Útunk, 1954 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1954-11-26 / 48. szám

2 / VIAŢA ROMÂNEASCĂ A folyóirat 9. számának sokrétű tartal*mából elsősorban két írást kell kiemelnünk: Mihail Davidoglu legújabb színművét és Savin Bratu tanulmányát G. Ibraileanutól. A felszabadulás idegfeszítő pillanatait rögzíti Davidoglu Lángoló város (Oraşul în flăcări) című, négyfelvonásos drámájában. Azt a hazánk minden nagyobb városa által átélt, tipikus mozzanatot viszi színpadra, mikor a hitleristák pusztítvarobbantva menekültek a szovjet csapatok elől, a pénzes-vagyonos kizsákmányolok eszeveszetten „mentették“ nyugatra kincseiket, a munkások azonban megakadályozták a gépek elszállítását és a lakosság túlnyomó többségével együtt — régvárt felszabadítókként fogadták a szovjet harcosokat. A darab cselekménye mindvégig egy úriház óvóhelyén játszódik, de a külvilág korszaknyitó eseményei — akárcsak a német bombák robbanása — percenként megrázzák az óvóhely vastag falait. Augusztus 23-ikát más-más színben látó emberek küzdenek—szenvednek—remélnek a bolthajtások alatt. A tőkés Caramfil-családra az jellemző, hogy csak a vagyonát látja, s még a bombaesőben sem képes embertársaival együttérezni, hanem SS- hóhérokat zúdít a szegény, de öntudatos munkáscsaládra. Roncáékban ellenkezőleg: a nép ügyéért lángoló, önfeláldozó, melegszívű embereket ismerünk meg. A bombázás és közelharc válogatás nélkül szedi áldozatait a két család köréből, de míg Caramfiléknek — miután értékpapírjaikat elvesztették — mindenük megsemmisült, mikor az ötéves Victoria egy légiriadó kavarodásában elszakad az anyjától (aki aztán egy német tiszttel szökik meg). Vasile és Tudorița Rosea hősi halála az emberhez méltó, szabad élet pirkadását gyorsítja. Vasile, a harcban elesett kommunista és Tudorita, a „halálfejek“ ellen géppisztolyt ragadott munkásanya a felszabadító szovjet katonáknak és a népmillióknak hű barátai, szövetségesei; Caramfilék, egy halálraítélt szörnyeteg gyáva és önző szekértolói. Dumitru Roşea és Ioana, a jobb sorsra érdemes cseléd ebben az élethalál küzdelemben találnak egymásra. Érdekfeszítő cselekménybonyolítás, éles társadalmi konfliktus, tipikus vonásaikban megragadott figurák, jellemábrázoló beszélgetés, — Davidoglu legsikerültebb műveinek erényeit látjuk viszont a Lángoló város című drámában. • G. Ibraileanu öröksége az 1920—1944 közötti realista román irodalom értékeinek feltárása során került napirendre. Savin Bratu oknyomozó alapossággal tanulmányozza a nagy kritikus életművét. Elkíséri első cikkétől az utolsóig és megmutatja mi az, amit Ibráileanu hagyatékából át kell vennünk és mit kell elvennünk ebből az örökségből. Ibráileanu forradalmárnak indult, később azonban a narodnnyik eszméket valló poporánisták hatása alá került. De a reformista politikai nézetek egy pillanatig sem ingatták meg népszeretetét, realista irodalomszemléletét: Eminescu, Vlahuta, Creanga, Caragiale, Turgenyev, Anatole Francé, Gorkij műveiben mindig a valóság tükrét kereste és bátor szókimondással mutatott rá a l’art pour l'art társadalmi okaira, a kozmopolitizmus veszélyeire, a tartalomnak a formától való elszakítása következményeire. A tanulmányíró Bratu gondosan rajzolja meg a nagy kritikus szerkesztői portréját — aki csak a Viața Romíneascánál 27 esztendeig dolgozott — és példákkal illusztrálja, milyen hozzáértő igényességgel vizsgálta meg Ibraileanu az írók és költők mesterségbeli fegyverzetét. A fenti írásokon kívül számos verset, (köztük V. Porumbacu drámai költeményét), műfordítást, könyvismeretezést, irodalomelméleti és kritikai cikket találunk a Viaja Romineasca 9. számában. A hazai magyar írók közül Domokos Gézának két elbeszélését közli: a Régi története meg a Teri néni-1. O. T. a folyóirat most megjelent 10. száma ** gazdag és változatos anyaggal tűnik ki. A lap első számaiban a széppróza és költészet mintegy kiszorította a más jellegű műfajokat, most nagyon helyes szerkesztői törekvés biztosítja a lap arányait. Ebben a számban Gagyi László, Kovács György és Simon Magda prózaírásai, Anavi Ádám, Eugen Frunza, Hajdú Zoltán, Horváth István, Majtényi Erik versei és Franyó Zoltán értékes kínai versfordításai mellett sokrétű kritikai-, tanulmány- és jegyzetanyagot találunk. Kiemelkedő Szabédi Lászlónak A magyar ritmus formái című megjelenés előtt álló