Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-10-12 / 39. szám

UTUNK 3 KÉTÉVES A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG KUBA BERNHARD SHEGER EMBEREK, Ti EMBEREK Ti emberek, ti emberek, még szórnak illatot a fák, Fekete Erdő rejtekén még vidám nóta száll, Még zúg a Rajna, szép mosolyt, de néma gyászt is hozhat rád a sziklaszál, a sziklaszál még rendületlen áll. Itt van előttünk mindenünk, lásd, semmi még el nem veszett Szerelmet s dalt dobognak még ujjongó sziveink, Kinek halála bűnbe fűlt s ki fájdalmak közt született. Ma Szászország és Brandenburg új dalra gyújt megint. Virágzik még Thüringia és Mecklenburg is dalba fog Partjáról most ácsolt hajó fodros vizekre száll, Ti mélyen érző férfiak s ti izmos, bátor asszonyok, Mindnyájan élni akarunk. Tudjuk, meghalni fáj. Élet, te szólj most hangosan és riaszd fel a szunnyadót, Ki vágyak között tesped el — jöjj, mint a fergeteg, Vadul, mint ifjú tavaszunk, rügyekből zengjed azt a szót Hallgass, mint ősi sziklaszál, zuhogj, mint tengerek. Dörögj, mint őserdők felett ébresztő zúgó hajnalok, Érd be a Rajna gyors vizét, háborgó habjait, Honszeretemre megtanít, ajkunkról szóljon kacajod Ti emberek, ti emberek és szép lesz élni itt. A tahodály bájlálCLMA parkban régi ház, kapuja nyitva. A kapun ki-be jársz, a szavad tiszta. A könyvtár jobbra áll, zene szól balra. Mindenki rátalál Erre vagy arra. Itt víg világukat a bárók élték. Lábujjhegyen haladt a szolganépség. Én is halkan megyek, járom- e portát, hol parasztemberek Lenint lapozzák. MOLNÁR ERNŐ fordításai PETER MARTIN LAitPEL RAJZA NYUGATNÉMETORSZÁG IFJÚSÁGA HARCOL A BÉKÉÉRT m -TI KURT ZIMMERMANN RAJZA ALÁÍRJUK A BÉKEFELHIVÁST SZOVJET ÍRÓ AZ ÚJ NÉMETORSZÁGRÓL VADIM SZOBKOR BÉKE ZÁLOGA (CARTEA RUSĂ) a kétéves Német Demokratikus CDC, Köztársaság felé minden becsületes német reménységgel néz. Németemberek tízmilliói a nyugatnémet oldalon is, nemcsak a béke egyik bástyáját, hanem a Németország egységéért kiinduló harc zászlóvivőjét látják benne. Mialatt Nyugatnémetországban munkanélküliség van és nyomor, pang a kultúra, addig a Német Demokratikus Köztársaság területén ismeretlen a munkanélküliség, a gyárakban, bányákban a munkások egyre magasabbra emelik a termelés színvonalát, a lapok, folyóiratok hasábjain új és régi írók seregei tűnnek fel, virágzik a könyvkiadás, a színház, a filmművészet. Milyen események váltották ki a Német Demokratikus Köztársaság megalakulását? Hogyan erősödtek meg és kerekedtek fölül a demokrata , erők a Köztársaságban? Hogyan indult meg az élet? Hogyan hajtották végre a földreformot, a népszavazást a nácik által birtokolt bányák és gyárak köztulajdonba vétele érdekében? Ezekre a kérdésekre felel Vadim Szobko ukrán származású szovjet író most megjelent Sztálin-díjas könyve. A béke záloga. Szobko négy évig élt Németországban. Az író a szovjet Hadsereg Lapjának volt egyik újságírója s egyszersmind kultúrfelelőse. Ebben a minőségében többször bejárta egész Némettrszágot, tárgyalt volt szociáldemokratákkal, kommunista munkásokkal parasztokkal, kispolgárokkal, értelmiségiekkel. Szobko nemcsak mélyenlátó szemtanú, hanem maga is az események előreindítója. Könyve sok tekintetben önéletrajz jellegű. Vadin Szobko ugyanis, mint újságíró, Berlin ostroma alkalmával súlyosan megsebesült és egyik lábát amputálni kellett. Regényében a szovjet tiszteket, a hadirokkant Vadim Szobko vonásaival ábrázolja. A kicsinyes bosszúnak nyoma sincsen bennük. Sem Ukrajna , Fehéroroszország, vagy a Szovjetunió feldúlt városaiért és falvaiért sem a rabszíjra fűzött, Németországba, hurcolt lakásokért nem gyűlölködnek Szovjet emberek ők, akik különbségetudnak tenni náci Németország és nép Németországa között. 