanem, mert a regény tárgyilagos és jóindulatú elemzése ezt kikerülhetetlenül meg­követeli, ha az irodalom valóban a szívünkhöz nőtt és közérdekű ügy­nek tekintjük. Ezzel szemben mit tett a Litera­­turnaja Gazetában megjelent recen­zió három ifjú szerzője? Nem igye­keztek kielemezni a sikertelenség okait, még csak meg sem kísérelték megfontolni az író jövőbeli munkál­kodási lehetőségeit, hanem e helyett a szellemeskedés tornamutatványaira használták fel a regényben tényleg fellelhető sikerületlen részleteket. S mivel a szántszándékos rosszmájúság rendszerint a tárgyilagosság hiányá­val párosul, jelen esetben az oda­vezetett, hogy az ismertetés írói fel­fedezték és kaján módon kommentál­ták doktor Szmorodinov regényalak beszédmódjának kirívó tekervényes­­ségét, viszont eszükbe sem jutott észrevenni, hogy az orvos figurája, mesterkélt szavai ellenére is, szerfö­lött meleg és szívhez szóló. A maga egészében elhibázott műnek ezt a kivételesen sikeres oldalát meg kel­lett volna említeniök. A kritikusok által megütött epés hangnem azon­ban még ott is kényelmetlenné tette számukra az elismerést, ahol azt nem lett volna szabad mellőzniök. És mi lett az eredmény? VI. Lidia regénye nem sikerült, így mondja az Ismertetés. Ám a mű egész kritikai elemzése olyan kife­jezetten rosszindulatú, a bírálat stí­lusa annyira előre megfontoltan éles, hogy ez a m­ixet Mm (^mket, mely f stilMátor se nem segítheti elő abban, hogy megtalálja a helyes utat. A moszkvai írók prózai tagozatá­nak irodája megtárgyalta mind a Lidin művét ért bírálat módját, mind magát a regényt. Néhány ki­váló írónk jogos szemrehányással il­lette a bírálat szerzőit, de a Litera­­turaja Gazeta szerkesztőségét is, amiért leközölte az Indokolatlanul éles és rosszindulatú kritikát. Ez a vád alapos. Véleményem szerint azonban a bírálatot teljes joggal bí­ráló írótársaimnak egyben komolyan és behatóan ki kellett volna elemez­niük Lidia kudarcát és annak okait; meg kellett volna mondaniok, ho­gyan dolgozzék az író a jövőben, hogy a hibák megismétlődését elke­rülje. Igen egyoldalúan fogták fel elvtársi kötelességüket, amikor a minden jóindulat nélküli ismertetés ellen óvást emelve, szem elől té­vesztették, hogy ezentúl írótársi kö­telességük, nyíltan és jószándékkal megmagyarázni az író kudarcát és annak okait. A felszólalók egynéme­­lyike sajnálatos módon, alaptalanul és elfogultan egyenesen agyondi­csérte Lidin regényét: ez a magatar­tás más irányban ugyan, de ponto­san olyan komoly hiba, mint amilyet a három fiatal kritikus követett el a bírálatában. Sőt, mondhatnánk: még komolyabb hiba. Nem azért mondom ezt, hogy a hibák súlyát méricskélve, egybevessem azokat, hanem, mert ez az igazság és erről beszélnünk kell. M­ilyen tanulságokat vonhatunk le a két felhozott esetből? Mindenekelőtt sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a bírált mű tárgyilagos, sokoldalú elemzése a kritikai cikkek alapja. Ez nem azt jelenti, hogy minden cikk okvetlenül terjedelmes és na­gyon részletes legyen. A közlemény lehet hosszú, meg rövid is, de bár­milyen rövidre fogjuk az ismertetés­ben az értékelést, azt részletekbe menő elemzésnek kell megelőznie. Helyes értékelés csak ilyen elemzés­ből fakadhat, függetlenül attól, hogy formájában bő kifejtésű-e, vagy tömör. Korábban írt jó művek nem szol­gálhatnak a kudarc mentségéül, mint ahogy az előző sikertelenség nem vethet árnyékot az író új, jó művé­re; ámde a tárgyilagosságra törekvő kritikusnak kötelessége ismerni a szerző befutott írói útját és tanul­mányoznia kell azt, amikor új alko­tását mérlegre teszi. Ilyen ismeretek nélkül elvész mind a sikerült, mind a sikerületlen könyv elemzésének mélysége és meggyőző ereje. Nem szabad előre megalkotott, eleve el­határozott magatartással közeledni a műhöz, amelyet kritikai mérlegre teszünk. Ilyen esetben az elemzés nem lehet tárgyilagos s akarva, aka­ratlanul beilleszkedik a jóelőre meg­alkotott felfogás keretébe, úgy, hogy ami ezzel összhangban van, az értékessé duzzad, ami pedig nincs, az mellőzésben részesül. Magatartásunknak a mű megisme­réséből kell fakadnia, mert csak ez esetben lehet a bírálat tárgyilagos, és épülhet a mű minden oldalú ta­nulmányozásán. Ez az első követel­mény. Másodszor: aki kritikai cik­ket ír, ne felejtse el, hogy „az iro­dalom iránti­ magatartás“ nem