könyvéből közölt részlet. A hazai magyar irodalomtudományban ez az első nagyigényű vállalkozás arra, hogy megszülessék a materialista megalapozottságú ritmuselmélet. A közölt részletekben Szabédi tudományos alapossággal és pontossággal, gazdag példaanyaggal fejtegeti a magyar ritmus általános kérdéseit. A közölt részletek mindenképpen arra vallanak, hogy nagyon jelentékeny és érdekes irodalomtudományi munka született. A Haladó Hagyományok rovatban Marosi Péter Neculuta életművét ismerteti, Koczián László pedig Balassi Bálint négyszázéves költői hagyatéka és Erdély cílen eddig feltáratlan adalékokkal bővíti Ballasi-képünket. Nagyon változatosak és elevenek a Jegyzetek rovatcikkei. Fodor Sándor Tyorkin bácsi elmen Tvardovszkij népszerű elbeszélő költeményét ismerteti — nem annyira a kritikus, mint inkább a jótollú prózaíró eszközeivel. Antoniu Costache állami díjas, a RNK érdemes művésze a Szovjetunióban szerzett élményeiről, a szovjet művészeti életről számol be. Szentimrei Jenő cikke Illyés Gyula új Dózsa-drámájának jelentőségét méltatja. A könyvekről rovat Palevoj Kortársaink és Szaltikov-Scsedrin A Galavljov-család című regényének ismertetésén kívül közli Márki Zoltán értékes elemzését Tamás Gáspár elbeszéléseiről. Az Igaz Szó kritikai cikkeinek sorát gazdagítja Szemlér Ferenc seregszemléje költészetünkről (A párt tanítása vezet bennünket) és Földes László A jövőt formáló népirodalmunk pozitív hőse című tanulmányának első része. Ez a tanulmány, egy készülő könyv egyik fejezete, nagyon figyelemreméltó kezdeményezés. Kár, hogy a cikkek egy része nem elemzi elég sokoldalúan tárgyát. Például Szentimrei Jenőnek csak néhány szava van Illyés ragyogóan felépített és gyönyörű nyelvezetű Dózsa-drámájának művészi kvalitásairól. Még sajnálatosabb az, hogy Földes László rendkívül fontos témát tárgyaló és nagy vállalkozásnak számító tanulmánya már célkitűzésében is erre lemond arról, hogy a művészet sajátos törvényei szerint elemezze tanulmányának anyagát, vizsgálódásait egyoldalúan csak a figurák megrajzolásához alapot adó írói koncepció elemzésére korlátozza. Ezért válik egy-két példája a tanulmányba nem szervesen beépített illusztrációvá. A tanulmány-, kritika-, jegyzet rovatok gazdagsága távolról sem teszi szárazzá, ellenkezőleg, élénkíti, sokrétűbbé teszi az Igaz Szó 10. számát. I. T. STEAUA Azóta, hogy legelső száma megjelent, a Steaua sokat javult, gazdagodott. Ezt a most megjelent októberi szám is bizonyítja; a benne közölt írások szorosabban kapcsolódnak a szabad mához és sok bizakodással mutatnak a napfényes holnapba. V. Porumbacu, A. Gurghianu, I. Carcisu, A. E. Baconsky, A. Rau, L. Neamtu, V. Felea, I. Brad, C. Salájan nagyobbrészt mai tárgyú versein kívül figyelemreméltó ebből a szempontból Pavel Aioanci Ezüstlakodalom című karcolata. Az immár őszülő, de nem vénülő gépmester elmondja az ezüstlakodalmán összegyűlt vendégeknek, hogyan ismerte meg — egy téli sztrájk tüzében — élettársát. A párt vezette harc megjelenítése a magánélet síkján indul el, de csakhamar országos távlatokat kap. Közben meg egy szerény, hallgatag, de határozott munkáshőst ismerünk meg; olyan harcost, aki ma is fiatalosan az élen jár, bár vegyész fiában nem szereti, hogy „az élet szépségeit kevesebbre becsüli, mint egy jól sikerült kísérletet“. A két fiatal — Victor és Anna — jelenléte adja meg a karcolat aktualitását: az apák forradalmi romantikája tovább ég az összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek közt útnak eredő fiatalokban. A mai keret, ennek ellenére, valahogy elmosódik a tegnapi kép mellett: a szerző túlságosan belefeledkezett a gépmester monológszerű elbeszélésébe és a munkáscsalád jelenlegi életét csak külső gazdagodásában mutatta be. Örvendetes pezsdülést figyelhetünk meg a folyóirat irodalomelméleti és kritikai rovatában. Dan Costa a pozitív hősről ír hosszabb tanulmányt, közelebb az olvasóhoz címen. Abból indul ki, hogy „abban a faluban, ahol a múltban hét korcsma volt, de egyetlen könyv sem, ma könyvtárat, könyvtárost és könyvesboltot találunk.