1945 május 10-én a szovjet front csapatok Dornau kis szász városkából végtelen sorokban vonulnak haza felé. Tankok zörögnek, egy-egy kocsit fiatal katona harmonikája szól. A ötvenezer lakosú városkában csupán egy század motorizált gyalogság marad. A városban visszamaradt szovje parancsnokok számára új, különc élet kezdődik. A szovjet hadsereg ugyanis elvégezte egyik fontos feladatát, a hitleri hadigépezet leverését Most jön a másik feladat. A lakosság átnevelése, a nácillanítás, a demokratikus erők megtalálása, gyámolítása. Dornau városában nem voltak harcok. De mivel nylon-gyárral rendelkezik, amely az angolszász konszerneknek konkurrenciát jelenthet, ango és amerikai gépek a háború utols napjaiban a várost kegyetlenül bombázták. A romok alatt rengeteg hull fekszik. Járvány fenyeget, a halottakat azonnal ki kell ásni és el kell temetni. Ugyanakkor a lakosok közü rögtöni feladatként ki kell válogatn azokat a férfiakat, akiket a város élére lehet állítani. Itt vannak az antifasiszták. Hitler sokezer kommunistát, demokratát koncentrációs táborokba zárt és lassú halállal megöli. De mindenkit megölni még Hitler sem tudott. Lev. Michaelis, a sachsenhauseni koncentrációs tábor volt lakójának, a német kommunista párt egykori tagjának hazaérkezéséről a szovjet katonai hatóságok első pillanatban értesülnek. Rögtön magukhoz hívják és fölajánlják neki a városka polgármesteri állását. Michael is habozik. „Ne féljen — mondja az ezredes — eleinte mindenben segíteni fogjuk. Később aztán, amikor már olyan embereket gyűjt maga köré, amilyenekre szüksége van, a mi segítségünket sem veszi igénybe . Lex Michaelis a szovjet parancsnokság segítségével indítja meg a város áléti gépezetét. Számbaveszik és kiosztják az élelmiszerkészleteket A gyárak kéményei újra füstölögnek termel a közelben lévő szénbánya. A szovjet parancsnokság és a német demokraták egyaránt tanultak az újkori német birodalom történelméből Tudják azt, hogy a német imperializmus mindig két osztályból, a néme birtokosokból és a monopolkapitalistákból táplálkozik. Hitler közép és felső kádereinek, sturmführereinek tábornokainak, gazdasági vezetőinek diplomatáinak többsége mind ezekbő az osztályokból került ki. Hitler é a német imperializmus soha sem tudott volna föltámadni ez osztályok anyagi segítsége nélkül. Ahhoz tehát hogy Németországot demokratizáln lehessen, csapást kell mérni a néme birtokososztályra és a monopolkapitalistákra, ki kell húzni alóluk a gazdasági talajt. Földet kell osztani a német parasztoknak, a nácizmus idejében a korrepromizált kapitalistáktól kell venni a gyárakat és azokat a nép tulajdonába kell helyezni. A földosztással a keletnémetország falvakban új hatalmas rétegek válnak a demokrácia szilárd támaszaivá Napszámosoktól, volt kisparasztoktól akik eddig Fuchs úr, vagy Landesturmführer úr birtokain robotoltak csak életük árán vehetik el a kiosztot földet. Szobko könyve izgalmas jelenetekben jellemzi a földosztás előtti és utáni német falut, a birtokosok jószág kormányzóinak mesterkedéseit, a kém bandák földosztókhoz küldött, halállá fenyegető leveleit, a kulákok szabótársát, akiknek az új rend nine ínyére, akik birtokaik egy részét nem vetik be, akik a kölcsönös paraszti segítség bizottságaiba azzal a jogcímmel igyekeznek befurakodni, hogy „é is paraszt vagyok és jobban értek a földműveléshez, mint ti." Az újgazdáknak eleinte nehéz a sora, de nehézségeiken segítenek a munkások A Fuchs- és Sander-birtokokon talált traktorokat a Mercédé autógyárban kijavítják és az újgazda rendelkezésére bocsátják. Később pedig már gépkölcsönzők és traktorállomások is dolgoznak, amelyek megerősítésére a Szovjetunió ezer vadonatúj traktort küld. A német munkásból a tizenhárom esztendős hillerista uralom meglehetősen kiirtotta az önbizalmat. Megszokta azt, hogy a „felsőbbség", a gyár „fiók-führerek“ nélkül „nem megy semmi". A Dornau város szélén álló Mercedes autógyárban Bassert mérnökigazgatót még sokáig nélkülözhetetlennek hiszik és csak az igazgató szabotázscselekményei nyitják fel proletárok szendét. A német munkás, a német bányász technikai tudását, szervező képességét, rendszeretetét csak azután tudja igazán gyelmölcsöztetni, amikor már érzi, hogy a nép tulajdonába helyezett gyár valóban az övé, Berthold Kringer eleinte nem meri elvállalni a Mercedes gyár munkásigazgatói