fellen­­gős cikket bevezető szólam, hanem a cikk valóságos vezér­elve is. Vi­szont egyáltalában nem elég han­goztatni ezt a lelkiismeretes maga­tartást és gondoskodást. Annak meg is kell nyilvánulnia a mindennapos kritikai tevékenység gyakorlatában és ez — magától értetődően — tá­volról sem szünteti meg, sőt ellen­kezőleg, megköveteli minden való­ban fennforgó hiba szigorú bíra­­latát. Egyébiránt a gondos felelősségér­zet nem csupán a próza, a költészet, vagy a dramaturgia műfajaival szemben kötelező, hanem a kritika műfajával szemben, és így a bíráló tevékenységgel foglalkozókkal szem­ben is. Amikor tehát három f­­­a­­j­a­­ kritikusról szólunk, ezzel nem a kérdés élét akarjuk tompítani, ha­nem azért emeljük ki ifjúi voltukat, hogy ezzel kihangsúlyozzuk a szer­kesztőség fokozott felelősségét. A gondos magatartás kifejtése nem­­csupán az írók, de a kritikusok irá­nyában is kötelező; őket is meg kell óvnunk attól, hogy botlásokat kö­vessenek el. Végül harmadszor: az elkövetett hibák tudata sohasem öröm. Botlá­sunkat nem könnyű beismerni. Bak­lövéseiket csak hivatásos önkínzók ismerik be könnyű szerrel, de az ilyenek őszinteségében a második, vagy a harmadik esetben már nem hiszünk. Ha azonban érzi az ember, hogy hibát követett el, azt be is kell vallanunk, le kell győznünk saját belső ellenkezésünket, nem enyhítve azzal, hogy a helytelen elemek mel­lett voltak helyesek is és a rossz a jóval vegyült. Ami jó és helyes, a jó így is, úgy is jó és helyes marad, ami pedig rossz és helytelen, azt helyre kell hozni az enyhítő körül­mények ellenére is. A két felhozott könyvre vonatko­zó észrevételek részben R. Ber­­sadckij: Mélység és érdekesség című cikkére is kiterjeszthetők, ahol a kritikus jogosan rója fel L. Nikulin: Oroszország hű fiai című regényének mesterkéltségét és végig megnyilvá­nuló felszínes érdekességét, viszont a cikk maga sem mélyed el, és nem becsüli meg kellőképpen azt, ami a könyvben jó: elsősorban annak lelep­lező erejét és publicisztikai szenve­délyességét. Az előbbi észrevételekben elmon­dottak — meggyőződésem szerint , — nem csupán a Literaturnaja Ga­­­­zeta említett közleményeire, hanem más lapok és folyóiratok egynémely kritikai cikkére is vonatkoztathatók. Azonban úgy gondolom, hogy ezt a megbeszélést azzal kellett kezdenem, ami hozzánk közelebb áll. Azzal,­­ ami saját munkaterületemen helyte­len.* Végül szeretném megismételni Csernisevszkij szavait, amelyek a lehető legtalálóbban érintik a felve­tett kérdés lényegét: „A hivatása magaslatán álló kri­tikusnak nem az a célja, hogy a kri­tikus úr saját szellemességét fitog­tassa, nem is az, hogy a sláger-dal­szerzők hírnevére pályázzék és a­­ közönséget szójáték-mutatványaival felvidítsa. Az éleselméjűség, csípős­ség és epésség, ha rendelkezik ilye­nekkel a kritikus, fegyverként ki­zárólag csak a kritika komoly fel­adatának megvalósítására szolgálhat, vagyis az olvasók ízlésének fejlesz­tésére és nemesítésére s e képessé­geit a kritikus csupán eszközül hasz­nálhatja fel arra, hogy megfelelő módon a társadalom legjobb, rétegé­nek véleményét kifejezze.“ * Szimonov a Literaturnaja Ga­zeta felelős szerkesztője. A szerk. A JÓINDULAT írta : KONSZTANTIN SZIMONOV MAJTÉNYI ERIK: NE DOLLÁRT OLVASS TRUMAN ÚR... Szélűzte, rongyos fellegek takarják el a holdat, a feltárt réten fekszenek a koreai holtak. Amerre gyilkos had vonult, puszták az apró falvak, az ég kék tükre elborult, a föld oly vádlón hallgat. Kardélre hányva nyugszanak az álmok, szép szerelmek, vad szurony hegyén fennakadt a koreai gyermek-Ne vigadj, gyilkos, ne örülj, ne kérkedj seregeddel, mert puska szól a domb mögül, hű szabadító fegyver. Ne dollárt olvass, Truman úr, ~ számláld a szörnyű átkot, mely Koreáról visszahull pusztítva, gyújtva rátok. Riasszon minden éjjeled csikorgó rémülettel, sebesre marja testedet a puha párnás fekhely! Szabass szabaddal rabruhát, szobádat szűkre mérjed, mert vár a börtöncella rád és jő a nagy ítélet. Már mindenütt, mindenkiben a veszted szimatoljad,­­ amíg egy végső reggelen valóban ő kopogtat. • A sztálinvárosi Vasesz­­terga Művek dolgozóinak irodalmi vitája • A magyar Népköztársa­­ság első írókongresszusa • „Halálra ítéltek" — Egy halálra ítélt néger levele • A mi leányaink — Bon­­czos István riportja • Marisán úr levelei — Sütő András novellája

Next