“ Ezt a számbelileg — de igényességében is — megnövekedett olvasótábort csak úgy lehet kielégíteni, ha az írók felelősségteljes népnevelőként állítják eléje a mai hős előremutató, vérbő alakját. A tanulmányíró példákat hoz M. Sadoveanu, D. Deşliu, M. Preda, V. Em. Galán, P. Dumitriu és M. Beniuc műveiből, szovjet és világirodalmi utalásokkal érvel a pozitív hős emberformáló hatása mellett. Kár, hogy a színtelen, sematikus hősökről Costa csak általános megállapításokat tesz, ahelyett, hogy itt is példákat mondana, elemezne. Mihai Beniuc legutolsó verseskötetét (Mărul de lingă drum — Útmenti almafa) Victor Felea ismerteti, mélyenszántóan. Beniuc töretlen néphűsége, jövőbe vetett hite, életszépítő eszmeisége, ellenséggyűlölettel párosuló hazaszeretete, — mindez meggyőző erővel bomlik ki Felea tanulmánynak is beillő ismertetéséből, melyből ezenfelül a költő legújabban meghódított csúcsaira is kilátás nyílik. Ami hiányzik Felea írásából, az Beniuc formai eszközeinek bemutatása, melyek pedig — a népnyelv termékenyítő hatásán túlmenően — szervesen hozzátartoznak a nagy román költő sajátos művészi arculatához. A Steaua októberi számában fordításokat olvashatunk Sztyepán Scsipacsov, Számed Vurgin, Létay Lajos és Asztalos István műveiből, továbbá állásfoglaló jegyzeteket irodalmi és művészeti életünk eredményeiről, hézagairól. Javult a Steaua külső kivitelezése: a J. Irimescu, T. Harpia, R. Ladea, P. Feier legjobb alkotásaiból közölt reprodukciók ízlésesebbé, a szemnek is tetszetősebbé teszik a folyóiratot. Cs. J. ŐSZI TÁRLAT MAROSVÁSÁRHELYEN Az évente megrendezett Képzőművészeti Kiállítás az utóbbi időben a Magyar Autonóm Tartomány jelentős kultúreseményeinek egyikévé fejlődött. Festmények és szobrok előtt állunk, melyek egy eltelt év eredményeiről beszélnek. A tárlaton szereplő festmények és szobrok külön-külön s a tárlat egészében képzőművészeti életünknek számos alapvető kérdését vetik fel. A tematika, az ember- és tájábrázolás korunk időszerű kérdéseinek tükröződése az alkotásokban — mindmegannyi égetővé vált probléma, melyeknek megvitatását éppen a kiállított alkotások teszik szükségessé. A szobrászati alkotások tematikája sokoldalú és gazdag. E szobrok közt otthon érezzük magunkat. Napjaink visszhangot váltanak ki szobrászainkból, örvendetes tény ez. Azonban bármennyire is sokoldalú az élet tükrözése a tárlat tematikájában, ez előtt még nem hajthatunk fejet, mert az emberábrázolás eredményei még súlyos hiányérzetet keltenek. Az ember gazdag és bonyolult érzelemvilága helyett igen sok esetben — s elsősorban a kompozícióknál — sémaszerű elhajlások jelentkeznek. Nem egyszer a művész elgondolása helyes, de az ember lelkivilágának realista ábrázolásáig nem jut el. A kiállítás legjobb műveinek egyike Csorvássy István Dózsa lázadói című kétalakos kompozíciója. A szobor két hősét harc közben, mezítláb, illetve bocskorban, rongyokba öltözötten ábrázolja. Az előrehajló, robusztus alak buzogányt ragadva tör előre, míg mögötte társa husánggal kezében, hátraszegzett vállakkal, lesújtani készül. A szobrásznak nehéz feladata volt a korról hű képet adni s figuráit helyesen jellemezni. A szobor egészét tekintve ezt a feladatot megoldotta, összhatása, hangulata érzékelteti a tízezrekre menő tömeg széttörhetetlen erejét, vasakaratát. A drámai pillanat hű tolmácsolásának előnyére válik a jól átgondolt kompozíciós felépítés s az alakok formailag gazdagon megmintázott legtöbb részlete is. A szobor összképéről csakhamar a fejekre siklik tekintetünk, ahol a művész mondanivalójának összpontosulnia kell. A művész itt, sajnos, megelégedett az emberi indulatok felszínes jellemzésével. A két alak rokonian hasonlatos fejkarakterének megválasztása már eleve nem szerencsés az ilyen jellegű kompozícióknál, ezen túlmenőleg viszont a mélyebb lélekrajz is elmaradt. A düh, az indulat minden embernél különböző — az egyénre jellemző — arcmimikát idéz elő, az egyéniben pedig az általánost kell megmutatnunk ahhoz, hogy típust tudjunk teremteni. Nem elégedhetünk meg tehát puszta általános vonások ábrázolásával. Az osztályöntudattal összefonódó egyéni indulat és áldozatkészség helyett ez esetben csak egy egyszerű indulatba jött egyén megmintázásáról beszélhetünk. Ugyanezt a fogyatékosságot tapasztalhatjuk Csorvássy István Tavasz az esztenán című, különben igen értékes szobrán is. (A szobor értékelésére még visszatérek.) Nézzük meg Kulcsár Béla egyik sikerült, Francia ellenállás címűszobrát. Az ellenállási mozgalom két hőse, a nő, aki a szuronyokkal szemben is bátorítja férjét, annak mindvégig hű harcostársa marad, a férfi pedig bátran és