tisztjét. Később azonban éppen az ő keze alatt, a szovjet parancsnokság segítségével leleplezik a szabotálókat és a gyár termelése emelkedik. Alfred Renicke bányász megmutatja, hogy csoportjának a jobb megszervezésével napi termelési normáját két és félszeresére lehet emelni. A regény plasztikusan ábrázolja, a fejlődést. A másfél évvel előbb még alért város újjáéled. Működnek már apolitikai partnk, a színház szovjet darabbal készül nyitni. Az élet vérkeringésébe olyan értelmiségiek, zenészek kapcsolódnak be, akik eleinte az első esztendőben még arról szavalnak, hogy az írónak, művésznek „függetlennek" kell lennie, nem szabad politikával foglalkoznia és akik függetlenségüket az új kultúrába való bekapcsolódástól séltik. Bolder, az öreg humanista író akkor jön rá, hogy eddigi ál-láspontja tarthatatlan, amikor meg is próbálja Keletnémetországról írt, bíráló, de az igazságnak száz százalékban megfelelő könyvét nyugatnémet könyvkiadó cégeknél elhelyezni. A bonni „szabad államban" a könyvet ■ hajlandók kiadni, de csak úgy, ha egész fejezeteket önkényesen kihagyjnak, ha a feketét fehérre mossák, ha a könyvbe szovjetellenes hazugságokat csempésznek be. A kapitalizmusnak nincs szüksége igazságra. Ott rágalmak kellenek. Szobko regénye a Demokratikus Németországról fest hatalmas körképet, melyben a szovjet parancsnokság tisztjei, a szovjet női tolmács épp úgy helyet foglalnak, mint a volt szociáldemokrata munkás, aki kommunista társával együtt harcol az egységes szocialista pártért és azt meg is valósítja. Persze, vannak menekülők, átjutók, akik a német demokrata környezetben nem érzik jól magukat. A kémeket, a " monopolkapitalisták borravalóiból élő szociáldemokrata vezért, a kisajátított gyárost, a kulákot, a könyv szin-tén ábrázolja és leleplezi. A regény ugyanakkor a Nyugatnémetországból szökött fiatal munkást is leírja, aki bámulva látja, hogy a demokrata Németországban nemcsak, hogy nincs " munkanélküliség, hanem minden gyár- 7 kapun cédulák vannak, munkásokat " keresnek. A könyv végeredményben a feltörő, megerősödő német demokrácia emberreit örökíti meg művészi eszközökkel. Ugyanakkor a szovjet emberek életét s, egy másik, eddig még ismeretlen oldalról mutatja be. A Szovjet Hadsereg tisztjei Németország történetét, német irodalmat, német gazdaságtöreténelmet, mezőgazdaságot, agrotechnikát tanulnak, hogy ríj posztjukon helyt álljanak. A szovjet parancsnok-ság szerepe a demokrata Németországban tanító, nevelő, tanácsadó, ad-s minisztrativ. A nagy munkát, a munka oroszlánrészét maguknak, a de-dImokrata németeknek kell elvégezni. Mindezt meggyőzően, művészi erővel, történések sodrán, figurák sokaságán keresztül mutatja be Vadim Szobko a regence SZILÁGYI ANDRÁS AZ IRODALOM NEMZETI JELLEGE Stálin elvtárs rámutat arra, hogy „minden nemzetnek .. . megvannak a maga sajátosságai, jellegzetességei, amelyek csak az illető nemzetre jellemzőek és más nemzeteknek nem tulajdonságai. Ezek a sajátosságok alkotják azt az értéket, amellyel minden egyes nemzet gyarapítja, kiegészíti, gazdagítja a világkultúra közös kincsestárát.“ A nemzet minőségbeli sajátosságai, jellegzetességei a legszembetűnőbben szellemi arculatának, lelki alkatának egységében mutatkoznak meg, ez a sajátos lelki alkat pedig „a nemzeti kultúra jellegzetes sajátosságainak egységében jut kifejezésre“. Az osztálytársadalomban a nemzetit és az osztályjellegűt elszakíthatatlan szálak fűzik egymáshoz. Ezért kell kiemelnünk a nemzeti jellegben megmutatkozó vonásokat, vagyis azt, ami növekszik és fejlődik, ami előre, a jövő felé irányul, azt, ami a tulajdonképpeni nemzetnek, tehát a nemzet többségének, dolgozó rétegeinek, az anyagi javak termelőinek életbevágó érdekeivel függ össze. Különbséget kell tennünk a nemzeti „gondolat“ és a kizsákmányoló osztályok szűkkeblű, önző érdekeivel kapcsolatos, a kizsákmányolt néptömegek súlyos életfeltételeiből — például a cári Oroszország jobbágyainak hűbéri elnyomásából s a nép ezzel magyarázható elmaradottságából — eredő nemzeti „előítéletek“ között. A nemzeti „gondolatban“ — és nem a nemzeti „előítéletekben“ rejlik az az igazi érdek, amivel az illető nemzet az egyetemes kultúra közös kincsestárát gazdagítja. Minél haladóbb, a történeti fejlődés szempontjából minél élenjáróbb valamelyik osztály vagy társadalmi réteg, annál inkább képviselője az adott történelmi pillanatban a nemzeti „gondolatnak“, az igazi nemzeti jellegzetességnek. Az orosz nép történelmének egyik legválságosabb pillanatában, amikor komoly veszedelem fenyegette az egész országot és a hitleri hordák már Moszkva felé törtek, Sztálin elvtárs hangsúlyozta az orosz nemzet — „Plehanov és Lenin, Bjelinszkij és Csernisevszkij, Puskin és Tolsztoj, Glinka és Csajkovszkij, Gorkij és Csehov, Szecsenov és Pavlov, Repin és Szurikov, Szuvorov és Kutuzov nemzetének“ nagyságát és hatalmát. Mint látjuk, e névsorban az orosz szépirodalom nagyjai igen tiszteletreméltó helyet foglalnak el. Minél nemzetibb — a szó igazi értelmében — egy író, annál teljesebben, mélyebben és művészibben juttatja kifejezésre nemzetének minőségbeli sajátosságait, jellegzetességeit, alkotásai annál jobban járulnak hozzá az egyetemes kultúra kincsestárának kiegészítéséhez és gyarapításához, annál vitathatatlanabb egyetemes jelentőségük. Ebből adódik Homérosz, Dante, Cervantes, Shakespeare, Moliére, Goethe, vagy Puskin, Ljev Tolsztoj, Makszim Gorkij és a többi hatalmas lángelme világraszóló jelentősége. A kritikusnak és az irodalomtörténésznek egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy a szépirodalmi alkotásokban kiemelje és megmutassa a nemzeti jellegzetességeket. Ehhez a következő úton ér el: az illető irodalmi jelenséget a legszorosabb, közvetlen kapcsolatban vizsgálja azzal a nemzeti termőtalajjal, amely IRTA. D.ből kisarjadt, a legszorosabb, közvetlen kapcsolatban tanulmányozza az illető nép életének a vonatkozó korszakban megfigyelhető nemzeti és történeti sajátosságaival (a társadalmi erők megoszlásával, az osztályharccal stb.), végül az illető nemzet kulturális, irodalmi hagyományaival. Az orosz irodalom nemzeti jellegét az orosz történelem sajátos alakulásával magyarázhatjuk meg. Az európai országokkal ellentétben az orosz burzsoázia még megközelítően sem volt olyan forradalmi érzületek hordozója, mint a XVIII. század francia burzsoáziája a polgári forradalomban. Ugyanakkor a nemzet többsége a legembertelenebb és legigazságtalanabb hűbéri elnyomás fojtogató szorongatásában fuldoklott, így azután az orosz felszabadító mozgalom sajátos, a nyugatinál demokratikusabb formája jött létre. A harcot a feudalizmus felszámolására, új társadalmi viszonyok megteremtésére Ragyiscsev és a nemesi származású dekabrista forradalmárok kezdeményezték. „ . .. Politikai szabadságunk elválaszthatatlan a parasztok felszabadításától“, — így fogalmazta meg ezt tömören és pontosan a dekabrista ideológia legnagyobb hatású költői képviselője, a fiatal Puskin a XVIII. század orosz történelmével kapcsolatban. Még szélesebb demokratikus jelleget öltött az orosz felszabadító mozgalom második, forradalmi-demokratikus szakaszában, amelyben már nyíltan felvetette a parasztforradalom eszméjét és jelszavát. Az orosz burzsoázia a XIX század végén és a XX. század elején megkísérelhette volna, hogy élre törjön és történelmi szerepet vállaljon. De akkor már késő volt, időközben ugyanis az országban már kialakult a világ leghaladóbb és legforradalmibb proletariátusa, az orosz proletariátus, mely az egész nép felszabadításáért indított harc élére állott. Az orosz történelem sajátos alakulása megszabta az orosz irodalom sajátos arculatát is. Csernisevszkij éleselméjűen határozta meg az orosz irodalom jellemző tulajdonságát: rendkívüli erővel megmutatkozó hazafiságát, „a haza javának szenvedélyes, határtalan óhajtását“ és „a közösség érdekeinek szolgálatát“. Az új, tehát a Péter-utáni korszakkal meginduló orosz irodalom valamennyi haladó képviselőjét irodalmi és művészi tevékenységében valóban ez a „közösség érdekeinek szolgálatára“ és „a társadalom javára“ irányuló hazafias törekvés mozgatta. Ezt egyenesen polgári kötelességüknek érezték. A haladó orosz írókban ez a törekvés azzal az együttérzéssel párosult, amely a nép elnyomott többsége, a parasztság iránt élt bennük és kíméletlenül leleplezték a jobbágysanyargató földesurakat. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk azokról a történelmi és osztályszempontból korlátozott keretekről sem, amelyekben a XVIII. század orosz irodalma fejlődött. E korszak orosz irodalmának hazafiságát korántsem minősíthetjük „egységes áramlatnak“. Ragyiscsev szavai szerint „a nép kellős közepéből“ felbukkanó Lomonoszovnak az egész nemzet szolgálatát célzó eszméjétől áthatott, magasztos és nemes hazafisága élesen elüt Szumarokov nemesi hazafiságától, akinek tudatában a haza sorsa elválaszthatatlanul fonódik egybe a földesúri osztály sorsával. Karamzin szentimentális konzervatív földesúri hazafiságának szöges ellentéte Ragyiscsev forradalmi hazafisága. De még ha nem hagyjuk is figyelmen kívül mindezeket a különbségeket és válaszfalakat, kiemelhetjük— mert ki kell emelnünk — a fent említett vonásokat: a hazafiságot, a felvilágosultságot, a humanizmust, az éles formákban jelentkező szatirikus jelleget, a demokratizmus és népiesség egyre erősödő elemeit, mint olyan jellemző vonásokat és sajátosságokat, amelyek meghatározták az orosz irodalomnak már akkor kiformálódott és megszilárdult nemzeti jellegét. A XVIII. század élenjáró orosz irodalmának ezek a vonásai és törekvései figyelemreméltóan terebélyesednek ki és minőségileg is magasabb fokra emelkednek. Ragyiscsev irodalmi működésében, Sztálin elvtárs Gyemjan Brednijhez intézett levelében, amelynek kivonatát a közelmúltban tették közzé, ezt írta: „A világ forradalmi munkásainak vezetői mohón tanulmányozzák Oroszország munkásosztályának igen tanulságos történetét, múltját, Oroszország múltját, mert tudják, hogy a reakciós Oroszországon kívül volt egy forradalmi Oroszország, Ragyiscsevek és Csernisevszkijek, Zseljakovok és Uljanovok, Halturinok és Alekszejevek Oroszországa is.“ Ragyiscsev írása, az „Utazás Pétervárról Moszkvába“, hősi nyitánya a haladó orosz irodalom további fejlődésének. Nem kétséges, hogy a Ragyiscsev utáni irodalmat vérszerinti kapcsolatok fűzik a forradalmi mozgalom fejlődéséhez. Erre elég bizonyíték három nagy név: Puskin, Nyekraszov és Makszim Gorkij. Az orosz irodalom e három nagy viharmadarának munkássága közvetlenül és a lehető legszorosabban kapcsolódik az orosz felszabadító mozgalom kibontakozásában a Lenin által megállapított három főkorszak, az orosz forradalomban szerepet játszó három nemzedék és három osztály valamelyikéhez. A klasszikus orosz irodalom nagy képviselőinek, ha csakugyan nagy írók voltak — emlékezzünk Leninnek Ljev Tolsztojról mondott szavaira — kifejezésre kellett juttatniuk az egyre erősödő és szélesebb demokratikus lendületű orosz forradalmi mozgalom legalább is egyik-másik lényeges vonatkozását. „A mi irodalmunk — jegyezte meg a jövőbelátó Bjelinszkij — . .. mindig eredetiségre, népiességre törekedett, a szónokiasság helyett a keresetlenség, természetesség volt a célja. Ez a törekvés, amelyet jelentős és állandó sikerek tesznek nevezetessé, adja meg irodalmunk történetének értelmét és lelkét.“ Puskin alkotásaiban — „a valóság költészetében“ — nemcsak az orosz nemzeti jellem bizonyos elemei jutottak szóhoz, mint elődeink írásaiban, hanem az orosz irodalom minőségbeli sajátosságai, nemzeti jellegzetességei is a maguk teljességében mutatkoztak meg. Puskin, nemzetünk nagy költője és gondolkodója, korának legégetőbb és ugyanakkor legmélyrehatóbb társadalmi és politikai kérdéseit vetette fel és fejezte ki. Ezek a kérdések több esetben megőrizték fontosságukat még a távolabbi jövőre vonatkozóan is. Ilyen kérdések: az ön-nkényuralom és a nép („Borisz Godunov“), a haladó nemesi értelmiség elszakadása és irtózatos eltávolodása a néptől („Cigányok“, „Jevgenyij Anyegin“), az egyén és az állam problémája („A rézlovas“). Ilyen elsősorban az a kérdés, amely nemcsak Puskin idejében, hanem továbbra is — Sztálin elvtárs szavai szerint — az orosz politikai élet tengelye maradt: a jobbágyrendszer megszüntetésének kérdése, az agrárkérdés, a parasztkérdés, amely Puskint egész alkotói útján, az ifjúkori „A falu“tól „Gorjuhino falu történetén“, a „Dubrovszkij“-on keresztül „A lovagi időkből vett jelenetekéig és „A kapitány leányáéig szüntelenül nyugtalanította. Mélységesen nemzeti marad Puskin abban a sok-sok művében is, amelyekben olvasóit a legkülönbözőbb „világrészekbe“ vezeti el, amelyekben különböző korok és népek életét írja le. Már Bjelinszkij is elragadtatással nyilatkozott Puskin költői látókörének „világot átfogó“ szélességéről, arról a maga nemében páratlan tehetségéről, hogy „a soksok és legellentétesebb életszférában is otthonos volt“. De ez egyáltalán nem törölte le alkotásairól a nemzeti színeket, hanem éppen ellenkezőleg: feltárta az orosz jellem gazdagságát és változatosságát. Puskin még azokban a művekben is orosz szemmel látta, orosz szemmel érezte a „külső világot“, amelyekben ilyen bámulatos hűséggel ábrázolta azt. Puskin teremtette meg nemzetünk esztétikai követelményét, a szépség orosz nemzeti eszményét is. Ez az eszmény elválaszthatatlan Puskin alkotásainak demokratikus jellegétől és mélységesen realisztikus irányzatától. Költői műveit nem a nemzet egytizedének, hanem kilenctizedének, az egész népnek írta. Éppen ezért arra törekedett, hogy művei a lehető legteljesebb mértékben megközelíthetitek, hozzáférhetőek legyenek. Hogyan érte ezt el? Úgy, hogy a legmagasabb fokú művészi tökéletességet a mesterkéletlenséggel, természetességgel és művészi egyszerűséggel párosította. Nyelve világos és félreérthetetlen, verselése hangzatos és zenei, szerkesztése arányos és harmonikus. Ezt az esztétikai, stíluselvet hagyta örökül a nyomába lépő klasszikus orosz költészetnek. Puskinnak köszönheti a későbbi orosz költészet az alkotói merészséget és szabadságot, neki köszönheti, hogy az élet hű ábrázolásának érdekében le tudott mondani mindenféle irodalmi konvencióról, irodalmi szektásságról, a megcsontosodott műfaji és stiláris formákról. Csak Puskin segítségével vívhattuk meg sikeresen a harcot a „formai szépség“, a keresettség, a modorosság ellen. A puskini hagyományok az egész orosz írásművészet hagyományai lettek. Puskin szilárdította meg az orosz nemzeti nyelvnek azt a szerkezetét, grammatikai felépítését és alapvető szótári szókészletét, amely alapja a mai orosz nyelvnek is. (Folytatás a 4. oldalon ) BLAGOJ A szovjet zeneművészet tapasztalatói dönt a segítség zeneművészeknk fejlődésében A Román Zene Hete, a Zeneszerző Szövetség teljes ülésén kibontakozott viták révén nagymértékben hozzájárult a zenei alkotó- és előadóművészet néhány fontos kérdésének a tisztázásához. Éppen e kérdések tisztázása és helyes megvilágítása teszi majd lehetővé zeneszerzőink számára, hogy a Szovjetunió Bolsevik Pártja KV határozata alapján még eredményesebben vegyék fel a harcot a formalizmus, a kozmopolita burzsoá irányok befolyása, a szimplizmus és egyes zeneszerzők műveiben tapasztalható sematizmus ellen. A Zeneszerző Szövetség teljes ülésén lefolyt viták útmutató értéke hatalmas mértékben megnövekedett azáltal, hogy e vitákon jelen voltak és felszólaltak a szovjet zeneművészet olyan élenjáró képviselői, mint Arutjunian, Zaharov és Szolovjev-Szeduj, akiknek műveit a dolgozó tömegek nemcsak a Szovjetunió minden részében, hanem a népi demokratikus országokban is ismerik és szeretik. Mi volt mindenekelőtt a Román Zene Hetének egyik legfőbb tanulsága? Idézzük ezzel kapcsolatban elöljáróban Szolovjev-Szedej elvtárs szavait, aki megállapította, hogy „a mai román zeneművészet él és fejlődik, s a Zenei Héten legjobb termésével, bátran lépett a világ színe elé.