megvetően néz szembe a kivégző osztaggal. Nagy értéke a szobornak a két szereplő közti formailag jól megoldott és lélektanilag megalapozott ellentét; a nő meghúzódó, törékeny alakja mellett a férfi határozott, dacos kiállása. A férfi alakján érezzük a művész gondolatát, elhisszük mondanivalóját, a nő jellemzése viszont nem eléggé valószerű. A női gyöngédség és szeretet ábrázolásán belül a művésznek határozottabbnak és elszántabbnak kellett volna , jellemeznie, mert szerepe az utolsó, a döntő pillanatban inkább hajlik a küzdelemben való meghátrálás, nint a végsőkig kitartó harcostárs magatartása felé. A témagazdagság föltétlenül pozitívum, azonban ennyi még nem elegendő. Ez csak az alkotási folyamat első,lépéseinek egyike. Éppen ezért nem hagyhat közömbösen, hogy bányászruhába öltöztetett hőseink valóban emberek-e, valóban hősök-e, ma élő emberek, vagy azoknak csak sematikus illusztrációi? Gondolok Izsák Márton Faragó gyermekére és Kulcsár Béla Új világ kezdődik című művének fejrészletére. Derűs, munkakedvvel telt Kulcsár e szobra, kompozíciója nyugodt. A művésznek van mondanivalója, azonban alkotásán ez csak felszínesen jut kifejezésre, mert bányászának fejkaraktere ehhez túl általános, mozgása túlzottan pózos. Nem tud meggyőzni arról, hogy párszáz méterre a föld mélyén teremt új világot, mely nemcsak ruhájának, hanem arcának is bizonyos sajátos vonást kölcsönöz. Fennebb Izsák Márton Faragó gyermekét említettem, tegyük mellé az erősebb hasonlat kedvéért Csorvássy István Hólabdázó gyermekek című, hasonló tematikájú szobrát. A gyermekábrázolás képzőművészetünkben mindig érdekes világot tárt fel, új, gazdag lehetőségeket nyújtott a művészi ábrázolás terén. Nehezen tudjuk feledni Grigorescu friss, üde gyermekportréit, vagy Rjepin, Munkácsy stb. életképein megjelenő pajkos, gyöngéd gyermekarcokat. Művészeinket mindig vonzotta ez a világ s képzőművészetünk nem egy remekművel gazdagodott innen. A két alkotást tekintve Csorvássy István szobra telve van jókedvvel, játékkal, élettel. A hólabdáért lehajló parasztgyerek — megdermedt ujjaira lehet, közben huncutul figyelve az esetleges orvtámadásra — a kompozíciónak elhitető erővel ábrázolt alakja. Sikerült a gyermekek mozgásának, jellemének valószerű ábrázolásával meggyőző művet alkotnia. Ezzel szemben teljesen idegen előttünk Izsák Márton Faragó gyermeke. Egy koravén, életunt, beteges gyerek, kihez hasonlóval mai életünkben már nemigen találkozunk. Hangulata peszszimista, amit fokoz az eléggé felületes, töredezett és sok helyen indokolatlan formai megoldás is (a drapéria részleteire gondolok elsősorban). Egészen más világot mutat be Izsák Márton Kollektivista leány című egyalakos szobrán. Könnyű nyári ruhában, maga mellett gereblyét tartva nevet a nézőre. Derű és jókedv, mai fiataljaink lelkes munkakedve, a kolhozélet építőinek virágos mezői, gazdag búzatáblái elevenednek meg előttünk. Mozgása nyugodt, magabiztos. Igen, ez itt a mi mai életünk, hétköznapjaink már jólismert hőseinek egyikét látjuk. A tárlat pozitívumának kell betudnunk az értékes zsánerszobrok megjelenését. Sok nézőt vonz Csorvássy István Tavasz az esztenán című alkotása. Nem új hang ez hazai képzőművészetünkben, de még elég ritka s nem véletlen, hogy a közönség elismeréssel fogadja. Fiatal pásztorlegény ölében kisbárányt szorongatva, szerelmes szavakat suttog a vízhordó lány fülébe. A kompozíció szinte ösztönös könnyedségével, a formák szabad kezelésével a művész aláhúzza szobrának tartalmi gazdagságát. Csak előnyére vált volna, ha többet"foglalkozik hőseinek jellemzésé- vel, mert a pajkos mosoly mögött több egyéni sajátosságot szeretnénk fölfedezni. A portréábrázolásban értékes eredményei vannak a két Kulcsár — apa és fia — kiállított szobrainak. Az egyéni portré az ember mély és sokoldalú tanulmányozását követeli az alkotótól s ugyanakkor széles lehetőséget is nyújt a művészi ábrázolás területén. Kulcsár Béla Csorvássy István szobrászművészt mintázta meg környezetében, műtermében dolgozva. Messze túljutott a külső karakterérzékeltetésen, sikerült formába öntenie egy alkotó ember munkában elmerült, lázas pillanatokat átélő alakját. Meggyőz bennünket az alkotó munka mélységéről, felelősségteljességéről. Valóban Csorvássy ő, az alkotó szobrász. Egészséges a mű kompozíciós elgondolása, értékes formai kvalitásai pedig a tárlaton szereplő művek legjobbjai közé emelik. A fiatal, tehetséges képzőművész ifj. Kulcsár Béla munkái közül két portréról kell beszélnünk, melyek élethűségük, realista szemléletük révén a kiállított szobrok legjobbjai közé emelkednek. Rodika című portréja fiatal leányt ábrázol. Gazdag és finom formakezeléssel tolmácsolja modelljének egyéniségét. A jellemábrázolás mélyebb és gazdagabb eredményeit éri el Édesapám című portréján. Az új élet realista ábrázolása még elég hézagos. Sok még a kristályosítani való szobrászaink szemléletében, de még több a festészetben. Az itt mutatkozó hibák már erősen sematikus és apolitikus elferdüléseket idéznek elő. A tárlaton nincsen kompozíció, elvétve akad portré, hiányzanak a rajzok, vázlatok, melyek művészeink állandó problémáiról, közvetlen élményeiről számolnának be. Érthetetlen, hogy festőinket miért nem foglalkoztatják hétköznapi eseményeink, iparunk, mezőgazdaságunk, kultúréletünk kérdései. Táj és táj! De milyen tájak? Ne értsük félre, nem vagyunk a tájfestészet ellenségei (— sőt), de ellenségei vagyunk minden olyan tájképnek, mely nem lép túl az öncélú hangulatkép korlátain, elsiklatja a nézők figyelmét a tájfestészet igazi feladatairól s a kellemes színharmóniák leple alatt tartalmatlan, a valóságtól idegen „műveket" alkot. Nem az a hiányossága a tárlatnak, hogy sok a tájkép, hanem hogy sok a nem kiállítható, gyenge munka. Gazdag mesterségbeli kvalitások — de tartalmilag gyakran eszmehiány, semmitmondó képek. A két fogalom legszorosabb egysége sajnos hiányzik, amiért a kiállított festmények egész sora, sőt néhány szobor is veszít értékéből. (Például Piskolti Gábor Pádióhallgatás, vagy Révész Endre A kis szobrász). Megértjük és magunkénak valljuk Nagy Pál, fiatal tehetséges festő néhány értékes tájképét (Marospart, Utolsó hófoltok, Alkonyat), melyek egészséges szemléletükkel, tartalmi gazdagságukkal meszsze kiugranak valamennyi közül. Magukon viselik tájaink jellegzetességeit, levegőjét, szépségeit. Kellemes színharmóniával, nyugodt kompozíciós felépítéssel képein benső emberi érzéseket keltő hangulatot teremt. Néhány kiállított munkáján azonban ő is csak a festői játékoknak enged szabad utat s ez nem egészséges. Barabás István ezúttal egy pár kisméretű színvázlattal jelentkezett, melyeknek elsősorban szin- és tónusértékei vannak, (Mosónő) s a művész előkészületeiről, mesterségbeli problémáiról számolnak be. (Készülő kompozícióján műtermében dolgozik.) Helyes törekvéseket fedezhetünk fel Incze István festményein (Télutó), valamint Ipó László Iparművészeti műteremben című, sok értéket tartalmazó festményén (a fejrészletre gondolók elsősorban). Rösler Károly, Müller Gusztáv munkái a hangulat, a szín, vagy a tónusbeli kvalitások szűk korlátain belül mozognak. Sokat és mélyen kell foglalkoznia Pataki Etelkának klasszikusainkkal s az új, haladó művészeink eredményeivel,ne csak a formai megoldások műhelytitkaival), életszemléletükkel, de elsősorban mai életünkkel, építőmunkánkkal, íme egyik képe: Téglagyár — egy-két hatalmas kémény, alattuk az ódon épületek sorozata húzódik valamennyi mellékhelyiségével. Mit akar mondani a festő? Ennyire szürke, semmitmondó a mi életünk, ahogy festőnk azt ábrázolja? Mert az ember jelenlétét s hatalmas átalakító erejét képein nem érezzük. Miért köt le és bilincsel magához Bordi András önarcképe, vagy ifj. Kulcsár Béla Rodikája? Mert a művésznek mondanivalója van, érzéseit, gondolatait közli velünk. Újból és újból visszatérhetünk Bordi András Önarcképéhez, mindannyiszor találunk újat, értékelni valót benne. A mű tartalmilag sokkal mélyebb, mint ahogy első tekintetre engedne magán mindent felfedezni. Szín és tónus — értékekben kiértékelt, formailag gazdag — de nem megy a művész gondolatának, mondanivalójának rovására — a tárlat e remekműve. Bordi András mesterien bánik az akvarellel, most kiállított munkái is döntő bizonyítékai ennek. Csendéletet állítottak ki Nagy Pál, Claru György, Dóczi Kata. Értékes Nagy Pál akvarellel készült kisméretű, üde, friss színekben tartott rózsacsendélete. Nyilka Róbert tájképei színproblémákban gazdagok, de ezen nem lépnek túl. Valamenynyien tanulunk a régi nagymesterektől, de azok szemléletét, színkultuszát mechanikusan átvenni s a mi témavilágunkat, problémáinkat ebbe belekényszeríteni nem lehet. Ezért érdekesek