“ A teljes ülés résztvevőinek nagy többsége örömmel állapította meg hazai zeneművészetünk sikereit, de ugyanakkor bátran és elvszerűen foglalt állást egyes kozmopolita, eredményeink lebecsülésére irányuló, elszigetelt megnyilvánulások ellen. Hazai zeneszerzőink elért sikereire hivatkozva méltán állapíthatta meg Szolovjev-Szedei: „Mindez arra a meggyőződésre vezet bennünket, hogy a román zeneművészet gyors léptekkel halad a tökéletesség csúcsai felé, továbbfejlesztve a román klasszikus zene kincseit.“ Zenenűvészetünk továbbfejlődése azonban szorosan összefügg azokkal a történelmi feltételekkel, amelyek korszakunkat jellemzik. Éppen ezért zeneszerzőink alkotómunkájának középpontjában a béke szent ügyének kell állnia. A teljes ülés elsősorban ebből a szempontból értékelte a zeneművészek alkotó tevékenységének eredményeit, és joggal állapíthatta meg, hogy zeneszerzőink nagy része megértette feladatát a békéért vívott nagy küzdelemben: olyan műveket alkotni, amelyek nemcsak sokoldalúan és meggyőzően tükrözik ezt a harcot, hanem mozgósító erejüknél fogva megacélozzák a dolgozók elszánt akaratát. Zeneszerzőink azonban — noha kétségtelenül nagyszámú tömegdalt, kantátát alkottak — még nem jutottak el oda, hogy magasabbrendű, szélesebb koncepciójú.—• tehát szimfonikus formákba építsék be korunk nagy kérdését: a béke ügyét. Nagy segítséget nyújtott ennek a kérdésnek a tisztázásában Zaharov, szovjet zeneszerző felszólalása, aki többek között ezeket mondotta: „Nem hallottunk olyan szerzeményeket, amelyeket ebből a szempontból (A béke ügye. A szerk.) elvártunk volna. A legégetőbb kérdésre, arra a kérdésre gondolok, amely a világ legtöbb emberét foglalkoztatja. Nem hallottunk olyan nagy szimfonikus műveket, amelyek a békéért vívott harcról szóltak volna. Igen kevés művet szenteltek a zeneszerzők a népek barátságának, noha ennek a hétnek a jelszava: „Énekeljük meg a békét, a népek barátságát.“ Zeneszerzőinknek fokozott mértékben kell tanulmányozniok az élenjáró szovjet zeneszerzők nagykoncepciójú szimfonikus műveit, amelyek nagy meggyőző erővel beszélnek korunk legidőszerűbb kérdéseiről. A teljes ülésen elhangzott viták rámutattak arra, hogy zeneművészetünk jövendő sikerei nagymértékben a bírálat és önbírálat szellemének meghonosodásától és egyes zeneszerzők bírálattal szembeni magatartásának gyökeres megváltozásától függnek. A helyes, bátor bírálat meghonosodása a legfőbb biztosítéka annak, hogy zenealkotóink sikeresen oldják meg a jövőben a formalizmus, a kozmopolitizmus elleni harc feladatait. Zeneszerzőink számára jelmondat kell legyen Zaharov elvtársnak a teljes ülésen elhangzott megállapítása: „A bírálattól csak a tehetségtelenek, vagy azok félnek, akik nem fogják fel, hogy milyen korban élnek.“ Zeneszerzőink, kritikusaink és zenetudósaink egyik legfontosabb feladata — amint azt a teljes ülés is leszögezte — a kérlelhetetlen, megalkuvás nélküli harc a burzsoá ideológia minden megnyilvánulása ellen, a szocialistarealista művészet eszméinek diadaláért. Minden zeneszerzőben tudatossá kell váljon, hogy az a művész, aki görcsösen ragaszkodik az úgynevezett „tiszta“, de lényegében formalista, túlhaladott művészi irányhoz, elidegenedik dolgozó népünktől, elveszti kapcsolatát az élettel és kerékkötőjévé válik realista zeneművészetünk továbbfejlődésének. A teljes ülésen résztvevő kritikusok, zenetudósok, előadók nagy többsége szilárdan kifejezte álláspontját ebben a kérdésben. Fel kell figyelnünk azonban egyes elszigetelt, de nem kevésbbé veszélyes megnyilvánulásokra. Mihail Jórára, az egyébként tehetséges zeneszerzőre gondolunk, akinek művei már régen magukon viselik az elzárkózás, az elszigetelődés jeleit és aki a teljes ülésen bebizonyította felszólalásával, hogy az elzárkózás mögött ellenséges beállítottság húzódik meg. Mihail Jóra tüzet próbált nyitni zeneművészetünk új, egészséges irányzata ellen. Semmibe véve zenealkotóink eddig elért sikereit, képmutatóan védelmezni igyekezett a „tiszta“, eszméktől mentes zeneművészetet. A nyugati formalizmus szószólójává vált. A teljes ülésen a Jóra felszólalására adott válaszok meggyőzően bebizonyították, hogy zeneművészeink döntő többsége élesen szembefordul mindazokkal, akik a formalizmust és a kozmopolitizmust védelmezik különböző