ugyan, de számunkra idegenek Nyilka tájképei. A tárlat egészében sok értéket tartalmaz s az említett hiányosságai ellenére is képzőművészeti életünk fejlődésének határozott sikereiről számol be, melyeket újabb, művészeti alkotásokban termékenyebb év érdekében vásárhelyi művészeinknek mélyen kell elemezniük. ZSOLDOS ÁLMOS Csorvássy István Dózsa lázadói VOLTAIRE — SZÜLETÉSÉNEK 260. ÉVFORDULÓJÁRA — 1694 november 21-én, a feudalizmus klaszszikus hazájában, Franciaországban született François-Marie Arouet (Voltaire), a polgári felvilágosodás egyik legnagyobb klasszikusa. Az arisztokráciának nem tetsző magatartásáért már fiatal korában kétszer is alkalma volt „belülről látni“ a Bastille-t. Az első alkalomkor — 11 hónap alatt — megírta híres nemzeti eposzát, a vallási türelmetlenség ellen irányuló Herriade-ot. Másodszor csak úgy szabadult a börtönből, hogy átment Angliába. A polgári szabadságnak ebben az akkor leghaladottabb országában vetette le az egykori, jezsuiták által nevelt Voltaire a feudális szellemi rabság utolsó bilincsét. Személyes ismeretségbe került SoT 1-tel, akitől majd átveszi azt az igen hatásos írói eljárást, amely például idegen bolygók óriási lakóival látogattatja meg a földet, és az ő szemléletmódjukon keresztül mutatja be a bomló hűbéri társadalom embertörpítő viszonyait. Londoni tartózkodása alatt Voltaire mohón szívta magába az angol materialisták tanait. Locke mellett különösen Bacon ragadja meg, akiben a kísérleti filozófia atyját tisztelte. Baconnál — mint Marx mondja — az anyag költőien érzéki ragyogással mosolyog az egész emberre, de még mindig bizonyos teológiai ködben burkoltan. Voltaire, ha nagypolgár volta nem is engedte túljutni a „kényelmes“ deizmuson, egyengette azoknak a nagy francia gondolkodóknak az útját, akik az angol materializmust szellemesen kezelték, hússal és vérrl telítették... temperamentummal... meg bájjal (Marx). Bacon metafizikája az istenhitnek még a főszövegben adott helyet s a kétely csak kötőszöveg. Voltairenél a vallás védelme — Marx képletes jellemzése szerint — már a lábjegyzetekbe szorult. A karthéziánus cogito ergo sum helyett Voltaire a dolgozom, tehát vagyok elvét vallotta. Nem dolgozni és nem létezni — egy és ugyanaz. Voltairenek szükséglete volt az alkotó tevékenység. Művei több, mint félszáz kötetre rúgnak. Körülbelül tízezer levele maradt fenn. Számos írása jó fegyver volt a feudalizmus ellen. Az ilyen fegyverek erejét növelte az, hogy például egy-egy pamfletjéből 300 ezer darabot nyomtatott ki egyszerre. Minden úton-módon a katolikus egyház ellen agitált, a haladás eszméit propagálta. Munkabírását érzékelteti az, hogy hosszú évekig tudott anyagot gyűjteni egy történelmi tanulmányához, s közben három nap alatt papírra vetette a világirodalom egyik legsikerültebb meseszerű elbeszélését, a Candide-ot. Ennek az elbeszélésnek az a fő mondanivalója, hogy a világ (értsd: a feudális társadalom, az inkvizícióval és más barbár interneíveivel) távolról sem a lehető legjobb. Voltaire gúnyt űzött a feudálisok hazug optimizmusából. Fanatizmusuknál csak a tömegmészárlást tartotta elítélendőbbnek. A lgszörnyűbb bűn a háború, és nem volt soha olyan támadó fél, amely ne színezte volna ki vadságát az igazságosság ürügyével. De a manufaktúra-tulajdonos Voltaire az igazságos polgárháborút, a forradalmi osztályharcot sem nagyon akarta, noha tisztában volt elkerülhetetlenségével. Mindaz, amit szememmel látok, egy forradalom magvait hörti el, és lehetetlen, hogy az el ne jöjjön. Voltaire is magvetője volt az 1789-es nagy eseményeknek. Voltaireben — osztályhelyzetéből, egyéni felőd°séből kifolyólag — kétségtelenül sok ellentmondás tolult össze. Általában ide számítják azt, hogy társadalmi téren rendkívül tevékeny ember volt, Cand de-ének viszont az a csattanója, hogy ..műveljük kertünket". Voltaire tényleg szeretett csemetéket ültetni, de az említett felszólítás elsősorban nem a természet ápolására vonatkozik. Sőt még csak nem is a költészet kergére, bár Voltaire kedvelte a kellemes illatú szóvirágokat. A Card’de zárómondatának sokkal komolyabb, átvitt értelme van. Szemben a kispolgári Rousseau által dicsőített „természetes", kultúraszentes ember eszméivel, a civilizált emberi természet további kiművelését sürgeti; a Panglos Leibnitz-féle terméketlen, fatalista bölcselkedés helyett azt követeli, hogy gyomláljuk ki a feudális burjánokat, ültessük el a jobb (ha úgy tetszik: a kevésbbé rossz) jövő magját. A Cand.de tehát még burkoltan kifejezett tanulságában sem az a csupán mosolygós „ártatlan“ mese, melynek a forradalmi múltját megtagadó burzsoázia igyekezett feltüntetni. A Ferney-i pátriárka — így nevezték Voltamét — mosolyogva, de összeszorított fogakkal mondta ki igazságait. Mosolyának alanya a gazdasági erejének, jövőjének tudatában levő polgárság, tárgya peig a már csak politikailag, ideológiailag uralkodó első két rend (a nemesség és a papság). Az egészséges, mondhatni Padelais-i életigenlőstül duzzadó, a haladásba vetett törhetetlen hit egyfelől, a maradiságot, sötétséget megtörni hivatott, mondhatni Montaigne-i felvilágosító kétely másfelől — ez a két mozzanat vonul végig Voltaire alkotásain. Ennek az életműnek vonzó jellegét fokozza az hogy alapmotívumai a legváltozatosabb öltözékben lépnek színre. Minden műfaj jó, kivéve az unalmasat — mondta Voltaire. Bjelinszkij hozzátette: .. .és az időszerűtlen. Voltaire maga írt tragédiát, vígjátékot, hőskölteményt, elbeszélést, gúnyiratot, tankölteményt, történeti munkát, stb. Tragédiáig és filozofáló költeményei ma már nemtúlságosan szórakoztató olvasmányok. Műveiből éppen az a legidőtállóbb, ami keletkezésekor a legidőszerűbb volt: a szatirikus ábrázolási módszer. Érvényes Voltaire írásainak színe-javára az, amit ő — Marx által is dicsért józan ésszel — mondott az ezüstpénzről. Egyedül a súly és a finomság adja meg belső értékét. Voltairenél a rendi társadalomra s kivált a katolicizmusra lesújtó tartalom , a legszervesebben nő össze a kifejezésmód finom, szellemes könnyedségével, gondos kicsiszoltságával. Nem csoda, ha egy-egy velős aforizmája néhány hét alatt bejárta egész Európát. Eszméinek „forgási sebessége“ jóval nagyobb volt, mint a pénzéé. A vagyon eszköz volt neki, de a gondolat is. S amint pénz dolgában adakozó és zsugori volt egyszerre, úgy ötleteit is pazarul szórta szét ,s közben szinte a fukarságig óvakodott a bőbeszédűségtől. Szellemességének egyik formai titka saját bevallása szerint éppen az, hogy nem mondott ki mindent. Az olvasóra bízta a meglepő, sziporkázó fordulatok során átugrott mondatok végiggondolását. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy őrizkedett a szókimondástól. Minduntalan visszatérő harci jelszavát — Összezúzni a becstelent — félreérthetetlenül a katolikus egyházra vonatkoztatta. F.s apróbb dolgokban sem köntört a lazott. Mikor egyik magyar rajongója, gróf Fekete János megküldte neki kétkötetnyi francia versét és tokait is mellékelt hozzá, azt a csípős, de józan köszönetét kapta, hogy a bora aromásabb költeményeinél. Amikor — éppen, mint a porosz király vendége — sikertelenül fáradozott német szavak kiejtésén, azt tanácsolta a németeknek, hogy legyen több szellemük, nyelvükben pedig kevesebb mássalhangzó. Az előbbit megfogadta Lessing, a másodikat persze nem, de megteremtette a modern német irodalmi nyelvet, s ebben az újkori francia próza mintaképe, Voltaire volt egyik mestere. Voltaire zseniálisan értett ahhoz, hogy a szótárból, amely szárazságával ásításra készteti a nem-szakembert, legolvasottabb zsebkönyvet varázsoljon. Filozófiai szótára gondolatébresztő, élvezetes humorral mutat rá például a keresztény dogmatika logikai ellentmondásaira, a történelem kerekét megállítani akaró koloncokra. A Nemzetek Erkölcséiről szóló mű pedig, amellyel Voltaire a modern történettudomány úttörői közé emelkedett, a királyok csetepatéinak érdektelen felsorolásai helyett az emberiség fejlődését törekszik tudatosítani. Voltaire bátor nézetei s általában a felvilágosodás gondolatvilágának, az abban tükröződő osztályharcnak akkori végső, gyakorlati következtetéseit a francia forradalom vonta le, mely elseperte a királyságot és a hűbériséget. A polgári átalakuláson már keresztülment Hollandiára és Angliára gondolva, Voltaire fájón állapította meg: A franciák mindeben késéssel érkeznek. (V. ö. az orosz forradalomért ujjongó Ady szavaival: Mi mindig mindenről elkésünk.) A hegypárt uralmát már nem érte meg Voltaire és bizonyára ellenezte volna. A forradalmárok azonban megbecsülték őt: hamvait áthelyezték a Pantheonba. A voltairiánus Szacsvay Sándor Magyar Kurírjának 1791. június 7-i száma részletesen beszámol erről a