jelszavak álarca mögött. Nagy segítséget jelentett zeneszerzőink számára Zaharov szovjet zeneszerző felszólalása a folklór helyes feldolgozásának oly sokat vitatott kérdésében. A teljes ülésen — Zaharov szavai nyomán — kikristályosodott az az álláspont, hogy a zeneszerző bármilyen módon felhasználhatja, feldolgozhatja a népdalt; akár úgy, hogy idézi művében az eredeti népdalt, akár úgy, hogy művébe nem magát a népdalt, hanem a népdalra jellemző, de nem magából a népből fakadó dallamokat épít be. Lényeges az, hogy a zeneszerző alkotásában ne torzítsa el a népdal eszmei alapját, hanem fejlessze azt tovább, emelje magasabb, tökéletesebb formákba, úgy, hogy az újabb népdalok forrásává váljon. Ez a kölcsönhatás a zeneszerző és a népdal között a realista zeneművészet fejlődésének alapköve. Élénk vitákra adott alkalmat a teljes ülésen a programmzene kérdése is. A felszólalók hangsúlyozták, hogy a programmzene egyik leghatásosabb eszköz arra, hogy zeneszerzőink szorosabb kapcsolatba kerüljenek az élettel. A programmzene ugyanakkor fegyver az úgynevezett „tiszta“ zeneművészet elleni harcban. Zenealkotóink számára igen értékes tanulságul szolgáltak ebben a vonatkozásban is a szovjet zeneszerzők felszólalásai. Zaharov és Szolovjev-Szedoj elvtársak a programmal rendelkező zenei alkotások technikai felépítésének a kérdéseit boncolták és olyan kérdést tisztáztak, amely eddig nagymértékben elidegenítette zeneszerzőinket a programmzenétől. Mi volt ez a kérdés? Matei Socor elvtárs a teljes ülésen mondott beszámolójában rámutatott arra, hogy egyes zeneszerzők műveikben nem követik az adott programmot (vers, vagy prózai szöveg) és ezért a mű eszmei tartalma nem domborodik ki kellőképpen, következéskép nem is hat meggyőzően a hallgatóságra. Ennek a hiányosságnak a gyökere főleg a zeneszerzők elégtelen technikai felkészültségében keresendő. A programmon felépülő művek, de általában minden realista mű egyik feltétele ugyanis az, hogy az ellentétes hangulatú témákon át jut el a végső kibontakozásig, amely azután mintegy összefoglalása, szintézise kell legyen az egész műnek, kifejezve az alapul szolgáló eszmét. Ez adja meg a programmzene magasfokú kifejező és meggyőző erejét. Zeneszerzőink egy része azonban, — a könnyebbik ellenállás vonalán haladva — nem használta fel elegendően a programmzene nagy lehetőségeit. Elhanyagolta az ellentétes témák követelményét, azonos, vagy csak kis mértékben különböző eszmei tartalmú témákra építette fel a művet, s így a végső kibontakozásnál elfogytak erői és nem tudta magasabb fokon összefoglalni mondanivalóit. Ezért hatnak ezek a művek egyhangúaknak, egysíkúaknak. Ezzel kapcsolatban Zaharov elvtárs hangsúlyozta: „Véleményünk szerint a jó hangszerelés az, amelyik takarékosan használja fel a zenekar nyújtotta nagy lehetőségeket, mert ily módon sokkal hatásosabban lehet elérni a tetőfokot, mint abban az esetben, ha a zeneszerző már a mű elején teljes mértékben kihasználja a zenekar minden lehetőségét.“ Ehhez fűzzük még hozzá Szolovjev-Szedoj nem kevésbbé értékes megállapítását„A zeneszerzők nemritkán zenekari trükkökkel igyekeznek elrejteni mondanivalójuk szegénységét. A mesterséges hatások az igazi érzelmekkel szemben túlsúlyba kerülnek, a színpadiasság megöli a természetességet. A túlságos finomkodás és csillogás megakadályozza a hallgatót az eszmei tartalom megértésében, mert eltéríti figyelmét a mű alapgondolatától.“ Igen hasznosak voltak még a tömegdal kérdésében lefolyt viták is. A felszólalások kiemelték, hogy a zeneszerző, aki lenézi a tömegdalt, nembecsüli mai életünk valóságát sem, sőt elszigetelődésével saját művészi alkotótevékenységét fosztja meg a fejlődés lehetőségétől. „A tömegdal — mondotta Szolovjev-Szedoj — azt a hivatást tölti be, hogy a zenei alkotás élén haladjon, azonnal tükrözi az élet eseményeit, a nép törekvéseit.“ A Zeneszerző Szövetség teljes ülésén lefolyt viták, a szovjet zeneszerzőküldöttség tagjainak értékes hozzászólásai mérhetetlen segítséget jelentettek zeneművészeink számára. H. I.