második, ezúttal diadalmas temetésről. (Az elsőt titokban kellett végezniük a hozzátartozóknak, mert az egyház még sírhelyet sem akart adni nagy ellenségének). A pápa indexre tehette Voltaire könyveit, de természetesen nem tudta megakadályozni, hogy szerzőink az egyik legnagyobb hatású francia író legyen. Egy irodalomkedvelő román diplomatának, Bengescunak a múlt század végén összeállított négykötetes Voltairebibliográfiája szerint csak 1817 és 1835 között Voltaire összes művei 28 gyűjteményes kiadást értek meg. A restauráció idejében a szabadelvű antiklerikálisok voltaireiánizmusa, ha ellenzéki volt is a hivatalos állásponthoz képest, visszaesést jelentett a francia polgári ideológia hőskorával szemben. A polgári forradalomra még csak készülő Erdélyben, Munténiában és Moldvában viszont a voltairei eszmék hirdetése a múlt század harmincas éveiben is a haladást szolgálta. Elemte ezek az eszmék nálunk csak az iskozatak kis csoportja számára voltak hozzáférhetők. Jellemző, hogy E. Vulgars lasi-i tanár 1768-ban görögre fordítja a vallási türelemről szóló értekezést (amely Jean Callas megöletése alkalmából íródott), s ennek az értekezésé vol. tr., i'1 -m tnrs való latin kéziratos fordítását olvashatják a katolikus habsburgok igáját nyögő Erdélyben. Szintén kéziratban maradt Lázár Jánosnak az Essai sur les Moeurs katolikusellenes fejezeteiből készített latin fordítása (1761), melyet csak másolatban ismerünk. A XVIII. század vége felé — részben a francia forradalom hatására — szélesedett a Voltaire iránti érdeklődés hazánk területén. A Magyar Kurír 1791-ben arról ír, hogy a román fejedelemségek felvilágosultabb bojárjainál nagy megbecsülésnek örvend Voltaire és Rousseau. Ienachita Vecerrscuek, a hazafias költőnek és tudósnak, Voltaire épp úgy eszményképe volt, mint ahogy a kisnerves Bessenyeinek legkedvesebb olvasmánya. Voltaire meseregényei közül Stanciu Capafineanu románra fordította többek közt a Fádig-ot, amelyet a konzervatív Dugonics András szükségesnek tartott annyira „megmagyarosítani“, hogy tévesen kilúgozta belőle a lényeget, a szatírát. A Randidé viszont 1793-ban éles társadalombírálatának meghagyásával jelent meg magyarul, habár az ismeretlen fordító nem jutott el addig a részig, ahol szó esik a száműzetésben élő Rákócziról. Vasile Pogor, akinek egész irodalmi tevékenysége voltaireiánus, versben ültette át a Herászt, Voltaire egyik másik művét pedig oroszból fordította. (Általában a francia színezetű román felvilágosodás sokat köszön az orosz közvetítésnek. Az oroszországi voltaireiánizmust bizonyos fokig elősegítette az, hogy Katalin cárnő megvette Voltaire könyvtárát és kéziratait, a szovjet Voltaire-kutatóknak ezt a felbecsülhetetlen forrásanyagát). A Henriásznak egyébként már a XVIII. század 80-as éveiben két ruagyar változata volt, a Péczeli Józsefé és a Szilágyi Sámuelé. Pénzelt a Zaire-t és az Alzire-t is fordította. Román nyelven a Zaire-t V. Cirlova és Pogor, az Alzire-t pedig Asachi és Gr. Axandrsru tolmácsolta. Nem véletlen, hogy a polgárosodás útján még csak elindult románok és magyarok inkább e tragédiák iránt érdeklődtek: Voltaire ugyanis polgári vígjátékokat írt, tragédiái ellenben csak bizonyos mértékig jelentettek visszahatást Corneille és Racine udvari mintáihoz képest. Leghaladóbb gondolkodóink később már a fenntartás nélküli voltaireianizmuson is túlmentek. Ion Budai-Dele Bru elragadó komikus eposzában a cigányok a jobbágyokat jelképezik, akiket a tudós költő arra tüzel, hogy fegyveres erővel „zúzzák szét a rabság láncát". Kiss Mihály és főképp a forradalmár Martinovics Holbach harcos ateizmusát népszerűsítette. Voltaire korának és osztályának korlátait lerombolja a történelem, műveinek értékei azonban maradandó, el nem évülő örökségként épülnek be szocialista kultúránkba. Amint Puskin mondta: Homérosz, Vergilius, Shakespeare, Tasso és mások mellett olvasni fogják őt, amíg csak lesz emberiség. HAJÓS JÓZSEF UTUNK FIZESSENEK ELŐ az 1955-ös évre a RNK írószövetségének kiadványaira: GAZETA LITERARA TINARUL SCRIITOR VIATA ROMINEASCA IASUL LITERAR IGAZ SZÓ BANATER SCHRIFTTUM STEAUA SCRISUL BANATEAN UTUNK Megrendeléseket az összes postahivatalok, postások, az üzemek és intézmények önkéntes terjesztői, valamint az írószövetség Központja (Bukarest, Bul. Ana Ipotescu 15, Raionul I. V. Stalin) fogadnak el.